Énekelve, vicceket mesélve tették meg a több órás utat a szülei házához. A fiúk nem csak annak örültek, hogy ezen a héten három napot megúsztak az iskolából, hanem annak is, hogy régen látott nagyszüleikkel találkozhatnak.
Felszabadultan meséltek a két évvel ezelőtti nyári szünet élményeiről, amit náluk töltöttek. Nicol szívesen hallgatta újra és újra ezeket a vidám kis történeteket, amelyek számára is felidézték gyermekkora gondtalan éveit.
Szülei a válás után nagyon sokat segítettek neki, hogy az érzelmi csalódást előbb fel tudja dolgozni. Szerették a lányukat is, de az unokákat egyszerűen imádták. Talán minden nagyszülő így van ezzel.
A kapu már tárva-nyitva várta őket. A kis vidéki ház szemérmesen bújt meg az előtte magasodó fenyőfák árnyékában. Nicol még emlékezett rá, amikor még csak facsemeték voltak. Számára ezek a fák az évek kérlelhetetlen múlását jelentették. Az ablakok, mint álmos szemek hunyorogtak a nagyvilágra, félig leeresztett redőnyeikkel.
A szépen gondozott pázsit egyre sötétebb zöldje már jelezte az ősz végérvényes megérkeztét. Kislány korában ez a kis udvar volt játékainak színtere. Ide gyűjtötte össze a környék gyerekeit, hogy hol színházasdit, hol focimérkőzést játszanak. Nicol lány létére nem szerette a babákkal való foglalatosságot. Az építőkocka, a műanyagkatonák és a labda érdekelte. De mindennél jobban szeretett szervezni, dirigálni a többieknek. Nyaranként indián táborrá változtatta az előkertet, ahol gyakran 8-10 önfeledten futkározó kis Winnettou kergette az álmait.
Szép emlékei az évek múlásával sem homályosodtak. Szeretettel gondolt szüleire, akik megengedték neki, hogy mindez megvalósulhasson. Irene és George sohasem tiltották meg, hogy gyereksereg vegye birtokba a házat és a kertet. Egy dologban voltak csak kérlelhetetlenek. A kert növényeit és édesanyja virágoskertjét tilos volt letaposni. Persze ezt a játék hevében nem mindig tudták betartani.
A kocsiból kiszállva, gyerekei, - meg sem várva anyjukat - rohantak be a házba. Irene boldogan zárta karjaiba Márkot. Olivérnek elég mélyre kellett hajolnia, hogy arcul csókolhassa a nagyit. Első kérdésével természetesen a nagyapját kereste:
- Papa merre van?
- A ház mögött, a kertben. Almát és körtét szed nektek. Nagyon büszke az idei termésre. Menjetek, segítsetek neki! Már elég nehezen mászik fel a létrára. – válaszolt nagymamájuk szeretettel.
A fiúk kitörő lelkesedéssel rohantak ki a konyhából, ahol a nagyit találták, aki mint mindig, - ha őket várta - éppen süteményt sütött. Nicol szeretettel ölelte át édesanyját.
Iréne szemeiben könny csillogott.
- Olyan régen jártatok már itt. Jól vagy, kislányom? – nézett szipogva egyetlen gyermeke szemébe.
- Igen, anyukám. Minden rendben. Tudom, hogy régen látogattunk meg benneteket, de azért telefonon sokszor beszélgettünk egymással. – próbálta mentegetni magát.
- Jó-jó, de azért az, nem az igazi. – tördelte Iréne tésztától ragacsos ujjait. – Nyáron nagyon hiányoztak a gyerekek. Eddig szinte minden szünidőt itt töltöttek. Az öreg is sokat dödögött ezért. – intett fejével a ház mögötti kert felé. - Üresnek éreztük a házat az örökös zsivajgásuk nélkül.
- Felnőttek már. – állapította meg Nicol, mintha édesanyja ezt még nem tudná. - Olivérnek ott vannak a barátai, no meg a barátnői, nem hagyhatta őket ott hónapokra. Márk pedig a bátyja nélkül nem akart eljönni. Azt mondta, hogy nélküle unatkozna. Ne haragudj rájuk! – kérte, bár biztos volt benne, hogy édesanyja haragot nem érez az unokák miatt. – Tudod, hogy Mike is elvitte őket két hétre nyaralni a tengerpartra. – fűzte hozzá.
- Dehogy haragszom, csak hiányoztak. – válaszolta, egy kis szomorúsággal a hangjában. - Egy-két hetet akkor is itt lehettek volna. Te pedig, nem is voltál szabadságon. – nézett féltő szeretettel a lányára.
- Ígérem, a következő vakációt nem fogják eltölteni a nélkül, hogy ne jönnének el pár hétre hozzátok. – próbálta vigasztalni. - Nyáron sok volt a munkám, ezért most vettem ki két hetet, hogy pihenhessek.
Iréne megcsóválta a fejét.
- Nincs ez jól, Nicol! Túl sokat dolgozol. A magánéletre meg már nem is jut időd. Nem egészséges az, ha egy fiatal nő férfi nélkül él. – tekintetében kérdés bujkált, hogy vajon változott-e ezen a téren valami. - Én az öregem nélkül egy napot sem bírnék ki. – folytatta.
Nicol tudta ezt. Sokszor gondolt szüleire, akik jóban-rosszban kitartottak egymás mellett úgy, hogy szerelmük semmit sem változott az évek során. Mindketten igen szegény családban nőttek fel, számukra a szeretet jelentette a legnagyobb kincset, amit nem lehetett anyagi jóléttel megszerezni. Nagyon fiatalon kapaszkodtak meg egymásban. Iréne 18 éves korára teljesen árva lett, George pedig féltő gonddal szerette feleségét, és megpróbálta számára pótolni mindazt, amit szülei elvesztésével érzelmileg hiányolhatott. Kemény munkával építették fel a kis házat, és az életüket.
- Anyukám! Ti szerencsések vagytok. Megtaláltátok egymást, egy életre. Én még nem találkoztam az igazival, de még nem mondtam le róla.
Fiatalon azt hittem, Mike az, de rá kellett jönnöm, hogy nektek volt igazgatok. Nem voltunk egymáshoz valók. Csak a szerelem elvette az eszemet, és akkor ezt nem láttam, vagy nem akartam látni. Nagyon különböztünk, erre viszont csak későn döbbentem rá.
- Hát, bizony! – erősítette meg ezt a véleményt Iréne. - Édesapád látta előre, de nem hallgattál rá. Nagyon hasonlítotok egymásra. Mindketten konokul ragaszkodtok a saját elképzelésetekhez, és nem engedtek másnak beleszólást.
Mielőtt Nicol válaszolhatott volna, nagy ricsajjal megérkeztek a fiúk, körülvéve a nagypapát.
- Szervusz, kislányom! Jól utaztatok?
George már elmúlt hatvan éves, de egyáltalán nem látszott annyinak. Nap barnított bőre mutatta, sokat foglalatoskodik a ház mögötti kis kertben, amelyet saját kis birodalmának tekintett. Nagyon szerette a földet, a növényeit, és értett is hozzájuk. A környék gazdái sokszor felkeresték, hogy kikérjék a véleményét a földműveléssel kapcsolatban. Erre nagyon büszke volt.
- Szia apa! De jól nézel ki.
Nicol megölelte édesapját, aki meghatódva nézett lányára.
- Örülök, hogy újra egészségesnek látlak. Kicsit mintha gömbölyűbb lenne a hasad, mint pár hónappal ezelőtt. – paskolta meg tréfásan édesapja pocakját. - Anya finomságai látom, megtették a hatást.
- Ne is emlegesd! Diétára vagyok fogva. – sajnálkozott George. - Bár ami igaz, az igaz, a diéta nem azt jelenti, hogy kevesebbet kell ennem, - tette hozzá nevetve - hanem hogy a zsíros, fűszeres ételeket kerüljem. Édesanyád pedig mestere ennek.
Szeretettel ölelte át felesége vállát. - Csak azt sajnálom, - folytatta, - hogy azt jó kis füstölt szalonnát, amit az unokaöcsém küldött, meg sem kóstolhattam még.
- Ne szomorkodj ezért! – vigasztalta Nicol. - Az a lényeg, hogy megint jól érzed magad.
Aznap este a fiúk a nagypapával sportközvetítést néztek a televízióban. Mindhárman szerették a focit. Egy-egy kihagyott helyzetnél hangosan bosszankodtak, majd, - mint akik a világon a legjobban értenek hozzá - megvitatták a játékosok hibáit.
Nicol, édesanyjával kint ült a lugas padján. Iréne csak egy évvel volt fiatalabb párjánál, de rajta sem látszott a kora. Lánya, szőkésbarna haját és kerek arcát tőle örökölte. Csak kék szemei és tulajdonságai jutottak az apjából. Iréne igazi „tyúkanyó” típus volt. Ő tartotta össze a családot. Türelme, szeretete kifogyhatatlannak bizonyult. Nicol csodálta ezért. Kedves hangja megállás nélküli csacsogásra volt képes, ha valaki ellátogatott hozzá. Mindenkivel tudott beszélgetni, a bolti eladóval éppúgy, mint a körzeti orvossal, aki időnként benézett hozzájuk.
Kellemes kora őszi időben jól eső érzés volt újra kint ülni a kertben, kettesben. Régen sokat beszélgettek, és bámulták az éjszakai eget. Itt sokkal szebben ragyogtak a csillagok, mint a nagyvárosban. Most is sok mindenről beszélgettek. Nicol mesélt a riportról, és az addig megtudott információkról is.
- Kislányom! Jó dolog az, ha te beleártod magad ebbe az ügybe? – kérdezte - Senki sem kért fel rá, hogy nyomozgass.
- Robert és Kate is ezt mondja, - vallotta be a lány – de, valami mégis arra ösztönöz, hogy a végére járjak. Végül is mi bajom származhatna belőle?
- Te tudod. Mindig azt tetted, amit jónak láttál. Soha sem engedted, hogy bárki beleszóljon a dolgaidba.
- Magam sem értem, hogy miért érdekel ennyire ez az egész.– szólalt meg elgondolkodva Nicol. - Te hiszel a sorsban? – nézett rá anyjára.
- Én a Jó Istenben hiszek. Ha őt nevezzük sorsnak, akkor igen.
- Voltál már úgy, hogy nem tudtad megmagyarázni, mit miért teszel, de érezted, hogy meg kell tenned? – faggatta édesanyját.
- Nem tudom. – válaszolt Irene. – Az egész életünk arról szól, hogy tesszük a dolgunkat, és sokszor olyan váratlan körülmények elé állít bennünket a sors, amikor nincs arra idő, hogy gondolkodjunk, egyszerűen meg kell oldanunk.
Elhallgattak. Mint kislány korában, élvezték az együttlétet, amely pár napra újra megadatott. Nicol szívébe fájdalmasan beleszúrt egy gondolat: mi lesz, ha szülei egy napon örökre itt hagyják őt? El sem tudta képzelni, hogy ezek a vidám szemek ne nézzenek többé rá szeretettel, és édesapja néha korholó szavai ne vezessék vissza az élet kitaposott ösvényére, ha véletlenül letért róla.
Gyorsan elszállt az öt nap, amit együtt tölthettek.
Nicol nehéz szívvel hagyta őket újra el. Ezekben a napokban egyáltalán nem hiányzott számára a nyüzsgős élete. A munkája is csak akkor jutott eszébe, ha hirtelen megcsörrent a mobiltelefonja. Úgy érezte, most tényleg feltöltődött.
A gyerekek is élvezték a vidéki kisváros hangulatát, és nem utolsó sorban a nagyi finom süteményeit. Iréne, büszke volt sütőtudományára. Régebben, amikor még jobban bírta a munkát, sok esküvőn az ő édességeit szolgálták fel.
Nicol magában megfogadta, hogy gyakrabban eljönnek, hiszen szülei betegesek, és szükségük lenne a segítségre, vagy legalább arra, hogy néha rájuk nyissa az ajtót, és beszélgessen velük. A szomszédokkal ugyan jó viszonyban voltak, rengeteg barátjuk volt, akik segítettek, ha kellett, de tudta, fáj nekik, hogy nem lehetnek lányuk és az unokáik közelében.
Nicol érezte, hogy nem szakadhat ketté. Neki ott van a saját élete, a munkája, és a gyerekei. Már nem tudna vidéken élni a szüleivel. És talán, ez így is van jól.
Nagy gonddal készült a hétfői találkozókra. Először riportalanyával, Lisával, majd az anyjával fog beszélgetni. Magában már ezerszer feltette a kérdéseket, amelyekre választ szeretne kapni. Ravasznak kell lennie, ha ki akarja faggatni őket. Mindent úgy kell tennie, hogy ne jöjjenek rá: ez már nem teljesen a műsor miatt van.
Lisát egy elegáns étterembe hívta meg ebédelni. Tudta, hogy a lány nagyon szereti a luxust, ezért ezzel is a kedvébe akart járni, hogy közelebb kerüljön hozzá. Nem találta ugyan szimpatikusnak, amikor a felvételt készítették, de ebből még messzemenő következtetést nem akart levonni, hiszen nem ismerte.
Pontban 12-kor belépett az ajtón Lisa. Mint egy királynő, úgy vonult végig az asztalok között. Tisztában volt vele, hogy minden férfiszem – és talán a nőké is – rátapad. Szép nő volt, ezt Nicol is elismerte. De azt is tudta, hogy az a fajta lány, aki kívül több mint belül. Erre mondaná Robert: Barbi típus.
Lisa elegáns, divatos ruhában feszített. Megállt az asztalnál, és mielőtt még köszönt volna, megjegyezte:
- Az étterem közepén jobban észrevesznek bennünket a pincérek. Nem ülünk át oda?
- Jó napot, Lisa! – köszönt Nicol tüntetően, jelezve ezzel, hogy jobban örült volna, ha a lány előbb köszön, és csak utána aggályoskodik. - Örülök, hogy elfogadta a meghívásomat. Azt hiszem a pincérek már nagyon is észrevették Önt, ettől nem kell tartania. – válaszolt kissé epésen. - Azért választottam ezt az asztalt, hogy zavartalanabbul beszélgethessünk. De ha ragaszkodik hozzá, - folytatta békülékenyebb hangon - átülhetünk.
Lisa fenségesen megengedte, hogy maradjanak.
- Hogyan sikerült a felvétel? Még nem láttam a televízióban. Az elmúlt héten valami kutyás ügy volt a műsorában. – legyintett, mint aki nem igazán érti, hogy lehet fontosabb egy ilyen jelentéktelen dolog nála, és az ő problémájánál.
- Ez természetes, - próbálta magyarázni Nicol - hiszen amíg minden körülményt nem tisztáztunk, és nem találkozhattunk a többi érintettel, addig sajnos nem áll össze teljesen a műsor. Ráadásul a múlt héten szabadságon voltam, meg kellett látogatnom a szüleimet, ezért nem is forgathattam.
Remélte, ez a kifogás elég lesz ahhoz, hogy Lisa elhiggye, csak ez az indok.
- Értem. Ezért fog az anyámmal is találkozni? – kérdezett rá.
- Igen. Meg kell értenie, hogy egy ilyen műsor nagy körültekintést igényel. A nézőket nem informálhatom félre, és meg kell ismerniük az esetek teljes hátterét. Ezt pedig, csak akkor tehetem meg, ha minden körülményt tisztán látok.
Lisa egy kicsit feszengett a széken. Látszott rajta, hogy most az elevenjére tapintott. Nicol egyre jobban érezte, hogy a nő nem mond igazat.
- Tud már valami közelebbit a kislány hollétéről? – próbálta a számára oly fontos információszerzés felé terelni a beszélgetést. - A rendőrség mit mondott Önnek? – kérdezte a lányt.
- Semmit. – húzta el a száját méltatlankodva. - A rendőrök csak azt hajtogatják, hogy nem telt el még elég idő ahhoz, hogy érdemben megkezdjék a nyomozást, hiszen az is lehet, hogy a barátom egyszerűen csak el akarta vinni a kislányát, hogy jobban megismerhesse, és ehhez nem volt szüksége az én jelenlétemhez. Szerintük pár nap elteltével visszahozza, vagy jelentkezni fog.
- Miért? Eddig nem ismerte? – csapott le az új hírre Nicol.
Lisa fülig pirult. Rájött, hogy elszólta magát. A rendőrségen elmerte mondani az egész kusza történetet, de a szerkesztőnőnek nem beszélt még erről.
- Hát, az az igazság, - kezdte, – hogy Andreas csak nem rég tudta meg, hogy Bianca az ő kislánya. Nem tartotta velem a kapcsolatot, ezért nem is tudtam közölni, hogy gyermeke született. – próbálta magyarázni az elhangzottakat.
- Évekig úgy éltek a kislánnyal, hogy azt sem tudta, hol él az apja? – lepődött meg Nicol.
- Nem tudtam. Hét évvel ezelőtt szakítottunk, és azután Andreas egyszerűen eltűnt. Kerestem a lakásán, de azt mondták, csak bérelte, és leadta. Próbáltam a nyomára jutni, de a hivatalos szervek nem adták ki a tartózkodási helyét, mert nem voltam a rokona.
- Miért nem mondta el, hogy gyermeket vár tőle? – kérdezte. – Ez, meghatotta volna a hatóság embereit. Meddig éltek együtt?
Látszott a lányon, hogy erre a kérdésre nem szívesen válaszol.
- Gyakorlatilag nem éltünk együtt, de sokszor találkoztunk. Nem jegyzetel? – próbálta elterelni más irányba Nicol figyelmét.
- Szükségtelen. Jó a memóriám. – válaszolt szárazon. Aztán kedvesebb, sajnálkozó hangon kérdezett tovább:
- Amikor megtudta, miért nem szakíttatta meg a terhességét?
Lisa felháborodottan válaszolt:
- Hogy kérdezhet ilyet? Magának nincs gyermeke?
- De, két fiam van.
- Akkor tudja, milyen érzés az, hogy növekszik egy kis élet a szíve alatt.
Nicol ebben egyetértett a lánnyal. Még nagyon is jól emlékezett rá, mit érzett, amikor az orvos közölte vele, hogy gyermeket vár. Ezt tényleg csak azt tudhatja, aki már átélte.
- Ne haragudjon, nem azért teszek fel ilyen kérdéseket, hogy megbántsam, – próbálta csillapítani Lisa jogos felháborodását. – de nekem a tényeket teljes mélységükben kell ismernem.
- Rendben. – bólintott, jelezve, elfogadja a bocsánatkérést.
- Tehát meg sem fordult a fejében, hogy ne szülje meg a kislányt? – folytatta kérdései feltevését Nicol. - Hogyan képzelte további jövőjüket, hiszen akkor még csak 21 éves volt? Úgy tudom, nem dolgozott és gyakorlatilag az édesanyja tartotta el.
- Ez igaz, még túl fiatal voltam a munkához. Szórakozni szerettem volna, élvezni az életet. Andreas-szal is egy discoban ismerkedtünk meg.
- Egy discoban? Hiszen a barátja akkor már 39 éves volt. – hitetlenkedett Nicol.
- Na és? – fortyant fel újra a lány. - Egy magakorabeli már nem is szórakozhat? – nézett rá a szerkesztőnőre értetlenül. - Ténylegesen nem szórakozni jött, hanem a tulajdonossal szeretett volna tárgyalni. Mivel még várnia kellett rá, leült a bárpulthoz.
- Elmesélné, hogyan ismerkedtek össze?
Lisa beszédes kedvében volt, és besétált a csapdába. Hódításairól szívesen mesélt. Hatalmas szempillával megáldott gyönyörű szemei csillogni kezdtek, amikor felidézte magában az emlékeket.
- Andreas nagyon sármos férfi volt. Igaz, hogy sokkal idősebb, mint én, de maga is
felfigyelt volna rá. – nézett Nicolra. - Látszott rajta, hogy egy igazi úriember.
- Ezt miből állapította meg?
- Leginkább az öltözékéből. A legújabb divat szerinti, finom anyagból készült öltönyt viselt. Értékes svájci óra, arany pecsétgyűrű, drága nyakkendőtű…- sorolta.
- Látom, jól megnézte magának.
Lisa szerencsére nem érezte a gúnyt, Nicol hangjában. A szerkesztőnő tartott tőle, hogy most ezzel a közbeszólással esetleg megbántotta, és akkor nem folytatja a társalgást, de nem így történt.
- Persze. Akárkivel nem állok le ismerkedni. – méltatlankodott a lány, majd folytatta: – Szóval, első látásra megtetszett. Odaültem mellé, és kértem egy italt. Először tudomást sem vett a jelenlétemről, de amikor a barátnőm is odaült, és elkezdtünk beszélgetni, láttam, hogy néha rám sandít. – mesélte.
- És azután? – Nicolt egyre jobban érdekelte a történet.
- Aztán megkérdeztem, hogy akar-e táncolni, mert éppen egy lassú számot játszottak.
- Ön kérte fel a férfit? – nézett rá meglepődve.
- Miért ne? – nevetett Lisa. – Nem a múlt században élünk, miért ne tettem volna, ha érdekelt?
- Hm… lehet, hogy igaza van. Miért is ne? Szóval elmentek táncolni?
Lisa elhúzta a száját.
- Nem, akkor visszautasított. Azt mondta, hogy a tulajdonost várja, aki bármelyik pillanatban megérkezhet. – látszott rajta, hogy még most is bosszantja a visszautasítás.
- Akkor? Miért, később táncoltak? – tette fel a következő kérdést Nicol.
- Igen. Miután végzett a tárgyalással, leültek a tulajdonossal az
egyik asztalhoz. Gondolom, meghívta őt egy italra. Odamentem, és megkérdeztem, hogy most is visszautasít-e. Kicsit tanácstalan volt, - azt láttam -, de a másik férfi noszogatta, hogy ő bizony egy ilyen csinos lánynak, nem mondana nemet. Nem is mondott. A tánc után meghívott egy italra. Beszélgettünk, és tudja, hogy van ez… - nézett rá huncut szemekkel a szerkesztőnőre.
- Miért, hogy van? – játszotta az értetlent Nicol.
- Hát a végén felmentem a lakására. – magyarázta Lisa, olyan képet vágva, mint aki nem érti, hogy Nicol miért nem vette a lapot. - Nagyon tetszett a pasi. – fűzte hozzá.
- Értem. Tehát ott maradt vele éjszakára is. – vonta le a következtetést.
- Igen. Nem is bántam meg. – csillogott fel újra a lány szeme. – Nagyon jó szerető – mondta elismeréssel a hangjában.
- Tehát itt kezdődött a kapcsolatuk?
Lisa egy ideig elhallgatott, majd folytatta.
- Hát igazából nem itt kezdődött, itt csak az ismerkedés történt meg. – válaszolt kissé tétován.
- Hogyhogy?
- Andreasról kiderült, hogy komoly üzletember, és egy pénzügyi befektető cégnél dolgozik, ezért nagyon sokat kell utaznia. Csak két napot töltött itt, és már ment is vissza.
- És hogyan találkoztak ezután? Mert gondolom, találkoztak.
- Hát persze hogy találkoztunk. Két hónappal később újra jött, mert akkor vette
meg a kliense számára a discot, a hozzá tartozó éttermet és bowling-klubot. A nevemet és a telefonszámomat tudta, ezért felhívott, hogy lenne-e kedvem vele vacsorázni. Természetesen volt, hiszen alig vártam, hogy újra láthassam. – emlékezett vissza.
- Akkor hosszabb időt tudtak egymás társaságában eltölteni?
- Nem, akkor is csak pár napot lehettünk együtt. Andreas elvitt az Operába, Múzeumokba… Engem nem annyira érdekelt, de szerettem vele lenni.
- Beszéltek arról, hogyan folytatják a kapcsolatukat?
- Nem. Akkor még azt sem tudtam, hogy nős-e.
Nicol döbbenten nézett Lisára.
- Ezt meg sem kérdezte, mielőtt intim kapcsolatba kerültek volna?
- Miért? Nem a feleségével akartam lefeküdni, hanem vele? - nevetett fel Lisa, de azonnal meg is bánta ezt a kijelentését. Érezte, hogy egy kicsit kiesett a szomorú édesanya szerepéből, ezért azonnal folytatta: - Nem volt nős, csak hogy megnyugtassam, - nézett Nicolra - de ezt csak a harmadik találkozásunkkor mondta el nekem.
- Meddig tartott ez a kapcsolat?
- Sajnos akkor este összevesztünk, és utána már nem láttam.
- Ilyen rövid ideig? Eddig azt hittem, hogy együtt éltek? És mi miatt vesztek össze? – tette fel egymás után a kérdéseit.
Lisa fújt egyet, mint aki még most is mérges, ha rágondol.
- Elmondtam neki, hogy szeretem, és vele akarok menni. Andreas nem lelkesedett az ötletemért. Azt mondta, hogy még túl fiatal vagyok. Ahhoz persze nem voltam túl fiatal, hogy az ágyába vigyen. – méltatlankodott Lisa.
- Hát nagyon nem kellett erőlködnie e miatt, ha jól értettem?
Lisa rosszallóan nézett Nicolra.
- Ezt maga nem értheti. Első látásra beleszerettem.
- De, teljesen megértem. Én is így voltam a férjemmel.
Ez a vallomás jókor jött, mert félő volt, hogy a lány nem folytatja a történetet.
- És hogyan váltak el? – próbált tovább érdeklődni.
- Azt hiszem, az italtól egy kicsit idegesebb lehettem a kelleténél, mert a fejéhez vágtam egy vázát, amikor azt mondta, hogy jó volt velem az ágyban, de nem akar tőlem többet.
Nicol magában jót szórakozott, ahogy elképzelte a jelenetet. Lisa valószínűleg vérig volt sértve, hiszen nem szokott hozzá, hogy egy férfi visszautasítsa, főleg ilyen méltatlan módon.
- Eltalálta? – kérdezte nevetve.
Lisa feloldódva, szintén nevetve válaszolt:
- Nem, sajnos. Pedig megérdemelte volna. Előtte való éjszaka eshettem teherbe.
- Nem védekeztek? – kérdezett rá a dolog kényes részére.
- Anyám szerint még fiatal voltam ahhoz, hogy tablettákat szedjek. – próbálta magyarázni az okot. - Azt mondta, hogy árt a hormonrendszeremnek. És éppen akkor nem volt kondom sem kéznél. – vallotta be.
- Értem.
Lisa ekkor váratlanul az órájára nézett, és azonnal felugrott.
- Mennem kell. A barátom ideges lesz, mert már 10 perce a színháznál kellene lennem.
- Színész a barátja? – lepődött meg Nicol.
- Nem, manöken, és ott próbálnak, mert a jövő hétvégén egy nagyszabású divatgála lesz a színházban. – hadarta.
- Lisa! Nagyon köszönöm, hogy időt szakított rám, és megosztotta velem a titkait. Remélem, pár hét múlva adásba tudom majd helyezni a műsort. Szívből kívánom, hogy addigra a kislánya is előkerüljön. Sajnálom, hogy el kell mennie, hiszen Biancáról még nem is tudtunk beszélgetni.
- Ha fontos a műsorhoz, akkor talán majd máskor. – fejezte be Lisa, mialatt vállára vetette elegáns, hosszú bőrkabátját. – Kérem, feltétlenül értesítsen majd, hogy melyik napon láthatom magam a televízióban!
- Ezt megígérhetem. Szólni fogok. Különben is forgatunk még az Önök ügyében. Lehet, hogy éppen az édesanyjával.
- Na, annak anyám biztosan örülni fog, imád szerepelni.
Az utolsó mondatot már a kijárat felé menet kiáltotta vissza.
Nicol ülve maradt. Még egyszer végig akarta gondolni, mind azt, amit hallott, mielőtt még meglátogatja Lisa anyját.
Mit is mondott a lány? Andreas egy befektetési cégnél dolgozott, akik megvették ügyfelük számára a discot. Sajnálta, hogy nem kérdezett rá, hogy melyik volt az, hiszen ezen a szálon elindulhatna. De hát nincs veszve semmi, mert nem lehet sok szórakozó létesítmény a városban, amelyik pont hét éve cserélt gazdát. Ez a gondolat feldobta. Ha hazaér, azonnal utánanéz az Interneten. Talán talál valamit ezzel kapcsolatban. Ha nem, az sem baj. A földhivatal foglalkozik az ingatlanok értékesítésének rögzítésével, csak találnia kell egy ismerőst, és máris mindent megtudhat. Hirtelen nem jutott jobb ötlet az eszébe, tárcsázta Kate telefonszámát. Postafiók jelentkezett. Csalódottan tette le a telefont. Utálta az üzenetrögzítőket. Fizetett, még egyszer megnézte a címet, ahová igyekezett, és elindult.
Nicol számára ismeretlen volt az utcanév, ahová tartott, de a térképen megtalálta. Egy új, dinamikusan fejlődő városrész felé autózott, amelyen pár éve még szántóföld terült el. Gyönyörű, modern villák mellett suhant el. Csodálkozva nézte az építőművészet eme új remekeit. Meg volt róla győződve, hogy ő egész életében nem tud annyit keresni, amennyibe ezek a csodák kerülhetnek. Annyira elmerült a nézelődésben, hogy el is felejtette a házszámokat megnézni. Mire ez eszébe jutott, már túlhajtott a megadott számon. Hátramenetbe állította a sebességváltót, és három házat hagyott el, mire megérkezett céljához. Egyik villa előtt sem lehetett parkírozásra alkalmas helyet találni, mert mindenhol gyönyörű pázsit virított. Szeptember ide vagy oda, itt még a fű is szebb volt, mint máshol. Az örökzöldek pedig, nevükhöz hűen nem mutattak őszi színeket. Nicol tanácstalan volt. Nincs más választása, az utcán kell megállnia. Ekkor megjelent a hatalmas ház – amit méreteinél fogva akár modern kastélynak is nevezhetett volna – ajtajában egy roppant elegáns hölgy.
- Nicol Golding? – kérdezte az ismeretlen.
- Igen, az vagyok. – válaszolta a szerkesztőnő.
- Üdvözlöm! Dalma vagyok, Lisa édesanyja. Kérem, nyugodtan álljon a kocsibeállóra, ma nem várok más vendéget. Az utcán itt nem szokás az autót leállítani. – szól kissé lenézően.
- Köszönöm, asszonyom. – szólt ki az ablakon Nicol, és rákormányozta autóját a kocsibeállóra, amely bizonyos, hogy ilyen öreg járgányt még nem látott. Kiszállt a kocsiból, és elindult a nő felé. Ebben a pillanatban bizony szégyellte az ütött-kopott kis Fiestát.
– Jobban jártam volna, ha taxival jövök. – gondolta magában.
A kölcsönös bemutatkozás és kézfogás után az asszony betessékelte vendégét.
- Ma délutánra elküldtem a házvezetőnőt, hogy nyugodtabban tudjunk beszélgetni. A munkáját ugyan nagyon jól végzi, de amiről most szó fog esni, az, másra nem tartozik, és Hilda elég pletykás. – tette hozzá.
- Megértem, asszonyom.
- Szólítson csak nyugodtan Dalmának! – mondta mindezt abban a fenséges hangnemben, amit Lisa is használt, amikor megengedte Nicolnak, hogy az asztalnál maradjanak.
- Asszonyomnak csak a személyzet hív. – magyarázta, mintegy mellékesen.
- Ahogy óhajtja. Megtisztel vele.
Nicol érezte, Dalmával jobban kell vigyáznia. Az elegáns asszony okosnak és műveltnek látszott. Ismerte a korát, de egyáltalán nem tűnt 48 évesnek. Szépsége az évek múlásával ugyan egy kicsit megkophatott, de még mindig ragyogóan nézett ki. Magában elismerte, hogy Lisának volt kitől örökölnie a szépségét. Dalma magas, karcsú alakját még jobban kiemelte az egyenes vonalú hosszú muszlin ruha, amelyben fogadta.
A nappali, fehér és kék színeivel meglepték Nicolt. Azt hitte, itt minden arany vagy ezüstszínű lesz. A ház asszonya igen magas esztétikai érzékkel rendelkezhetett, vagy nagyon jó lakberendezőt talált, mert Nicol csak ámuldozott, a színek és formák összhangján. A fehér, bőr ülőgarnitúrán alig mert helyet foglalni. Lopva megnézte, nem piszkos-e az autójától a nadrágja. Nem szeretett volna foltot hagyni a bútoron.
Úgy érezte magát, mint „Alice Csodaországban”.
A halványkék szőnyegen gyöngyházszínű asztal állt. Rajta üveg tálcán két gyönyörű metszésű kristálypohár.
- Mivel kínálhatom meg, Nicol? Ugye én is szólíthatom a keresztnevén?
- Természetesen. – válaszolta. - Ha lehet, akkor narancslevet kérek. – tette hozzá.
Dalma megnyomott egy gombot az asztal lapja alatt, és kinyílt egy kis hűtőszekrény ajtaja, amelyet eddig nem is vett észre. Egybe volt építve az asztallal, de egyáltalán nem volt feltűnő.
Töltött a frissen facsart narancsléből magának is, és kérdőn nézett Nicolra. Látszott rajta, hogy nem örül túlságosan a szerkesztőnő jelenlétének. Akkurátus lassúsággal helyezte vissza poharát a tálcára, mielőtt megszólalt:
- Mit szeretne tőlem megtudni? Lisa telefonon elmondta, hogy találkoztak, és nagyon jól elbeszélgettek. Arról is említést tett, hogy lehetséges egy újabb forgatás is, amit esetleg velem készítene. Fontos ez?
- Úgy gondoltam, hogy több oldalról kellene bemutatnunk a sajnálatos esetet, - kezdte - hiszen egy gyermek elrablása – még ha azt az apa követte is el, nem megengedhető. Szeretnénk bemutatni azt is, hogy egy ilyen meggondolatlan tett milyen mély érzelmi hatást vált ki a család körében, és nem utolsó sorban milyen nehéz lehet a kislány számára. Remélem, hogy mielőbb visszakerül önökhöz sértetlenül, mert abban azért egészen biztos vagyok, hogy nem rosszindulatból vitte magával a kislányát az apa. De azt is érzékeltetni szeretnénk, hogy nem ez a megoldás az ilyen esetekben, hiszen van a gyermekláthatásnak törvényes módja. Arról nem is beszélve, hogy ha külföldre vitte, akkor többszörösen törvényt sértett.
- Igen Nicol, ön jól látja a helyzetet. – állapította meg az asszony - De miben tudnék én a segítségére lenni, hiszen úgy tudom, a felvétel már elkészült?
- Asszonyom! Dalma! – javította ki magát Nicol – Ön is tudja, hogy egy ilyen jellegű
riportműsor nem csak megszólaltatja az érintetteket, hanem összekötő, un. mesélő részt is tartalmaz, ami nagyon fontos. – próbálta elmagyarázni, de óvakodott attól, hogy hangja ne legyen esetleg fölényes, vagy kioktató - Itt mondom el a száraz tényeket, de itt utalok azokra az előzményekre is, ami a riportban nem hangzott el. A nézőknek minden eshetőséget meg kell adni, hogy tisztán lássák a történetet. Általában módunkban áll, minden résztvevőt megszólaltatni. – Egy pillanatra megállt, majd amikor látta, hogy Dalma nem óhajt az elmondottakra reagálni, folytatta. - Itt más a helyzet, hiszen Andreast és a kis Biancát nem tudjuk bemutatni, ill. szóra bírni, hiszen a hollétükről nincs tudomásunk. Ezért más ez, - és ne haragudjon meg, hogy ezt mondom -, ezért sokkal érdekesebb a történet. Gondolom, Lisa nem csak azért fordult a televízió nyilvánosságához – folytatta - hogy esetleg ezen keresztül érje el az apát, - amit persze nem zárhatunk ki – hanem azért is, hogy példaértékű legyen ez az ügy mindenki számára, aki hasonló módon szeretné érvényesíteni akaratát. El kell gondolkodtatnunk minden olyan embert, - aki nem méri fel tette következményét -, hogy milyen maradandó lelki traumát okozhat szeretteinek. Egy kis gyermek esetében pedig, ezek a hatások sokszorozódhatnak, és sajnos kihathatnak felnőtt életére is.
Dalma eddig szótlanul hallgatta Nicolt. Látszott rajta, hogy teljesen egyetért az elhangzottakkal, de látszott valami más is. Zavartság, amit nem tudott elég jól palástolni. Nicol nagyon jól ismerte az emberek reakcióit, amikor ilyen érzelmes húrokat pengetett, de a zavartság nem szokott jelen lenni. Azt várta volna, hogy esetleg könnybe lábad a szeme, vagy dühös lesz, ha a következményekre gondol, de nem ez történt. Ugyan úgy, mint Lisa, nem nézett Nicol szemeibe, amikor a szerkesztőnő elhallgatott.
- Dalma! Kérem, meséljen nekem Lisáról! Milyen életet élt, miután megszületett a kislánya? Összetört-e, amikor bizonyossá vált, hogy nem tudja megtalálni a gyermek édesapját?
Az asszony egy darabig hallgatott, majd egy kissé kimért hangon megszólalt.
- Nicol! Nagyon jól ismerem a lányomat, de hogy igazán mit érezhetett, azt csak ő tudná elmondani önnek. Mindenesetre nem tört össze, ami engem is meglepett. Az biztos, hogy az életvitelén nem sokat változtatott Bianca megszületése, mert amikor kiheverte a szüléssel járó fáradalmakat, ugyanúgy eljárt szórakozni a barátaival, mint annak előtte. Azt hiszem, akkor ismerte meg jelenlegi barátját is, Tonyt, aki modellként dolgozott. Már évek óta együtt élnek. Nagyon szereti a lányomat és az unokámat. A sok rossz tulajdonsága mellett, azért ezt becsülöm benne.
- Miért? Milyen rossz tulajdonságai vannak a fiatalembernek? Iszik? Szerencsejátékokat játszik? Mert az elmondottakból ítélve nem lehet erőszakos ember.
- Nem. Valóban nem az. – rázta meg fejét az asszony. – Kenyérre lehet kenni, ahogy mondani szokták. Csak éppen nagyon szereti a nőket. Én tudok szinte minden félrelépéséről. Lisa nem.
- Hogyhogy? – nézett kíváncsian az asszonyra Nicol.
Dalma elhallgatott. Mintha magában azon töprengett volna, hogy mennyit mondjon el a szerkesztőnőnek. Végül megszólalt.
- Egy magánnyomozóval figyeltetem.
Nicol döbbenten nézett a nőre.
- Az egy vagyonba kerülhet, mert gondolom, nem csak pár hete teszi ezt.
- Nem, valóban nem csak az utóbbi időben. – vallotta be. – Megengedhetem magamnak. A lányom és az unokám boldogságáról van szó. – próbálta magyarázni tettét.
- Tony sejti, hogy minden lépéséről tud?
Dalma bólintott.
- Pár hete elbeszélgettem vele, és közöltem, mindent tudok a nőügyeiről. De nem is tudom, miért mondtam el ezt önnek, hiszen nem tartozik szorosan a beszélgetésünk tárgyához. – hallgatott el hirtelen Dalma. Idegesen cigarettára gyújtott.
- Nem zavarja a füst? – kérdezte.
- Nem, dehogy, az utóbbi időben én is újra dohányzom. Tudom, hogy le kellene szoknom róla, de eddig csak pár hónapig bírtam megállni. Úgy látszik, hiába vagyok erős akaratú, ez most kifogott rajtam is. – próbálta elterelni a figyelmet Nicol.
Meglepte mindaz, amit megtudott. Érezte, ezek fontos információk, de még nem állt össze a kép. Hogy van-e köze a történethez, azt ebben a pillanatban nem tudta.
Dalma felállt, jelezve ezzel, hogy részéről be van fejezve a beszélgetés.
- Ne haragudjon, kedves Nicol, de hirtelen nagyon megfájdult a fejem. – mondta, bár egyértelmű volt, hogy ez nem igaz, csak indokot keresett ahhoz, hogy befejezhesse a számára már túl kényessé váló diskurzust.
- Kérem, hagyjuk most abba a beszélgetést! Talán majd egy későbbi időpontban folytathatjuk, bár, remélem, hogy nem lesz rá szükség, mert addigra Bianca haza kerül.
Nicolnak nem volt más választása. Megköszönte, hogy fogadta és ezzel lehetőséget adott a találkozóra, majd távozott. Dalma a bejáratig kísérte. Kezet fogtak, és már be is zárult Nicol mögött a hatalmas tölgyfa ajtó. Kicsit zavarodottan ült be újra a kis Fordba. Úgy érezte, egyre kuszább a történet, és semmivel sem jutott előbbre benne.
