Este hat óra volt, Körvári idegesen sétált föl, s alá a szobában. Időnként az ablakhoz lépett, az utcát figyelte. Gyuszi már három napja eltűnt, azóta nincs nyugta, éjszaka nem tud aludni, és ma is alig evett valamit. Érthető, nincsenek rokonai, felesége, családja, az öreg Gyulus az egyetlen társa, már évek óta. Csengettek, Körvári az ajtóhoz sietett.
– Maga jelentkezett a hirdetésre? – kérdezte rögtön, amint megpillantotta az ajtóban álló fiatalembert.
– Igen, Szögfi Elemér vagyok.
– Üdvözlöm, Körvári, Körvári Béla. Tehát megtalálta. És hol van most?
– Lent a ház előtt, kikötöttem egy villanyoszlophoz. Sehogy sem akart beszállni a liftbe, hiába tuszkoltam!
Körvári lerohant a lépcsőn, ügyet sem vetve Szögfire, aki hebegett még pár szót, majd vállat vont, és tétován belopakodott Körvári lakásába. A szobában helyet foglalt a kényelmesnek látszó kanapén, és körülpillantott. Vaskos könyvek sorakoztak a polcokon, a fotelben egy gyűrött gyapjúpulóver hevert, az íróasztal fölött tavirózsákat ábrázoló festmény függött. Az utca felől beszűrődő tompa zsivaj felkeltette kíváncsiságát, ezért felállt, kikukucskált az ablakon, és látta, ahogy Körvári a villanyoszlop mellett guggolva ölelgeti a kutyát. Azt a nagydarab, nyálas jószágot, amelytől Szögfi már-már szívrohamot kapott, mikor először találkoztak.
– Gyulus, hát itt vagy, te gazfickó! – hangzottak Körvári ujjongó szavai. – Hol kószáltál, te kis, bundába bújt gőzgombóc?! Körül akartál szimatolni a nagyvilágban, mi?! Gyere, te smirglinyelvű istenverése! – azzal Körvári leoldozta a villanyoszlopról, az ideiglenesen pórázként szolgáló, műszálas kötözőspárgát, és a viháncoló kutyával oldalán, visszasietett lakásába.
– Látom, már kényelembe helyezte magát, jól tette – mondta odafent Szögfinek, miközben Gyula, a boldogságtól szinte a fellegekben járva, olykor-olykor a nyakába ugrott. – Tudja, nekünk fontos a napi testedzés, ezért sosem használjuk a liftet. Különben is, klausztrofóbiám van.
– Ha jobban belegondolok – tűnődött Szögfi –, lehet, hogy ezekben a percekben már nekem is az lenne, ha ez az eb...
– Gróf Gyilokházi Gyula a neve – helyesbített Körvári –, de nyugodtan szólíthatja Gyulának, vagy Gyulusnak is, ha úgy tetszik.
– Szóval, ha Gyula mégis beszállt volna velem a liftbe, azt hiszem, egy fóbia sem állna tőlem távol. Talán jobb, hogy nem tette.
– Hát nem tüneményes egyéniség? Biztosan túl érzelgősnek fog tartani, de be kell vallanom, sivár lenne az életem, nélküle. Látná, hogyan vadászik papucsra, vagy ahogy a szellemi vetélkedőket nézi, és hajnalban az a finom, ámde makacs modor, amellyel felébreszt, az elképesztő! Hiába, ő egy igazi barát. De bizonyára csak untatom önt ezzel, elnézését kérem, várjon, máris hozom!
– Ne, várjon! Nem azért jöttem, amire ön gondol!
– Ugyan, felesleges tiltakoznia, hisz mi másért küszködött volna vele ennyit, ha nem a jutalomért. Ez természetes. Gyula kincset ér, de csak nekem.
– Attól tartok, már nekem is.
– De hisz ön megsérült! – hüledezett Körvári, ahogy Szögfi apró horzsolásoktól vöröslő kezére tekintett, majd vádlón Gyula felé fordult. – Csak nem megharaptad, te pernahajder?!
– Ez csak néhány karcolás, ne is törődjön vele! Semmiség – legyintett Szögfi. – Ámbár, ennek a vérebnek a harapása...
– Gyulára céloz?! – vágott közbe Körvári.
– Gyula harapása – bólintott Szögfi – megfosztott valamitől, ami pótolhatatlan.
– Uram Isten! Miért nem ezzel kezdte?! A mai érsebészet csodákra képes! Azonnal hívom a mentőt!
– Kérem, inkább az állatorvost, ha lehet!
– Az állatorvost? – kérdezte Körvári csodálkozva, hangjában enyhe reszketéssel.
– Igen – felelte Szögfi. – Nézze, az ön kutyája... Illetve Gyula lenyelt valamit, amit nem szabadott volna lenyelnie.
– Mit?
– Az úgy történt, hogy épp a kocsimhoz igyekeztem, mikor teljesen váratlanul előugrott egy kapualjból, és minden ok nélkül megtámadt. Bár mondhatom, a kis Gyuluskának roppant erős az álkapcsa, valahogy mégis sikerült kicibálnom a kezemet a fogai közül, ám valami a szájában maradt, és ő lenyelte.
– Bocsásson meg, de amint már látom, önnek mind a tíz ujja a kezén van. Hacsak számtani ismereteim nem tévesek, úgy vélem, nem érhette pótolhatatlan veszteség.
– Ó, ha csak egy ujjról lenne szó, vagy akár kettőről! De ez a vadállat lenyelte a pecsétgyűrűmet!
– Ennyi?! – Körvári fellélegzett. – Mindössze egy pecsétgyűrű! Már kezdett megijeszteni!
– Ön nem értett meg engem, uram! Ez nem mindössze egy pecsétgyűrű! Ez a (!) Szögfi pecsétgyűrű! – magyarázta Szögfi, miközben idegesen dörzsölgette bal gyűrűsujján a széles, fehér csíkot. – Családi örökség, apáról fiúra száll, már több nemzedék óta. Én tizenöt éves voltam, mikor apám nekem adta, a halála előtt, azóta egy másodpercre sem húztam le az ujjamról. Ez a gyűrű a gyökereimet, a családomat jelenti, az életem része, elveszett ember vagyok, ha nincs az ujjamon!
– Szegény Gyuszi! – sajnálkozott Körvári, gyengéden megsimogatva Gyulát, aki békésen szuszogva szunyókált, a gyűrött gyapjúpulóver mellett, a fotelben. – Leszaladt a pociba az a kemény, csúnya fémdarab!
– Fémdarab! – kiáltott fel Szögfi, elképedve. – A Szögfi pecsétgyűrűt nevezi ön, csúnya fémdarabnak?! Egy muzeális ritkaság sorsáról vitatkozunk! Tizenhetedik századi ötvösmunka, a családunk címerét ábrázolja, mellesleg, tömör arany!
– És?! Ha már egyszer lenyelte, hiába mondom neki, hogy köpd ki szépen! – felelte Körvári, kikelve önmagából.
– Én az orvosi beavatkozást javaslom – jelentette ki Szögfi, higgadtan. – Szerintem a műtét az egyetlen megoldás.
– Micsoda, azt akarja, hogy Gyula szike alá feküdjön?!
– Ez az egyetlen módja annak, hogy minél előbb visszakapjam családom ősi pecsétjét! Már így is lehet, hogy késő! Gyula fogai visszafordíthatatlan, komoly sérüléseket okozhattak, és az emésztőnedvek, a gyomorsav káros hatása sem elhanyagolható!
– Egy operációval Gyula halálos ítéletét pecsételné meg az ön családi pecsétgyűrűje. Gyula már tizenöt éves is elmúlt, nem élne túl egy ilyen súlyos műtétet. Vissza fogja kapni a féltve imádott pecsétgyűrűjét, amint az a salakanyagok rendeltetésszerű útján haladva távozik, Gyula gyomrából.
– Nem mondhatja komolyan, hogy a Szögfi pecsétgyűrű, együtt a kutyagumival... És miért bízzak meg önben? Lehet, hogy miután a gyűrű távozott Gyulából, ön rögtön eladja egy orgazdának, és extra gumicsontot vesz ennek a kis drágának!
– Igaza van – látta be Körvári –, felajánlom önnek ezt a kanapét a mai éjszakára, esetleg a holnapira is, ha szükséges. Maradjon itt, amíg megtörténik a dolog.
Szögfi gyanakvóan Körvárira hunyorított.
– Együtt visszük sétálni, szigorúan pórázon – szögezte le.
– Természetesen – felelt Körvári. – De nincs kolbászba rejtett hashajtó, meg ehhez hasonlók!
– Na jó... de maga fogja megtisztítani a gyűrűt, ha előkerült!
– De hisz a maga gyűrűje!
– De a maga kutyájának a salakanyaga fogja borítani!
– Rendben van! Meg fogom pucolni azt a muzeális kincset.
Azzal Szögfi és Körvári, a megegyezés jeleként, kezet rázott egymással.
– Tudja – kuncogott Szögfi –, ezek után bátran állíthatom, hogy a Szögfi család ősi pecsétgyűrűje nem csupán évszázadok keserves történelmén, de egy kutyán is keresztülment.
– Higgye el – nevetett Körvári –, ő nem egy egyszerű kutya! Ez már a gasztronómiai ízlésén is megérezhető. Gyula egy valódi ínyenc, imádja az ősi recepteket.
Mindketten hangos kacajra fakadtak. Körvári a térdét csapkodta, Szögfi a könnyeit törölgette, Gyula felébredt, és nem tudta mire vélni, furcsa viselkedésüket.
– Nem értettem pontosan – szólalt meg Körvári, levegőért kapkodva –, hogy is hívják magát? Szögfi Ede?
– Szögfi Elemér, de talán tegeződhetnénk, ha már úgyis össze leszünk zárva, egy kis időre.
– Helyes, szólíts Bélának! – ismét kezet fogtak. – Még a végén barátok leszünk, Elemér!
– Ki tudja, Béla?!
Gyula csendesen mordult néhányat, és ismét mély álomba merült, szájában a Szögfi pecsétgyűrű fanyar ízével.
/ 1999. /
