A napfelkelte már az autópályán találta Nicolt. Kedvenc kazettái egyikét hallgatta. Megnyugtatta Mike Oldfield kellemes gitárzenéje. Évek óta gyűjtötte a zenész albumait. Büszke volt rá, hogy ma már mind ott sorakozik a polcán. A CD-kről aztán másolatokat készített, mert a kis Fiestában még csak kazettás rádió-magnó volt beépítve.
Közepes tempóban vezetett, nem érdekelte, hogy sorra hagyják le a modern autócsodák. Neki ez a kis kocsi jelentette az AUTÓt. Néha félhangosan megdicsérte a rozoga kis járgányt, - amikor meg tudott előzni egy-egy teherautót -, hogy korához képest milyen jól megy. Jól érezte magát. Gyönyörködött a táj szépségében, amely ezer színben pompázva győzte meg arról, hogy az ősz lehet szép is, ha éppen nem esik az eső, és nem borít be mindent a hófehér köd.
Pár óra múlva a nap már olyan erősen sütött, hogy le kellett tekernie az ablakot a melegtől. Könyökét kitéve, lazán autózott tovább, élvezve a vezetés nyújtotta szabadságot.
Gondolataiba minduntalan beférkőzött egy elmosódott kép, egy férfi sziluettje. Egyre többször jutott eszébe Andreas. Vajon hogy nézhet ki? Fényképet még nem látott róla, mert Lisának sem volt. Számára megfejthetetlenül titokzatos volt a férfi. Próbált azonosulni vele, hogy megértse, miért is rabolta el a kislányt, akit még nem is ismert. Bianca hogyan érezheti magát egy vadidegennel, aki azt állítja, hogy az apja? Azt nem tudta, hogy a gyereket hogyan is nevelték, tisztában van-e születése körülményeivel, vagy esetleg Tony-t tekinti édesapjának?
Megannyi kérdés, amely mind válaszra várt.
A kisvárosba érve megállt egy benzinkútnál. A kocsiból kiszállva megpróbálta kiegyenesíteni fájó derekát, melyet megviselt a hosszú út. Tankolás után félre állította a kis Fordot, majd belépett a gyorsbüfébe. A reggeli kávé már régen kikövetelte volna a folytatást a gyomrában, de eddig nem akart megállni. Félt, hogy esetleg valami közbejön az úton, és akkor nem ér oda időben a megbeszélt helyre. Még sohasem járt az országnak ebben a szegletében.
Vásárolt egy szendvicset, majd szép komótosan elfogyasztotta. Rengeteg ideje maradt még, hiszen délután kettő messze volt, s a kisváros egyik harangja éppen akkor ütötte el a delet. Tanácstalanul nézett körül. Mit fog itt két órán keresztül csinálni? Keres talán egy parkot, és élvezi az őszi nap egyre gyengülő fényét? Vagy inkább beül az autóba, miután rátalált a megadott utcára, és szundít egyet? Egyik lehetőség sem dobta fel különösebben. Elővette a térképet, amelyen nagyon hamar megtalálta a keresett utcát.
- Hiszen ez itt van pár percre. Mi lenne, ha egyszerűen becsöngetnék, - gondolta magában - elnézést kérnék, a korai zavarásért, és akkor két órával előbb indulhatnék haza. Egy ilyen idős hölgy úgyis valószínűleg otthon ücsörög, neki mindegy lehet. De előbb felhívom. Biztos, ami biztos. A telefon sokáig csörgött, mire felvette Andreas édesanyja.
- Jó napot, asszonyom! Nicol Golding vagyok. Ma délután kettőre beszéltünk meg egy találkozót. Nem haragudna, ha már most felkeresném? Ugyanis kicsit korábban érkeztem a városba.
- Nyugodtan jöhet most is, nem zavar. Könnyen idetalál?
- Igen, köszönöm. Csak párszáz méterre vagyok az ön házától.
- Rendben. Várom.
A megadott utcát egy gyártelep mellett találta. Nem erre számított. Úgy gondolta, hogy egy jómódú üzletember anyja elegáns környéken lakik, egy hatalmas villában. Itt pedig régi bérházak magasodtak, amelyekre igencsak ráfért volna egy kiadós felújítás. Még egyszer megnézte az utca nevét, de az, egyezett. A lépcsőház sem volt bizalomgerjesztőbb, mint a ház külseje. A máladó vakolat és a több éves por visszataszítóvá tette a házat. Egy kiadós festés és takarítás már régen ráfért volna a lépcsőházra. A gangos belső udvar sem enyhítette ezt az érzést benne. Vajon milyen emberek élhetnek itt, ilyen igénytelen környezetben? Az, hogy valakinek nincs sok pénze, még nem azt jelenti, hogy a higiéniát is törölnie kell a szótárából. Az első emeleten kinyílt egy rácsokkal megerősített ajtó, és egy ősz hajú, töpörödött kis asszonyka nézett ki rajta.
Nicol közelebb lépett, és megkérdezte:
- Maria Lovrencsicshez van szerencsém?
- Igen, az vagyok. Jöjjön beljebb, nem akarom, hogy a szomszédok kíváncsiskodjanak. Itt mindenki olyan pletykás.
Nicol követte az idős asszonyt.
A kis szoba, ahol helyet foglaltak egyszerű, és a ház külsejével ellentétben nagyon tiszta volt. A bútorokon látszott, hogy egykor jobb napokat éltek meg. Stílusukból arra következtetett, hogy valamikor a hetvenes évek elején vásárolhatták.
A falakon, megsárgult családi fotókról fiatal nők és férfiak néztek vissza. Nicol önkéntelenül is azt kereste, vajon melyikük lehet Andreas?
- Megkínálhatom egy csésze teával? Az orvosom csak ezt engedélyezte. A kávéról le kellett szoknom, mert magas a vérnyomásom. Másfajta italt meg nem tartok itthon. Nem igen szoktak vendégek járni hozzám. – szabadkozott.
- Természetesen, nagyon jól esne egy csésze tea. Köszönöm. – válaszolt illedelmesen Nicol.
A forró italt szürcsölgetve egyre csak a képeket nézte. Maria észrevette ezt, és megjegyezte:
- Ha Andreast keresi, akkor csalódnia kell. Az ő képei nincsenek itt. Nem akartam nap mint nap szembe nézni vele.
Nicolt meglepte ez a vallomás. A törékeny kis asszony valamikor nagyon kemény nő lehetett, szűrte le ebből a pár mondatból.
Nem szerette volna sokáig húzni az időt, ezért belekezdett jövetele célját jelentő kérdéseibe.
- Maria! Kérem, engedje meg, hogy így szólítsam! Az asszonyom, olyan hivatalos.
Az idős nő nem szólt, csak bólintott, jelezve, hogy beleegyezik.
- Mint azt a telefonban is elmondtam, egy televíziós műsoron dolgozom, amelynek témája sajnálatos módon összefügg az ön fiával.
Nicol röviden ismertette a történetet, hangsúlyozva, hogy elítéli Andreas tettét, bár az indítékot, és az eset hátterét még nem állt módjában teljesen megismerni.
Maria szótlan maradt, ezért Nicol folytatta:
- Kérem, meséljen a fiáról! Milyen ember? Képes lenne a kislányt esetleg bántalmazni, vagy zsarolni vele az anyát?
Maria nagyot sóhajtott, és szomorúan elkezdett beszélni.
- Nem, kedvesem! A fiam jó ember. A légynek sem tudna ártani, szándékosan. Biztos vagyok benne, hogy a kislánynak nincs semmi baja.
Ez meglepte Nicolt. Az asszony most már nem érzett gyűlöletet a fia iránt, még ha annak idején mélyen megsértette is.
Úgy érezte, még nem jött el az ideje, hogy rákérdezzen a veszekedésük tárgyára, ezért gyorsan elővette Bianca fényképeit. Remélte, hogy a képek látványa, és az hogy mesél a kislányról, közelebb hozza az asszonyt, és akkor talán könnyebben megnyílik. Kicsit szégyellte magát, hogy ilyen számító, de a cél érdekében most mindent be akart vetni. Azért utazott ilyen sokat, hogy többet megtudhasson Andreasról, tettének esetleges hátteréről.
A képeket letette a kis dohányzó asztalra Maria felé fordítva.
- Ő Bianka, az unokája. 6 éves. Az asszony pedig, akit mögötte lát, az anyja, Lisa. – magyarázta.
Maria szótlanul a kezébe vette a fotókat, és könnyeit nyeldesve gyönyörködött a kislányban.
- Szép, akár csak az anyja. – szólalt meg rövid idő múlva. – Biztosan nagyon aranyos is. Mindig reménykedtem benne, hogy egyszer nekem is lesznek majd unokáim.
Remegő kézzel tette vissza az asztalra a fényképeket, és Nicolra nézve megkérdezte:
- Mit szeretne megtudni tőlem?
Nicol erre a kérdésre várt. Remélte, hogy az asszony nem utasítja el a magánéletére vonatkozó kérdéseket.
- Eredetileg abban reménykedtem, hogy Ön által megtalálom a fiát, de akkor még nem tudhattam, hogy már régen nem állnak kapcsolatban egymással. Arról sincs tudomása, hogy melyik országban, esetleg melyik városban telepedett le, amikor külföldre távozott?
Maria szomorúan rázta meg a fejét.
- Nem tudom. Amikor elrohant itthonról azon a bizonyos napon, azt mondtam neki mérgemben, hogy soha sem akarom látni, és tudni sem akarok róla ebben az életben. Én nem gondoltam ilyen komolyan, ő viszont igen.
Látszott rajta, hogy élete egyik legborzalmasabb emlékeit kezdi feleleveníteni. Szemei a messze múltba kalandoztak, amely valószínűleg megváltoztatta az ő életét is.
- Nem is próbálta megkeresni? – nézett rá értetlenül Nicol.
- Miért tettem volna? Én küldtem el. Sajnos, sokáig a büszkeségem gátolt meg ebben. Már megbántam, de nem tudok mit tenni.
Nicol megszánta az idős, összetört asszonyt. Látta szemében a mérhetetlen szomorúságot, amit fia elvesztése miatt érzett. Remélte, ha megtalálja Andreast, összehozhatja újra őket. Nem tudta, hogy most ez miért is jutott eszébe, hiszen neki aztán igazán nincs köze a családi konfliktusaikhoz, de sajnálta Mariát.
- Most talán még kijavíthatja ezt a hibát, hiszen Andreas valószínűleg itt van az országban. Azon vagyok, hogy megtaláljam őt is, és a gyermekét is.
Szíve szerint megsimogatta volna az asszony ősz haját, hogy megvigasztalja.
- Mindezt csak a műsora kedvéért? – kérdezett rá Maria.
Nicol nem tudta, hogy erre most mit válaszoljon, hiszen még ő maga sem értette az okot, hogy miért is keresi ilyen megszállottan.
- Nem. Nem csak azért. – vallotta be. - Egyszerűen érdekel, hogy valaki miért tesz ilyen meggondolatlanságot. A gyerekrablást, - még akkor is, ha a sajátja - a törvény bünteti, hiszen a gyermek felügyeleti joga egyértelműen az
anyáé. – magyarázta.
- Ha ismerné Andreast, akkor talán megértené. Nagyon tud szeretni. Régen mindig az érzelmei vezették. Nem hiszem, hogy gyökeresen megváltozott.
Maria a szőnyeg szélét nézte, mintha csak onnan olvasná a gondolatait.
- Ha szereti a kislányt, akkor miért nem a törvényes utat választotta? Nagyon sok még a nyitott kérdés ebben az ügyben, és sajnos nem ismerem igazán az eset hátterét. Ezért szeretnék az érintettekről minél több információt begyűjteni. Az is érdekelne, hogy miért nem nősült meg, miért nem született gyermeke? Mert Lisa szerint most is egyedül él valahol.
Maria arcán váratlanul könnycseppek gurultak végig. Egy hosszú percig nem szólalt meg.
- Most elmesélem, miért is vesztünk össze, ez talán választ ad a kérdéseire. – mondta szomorú, halk hangon.
- Andreasnak évekkel ezelőtt volt egy mennyasszonya. Nagyon szerették egymást. Agnes egy törékeny, szeretetre méltó lány volt. Nem éltek már a szülei, amikor megismerkedtek, ezért hozzám költözött, amíg a fiam a karrierjét építve egyik városból a másikba utazott. Megegyeztek, hogy addig itt él, amíg elég pénzt gyűjtenek össze, hogy egy házat vegyenek maguknak, és akkor összeházasodnak. Andreas nagyon sokat dolgozott ezért. Havonta csak egy hétvégét tudtak együtt tölteni, mert a fiamnak sok volt a munkája. Szépen haladt felfelé a ranglétrán, és szerintem már volt is elég pénzük, de Andreas egyre csak halogatta az esküvőt. Azt mondta, addig nem áll meg, amíg a cégénél magasabb vezető beosztásba nem kerül, mert akkor már anyagilag teljesen bebiztosíthatja a családja jövőjét. Hiába mondtam neki, hogy ne várjanak addig a házassággal, hiszen Agnes nem zavarja őt ebben, de hajthatatlan volt.
Itt egy pillanatra megállt. Úgy tűnt erőt kell gyűjtenie a folytatáshoz. Majd újra megszólalt.
- Egy este a lány bevallotta nekem, hogy állapotos, és fél el
mondani a fiamnak, hogy tudatosan nem védekezett, mert a gyermeket még nem tervezték. Agnes úgy gondolta, hogy ezzel előbbre hozhatja a várva várt esküvőt, de nem így történt. Andreas, amikor megtudta nagyon összeveszett a lánnyal. Azt kiabálta, hogy Agnes nincs tekintettel az ő karrierjére, becsapta, és hogy most még nem fér bele az életébe egy csecsemő.
- Önző módon viselkedett. Akkor nem az érzelmei vezérelték.
Megszédítette a hatalom, és a pénz.
Újra elhallgatott, majd még csendesebben folytatta:
- Agnes aznap este öngyilkos lett. Vonat elé vetette magát. Azt mondta, elmegy egy kicsit sétálni, mert nagyon ideges, de már nem láttuk többé. A rendőrségi jegyzőkönyvben az állt, hogy baleset történt. Megszédült, és ezért esett a vonat alá. Szerencsétlen véletlennek könyvelték el, de én tudtam, hogy mi az igazság. Ezt persze nem mondhattam el a rendőröknek, mert akkor a fiam jövőjét is tönkretettem volna, hiszen ő felelős volt Agnes haláláért.
Fájdalmasan felsóhajtva folytatta:
- A temetés napjáig nem szóltam hozzá. Majd amikor vissza akart utazni, a munkáját folytatni, kiborultam. Gyilkosnak, önző gazembernek neveztem, aki képes volt a halálba kergetni a nőt, aki mindenkinél jobban szerette, és ezzel megölte születendő gyermekét is. Sajnos volt igazság abban, amit mondtam, de nagyon keményen fogalmaztam, mert bántani akartam. Engem is nagyon megviseltek a történtek. Azt kiabáltam, hogy én ilyen embert nem tűrök meg a házamban, és látni sem akarom többé az életben. Akkor ezt komolyan is gondoltam. Nagyon sajnáltam Agnest, hiszen szinte lányomként szerettem.
Itt megcsuklott a hangja, és felzokogott. Nicol szólni sem tudott. Odalépett az idős asszonyhoz, és átölelte. Őt is szíven ütötte a tragédia. Nem tudta, mit gondoljon most Andreasról.
Másnap összetörten ébredt. Érezte, ez nem csak a hosszú út okozta fáradság miatt van. Egész éjjel hánykolódott az ágyában. Többször felébredt, nagyon nyugtalanul aludt. Álmában előjöttek azok a képek, amikről Maria mesélt.
Nem tudta, sajnálja, vagy gyűlölje Andreast. A szíve mélyén próbálta őt mentegetni, de belátta, nagyon nagy hibát követett el, és ezt nem lehet egyszerűen megbocsátani. Most már megértette az idős asszonyt.
Felkelt, és bekapcsolta a számítógépét. Úgy érezte, ezt a lelki terhet meg kell osztania valakivel, és erre Sam a legalkalmasabb. Kate-nek nem akart most erről beszélni, hiszen ő is nem rég veszítette el a férjét, és félt, hogy a történet előhozza az ő fájdalmát is.
Sam, Nicol legnagyobb megdöbbenésére Andreas pártjára állt. Azt mondta, hogy ugyan közvetve ő okozhatta a tragédiát, de a döntés Agnes kezében volt, aki inkább feladta, mint hogy harcolt volna a boldogságukért. Szerinte senkinek sincs joga eldobni magától az életet, főleg akkor nem, ha tudja, hogy ezzel a saját magzata életét is kioltja. Nicol érezte, Samnek igaza van. Mégis ebben a pillanatban ismeretlenül is gyűlölte Andreast.
Nicolnak még négy napja maradt a szabadságából, ezért úgy döntött, megismerkedik Tonyval, hiszen vele még nem találkozott. Remélte, tőle is meg tud egyet-mást.
Mivel még személyesen nem ismerték egymást, azt tervezte, hogy bemegy a színházba, és körülszimatol. Kíváncsi volt rá, mi a véleményük a férfiról a kollégáinak, milyen embernek tartják. Lehet, hogy esetleg Lisához és a kislányához fűződő kapcsolatáról is megtud valami érdekeset.
A színházban még televíziósként nem járt, - hiszen a kulturális téma Kate asztala volt -, ezért biztos volt benne, hogy őt ott nem ismerik. Cselt eszelt ki. Rendezvényszervezőnek adja majd ki magát, aki egy hasonló divatshow-t szeretne összehozni egy másik, közeli városban, ezért nézi meg a készülődést.
Farmert húzott, mert úgy gondolta, minél lazábbra kell vennie a figurát. Dolgozott már rendezvényszervezőkkel, és látta, hogyan öltözködnek. A legtöbbjük egyszerűen csak farmert és hosszú pólót viselt, mint ha ez lenne a munkaruhájuk.
Nem volt nehéz bejutnia a próbára. Senki sem kérdezte meg tőle hogy hova megy, vagy kit keres. Leült a nézőtér leghátsó sorába, és nézte, ahogy a kifutón a rendező utasítására sorban masíroznak a jó alakú lányok, és csinos fiúk.
- Vajon melyikük lehet Tony?
Érdekes ez a modell szakma. – gondolta. A lányok többsége nagyon fiatal, talán egyikük sem volt 23-24 évesnél több, a fiúk viszont idősebbek voltak. Akadt köztük olyan is, akit Nicol 36-38 évesnek saccolt. Fülelt, hátha meghallja a rendezőtől Tony nevét is, és akkor megtudhatja végre, hogy melyikük az.
A véletlen a kezére játszott. Amikor csak a férfiak szerepeltek a kifutón, az egyik asszisztens bekiáltott:
- Tony! Telefonon keresnek! Az előtérben tudod felvenni.
Nicol észrevétlenül kiosont a nézőtérről, és várta, hogy megjelenjen Tony. Pár másodperc múlva futva közeledett az egyik telefonhoz egy szőke, magas, igen jóképű, napbarnított bőrű férfi. Rákacsintott Nicolra, ahogy elment mellette.
- Ő biztosan Tony, ehhez kétség sem fér. – gondolta.
Megvárta, amíg a beszélgetést befejezi, majd odalépett hozzá.
- Helló! Ha jól látom, te modell vagy. – kezdte Nicol. Tudta, hogy ebben a szakmában, úgy, mint a televíziónál, mindenki tegezi egymást.
- Jó, a szemed, édes! – válaszolta a férfi.
- Benéztem a próbára, mert alkalmas szereplőket keresek egy divatshow-hoz, amelynek a szervezését én végzem. Úgy gondolom, te lehetsz az egyik kiválasztott, ha meg tudunk egyezni. Próba után beszélhetnék veled erről?
- Másról is. – mondta leplezetlen érdeklődést mutatva.
- Rendben. Hol találkozzunk?
- A színész klubban ilyenkor még nincsenek sokan. Félóra múlva ott tudok lenni. Megfelel? – nézett rá kíváncsian.
- Persze. Ott várlak.
- Tudnék jobb helyet is, de azt egy másik alkalommal – paskolta meg szemtelenül Nicol fenekét, majd nevetve távozott.
- Dalmának tényleg igaza volt. – gondolta – Tony egy nőcsábász. Szemmel látható volt, hogy idősebb vagyok nála, ez még sem érdekelte. Úgy látszik neki mindegy, hány éves egy nő, csak nő legyen.
A klubot a színház pincéjében találta. Nehéz tölgyfa asztalok és padok sorakoztak a cigaretta füsttől ködös teremben. A falakon régi előadások képei lógtak. Tényleg nem voltak sokan. Csak néhány ember beszélgetett egy-egy asztalnál. Nicol nem ismerte őket. Valószínűsítette, hogy színházi munkások, nem színészek. Sokat járt a helyi előadásokra, ezért a művészeket megismerte volna. Leült az ajtó melletti asztalhoz, rendelt egy kávét, és kíváncsian nézegette a falon lógó képeket. Próbálta beazonosítani őket, vajon melyik előadás pillanatait rögzítették?
Még tíz perc sem telt el, amikor megérkezett a férfi, most már a saját ruhájában. Világos vászonnadrágot és sötétkék teniszinget viselt. Nagyon jól állt szőke hajához, és kék szeméhez.
Úgy látszott, nem csak bemutatja a divatot, hanem ért is hozzá.
Fintorogva ránézett Nicol kávéjára, és megkérdezte:
- Nem iszunk valami erősebbet?
- Sajnos nem tehetem, kocsival vagyok. – mentegetőzött.
- Én is, de azért ez nem akadályoz meg abban, hogy egy vodkát fel ne hajtsak. – nevetett. – Ennyi még nem árt meg.
Tony leplezetlen érdeklődéssel bámult Nicolra, aki ettől egy kicsit kellemetlenül érezte magát. De most nem játszhatott mimózát, ezért a férfi szemébe nézve kérdezte:
- Régóta foglalkozol modellkedéssel?
- Amióta csak az eszemet tudom. – válaszolt kissé nagyképűen. - Már 5-6 évesen elvitt anyám egy-két divatbemutatóra. Gyerek ruhákat tervezett, és a nővére varrodája készítette el a kis szériás modelleket.
- Akkor neked már véredben van ez az egész. – hízelgett Nicol.
- Ahogy mondod. De nem csak ehhez értek. – húzódott közelebb a férfi.
- Még mihez? – kérdezte kacéran. Tudta, hogy Tony nem véletlenül válaszol kétértelműen.
- Például nagyon jó vagyok az ágyban. – súgta a fülébe.
- Pizsamákat is bemutattok a gálán? – nevetett fel Nicol.
- Én meztelenül alszok, ezért pizsama bemutatóról szó sem lehet. De mást, szívesen bemutatnék neked az ágyban.
Váratlanul megfogta Nicol kezét, és elkezdte simogatni. A lány kihúzta a férfi finom ujjai közül, majd zavartan megszólalt.
- Még mielőtt lerohannál, ismerkedjünk meg: Jodie vagyok. – nyújtotta oda most ő a kezét.
- Én pedig, Tony. De én egy szép nővel nem kézfogással ismerkedek.
Mielőtt Nicol megértette volna, hogy mit is akar ezzel mondani, a férfi már arcon is csókolta.
- Na, akkor a bemutatkozáson már túljutottunk. – nevetett fel.
- Hát, te aztán gyorsan törsz előre.
- Nincs időm üres köröket futni, és látom, hogy te egy belevaló nő vagy.
- Ezt miből látod?
- Abból hogy nem kevertél le nekem egy pofont.
Nicol huncutul ránevetett:
- És akkor ebből mi következik? – nézett rá a lehető legkacérabb tekintetével.
- Az, hogy felajánlom neked szolgálataimat.
A szerkesztőnő érezte, hogy Tony kezd besétálni a csapdájába.
- Közelebbről ez mit is jelent? – nézett rá értetlenséget mutatva.
- Ne csinálj úgy, mint aki nem érti!
- Pár perce ismersz, - szögezte le - ráadásul legalább 8-10 évvel lehetek idősebb nálad.
- Engem nem zavar. – vágott a szavába. - Tetszel. Nekem, ez a lényeg. Szerintem neked sem lenne kifogásod a korkülönbség miatt, ha együtt lennénk az ágyban.
Nicol erre azért nem volt felkészülve. Esze ágában sem volt lefeküdni ezzel a bájgúnárral. De most még visszautasítani sem akarta, mert félt, hogy akkor vége szakad a beszélgetésüknek, és még nagyon sok mindent meg akart tudni tőle.
- Nincs kizárva, hogy mégis igazad van. De ezen a héten sehogy sem jönne össze.
- Na, ezt már szeretem. – dőlt hátra önelégült képpel. - Látom, te sem veted meg az élet szépségeit. Nem is szabad. Addig kell élni, amíg lehet.
- Mit jelent, hogy addig, amíg lehet. Mi akadályozhat meg ebben?
- Inkább ki?
- Akkor ki? – kérdezett rá Nicol, remélve, hogy Tony megnevez valakit a családjából.
- Egy férj, egy feleség, vagy ki tudja… - válaszolt a férfi.
- Ezek szerint te nem vagy nős. – állapította meg.
- Papíron nem. De évek óta együtt élek egy nővel. Bár ez soha sem volt akadálya annak, hogy a szebbik nem képviselőit közelebbről is megismerjem.
- Hoppá! És még soha sem buktál le?
- Okosan kell ezt csinálni, édes. – húzódott közelebb Nicolhoz.
- Miért, mi a trükköd? Szívesen tanulnék tőled egy-két fortélyt.
- Csak annyi, hogy legyen a kezedben egy-két adu, és akkor nem tudnak neked ártani.
- Ezt nem értem. – tette az ártatlant Nicol.
- Tony, úgy látszott szeret hencegni, mert gyanútlanul folytatta:
- A leendő anyósom például nyomoztat utánam, és ezt, a lökött tyúk el is mondta. Azt hitte, ettől majd jól beijedek.
- És nem ijedtél meg? – kérdezte, úgy, mint aki elismeri ezzel Tony bátorságát. - Mi lesz, ha elmondja a barátnődnek, és ő meg kipenderít?
- Azt soha sem fogja.
- Miért vagy ilyen biztos benne?
- Azért mert akkor leleplezem a mesterkedését, amellyel sok pénzhez akar jutni.
- Most aztán végleg nem értek semmit. – nézett rá értetlenül.
Tony legyintett:
- Nem baj, ezt nem is értheted. Elég, ha én tudom, amit tudok. Na, de mi is van azzal a kiválasztással? Hol és mikor lenne a divatshow?
Nicol nagyon sajnálta, hogy át kell térnie a „hivatalos megbeszélésük” tárgyára. Szerette volna még tovább faggatni a férfit.
- Ja! Majdnem elfelejtettem, hogy miért is találkoztunk. De ezért te vagy a hibás, teljesen elvontad a gondolataimat.
- Azt is akartam.
- A rendezvényszervező iroda, – amelyet én vezetek – év végén szándékozik egy nagyszabású divatshow-t összehozni. Rengeteg divatáru üzlet szeretné felvonultatni a kínálatát Karácsony előtt. Szóval erről szólna a dolog.
- Érdekesen hangzik. És jól fizetsz? Én egy részét természetben is elfogadnám. – kacsintott rá a lányra.
Nicol felnevetett.
- Azt, ezek után, teljes mértékben elhiszem, de én a munkáért rendesen fizetek, a többi meg hab a tortán.
- Szívesen leszek hab a tortádon. – búgta Tony.
- Nem bánom, de ezt majd később megbeszéljük. Most mennem kell. Megadnád a telefonszámodat, hogy el tudjalak érni, ha már célegyenesbe jutott a szervezés?
- Persze. Itt a névjegykártyám. De ráírok egy mobilszámot is. Ez titkos, ezt a környezetem nem ismeri, csak egy-két csinos hölgy. – kacsintott rá újból.
- Akkor nagyon fogok rá vigyázni, ígérem.
Nicol hazafelé azon gondolkodott, hogy vajon mi lehet az adu, amit Tony a kezében tart, és milyen nagy pénzről beszélt, amit Dalma meg akar szerezni? Egyáltalán ennek köze van-e a gyerekrabláshoz?
Ha tovább akar menni az információszerzésben, akkor újra forgatnia kell, különben gyanút fognak. Ha nem kerül mielőbb adásba az anyag, nem áll többé szóba vele Lisa és Dalma.
A lánnyal pedig, muszáj legalább egyszer beszélnie, hiszen ő az, akit könnyebben kifaggathat. Dalmát nehezebben tudná újra meggyőzni arról, hogy a riporthoz még mindig több információra van szüksége.
