Október volt. A fák levelei már nagyrészt lehulltak. Reggelenként álmosító köd telepedett a tájra. Nicol ezért óvatosabban vezetett. Bekapcsolta a magnót, amelyből most az Operaház Fantomja szólt. Jelenlegi lelkiállapotához ez állt a legközelebb.
A fogadót már messziről észrevette. Fehérre festett falai szinte világítottak a mögötte magasodó fenyves erdő mélyzöld színétől. A kihaltnak tűnő épület előtt csak egy autó állt. Ezen nem csodálkozott, hiszen a nyári szezonnak már régen vége volt. A fűtött kocsiból kiszállva kellemetlennek érezte az időjárást. A szél itt erősebben fújt, mint a városban. Nicol fázósan összehúzta magán a bőrkabátját. Remélte, a kis házban, - ahová igyekszik – lesz egy kályha, vagy valamilyen fűtési lehetőség. Az apró kavicsok csikorogtak a lába alatt, ahogy elindult a bejárat felé. Bent kellemes meleg fogadta.
Megtermett asszonyság köszöntötte kedélyesen, amikor belépett. Nicol a köszönés után közölte vele a nevét, és hogy a kulcsot szeretné elkérni.
- Kedveském! Nem éppen a legjobb időpontot választotta a piknikhez. – sajnálkozott. - Az uram szerint a hétvégén heves záporok lesznek a vidékünkön. Ezt a gyönyörű környéket nem lesz módja bebarangolni ilyen csúf időben.
- Nem baj, úgyis csak pihenni jöttem ide. – válaszolt.
- Hát pihenni itt is tudna. – mutatott körbe. - Nálunk még televízió is van, de abba a bungalóba az öreg Noel még az áramot sem vezette be. Nem gondolja meg mégis magát? – kérdezte Nicolt.
- Köszönöm, de azt hiszem, most egy kis magányra vágyom. – mosolygott rá kedvesen a vidám asszonyra.
- Ahogy gondolja. Itt ilyenkor már más nincs is. Nyáron sok turista jár erre, de amikor beköszönt az ősz, mint a mezei egerek, behúzódnak a városokba.
Nicolt megnevettette a hasonlat.
- Mi egész évben itt élünk ezen a jó levegőn. – folytatta. – Azért felírom a telefonunk számát, ha mégis valami gond lenne. Bár remélem, azért jól érzi majd magát. De tudja, hogy van ez: az ördög nem alszik, ahogy az uram mondaná. – nevetett rá a lányra.
Átadta a kulcsot, és egy darabka újságpapírt, amire felírta a telefonszámot. Megmutatta, hogy melyik földúton induljon el. Azt mondta, pont a kisház ajtajáig visz az út.
Nicol majdnem visszafordult, amikor a ház ajtaját kitárva belépett az egyetlen helyiségből álló bungalóba.
- Az biztos, hogy Sam rokona nem a komfortjáért szereti ezt az épületet. – gondolta, amikor meglátta a gyertyát és a petróleumlámpát az asztalon. Egy kis levélke várta, amelyben a ház tulajdonosa leírta, - mint egy használati utasításként, - hogy mit hol talál.
Megtudta belőle, hogy hűtőszekrényt, lámpát, központi fűtést és telefont ne is keressen, mert az itt nincs. Ellenben van egy jól szuperáló kandalló, felhasogatott tűzifával, egy kis éléskamra házi kenyérrel, kolbásszal, tojással és szalonnával, valamint jó levegő és csend annak, aki pihenni jött ide.
Pár percig csak állt a kis szoba közepén és azon gondolkodott, hogy nem kellene-e mégis elfogadnia a szíves invitálást, és visszamenni a fogadóba. Aztán győzött benne a romantika utáni vágy. Végül is nem romantikus egy erdő közepén álló kis házban, kandalló melegénél, gyertyafény mellett kolbászt és szalonnát eszegetni?
Ettől a gondolattól hangosan felnevetett. Sam nagyon jól tudta, hogy miért küldte őt éppen ide. Itt valóban kizárhatja a külvilágot, és talán a gondjait is egy időre.
Kinyitotta a gyönyörű, kétajtós diófa szekrényt, és bepakolta azt a pár ruhadarabot, amit magával hozott. Úgy gondolta, hogy megnézi a környéket, amíg valóban nem esik az eső. Egy kis séta most jót fog tenni. Mielőtt elindult volna, a kandallóban odakészített fahasábok alatt meggyújtotta az újságpapírt, hogy mire visszaér, már jó meleg várja. Átöltözött. Vastag pulóvert és nadrágot húzott a bőrkabátja alá.
Amikor elindult a tó felé, amelytől nem messze állt a kis ház, a szél zúgásán kívül semmi mást nem hallott.
Itt tényleg lehet gondolkodni, nincs, aki megzavarja, hiszen erre aztán senki sem jár. Azért ez egy kicsit nyugtalanította is. – Még szerencse, hogy a mobiltelefonját magával hozta. Így nincs teljesen elzárva a külvilágtól – gondolta.
A tóhoz érve egyszer csak észrevett, tőle nem messze egy magányos horgászt. Nem akarta ugyan megzavarni, de hát a kitaposott kis út arra vezetett. Csuklyás esőkabátban, gumicsizmában üldögélt, úgy tűnt, a széltől fodrozódó hullámokat nézi. Az arcát nem lehetett látni, ezért Nicol azt sem tudta, hogy öreg, vagy fiatal-e a megrögzött horgász, aki ilyen időben is a halakat lesi. Érdekes módon, most valahogy örült annak, hogy rajta kívül van még itt ember a közelben. Hirtelen ötlettől vezérelve csendben odasétált, és megszólította az idegent:
- Ilyen hűvös időben is van kapás?
A horgász Nicol felé fordulva levette fejéről a kapucnit, és mély, kissé rekedtes hangon szólalt meg:
- Eddig csak a mesékből ismertem a tó tündérét. Soha sem gondoltam, hogy egyszer nekem is megjelenik.
Nicol mosolyogva nézett az idegen sötétbarna szemeibe.
- A tündérek nem fázósan, bőrkabátban szoktak erre felé mászkálni.
- Ki tudja? Lehet, hogy ők is követik manapság már a divatot.
Nicol felkacagott.
- Én sem gondoltam volna, hogy az erdő közepén egy királyfira bukkanok, ha már a meséknél tartunk.
- Hát, a királyfi korból már sajnos kiöregedtem, de lehet, hogy van még olyan tündér errefelé, aki vissza tudna fiatalítani.
A lány élvezte, ezt a szokatlan beszélgetést.
- Ha ez itt egy mesevilág, akkor ezek szerint az aranyhalra vár? – kérdezte.
A férfi is elmosolyodott, és ettől Nicolnak olyan érzése támadt, mint ha már látta volna valahol, vagy hasonlítana valakire:
- Nem, mert ha aranyból lenne, akkor nem tudnám megenni. Márpedig én a vacsorának valóért ücsörgök itt.
- De hát az aranyhaltól kívánni szoktak, és akkor valami finomabbat is kérhetne tőle vacsorára. – folytatta Nicol.
- Nem tudom miért, de velem ezek az átkozott halak sohasem szoktak beszédbe elegyedni. Lehet, hogy haragszanak rám, mert rendszerint kifogom és megeszem őket?
Nicol egyre jobban érezte magát az idegen társaságában. Úgy tűnt, teljesen egy hullámhosszon vannak.
- És mi lesz, ha nem sikerül ma egyet sem fogni? – kérdezte.
A férfi úgy tett, mintha nagyon gondolkodna a válaszon, majd a fejével a fogadó irányába mutatva megszólalt:
- Akkor nagy baj lesz, mert sült hal helyett megint ehetem Amelia asszony szilvás gombócait. Tegnap is az volt a vacsora a fogadóban. – fintorgott a férfi.
- Miért? Talán nem szereti?
- Szeretem, de nem kétszer egymás után. Amelia pedig nagyon takarékos asszony. Semmit nem hagy veszendőbe. Azt mondta, hogy ő még ételt soha nem dobott ki. Így hát, ha meg akarom úszni a gombócokat, akkor, muszáj lesz legalább egy halacskát a horgomra akasztani.
- Hát akkor megyek is tovább, nem venném a lelkemre, ha miattam nem lenne kapás. Azt hallottam, hogy a halakat a beszéd elriasztja.
- Ezt csak azok a horgászok híresztelik, akik a pecaboton kívül semmi mást sem fognak. – nevetett újra a lányra.
Nicol szívesen beszélgetett volna még tovább is a horgásszal, de egyre jobban fázott a tó partján álldogálva.
- Azt hiszem, én most mégis magára hagyom, mert nem akarok egy kiadós náthát összeszedni. Remélem, mire visszaérek a házikóhoz, addigra a kandallóban már vidáman fog pattogni a tűz, és jó meleg lesz.
- Csak nem Noel bungalójában lakik? – kérdezte a férfi.
- Ismeri a tulajdonost? – nézett rá Nicol.
- Személyes nem, de a fogadóban már sokat hallottam róla. Azt hiszem valamiféle csodabogárnak tartják az itteniek.
Nicolnak egyre szimpatikusabb lett az idegen. Sőt, talán még tetszett is neki. Igaz, nem választotta volna be a világ tíz legszebb férfija közé, de határozottan sármos volt. Ráadásul kedvelte a humorát is.
- Nicol! Nicol! Nem azért jöttél ide, hogy idegen férfiakkal ismerkedj! – szidta meg magát gondolatban. Viszont határozottan jobb kedve lett.
Végül elbúcsúzott, és sietett vissza Noel házába.
Amikor belépett az ajtón, örömmel nyugtázta, hogy a kandalló tényleg jól szuperál, ahogy azt a levélkében a tulajdonos leírta.
Kellemes meleg fogadta. Levette magáról a vastag ruhákat, és meggyújtotta az asztalon álló petróleumlámpát. Leült a faragott asztalhoz, majd hosszú percekig nézte a kandallóban cikázó tűznyelveket. Mélységes nyugalmat érzett. Ebben a pillanatban nem érdekelte semmi más. Nem tudta felmérni, hogy mennyi ideig ücsöröghetett így, amikor egyszer csak hangosan korogni kezdett a gyomra. A magával hozott hűtőtáskából kivett egy grill csirkecombot, felvágott hozzá két paradicsomot, és a kamrában talált házi kenyérrel együtt jóízűen nekilátott a vacsorájának.
Talán a csendtől, vagy a jó levegőtől, de nagyon hamar elálmosodott. Még nem volt sötét, amikor úgy döntött, hogy megágyaz magának, és lefekszik aludni. Ilyen mély, és pihentető alvásban már évek óta nem volt része.
Reggel valami nagyon furcsa zajra ébredt. Először nem is tudta, hogy hol van. Aztán szép lassan eszébe jutott minden.
A zaj újra megismétlődött. Óvatosan az ablakhoz ment, és kinézett az előtte magasodó erdőre. Jókedvűen látta, hogy egy vaddisznó család próbál a háztól nem messze valami ehető reggeli után kutatni. Ilyen közelről még nem látott erdei vadat, de most egyáltalán nem félt.
Mosolyogva nézte a nagy igyekezetet, amivel valószínűleg makk után kutattak. Kis idő múlva feladták, és továbbálltak.
Nicol ránézett az órájára. Még nagyon korán volt. A kandallóban kialudt már a tűz, ezért egy kicsit hűvös volt. Gyorsan visszafeküdt a jó, meleg ágyba, és nem sokára újból elaludt. Amikor nagyot nyújtózva, kinyitotta a szemét, legnagyobb meglepetésére, szikrázóan ragyogó napsütés várta. Az előző szeles, ködös napnak nyomát sem látta. Az időjárás most, követte a hangulatát.
Farkaséhesnek érezte magát. Letört egy darab kolbászt a kamrában, és mint régen, kisgyerek korában, egyik kezében a kolbásszal, másikban a kenyérrel, kiült a ház elé a kis padra. Élvezte a napsütést, bár most már nem volt ereje, csak fénye a nagy tűzgolyónak. Örült, hogy itt lehet. Hirtelen eszébe jutottak a gyerekei. Mennyire élveznék ők is mindezt. De a gondolat most nem társult fájdalommal. Visszament a házba, és ivott a magával hozott termoszból egy csésze kávét. Már nem volt meleg, de ez egy cseppet sem zavarta.
Kitisztította a kandallót, ahogy azt régen, még a nagyszüleitől tanulta, akiknek parasztházában egy nagy cserépkandalló szolgált fűtésre. A ház végéből újabb fahasábokat cipelt be. Bekészítette őket, tűzgyújtásra készen, hogy este újból csak egy szál gyufa kelljen a meleghez.
Örült, hogy Amelia asszony férjének jóslata eddig nem vált valóra, ami az időjárást illeti. Nem hogy nagy zápornak, de még felhőknek sem volt nyoma az égen.
A bőrkabátját egy meleg pulóverre cserélve indult újra útnak, hogy meglátogassa a tavat, titokban remélve, hátha a horgászt is ott találja. Nem értette, mi vonzza az ismeretlenhez. Kis idő múlva csalódottan látta, hogy a tegnapi helyen nem ül senki.
Megfordult, és úgy döntött, elsétál a fogadóba, és az ebédjét ott fogja elkölteni, mert meleg ételhez egyébként is csak ott juthat. Magában jót mulatott a tegnapi beszélgetésen, amiről eszébe jutott a szilvás gombóc. Vajon sikerült-e sült halat vacsoráznia a horgásznak?
A földúton, amelyen haladt, sok állatnyomot fedezett fel. Úgy látszott nem csak vaddisznók élnek errefelé. Elkezdte tanulmányozni a nyomokat. Nem volt ebben nagy szakértő, de legalább három különböző lenyomatot ismert fel.
A közelben hirtelen megreccsent egy ág, és Nicol félősen összerezzent.
- Ne ijedjen meg, csak én vagyok, a tegnapi horgász! – hallotta maga mögül az ismerős mély hangot. Jól eső borzongás futott végig a hátán. Megfordult, és látta, hogy egy kosárral a kezében közelít felé a férfi.
- Ma, talán a Piroska és a farkas meséje következik? – kérdezte nevetve, ahogy a kosárra mutatott.
A férfi rámosolygott, úgy válaszolt:
- Nem, mert akkor nekem kellene eljátszanom az édes kislányt, de erre a szerepre azt hiszem, alkalmatlan lennék. Ráadásul nincs is piros fejkendőm. A nélkül pedig, az egész nem érne semmit.
Nicol saját maga előtt is meglepődött, mennyire örül a férfi megjelenésének. Amikor odaért hozzá, látta, hogy a kosár tele van különféle erdei gombával.
- Ehhez is ért? – kérdezte a kosár tartalmára mutatva – Amelia asszonyt szeretné megmérgezni, hogy ne kelljen ma este is a gombócait vacsoráznia?
A férfi hangosan felnevetett, és ettől Nicol ereiben száguldozni kezdett a vér. Kívánta a férfit. Régen érzett ilyet. Ráadásul most látta csak másodszor. Még a nevét sem tudta.
- Teljesen elment az eszem! – állapította meg magában.
- A fogadóba tart, vagy csak egyszerűen ismerkedik a környékkel? – kérdezte tőle a férfi.
- Igen, a fogadóba. Remélem, még jut nekem is a szilvás gombócból! – nevetett rá.
Ahogy egymásra néztek, Nicol furcsa bizsergést érzett a lábujjától a feje búbjáig. Hírtelen elfordította a tekintetét.
A hangja kicsit remegett, amikor megkérdezte:
- Csatlakozik hozzám, vagy megpróbál még több gombát gyűjtögetni?
- Ha nem haragszik, akkor inkább magával tartok. A halakhoz hasonlóan, sajnos a gombákkal sem tudok beszélgetni, ellenben önnel, ez kitűnően megy. – válaszolt kedvesen.
Pár másodpercig szótlanul bandukoltak egymás mellett, amikor Nicol újra megszólalt:
- Még be sem mutatkoztunk egymásnak: Nicol Golding vagyok. – nyújtotta a kezét.
Hirtelen olyan érzése támadt, hogy a férfi nem örül a bemutatkozásnak. Egy kicsit kelletlenül fogta meg a feléje nyújtott kezet.
- David Marshall. – mondta szűkszavúan.
Most hosszú szünet állt be a beszélgetésükben. Egymás mellett folytatták az utat, az őszi avart taposva. Lábaik alatt hangosan törtek szét a száraz levelek. Nicol nem értette, hogy miért hallgatott el ennyire a férfi.
Törte a fejét, hogy milyen témával hozakodhatna elő, amivel újra elindíthatná a megrekedt beszélgetést.
- David! Maga is itt él a környéken, vagy csak turistaként látogatott el a fogadóba? – kérdezte, remélve, hogy ezzel megtöri a hallgatást.
Nem kapott azonnal választ, ezért ránézett a férfire.
- Nem erre lakom. Csak pihenni jöttem. – mondta, de nem nézett Nicolra.
- Sokszor járt már itt? Csodálatos ez a környék, még ilyenkor, ősszel is. – próbálkozott tovább.
- Voltam már párszor.
Nicol egyre kényelmetlenebbül érezte magát. Nem értette, hogy ha eddig olyan jól elbeszélgettek, most mi változott meg?
Elkezdett mesélni a kisházról, ahol az éjszakát töltötte, a vaddisznó családról, akiket hajnalban látott, és a finom kolbászról, amit reggelire fogyasztott el a ház előtt ülve.
A férfi csendben hallgatta, de csak nagyon ritkán reagált az elmondottakra. Nicol magában feladta.
Úgy látszik, David elég hangulatember lehet, és most éppen semmi kedve nincs vele társalogni. – gondolta.
Ekkor értek a fogadóhoz. A férfi megelőzte őt, és hatalmas léptekkel sietett a bejárat felé, hátra hagyva Nicolt.
- Gyorsan beviszem a gombákat a konyhára, - magyarázta – kérek Ameliától egy-egy erős kávét, és várom az éttermi részben. – szólt hátra a lánynak.
Úgy is tett. Amikor Nicol belépett az ajtón, éppen valami nagyon fontos beszélgetésben lehettek egymással, mert a férfi komolyan magyarázott valamit, az asszony meg csak csóválta a fejét.
- Rendben van, maga tudja – mondta Amelia, és eltűnt a konyhaajtóban.
David megfordult, és kedélyesen mutatta Nicolnak, hogy hol foglaljon helyet. Az éttermi rész, - ahogy a férfi nevezte, – csak négy hatalmas kerek fa asztalt és hozzá 4-4 széket jelentett. Leült hát az egyikhez. David is csatlakozott hozzá. Mintha kicserélték volna. Felszabadultan beszélgettek újra, nagyokat nevetve a szellemességeken, amelyekkel megtöltötték mesebeli diskurzusukat. Nicol egyre közelebb érezte magához a férfit. David talán 42-43 éves lehetett. Sötétbarna hajában már sok helyütt meg-megcsillant néhány ősz hajszál. Szemei szinte feketének hatottak, olyan sötétek voltak. Farmert viselt, de nem látszott kétkezi munkásnak. Finom kezei voltak. Ezt már a horgászásnál is megjegyezte magának.
És a mosolya… Ha nevetett, a lány szíve felforrósodott. Olyankor egyszerűen szépnek látta, bár a szó szoros értelmében nem volt az. A hangja pedig a lelkéig ért.
Nicol szinte ijedten összegezte mindezt magában: szerelmes lett Davidbe. Mindig ilyen volt: „Meglátni és megszeretni!” Ez még fiatalkorában nem is okozott gondot, de 37 évesen már nem normális dolog – futott át rajta. Egy napja ismerte, alig tudott a nevén kívül mást róla, mégis úgy érezte, ez a férfi az, akit mindig is keresett.
- Tényleg megbolondultam! – ismerte el magában.
Rántott gombát, hozzá párolt rizst és tartárt ettek ebédre, könnyű fehérborral öblítve le a finom lakomát. Nicolnak nagyon jól esett az étel. Az üzletekben kapható gombák, erdei rokonaik nyomába sem értek ízben, zamatban.
Két adaggal fogyasztott el belőlük.
- Nem tudom miért, de ilyen sokat már nagyon régen ettem.
- A jó levegő, és a mozgás teszi. – nyugtatta meg a férfi. Itt én is mennyiségeket tudok elfogyasztani, még a gombócból is. – nevetett fel.
Egymást nézve itták meg a kávét. Nicol érezte, hogy hatalmas vágy tartja fogva, és hajtja a férfi felé.
Időközben az égen egyre gyorsabban gyűltek a felhők, jelezve, az eső valóban nem csak a meteorológusok képzeletében élt.
Nicol, a lukulluszi lakoma után elbúcsúzott, hogy mihamarabb visszatérhessen a kis házhoz, mielőtt még utolérné a vihar. Nem szeretett volna bőrig ázni. Remélte, David elkíséri majd, de nem így történt. A férfi megköszönte, hogy vele tölthette el az ebédet, és sietősen felment a szobájába.
Kicsit csalódottan kapkodta „hazafelé” a lábait. A szél megélénkült, éreztetve, hogy nem sokára itt az eső is.
Nicol begyújtott a kandallóba. Szerette nézni a tűznyelveket, ahogy belekapnak egy-egy fahasábba, és körülölelve, az enyészetnek adják át őket. Furcsa gondolatok futottak át agyán ettől a látványtól. Az volt az érzése, mintha előző életét falnák fel a lángok. De akkor mi is marad a végén? Csak korom. Viszont ott lesz a lehetőség is, hogy új fahasábok kerüljenek elő, és a tűznyelvek tánca megújulhasson.
Nem szokott filozofálni, ezért saját magát is meglepte ez a gondolattársítás. Miért is ragaszkodik eddigi életéhez ilyen görcsösen? Lehet, hogy a sorstól azért kapta gyors egymásutánjában ezeket a pofonokat, hogy belássa, itt az idő változtatni? Nicol hitt benne, hogy semmi sem történik véletlenül. Mindennek oka van, csak ezt ő még nem látja. Ahogy elért ehhez a végeredményhez, érezte, ahogy lelke megnyugszik, és szinte már kívülről tudta nézni magát, és a problémáit, amik ebben a pillanatban nem is tűntek már olyan mélynek, megoldhatatlannak. Azon kezdett el gondolkodni, hogy mi lenne az a terület, ami érdekelné. Szinte tényként sejlett fel előtte, hogy a televíziózást abbahagyja. Meglepte, hogy ettől szívében nem érez fájdalmat.
Visszaemlékezett a kezdetekre, amikor az üzletkötést érezte a legközelebb álló munkaterületnek. Élvezte, ahogy a tárgyalások menetét irányíthatta, és meggyőzhette partnerét arról, hogy amit ajánl, mennyire kedvező, mennyire fontos lehet számára. Imádta, amikor egy-egy szerződés aláírva a kezében volt.
Nagyon nagy meggyőző erővel tudott beszélni. Olyankor szinte repült, magával rántva környezetét is. Sikeres volt ebben. Akkor miért ne térhetne vissza, az üzleti élet területére? Egyszerűen csak találnia kell egy olyan céget, akinek a termékeiben, szolgáltatásában hinni tud, és már nyitva is a pálya. Tudta, csak akkor képes sikereket elérni, ha hisz abban, amit kínál. Ha tudja, hogy az, hasznos a másik fél számára.
Hirtelen eszébe jutott Andreas. Ő egy olyan cég vezetője, amelyik üzleti partnereket kutat fel, és befektetési tanácsokon kívül konkrét üzletkötéssel is foglalkozik. Egyszerűen felkutatják a lehetőségeket, összehozzák a különböző érdekeket, és pontot tesznek a végére.
Egyre jobban tetszett az ötlet, hogy ő is ilyen jellegű munkát végezzen. Felnevetett. Eggyel több indok, hogy megtalálja Andreast, hiszen lehet, hogy éppen ő fogja megoldani a problémáját azzal, hogy felveszi a cégéhez. Miért ne? Ez a gondolat örömmel és bizakodással töltötte el.
- Sam, Sam! - jutott eszébe virtuális barátja. - Te jobban ismersz engem, mint én saját magamat. Tudtad, hogy itt megtalálom a megoldást. Mi lenne velem nélküled? – mondta ki mindezt hangosan.
Ebben a pillanatban úgy érezte, mintha nehéz bilincsek estek volna le róla. Sajnálta, hogy a kis házban nem tud zenét hallgatni, mert most szívesen táncra perdült volna.
Ekkor megdördült az ég, és szakadni kezdett az eső. Nicol odahúzott egy széket az ablakhoz, és élvezettel nézte az esőcseppek táncát, amelyek pár percen belül hatalmas tócsákat hoztak létre a földúton.
Jól érezte magát. Mintha ma újjá született volna. Kint a természet elemei csaptak össze egymással, de a lelkében immár béke volt.
A vihar miatt hamar besötétedett. Elhatározta, hogy korán lefekszik aludni, mert az eső egyhangú kopogása elálmosította. Rakott még a tűzre, hogy reggelig kitartson, és élvezettel nyújtózott el a kényelmes ágyon.
Nem tudta volna megmondani, hogy mennyit aludhatott, amikor valami nagy csattanásra, recsegés-ropogásra riadt fel. Először azt hitte, csak álmában hallotta a hangot, de mégis meggyújtotta a petróleumlámpát, és felkelt. Az eső még mindig esett, bár már sokkal csendesebben. Hiába nézett ki az ablakon. Odakint már nagyon sötét volt. Várt egy darabig, hátha megismétlődik a zaj, amire felébredt, de mivel nem hallott semmit, arra gondolt, hogy csak álmodhatta az egészet. Eloltotta a lámpát, és visszafeküdt aludni.
A hajnal már ébren találta. Nem hallotta az esőcseppeket, csend ült a tájra. Néha egy-egy erdei madár hallatta csak a hangját. Hanyatt fekve az ágyon a gyermekeire gondolt. Remélte, hogy jól vannak. Csak a hétvégére hagyta otthon őket.
Tudta, hogy Mike ott van velük, hiszen erre a pár napra hozzájuk költözött, hogy ne kelljen Márkot kimozdítania, mert még egy kicsit gyengécske volt. Magában elismerte, hogy volt férje sokat változott, mégsem érzett már szerelmet iránta, csak szeretetet.
Felöltözött, és elhatározta, hogy reggeli után kimegy a kis tóhoz. Felkészült rá, hogy nagy sár lesz odakint, de ez most nem érdekelte. Szeretett itt lenni. A kamrából hozott magának egy darab szalonnát és kolbászt. Jót derült magában, amikor eszébe jutott édesapja, aki annyira sajnálta, hogy nem ehetett a finom szalonnából, amelyet kapott. Nicol régen evett ilyen egyszerű ételt. Az energia-dús reggeli után, kilépett a ház elé.
Jó kedve azonnal elszállt. A döbbenet ült helyébe. Azt hitte, rosszul lát. A ház mellett álló kis Fiestája teljesen össze volt törve. Egy hatalmas fa zuhant a tetejére. Nicol felzokogott. Ez volt hát az éjszakai nagy zaj, amit hallott.
Tanácstalanul állt kedvence romjainál. Aznap délután szeretett volna haza indulni. Sírva simogatta szeretett autója épen maradt motorháztetőjét. Úgy érezte, ezzel véglegesen lezárult az addigi élete, hiszen szeretett kisautója sincs többé.
Percekig állt ott könnyeit törölgetve, amikor meglátta Davidet közeledni az úton.
Ő is látta már, hogy mi történt.
- Neked, nem lett semmi bajod? – kérdezte, amikor közelebb ért.
Egyiküknek sem tűnt fel, hogy tegeződnek. Nicol csak a fejével intett, nem tudott még megszólalni. A férfi odalépett hozzá, és magához húzva hagyta, hogy Nicol kisírja bánatát a vállain. Simogatta, csitítgatta, próbálta vigasztalni. Nicol úgy érezte, hogy már nem csak a kis kocsit siratja, hanem mindent, ami eddig történt vele. Könnyei lassan elmosták benne a múlt sötét emlékeit. Kezdett megnyugodni. Jól eső érzés volt az erős férfikarok védelmében pihenni. Felemelte fejét, és belenézett David szemeibe. A férfi lehajolt, és gyengéden megérintett Nicol ajkát. A lány, mint egy fuldokló, úgy kapaszkodott Davidbe, és elemi erővel tört rá a vágyakozás. Eggyé akart válni a férfivel. Itt és most.
Nem tudta, hogyan jutottak be a házba. Csak Davidet látta.
A férfi apró csókok özönét hintette rá, mialatt türelmetlen mozdulatokkal vetkőztetni kezdte. A kandallóban már kialudt a tűz, de mintha ez a láng most a lány szívébe költözött volna. Nicol teste izzott a szerelem tüzétől, mely megperzselte a férfit is. Nem gondolkodott többé, csak átadta magát a mindent elsöprő szenvedélynek. Viharos szeretkezésük után, boldogan aludt el David karjaiban. Amikor pár óra múlva kinyitotta a szemét, a férfit nem találta már az ágyban. Csalódottan nézett szét a kis szobában.
Az asztalon egy rövidke levél várta:
Nicol! Kedves! Gyönyörű volt a veled töltött idő. Hálát adok az égnek, hogy megismerhettelek, de ne kérj tőlem többet!
Délután négykor egy taxi fog várni a fogadó előtt, hogy hazajuthass. Már elintéztem, neked nem kell kifizetned.
Élj boldogul!
Nem volt aláírás, se egy telefonszám.
Mélységes szomorúságot érzett. Azt hitte, megtalálta végre a férfit, akit mindig is keresett, de a levélből egyértelmű volt, hogy David ezt nem így gondolta. Esélyt sem adott rá, hogy folytathassák a megkezdett kapcsolatot.
Nicol úgy érezte, minden érzelme megfagyott. Nem lesz képes többé a szerelemre. Ebben a kis házban a láng hatalmas tűzzé változva, nem hagyott mást maga után, csak füstöt és hamut.
A taxi ablakából merengve nézte ezt a mesebeli őszi erdőt, amely pár napra őt is elvarázsolta. Szívébe szomorúság költözött, de tudta, hogy mégis elindult azon az úton, amin mennie kell, és amire David megjelenése segítette rá.
Hazaérve már örömmel ölelte át gyermekeit.
