Befordult kocsijával a házuk elé, amikor megszólalt a telefonja. Egy ismeretlen női hang jelentkezett be.
- Nicol Golding?
- Igen, az vagyok.
- Jaj, asszonyom, de örülök, hogy végre el tudtam érni. Többször próbálkoztam már, de ki volt kapcsolva a telefonja.
- Miben segíthetek? – kérdezte, megszakítva ezzel a nő gyors beszédét.
- Az ön fia, Márk iskolájából telefonálok. – hadarta - Kérem, siessen a gyerekklinikára, mert a kisfiút fél órája bevitte a mentő!
- Jézusom! – Nicol ereiben meghűlt a vér. – Mi történt vele?
Hangja megremegett, kiment az erő a kezeiből a váratlan hír hallatán, a telefont is alig tudta a füléhez szorítani.
- Délelőtt fájlalta a hasát, ezért haza szerettük volna küldeni, de, mivel önt előzetesen nem tudtuk elérni telefonon, lefektettük a titkársági szobában lévő kanapéra. Sajnos nagyon gyorsan rosszabbodott az állapota. Belázasodott, és hányt. Ekkor az igazgatónő kihívta a mentőket. Az orvos szerint nagy valószínűséggel vakbél-gyulladása van, de attól tartott, hogy esetleg perforált, ezért azonnal a klinikára szállították. Többet én sem tudok. – fejezte be a közlendőjét.
Nicolt sokkolta a hír. Meg sem köszönve az értesítést, letette a telefont, és azonnal megfordult az autóval. Gyomra remegett az idegességtől. Tíz perc múlva, kettesével szedve a lépcsőket rohant a klinika műtőfolyosója felé, mert az információs pultnál közölték vele, hogy a fiát azonnal operálni kellett.
- Édes, Jó Istenem! – fohászkodott magában. – Add, hogy minden jól menjen! Nem veszíthetem el Márkot. Abba belehalnék.
A folyosón tábla figyelmeztette, hogy itt meg kell állnia, hiszen a műtőbe idegeneknek belépni tilos. Zöld ruhában, arcukon maszkkal két férfi lépett ki a lengőajtón.
Nicol azonnal hozzájuk fordult:
- Kérem, a fiamat nem rég hozták be vakbélgyulladással. Az információs pultnál azt mondták, hogy most operálják. Tudnának nekem valamilyen felvilágosítással szolgálni? Az anyja vagyok. – mondta el mindezt egy szuszra.
A két férfi sajnálkozva széttárta a karját. Nem tudtak róla semmit. Ők egy másik operációról jöttek. Azt tanácsolták, hogy várjon, valószínűleg az akut műtőben folyik az operáció, most oda ők sem léphetnek be. Próbálták nyugtatni - a szemmel láthatóan sokkos állapotban lévő -, ideges asszonyt.
Nicol megköszönte, bár nyugalma ettől sem tért vissza. Tehetetlennek érezte magát. Kétségbeesésében felhívta Kate-t. Meg kell valakivel osztania a fájdalmát, mert úgy érezte, azonnal szétrobban a feje. Remegő ujjai csak többszöri próbálkozásra engedelmeskedve tudták beütni Kate számát.
Ahogy meghallotta barátnője hangját, kitört belőle a zokogás. Egy darabig meg sem tudott szólalni. Kate nagyon megijedt, nem tudta mire vélni, hogy a telefonból csak Nicol szívszorító sírását hallja. Próbálta szóra bírni.
- Mi van, Nicol? Mi történt? Szólalj meg, kérlek! – az ő hangja is kétségbeesésről árulkodott.
- Kate! Márkot most operálják! Nagyon félek! – nyögte ki sírva.
- Hol vagy most? Odamegyek.
- A gyerekklinikán. Kate mi lesz, ha Márk meghal? Azt nem élem túl. – zokogta.
- Nem kell mindjárt a legrosszabbra gondolni! Bízz az orvosok-
ban! – de hangja elárulta, hogy ezt ő is csak nyugtatás céljából mondta, idegesen hadart.
- Próbálj megnyugodni, azonnal ott vagyok!
Nicol egy kicsit megkönnyebbült, hogy fájdalmát meg tudta osztani valakivel, de sírása nem csillapodott. Szemei előtt látta kisebbik fia mosolygós, kerek arcát. Márk eleven, vidám kisgyerek volt. Imádta édesanyját, szinte csüngött rajta.
Kicsi szívében nem volt kétséges, hogy ő áll a középpontban. Rengeteg szeretetet kapott tőle az évek során. Ugyan olyan beszédes volt, mint anyja, sőt néha túl is tett rajta. Ő is nagyon könnyen teremtett kapcsolatot, ezért nagyon sok barátja volt, nem csak az osztálytársak, hanem a környék gyerekei között is. A félelem jeges kézzel szorította Nicol szívét. A percek óráknak tűntek ebben a pillanatban. Leroskadt a váró egyik székére, kezeibe temette arcát. Önmarcangoló gondolatok kerítették hatalmukba. Milyen keveset is foglalkozott az utóbbi időben a gyerekeivel. Folyton csak a munkáján járt az esze.
- Mi lesz, ha Márkot nem láthatja többé? Ez a gondolat szinte már az őrületbe kergette.
- Miért van az, hogy amikor az ember kezd elégedett lenni az életével, egyszer csak jön egy olyan helyzet, ami minden addigi boldogságát egy csapásra összetöri? Ha van Isten, miért hagyja, hogy a tragédiák megtörténjenek?
Nyílt a csapóajtó, és egy magas, erős testalkatú nő jött ki rajta.
Odament Nicolhoz.
- Asszonyom! Ön Márk Golding édesanyja? – kérdezte.
- Igen. Tud valamit a fiamról? – élénkült fel Nicol.
- Nyugodjon meg, kérem! Az operáció sikerült. A kisfiút pár perc múlva kitolják a műtőből. Az intenzív terápiás osztályra kerül, mert sajnos perforált a vakbele, ezért még nincs túl az életveszélyen. A következő 24 óra dönti el, hogy nem lép-e fel szövődmény.
- Miért? Mik lehetnek a szövődmények?
- Sajnos, most még nagyon magasak a laborértékei. Reméljük, az antibiotikumos kezelés segít majd ezen, de a hasnyálmirigy gyulladás, vagy egyéb fertőzés veszélye ilyenkor még fennáll! Kérem, bízzon benne, hogy nem fordul rosszabbra az állapota! Higgye el, mindent megteszünk a kisfiúért! Többet ebben a pillanatban nem mondhatok.
- Bemehetek majd hozzá?
- Egyelőre még nem. Még órákon át aludni fog az altatás következtében. Jelenleg vért és infúziót is kap. De este, azt hiszem pár percre meglátogathatja.
- Köszönöm – nyögte ki összetörve Nicol.
Nem tudta, mitévő legyen. Itt várja meg az estét, vagy menjen haza? Aztán eszébe jutott Olivér. Ő még nem is tudja, hogy mi történt az öccsével. Ránézett az órájára. Eddig minden nap ő ment el kocsival a gyerekekért. Nem azért, mert egyedül nem tudtak volna hazabuszozni az iskolából, hanem azért, mert ezzel is több időt tudtak együtt tölteni. A lakásuktól ugyanis mindkét iskola elég messze volt. Két különböző járattal, csak átszállással tudtak volna hazaérkezni, ami naponta több mint két órát vett volna el az amúgy is kevés idejükből. Így a tanulásra is több jutott.
Nicol úgy döntött, elmegy Olivérért, és majd együtt jönnek vissza a klinikára. Ekkor érkezett meg futva Kate.
- A telefonban még azt is elfelejtettem megkérdezni, hogy mi történt? Baleset? – kérdezte kifulladva.
- Nem. Vakbélgyulladás.
- Jaj! Hála Istennek! Már sokkal rosszabbra gondoltam, abból ahogy kiborultál. – fújta ki a levegőt, amit a rohanás miatt elég nehezen szedett.
- Kate! Mark még nincs túl az életveszélyen, mert perforált.
- Ne haragudj, nem tudhattam, hogy ilyen súlyos az ügy. – mentegetőzött barátnője. - Megtudtál már valamit? – ölelte át Nicol vállát.
- Igen. – szólt csendesen a nő. – Az operáció sikerült, de mégis, az intenzív terápiás osztályra viszik. Azt mondták, hogy a következő 24 óra dönti el, hogy mi lesz. Csak este engednek be hozzá pár percre. Kate! Nagyon félek!
Nicol újból leroskadt a székre. Lábai túl gyengének bizonyultak.
- Nyugodj meg! Márk erős gyerek, túl lesz rajta, meglátod.
- Én is ebben reménykedek. Szinte soha sem volt beteg.
- Na, látod! – próbált nyugodtabb hangot megütni. - Megküzd ő nélküled is, az életéért. Bízzál benne!
- Másban most úgysem tudok. – válaszolt lemondóan Nicol.
- Értesíted a szüleidet?
- Nem, azt hiszem most még nem. Csak ha már túl leszünk rajta. Tudod, ők is betegesek. Nem akarom, hogy túlságosan megijedjenek. Anya cukorbeteg, apának meg magas a vérnyomása. Egyiküknek sem tenne jót a felesleges idegeskedés.
- Igen, azt hiszem, ezt okosan teszed. Kocsival érkeztél, vagy elvigyelek?
- Nem, köszönöm. Menj csak vissza nyugodtan dolgozni. Én elmegyek Olivérért az iskolához. Ő még nem tud semmiről.
A két nő a klinika bejáratánál elvált. Kate vigasztalóan átölelte barátnőjét.
- Fel a fejjel! Hidd el, minden rendben lesz!
Nicol nem értette, hogy ezen a szörnyű napon, hogy lehet ilyen gyönyörűen szikrázó napsütés. Hangulatához most az esős, ködös idő illett volna.
Olivér felnőtt módjára viselkedett, amikor megtudta anyjától, hogy mi történt. Látszott rajta, hogy őt is megdöbbentette a hír, de azt is látta, mennyire kiborult Nicol. Úgy érezte, most neki kell erősnek lennie, hogy anyja ne törjön még jobban össze. Ő is féltette a testvérét. Nagyon szerették egymást. Neki jutott eszébe, hogy apjukat is értesíteni kellene. Mike, - attól függetlenül, hogy már nem élt velük, - jó apa volt. Minden hétvégén találkozott a fiúkkal, mert a váláskor abban egyeztek meg, hogy a hétvégék egyik napján vele lesznek a srácok. Ezzel Nicolnak is segített, aki ilyenkor tudta elintézni a háztartás ügyes-bajos dolgait: a nagybevásárlást, a takarítást, a mosás-vasalást. Persze olyan is előfordult, amikor az egész hétvégét nála töltötték, amikor a szerkesztőnőnek sok munkája volt a stúdióban, mert ebben a szakmában nem számított, hogy pihenőnap van, a műsoroknak akkor is el kellett készülniük.
Hazaérve bepakoltak egy-két dolgot, amit szükségesnek ítéltek a kórházi tartózkodáshoz. Pizsamát és fürdőköpenyt nem kellett bevinni, csak papucsot, törölközőt és tisztálkodó eszközöket.
Olivér elővette féltve őrzött kincsét, „Medve Urat”, - ahogy ő nevezte - és azt is belegyömöszölte az utazótáskába. Nicol meghatódva nézett fiára. Ezt a kopott plüsst nagyszüleitől kapta, amikor megszületett, és kabalaként őrizte. Sokszor veszekedtek régebben e miatt Markkal, mert bátyja nem szívesen adta oda játszani az ereklyét. Most úgy érezte, ez a kabala-maci meg fogja védeni öccsét. Ennél többet ő sem tehetett. Nehezen teltek az órák, mire este lett.
Egymás kezét fogva lépett be a klinika kapuján anya és fia. Nem mertek megszólalni. Mindketten saját gondolataikba merülve lépkedtek a csendes folyosókon. Az Intenzív osztályhoz érve Nicol megszólalt:
- Kisfiam! Te maradj itt! Egyszerre úgyis csak egyikünket engedik be.
Olivér bólintott, majd megölelte anyját:
- Nem lesz semmi baj. – nyugtatta. – Mark nem teheti meg velünk, hogy ne gyógyuljon meg. Tudja, hogy nagyon szeretjük. Ez majd erőt ad neki a küzdésért, amit az életéért kell megvívnia.
Nicol csodálkozó, hálás szemmel tekintett fel fiára. Felnőtté vált. Ebben már nem kételkedett többé.
Steril védőruhát adtak rá, csak így léphetett be a kórterembe, ahol különféle gépek halk morajlását hallotta. Ijesztő volt a kórterem elrendezése. Középen, egy félig üvegezett figyelő szoba szolgált arra, hogy a nővérek a gépek kijelzőit, és a betegeket is szemmel tarthassák egy időben. Sugárban, körben állították fel az ágyakat, melyeken mozdulatlan emberek feküdtek, fehér lepedővel derékig letakarva. Minden beteg testéből különböző csövek kígyóztak ki. Itt mindenki nagyon súlyos eset volt. Nicol szinte érezte a halál leheletét. Párás meleg volt. Nem messze tőle egy lélegeztető gép ütemes surrogása keltette fel a figyelmét. Ránézett a szerencsétlen emberre, és némileg megkönnyebbülve nyugtázta, hogy az, nem az ő fia. Ekkor látta meg az osztályos orvost, aki odavezette Márk ágyához. Szegényke nagyon sápadt volt. Az egyik kezét az ágy széléhez rögzítették, mert infúzió csöpögött műanyag csövön át dundi kis karjába. Csendesen aludt.
- Kérem! – fordult suttogva az orvoshoz. – Jobban van már? Olyan békésen alszik.
A látvány egy kicsit megnyugtatta. Az orvos halványan rámosolygott.
- Igen, asszonyom. Masszív kis srác. Rendeződni látszanak a laboreredményei. – válaszolta. Azt hiszem, még időben került sor az operációra, hogy megmenthessük az életét. Az utókezelés, úgy tűnik, kezdi megtenni a hatását. Ha ilyen szépen folytatódik a javulás, akkor holnapután már át is vihetjük az általános sebészeti osztályunkra. Még teljes bizonyossággal nem állíthatom, de a nehezén úgy látom, már túl van.
Nicol megkönnyebbülve és hálásan szorította meg az orvos kezét. Szeméből könnyek gurultak végig meggyötört arcán.
- Bejöhetne a bátyja is pár percre? – kérdezte szipogva.
- Igen, természetesen, de neki is fel kell majd húznia a steril védőruhát.
Olivér félve lépkedett a számára idegen környezetben. Eddig sohasem járt ilyen kórteremben. Szinte bénultan nézte a szívhangmonitorokon végigfutó néma jeleket, és a síri csendben halkan surrogó lélegeztető gépet.
Megállt Márk ágyánál, és szemeiben könny csillogott. Most újból gyerek volt, aki még nem szégyelli az érzelmeit kimutatni.
- Aztán, gyorsan gyógyulj ám meg, mert különben baj lesz! – suttogta öccsének, majd szeretettel végigsimított a hófehér lepedőn, amellyel testvérét betakarták. Nem mert tovább maradni, mert érezte, a rosszullét kerülgeti a gyógyszerek és vegyszerek szagától. Amikor kiért a folyosóra, már apja is megérkezett. Kezet fogtak, mint két komoly férfi.
- Menj be te is, apa! – bíztatta. – Megvárunk!
Mike, - ugyanúgy, mint fia - rosszul viselte az un. kórházszagot, de természetesen ő is belépett az Intenzív terápiás kórterem ajtaján. Kis idő múlva együtt távoztak.
- Feljövök egy kicsit hozzátok, ha nem vagyok alkalmatlan. – nézett Nicolra.
- Persze, gyere csak! Nem zavarsz.
A konyhában ültek le. Nicol hideg vacsorát tálalt, de egyiküknek sem volt étvágya, bár a feszültség oldódni látszott bennük. Markról beszélgettek. Most élték át mindannyian azt az érzést, amit egyszerűen csak féltésnek nevezünk, de amit igazán csak akkor értünk meg, ha a félelem a legközelebbi hozzátartozónknak szól.
Mike ott maradt éjszakára is. Nicol mélyen aludt már, fejét a férfi karján pihentetve. Mike a félhomályban volt felesége arcát nézte. Gondolataiban újra átélte azt a napot, amikor először látta meg ezt a kedves arcot.
A házukkal szembeni épületbe új lakók költöztek, de még nem találkozott velük. Az előkertben olvasott kedvenc nyugágyában, amikor a szomszéd kerítés előtt megállt egy Yamaha motor. Lepattant róla egy jó alakú, piros széldzsekis fiatal lány. Levette a bukósisakot, átadta a fiúnak, aki a motort vezette. Pár szót váltottak, majd odahajolt hozzá, és megcsókolta.
A motor felbúgott, és elhúzott, mialatt a lány jó kedvűen integetett utána. Nicol, mintha csak megérezte volna, hogy figyelik, rápillantott Mike-ra. Egy örökkévalóságnak tűnő pillanatig egymás szemébe néztek. Ez elég volt ahhoz, hogy szívében szerelem gyúljon az ismeretlen lány felé. Ő hirtelen sarkon fordult, és már el is tűnt a kapu mögött.
Ettől a perctől felgyorsultak az események.
Pár nap múlva már kéz a kézben sétáltak a folyóparton, megszakítva a természetjárást egy-egy hosszú, forró csókkal.
Egy év múlva pedig, már a feleségeként ölelhette magához esküvőjükön. Régen volt… tért vissza a jelenhez.
Nicol még most is gyönyörű. Félrehúzott egy rakoncátlan hajtincset, és szeretettel lehelt csókot volt asszonya homlokára.
A reggeli ébredés visszarántotta őket a valóságba. Mindketten kerülték egymás tekintetét. Nem tudták volna megmagyarázni, mi volt az ok, amely éjszaka egymás karjaiba kergette újból őket. Tudták, ez csak egy alkalomra szólt, hiszen érezték, ettől még nem változott köztük semmi.
Olivér értetlenül bámult rájuk, amikor álmosan kijött szobájából.
Nem is sejtette, hogy apja itt töltötte az éjszakát, hiszen amikor ő lefeküdt aludni, Mike éppen az ajtóban állva búcsúzkodott.
Ezért is lepte meg annyira, hogy most törölközővel az ágyéka körül, vizes hajjal lép ki a fürdőszobából. Lopva anyjára nézett, és szemöldökét felhúzva némán tette fel a kérdést:
- Na, ez most, hogy is van?
Nicol megvonta a vállát, és kissé pirulva rámosolygott. Nem volt már kisfiú, értette, mi is történhetett az éjjel. Olivér tréfásan megcsóválta a fejét, és visszavonult szobájába öltözködni, nehogy lekésse a buszt, mert ma egyedül megy, hiszen anyja rohan a kórházba, Márkhoz.
A kisfiú egy hét múlva már otthon feküdt az ágyában. Körülötte ott sürgött-forgott a nagymama és a nagypapa. Eljöttek, hogy lányuknak segítve Márkot ápolhassák. Tudták, hogy Nicol a munkája miatt nem maradhat állandóan lábadozó kisfia mellett. Irene, kis unokája számára a legkedvesebb ételeit főzte meg, hogy mielőbb erőre kaphasson. George pedig szórakoztatta a kisfiút, aki még elég gyenge volt. Ő volt az, aki segített megfürdetni a „fiatal férfiembert”, ahogyan tréfásan nevezte.
Nicol végre megnyugodhatott. Élete egyik nehéz szakasza ezzel lezárult, legalábbis akkor azt hitte. Minden este hálát adott az égnek, hogy semmi visszafordíthatatlan nem történt a családjával. Régebben nem volt hívő, most sem járt templomba, de már egyre jobban érezte, hogy valaki mégis létezik, aki segít, és aki szereti.
Egyik délelőtt, amikor egy új történetről próbálta megírni az összekötő szöveget szerkesztői szobájában, belépett Viktor.
Az operatőrök pihenő-társalgója az épület ellenkező oldalán volt, ezért meglepetten nézett fel.
- Hali Viktor! Hát te mit keresel itt? Minek köszönhetem, hogy meglátogattál? – kérdezte vidáman. Örült, hogy Viktor beugrott hozzá. Régen beszélgettek.
- Helló Nicol. Nem zavarok?
- Te sohasem zavarsz. Mondjad, mi járatban vagy! Segíthetek valamiben?
- Nem, azt hiszem most én fogok neked segíteni. – mondta komolyan.
- Hűha! Csak nem a szövegíráshoz lenne kedved? Mert most abban, tényleg segíthetnél. Elég nehezen megy mostanában az összpontosítás. Mindig azon jár az eszem, hogy mi van Markkal. Pedig nem kellene idegeskednem, hiszen a szüleim vele vannak.
- Hát igen, pont ezért vagyok itt.
- Tényleg a szövegírásban szeretnél segíteni? – lepődött meg.
- Dehogy. A nehéz összpontosításra gondoltam.
- Nem értem. – nézett fel a szerkesztőnő gyanakodva.
- Nem is tudom, hol kezdjem! – sóhajtott fel kollégája.
Látszott Viktoron, hogy nem érzi jól magát a bőrében.
- Csak az elején. – válaszolt Nicol, de már nyoma sem volt a vidámságának. Tudta, hogy most valami nagyon fontos, és talán számára kellemetlen dolgot fog hallani. A megérzése helyesnek bizonyult.
- Láttad már az új szerkesztőlányt?
- Arra a kis hosszúcombú szőkére gondolsz? Igen, Richard bemutatta a jövő nagy reménységét.
- Azt is tudod, hogyan került ide? – kérdezte.
- Nem, nem tudom. Pletykálkodni jöttél? – próbált vidám hangot megütni, de érezhető volt, hogy most csak tetteti a jókedvét. Idegesen nézett Viktorra.
- Nem. Hallgass végig! Nem fog túl vidámmá tenni az, amiről most beszélni fogok.
- Hallgatlak. – csendesült el Nicol.
- A kislány a főgyártásvezető szeretője. – jelentette be.
- Na, ezt nem is tudtam. Örülhet, hogy ilyen fiatal leányzó még vonzónak találja, hiszen John egy öreg medve.
- Nem is azért fekszik le vele, ezt elhiheted. – nézett rá Viktor.
- Akkor érdekből. De hát, láttunk már ilyet, ez már lassan megszokott ebben a szakmában.
Egyre feszültebben érezte magát. Gyomra összeszűkült, és idegesen játszott a golyóstollával.
- Hallottam, amikor arról beszéltek, hogy szeretné megpályázni egy új műsorötlettel a szórakoztató szerkesztőség egyik helyét.
- De hát nálunk nincs is üresedés!? – vetette közbe Nicol.
- Hát ez az.- folytatta - Az ötlet valószínűleg nem az ő fejéből pattant ki, hanem Johnéból, de ez most mindegy. A lényeg, hogy a gyártásvezető úton útfélen azt híreszteli, hogy te mostanában egy kissé kiégtél.
- Ezt a feltevését vajon mire alapozza? – kérdezte egyre idegesebben, Nicol.
- Elsősorban arra a három hét kihagyásodra, ami alatt szabadságon voltál, és amíg a fiadat látogattad, no meg arra, hogy az előző témádat nem fejezted be, hanem helyette újat kezdtél. Azt mondja, az túl nehéz volt számodra, azért adtad fel.
- De hát ez nem igaz, hiszen te is tudod! – fortyant fel a szerkesztőnő.
- Én tudom, de más nem tudhatja. Viszont Johntól mindenki tart. Ő itt a félistenek vezére. – mondta utálkozva.
- És szerinted most mit tegyek? – kérdezte szomorúan Nicol.
- Menj be Richardhoz, és őszintén mondd el neki, hogy miért is áll a történet, mielőtt még John rágalmai elérnének hozzá is! Előzd meg!
- És mit mondjak? – kérdezte kissé kétségbeesetten. - Hogy magánnyomozásba kezdtem, és ezért áll az anyag? Akkor aztán azonnal röpülök is, mert soha sem bocsátaná meg nekem, hogy nem közvetlenül a munka miatt mennek el üresjáratban a napjaim.
- Dehogy. Én is tudom, hogy mi az igazgatónk hozzáállása az ilyen dolgokhoz. Kicsit kozmetikázd ki! Mondd, hogy ezt a történetet csak akkor érdemes leadni, ha már előkerült a kislány, és riportot tudsz készíteni vele, az apával, és egy gyermekpszichológussal! Így sokkal ütősebb lehet az egész. Hidd el, Richard örülne neki, mert ezzel a történettel a műsor nézettsége emelkedne. Neki úgyis csak ez számít.
Nicol rövid töprengés után megszólalt:
- Viktor! Te egy zseni vagy! És nagyon jó barátom!
- Jó, ez így van! Mármint, hogy nagyon jó barátod vagyok. – válaszolt az operatőr, mosolyogva. – Remélem, még időben szóltam! Szerintem egy percet se várj! Tudod, hogy a rossz hír sokkal gyorsabban terjed, mint a jó. Amikor bejöttem hozzád, láttam Richardot az irodájában. Egyedül volt. Na, menj! Mire vársz? – sürgette kolléganőjét.
Nicol felpattant, odalépett Viktorhoz, és két nagy cuppanós puszit nyomott borostás arcára.
Ebben a pillanatban lépett be az ajtón Sylvia, a titkárnő. Meglepődve nézte a jelenetet, amelynek csak a végét láthatta. Szemüvege felett furcsán nézett rájuk.
- Bocsánat, ha valami fontos dolgot zavartam volna meg, - ejtette ki a szavakat epésen - de Nicol, Richard hivat! Légy szíves menj be hozzá!
Viktor nagyot sóhajtott:
- Lehet, hogy mégis elkéstem? Sajnálom!
Richard hatalmas mahagóni íróasztala mögött ült, és a számítógép monitorját bámulta, amikor Nicol a kopogást követően benyitott az igazgatóhoz. Fel sem nézett, úgy kérte meg a szerkesztőnőt, hogy foglaljon helyet. A süppedős bőr ülőgarnitúra elég vendégmarasztaló alkalmatosság volt. A lány soha sem szerette. Az volt az érzése, hogy ide mindig csak azoknak kell leülnie, akik különben is leülnének a hírtől, amit az igazgató közöl velük.
A férfi elnézést kért, hogy még pár percig megvárakoztatja, de be kell fejeznie egy hivatalos levél olvasását, amit most kapott Interneten. Kimértségéből Nicol felkészült a legrosszabbra.
Ekkor Sylvia feje jelent meg az ajtóban.
- Hozhatok nektek valamit? Kávét? Teát? Vagy valami erősebbet?
Richard válaszolt:
- Igen, köszönöm Sylvia. Kérlek, hozz nekünk egy-egy pohár whiskyt!
Nicol ebből már tudta, hogy élete egyik legnehezebb beszélgetése előtt áll. Ismerte az igazgatót. Munka közben soha sem ivott, csak ha valami kellemetlen hír érte, vagy ha illusztris vendégei érkeztek.
Amikor Sylvia behozta a kért italokat, Richard felállt az asztaltól, és a Nicollal szembeni fotelbe ült. Kezébe fogta a poharat, és elkezdte lötyögtetni benne a folyadékot, hogy a jégkocka előbb olvadhasson el. Látszott, nehezen tudja rászánni magát, hogy megszólaljon.
- Nicol! Sajnos nem tudok neked jó hírrel szolgálni. Úgy döntöttem, hogy megszüntetem a műsorodat, amely immár négy éve megy, hogy új lehetőségeket is ki tudjunk próbálni. Tudod, hogy szűkös az a műsoridőnk, amelyet a szórakoztató szerkesztőség használhat, ezért határoztam így.
Nicol sok mindenre felkészült lelkileg, de erre azért mégsem.
- De, Richard! Hiszen ez volt eddig a legnézettebb műsorunk. – képedt el.
- Ez így is volt. Eddig. Egy televíziónak pedig mindig meg kell újulnia, hogy ne veszítse el a nézőit. Remélem, ezzel te is egyetértesz! – nézett rá.
- Igen, de… - az igazgató nem hagyta befejezni, folytatta:
- Úgy ítéltük meg a gyártásvezetőkkel, hogy egy új, pörgősebb, műsort kell elindítanunk. Ezt pedig, csak úgy tehetjük meg, ha valamelyik régit leállítjuk. Beláthatod, hogy erre nincs más lehetőség.
Nicol hallgatott. Érezte, ezek már kész tények, ami elé állították, nem tehet ellenük semmit.
- Arra gondoltam, hogy mivel most toborozzuk az embereket a rendezvényszervező üzletágunkhoz, megbízlak annak vezetésével. Amikor kezdted a pályát, úgy tudom, a magán televíziónál ezzel is foglalkoztál. Tehát nem lenne idegen a pálya. Ráadásul nem szívesen bíznám rá kezdőkre ezt a pozíciót. Mi a véleményed?
Nicol még mindig hallgatott. Lesújtotta a hír. Tíz éve dolgozott szerkesztőként. Már nem tudott volna más munkát elképzelni. Tehetetlennek érezte magát. Tisztán látta, ha visszautasítja a felajánlott lehetőséget, akkor nem dolgozhat tovább a televíziónál. Ha elfogadja, akkor pedig, soha sem lehet már szerkesztő. A büszkesége mégis erősebb volt a józanésznél.
- Köszönöm, de nem fogadhatom el. Én szerkesztő vagyok, és az is maradok. Ha nem itt, akkor máshol. – válaszolt kemény hangon. Nem akarta, hogy Richard összetörtnek lássa.
Az igazgató megköszörülte a torkát. Ő sem tehetett mást, pedig sajnálta a lányt. A főgyártásvezető neki is árthatott volna.
Sakk-matt helyzet előtt állt.
- Sajnálom Nicol! Igazán sajnálom. – nézett rá a lányra. - Sok évet töltöttünk itt együtt, jóban-rosszban, de nem tehetek mást.
- Egy dolgot még kérek tőled! – szólalt meg Nicol, vigyázva, nehogy hangja elárulja, hogy mennyire lesújtotta a hír. – A félbehagyott riportomat adjátok le, ha majd teljesen elkészült. Ehhez sajnos még hetek kellenek, de ez az utolsó kérésem. Mint a halálra ítélteknél. – nevetett fel, de hangjában nyoma sem volt a vidámságnak. - Remélem, ezt azért még lehetővé teszed számomra! Ez lesz az én „hattyúdalom”. – nézett rá keserűen.
- Rendben. Megteszem.
Nehéz szívvel ment hazafelé. Automatikusan tette meg az utat, nem látta a házakat, az autókat, az embereket, csak lelke ürességét érezte. Legnagyobb szomorúságára, most Kate-tel sem oszthatta meg bánatát, mert barátnője elutazott a fiával egy közeli hozzátartozója esküvőjére, vidékre. Telefonon pedig nem akarta zavarni, hiszen egy vidám családi rendezvényre ment, miért foglalkozna most az ő gondjaival. Nem viselkedhet önző módon a legközelebb álló barátjával. A probléma pedig nem fut el… sajnos.
Úgy érezte, haza sem mehet. Szülei azonnal meglátnák rajta, hogy valami nagy baj érte. Elég most Mark felépülésével foglalkozniuk. Eszébe jutott, hogy Kate lakásához neki is van kulcsa. Telefonon hazaszólt édesanyjának, hogy nem tud éjszakára hazamenni, mert egy sürgős anyag vágását végzi. Kegyes hazugság volt részéről, de mivel ilyen éjszakai munka már többször előfordult, nem kérdőjelezték meg a szavait.
Megtudta, hogy kisfia jobban van, már palacsintát is evett, és sakkozott is a papával. Olivér átköltözött addig az ő szobájába, hogy ne zavarja Márkot. Jó éjszakát kívánt nekik, és Kate háza felé vette az útirányt.
Amikor megérkezett, és leült a csöndes ház nappalijában, egyszerre kitört belőle a sírás. - Mit tehetek most? – töprengett magában. - A városban még üzemelt két kisebb televíziós társaság, de oda nem mehet, hiszen az jelentős visszalépés lenne. De presztízskérdést csinálhat-e a megélhetéséből? Hiszen elképzelni sem tudta, hogy más foglalkozást végezzen. Ráadásul a szerkesztésen kívül már szinte semmihez nem ért. Valamikor gazdasági pályán dolgozott, de tíz év alatt annyi minden változott, hogy most munkakezdőnek számítana.
37 évesen hová vennék fel így? Más városba pedig nem akart költözni, főleg a gyerekek miatt. Itt volt az otthonuk, itt volt az iskolájuk, a barátaik, és az apjuk is. Anyagi tartalékai végesek. Talán három-négy hónapig tarthat ki a pénze, ha nem lesz munkája. Úgy érezte, összeroppan a súlyos gondok alatt.
Alig került ki a Márk betegsége okozta sokkból, máris itt volt a következő. Eszébe jutott Sam. Most rá van szüksége.
A képernyőn megjelent a jól ismert chat-oldal. Nicol már másodszor nézte végig a nevek listáját, de Samet nem találta. Úgy érezte, ma minden és mindenki összeesküdött ellene.
Fájdalma csak fokozódott, hogy nem oszthatja meg senkivel. Gondolataiba mélyedve nézte a KÖZÖSben folyó diskurzust, vidám emberek tréfás mondatait.
Egyszer csak kinyílt egy új ablak, és egy ismeretlen szólította meg:
/Albatross/: Szervusz Nicol! Jó estét Neked!
A lánynak nem volt ugyan kedve most idegenekkel beszélgetni, de udvariatlan sem szeretett volna lenni, ezért válaszolt a megkeresésre.
/Nicol37/: Neked is jó estét, legalábbis jobbat, mint az enyém.
/Albatross/: Valami baj van talán?
Nicol úgy döntött, hogy megosztja bánatát ezzel az idegennel, ha már rákérdezett.
/Nicol37/: Igen. Ez a nap nem az én napom.
/Albatross/: Miért? Mi történt? Elmeséled?
/Nicol37/: Kirúgtak a munkahelyemről.
/Albatross/: Ez még nem a világvége. Keress magadnak mási-
kat!
/Nicol37/: De én csak ehhez értek.
/Albatross/: Miért? Mivel foglalkozol?
/Nicol37/: Televíziós szerkesztő vagyok. Vagy voltam.
Nicol majdnem sírva fakadt, amikor ezt leírta.
/Albatross/: Valamit rosszul csináltál? Vagy más volt az ok, ami
miatt megváltak tőled?
/Nicol37/: A műsor, amit szerkesztettem, a legnézettebb volt a
televízióban, de kellett a hely a főgyártásvezető szere-
tőjének. Természetesen nem ez volt a hivatalos ver-
zió.
/Albatross/: Értem. Nagyon sajnálom. Most mihez kezdesz?
/Nicol37/: Nem tudom. Tanácstalan vagyok.
/Albatross/: Miért nem próbálod meg egy másik televíziónál?
Gondolom, nem csak ez az egy van az országban?
/Nicol37/: Az országban nem, de abban a városban, ahol élek,
ez a legnagyobb. Két kisebb is van, de oda nem sze-
retnék szerződni. Az, jelentős visszalépés lenne, és
ezt nem tehetem meg. Elköltözni pedig nem tudok.
Itt van az otthonom, a gyerekeim, a barátaim…
Minden ideköt.
/Albatross/: Pedig ha szerkesztő szeretnél maradni, akkor előbb
utóbb lépned, azaz költöznöd kell, ha jól értem a
helyzetet. Elsősorban anyagi, vagy erkölcsi a prob-
lémád?
Nicol nézte a képernyőt, és azon tűnődött, hogy miért is siránkozik itt ennek az idegennek, hiszen segíteni úgysem tud rajta. Viszont azt is elismerte magában, hogy jól esik mégis megosztani a gondjait valakivel.
/Nicol37/: Mindkettő.
/Albatross/: A férjed nem keres annyit, hogy eltartsa a családot,
amíg rendeződik a te munkád?
/Nicol37/: Elváltam. A két fiammal élek, és kevés a tartalékom.
/Albatross/: Így még nehezebb a helyzet, látom.
/Nicol37/: Kilátástalan.
/Albatross/: Ne csüggedj! Mindig mindenre van megoldás, csak
rá kell találnod.
/Nicol37/: Lehet, hogy igazad van, de most még kába az
agyam, hogy gondolkodni tudjak vele. Sokkolt ma ez a
hír. Nem voltam rá felkészülve.
/Albatross/: A rosszra sohasem lehet felkészülni. El kell fogadni,
és át kell lépni rajta. Ha emészted magad, azzal csak
árthatsz a jövőbeni lehetőségeidnek, és megy az
időd feleslegesen.
/Nicol37/: Akkor mit tegyek?
/Albatross/: Először is hagyj fel az önsajnálattal! Utazz el vala-
hová, ahol kikapcsolhatod az agyadat! Ne gondolj a
sok rosszra! Aztán meglátod, ha kipihented magad,
minden sokkal egyszerűbb lesz. Olyan gondolatok
törnek majd utat benned, amelyekről nem is álmod-
tál. A problémáidat úgy is csak te magad tudod
megoldani.
/Nicol37/: Most még nem utazhatok el, bármennyire is szeret-
nék. Van egy riportom, amit félbehagytam, és amit
még egyszerűen be kell fejeznem. Már nem a műsor
kedvéért, hanem a magam lelki békéjéért.
/Albatross/: Miért fontos ez ennyire?
/Nicol37/: Nem tudom. Azt hiszem már szinte megszállottként
bogozom egy kusza ügy szálait.
/Albatross/: Mesélsz nekem róla?
/Nicol37/: Talán majd máskor. Most megyek. Ne haragudj,
hogy nem voltam egy vidám társalgó, de meg kell
emésztenem a mai nap történéseit.
/Albatross/: Megértelek. Kereshetlek máskor is?
/Nicol37/: Igen. Remélem, addigra egy kicsit összeszedem ma-
gam.
/Albartoss/: Jó éjszakát Nicol!
/Nicol37/: Neked is.
Az ablak már bezáródott, amikor eszébe jutott, hogy még azt sem kérdezte meg, hogy beszélgető társa férfi-e, vagy nő.
- Végül is nem mindegy? – tette fel azonnal a kérdést magának.
Gondolatok cseréltek gazdát, és teljesen mindegy, hogy ezek most milyen nemű emberek agyából pattantak ki. A lényeg, hogy jó volt valakivel megosztani a gondjait, problémáit.
Kikapcsolta a gépet, és ruhástól lefeküdt a kanapéra. Betakarta magát egy pokróccal és szinte azonnal el is aludt
