Nicol egy kávé mellett ülve várta Tonyt. Meghívta a férfit, de nem azért, hogy a színjátékot tovább folytassa, hanem hogy őszintén leleplezve mesterkedését, beszéljen a jóképű Casanovával. Mindent újra akart kezdeni, és ebbe, a hazugság többé már nem fért bele. Tartott ugyan tőle, hogy Tony szóba sem áll vele, ha megtudja, miért is játszotta el a könnyűvérű nőt, de ez most már nem érdekelte. Be akarta végre fejezni a riportsorozatát.
Amíg várakozott, addig a szomszéd asztaloknál üldögélő embereket nézte. Próbálta kitalálni, vajon miről beszélgethetnek. Az egyik asztalnál egy fiatal pár üldögélt. Szemükből egyértelműen látszott, hogy boldogok. Szerelmesen nézték egymást, nem érdekelte őket a környezetük. Ők ebben a pillanatban máshol jártak.
Nicol Davidre gondolt. Rövid, pár napos együttlétük mély nyomott hagyott benne. Maga elé képzelte az arcot, amelyben annyi érzelem feszült, és a hangot, amely még most is ott csengett a fülében. Megrázta a fejét. Szép volt, de ennyi volt.
Nem szabad ezért szomorkodnia, hiszen neki megadatott, hogy szeressen, még ha csak ilyen rövid ideig is.
Átnézett a másik asztalhoz. Ott egy idősebb pár ült. Az asszony szomorú tekintettel kevergette a kávéját. A férfi komolyan, csendben beszélt hozzá. Vajon most mondja el neki, hogy szakít vele? Nicol csak érzelmekben tudott gondolkodni. Eszébe sem jutott, hogy esetleg csak a gondjaikat beszélik meg egymással.
Ahogy így nézelődött, megérkezett Tony.
Fülig érő szájjal közeledett. Leült az asztalhoz, és vidám hangon köszöntötte:
- Szia Jodie! Tudtam, hogy fel fogsz hívni.
Tony meg volt róla győződve, hogy személyes vonzereje hatott annyira a nőre, hogy az belement a szexuális kapcsolatba.
Nicol gyorsan letörte ezt a hiú ábrándot:
- Szia Tony! Mielőtt még bármit is mondanál, had mutatkozzam be újra.
Tony értetlenül bámult rá.
- Nicol Golding vagyok. Televíziós szerkesztő.
Tony egy pillanatig szóhoz sem jutott. Hallott már Nicol Goldingról, aki a riportsorozatot készíti Bianca eltűnésével kapcsolatban. Nem értette, hogy akkor mi volt a múltkori közjáték.
- Ezt most megmagyaráznád?! – nézett rá ellenséges szemmel.
Nicol elmondta neki, hogy miután Dalmával beszélt, szerette volna megismerni őt is, de nem úgy, mint a szerkesztőnő, hanem mint magánember. Ezért mutatkozott be más néven, és ezért ment bele a játékba, amit végül is a férfi kezdeményezett.
- Akkor most csak azért hívtál meg, hogy leleplezd magad? – kérdezte. – Miért? Mit vársz tőlem?
- Szeretném, ha őszintén tudnánk beszélni erről az ügyről. Nagyon sok a kérdés, amire nem találom a választ.
Nicol remélte, hogy Tony nem utasítja el, miután bevallotta neki az igazságot. A férfin látszott, azon töpreng, hogy most egyszerűen faképnél hagyja-e a nőt, vagy hallgassa végig, és próbáljon válaszolni a kérdéseire. Maga sem értette, hogy miért, az utóbbi mellett döntött.
- Engem még nő nem vágott így át! – kezdte. – Kérdezz!
Hangja még mindig ellenségesen csengett, de szemeiben látta, hogy érdeklődve várja a kérdéseket.
A szerkesztőnő röviden elmondta, hogy eddig mi mindent tudott meg Lisától és Dalmától Andreasról, az akkori kapcsolatukról, és az állítólagos gyermekrablásról. Nem felejtette el azt sem megemlíteni, hogy Andreas állítólag hátrahagyott Lisa számára egy levelet, amit viszont a lány nem talált.
Azokról a dolgokról, amit Mariától tudott meg, nem beszélt.
- Tony! Te mit tudsz a levélről! Szerinted is csak hazudott ezzel kapcsolatban Andreas?
A férfi elgondolkodott, és megrázta a fejét.
- Nem tudtam róla, hogy írt, de ez nem lep meg.
- Mi az, ami nem lep meg? – kérdezte Nicol.
- Az, hogy a levél nem került Lisa kezébe. Szerintem az anyja tüntette el.
Nicol meglepetten nézett rá. Erre nem számított.
- Ha rám hallgatsz, akkor leállsz erről az ügyről. – folytatta – Nem való a televízió nyilvánosságára.
- Miért? – nézett rá értetlenül.
Tony közelebb húzódott, mint aki attól fél, hogy valaki kihallgathatja őket, és úgy folytatta:
- Te nem ismered ezt az egész mocskos történetet. Mindent Dalma talált ki, hogy pénzt szerezhessenek Andreastól, akiről időközben megtudta, hogy nagy vagyonnal rendelkezik.
Nicol ámulva hallgatta a férfit.
- Meséld el, kérlek!
- Rendben. De csak akkor, ha nem készítesz belőle műsort, és miután mindent megtudtál, nem mondod el a rendőrségnek sem.
- Megígérem. – válaszolta Nicol.
Eddig azért dolgozott, hogy egy nagyon jól megszerkesztett riportsorozatot tegyen le még utoljára Richard asztalára, de most nem érdekelte tovább. Mindent meg akart tudni erről az ügyről.
- Dalma pár hónapja egy barátjától értesült arról, hogy Andreas a városban tartózkodik, mert egy üzleti tranzakciót bonyolított éppen az ismerősének. Akkor jutott tudomására az is, hogy egy nagy konszern tulajdonosa, és rengeteg pénze van. Dalma sohasem dolgozott. Mindene abból van, hogy jól ment férjhez. Háromszor. – nézett rá sokatmondóan Tony.
- Úgy nevelte a lányát is, hogy csak ez az egy érdekelje. Megtalálni azt az embert, aki a legnagyobb kényelmet és jólétet tudja majd biztosítani a számára. Ezért nem szeretett engem. Én nem illettem bele ebbe a tervbe. De mivel Lisa ragaszkodott hozzám, ezért nem volt mit tennie. Várta az alkalmat, hogy megzsarolhasson. Azért küldte a nyakamra a magándetektívet is, hogy ezzel eltávolíthasson Lisától. Felajánlott egy egészen tisztességes mennyiségű pénzt, ha otthagyom a lányát és Biancát.
Amikor látta, hogy ezzel nem ért célt, tovább próbálkozott. Most már Andreas volt a kiszemelt áldozat. Valahogy a tudomására hozta, hogy annak idején Lisának gyermeke született tőle. Szerintem azt kérte a férfitől, hogy fizessen tartásdíjat, és adja meg az elmúlt évekre járót is visszamenőleg. Ezt nem tudom biztosan, de így gondolom.
Nicol nem akart hinni a fülének.
- Akkor az egész gyermekrablás csak egy kitalált történet?
- Nem, az, valóban megtörtént. Dalma nem számított rá, hogy Andreas úgy dönt, magához veszi a kislányt. Végül is akár esélye is lehet a gyermekelhelyezés megváltoztatására, hiszen Lisának sem végzettsége, sem munkahelye nincs. Az anyja pénzéből él, ami azt hiszem egyre kevesebb, hiszen a harmadik férje halála óta nem gyarapodott, csak fogyott a ráhagyott vagyon. Én pedig, nem keresek annyit, hogy biztonságosan élhessünk mindhárman.
Itt megállt a történet mesélésében. Szomorúan nézett Nicolra.
- Én nagyon szeretem Lisát, attól függetlenül, hogy néha megcsalom. És Bianca is a szívemhez nőtt. Az első perctől kezdve velük éltem. Előttem nőtt fel a kislány, nagyon ragaszkodom hozzá.
- Miért akarták a televízió nyilvánosságát, ha az eset mögött nem tiszta az ügy? – kérdezte Nicol.
Tony rágyújtott egy cigarettára. Megkínálta a szerkesztőnőt is, úgy folytatta:
- Azért, mert Andreast újból szem elől tévesztették, most már a kislánnyal együtt. Ráadásul csak akkor remélhet Dalma folyamatos anyagi támogatást, ha Bianca az anyjánál marad.
- Szóval kezdett beleesni a saját csapdájába? – kérdezte Nicol.
A férfi bólintott.
- Lisa mennyit tud ebből az egészből? Együtt tervelték ki, a pénzszerzésnek ezt a viszonylag egyszerű módját?
- Nem. – rázta meg a fejét Tony. – Lisa az anyagi hátteréről nem tud semmit. Szerintem pont ezért tüntette el Andreas levelét Dalma, hogy ne is tudhassa meg.
- Te, ezeket a dolgokat honnan tudod? – kérdezett rá a férfire.
Tony sejtelmesen mosolygott vissza Nicolra.
- Nem csak Dalmának vannak kapcsolatai a nyomozók között. Az egyik jó barátom apja is ezzel foglalkozik. Ő juttatott néhány információhoz, amit tovább gondolva, saját magam jöttem rá a mesterkedésére. Ezért nem volt sikeres a zsarolása. Tudja, hogy tönkretehetem. Nem anyagilag, hanem erkölcsileg. Főleg attól fél, hogy Lisának egyszer mindent elmesélek.
Nicol próbálta összerakni fejében a puzzle darabokat.
Úgy érezte, mégis maradt még pár megválaszolatlan kérdés.
Tony megvonta a vállát.
- Többet én sem tudok. Lisa elmondta, hogy beszélt Biancával és Andreassal, de azt ő sem tudja, hogy a volt barátja mikor szándékozik visszahozni a kislányt. – mondta szomorúan.
- Tony! Lisa milyen anya? Mennyire ragaszkodik a kislányához.
Tony keserűen elhúzta a száját.
- Hát, nem olyan, mint az én anyám. Én nagyon sok szeretetet, törődést kaptam a szüleimtől. Lisát leginkább csak a saját élete érdekli. De hát, kitől tanulhatta volna meg, milyen is jó anyának lenni. Dalmától biztosan nem. – ejtette ki utálkozva az asszony nevét.
- Nem hiányzik neki a kislány? – kérdezte Nicol.
Ő nem tudta volna elképzelni, hogy bármelyik fia nélkül, hosszabb ideig boldog lehessen.
- De, azért biztosan hiányzik. – nézett rá a férfi. – Mióta a kislány megszületett, mindig volt mellette dadus, ezért Lisa nem tudta beleélni magát igazán az anya szerepbe. Talán nem is akarta. – válaszolt elgondolkodva.
Nicolban kezdett megváltozni a kép, ami eddig Tonyról kialakult. Látta, a férfi mély érzelmekre képes, és az állandó bizonyítási vágy kergetheti csak más nők karjaiba.
Ez is talán egy védekezés, egyfajta kényszer a megfelelésre az életében. Ebben a pillanatban sajnálta őt.
Nicol nem érzett csalódottságot arra a gondolatra, hogy ezzel az ígéretével le is zárta a szerkesztői múltját, hiszen az anyagot már sohasem fogja befejezni. Miért érdekli még ezek után is? A munkájához már semmi köze, ezt világosan látta.
Nem rokona, vagy barátja a családnak. Miért akkor ez az olthatatlan vágy, hogy minél többet megtudhasson?
A kép már kezdett összeállni. Dalma megzsarolta Tonyt, de ez nem vezetett eredményre, mert a férfi szinte ugyanezt tette Dalmával, hogy Lisa mellett maradhasson. Az asszony végül is nem követett el nagy hibát, amikor Andreast arra szerette volna kötelezni, hogy tartásdíjat fizessen a gyermeke után, mert ez így természetes. Azt viszont egyáltalán nem értette, hogy ezt Lisának miért nem hozta a tudomására? A pénz úgy is a lányát, ill. Biancát illette volna. Az igaz, hogy Lisa elég könnyelműen élte az életét, és minden költségét Dalma állta, talán ezért nem akarta, hogy a lánya kezébe kerüljön a viszonylag nagy összegű pénz. De itt mégis érzett valami zavart. Valaminek még lennie kell ebben az ügyben, amit még nem tud.
Andreas miért vitte vajon magával ilyen hosszú időre a kislányát, ha nem szándékozik a gyermek nevelését folytatni, hiszen Nicolnak nem volt tudomása arról, hogy beadta volna a hatóságok felé a gyermekelhelyezés megváltoztatásáról szóló igényét? Ezt egyáltalán nem értette. Innen hogyan lépjen tovább? Lisának ő nem mondhatja el mindezt, és nem is lenne értelme. Örülhet, hogy Tony ilyen őszintén elmesélte a történet hátterét. Nem volt rákényszerítve, megtagadhatta volna, hiszen neki semmi köze ehhez az ügyhöz.
A lelke mélyén sajnálta az egész családot, még Dalmát is. Megértette az asszonyt. Azt szerette volna, ha Lisa, ugyan úgy, mint ő, jól megy férjhez, és anyagi biztonságban élhet. Tisztában volt vele, hogy a férjétől örökölt vagyona nem fog élete végéig kitartani, ha ebből négyen élnek.
Nicol többször végig gondolta már a tényeket, mégis mindig ugyanarra a következtetésre jutott: itt még lennie kell valaminek, amitől az egész történet most még nem kerek.
De vajon minek?
Nicol szerkesztői szobájában ült. Egy kicsit rosszul érezte magát, hiszen már semmi keresni valója nem volt itt.
Még senkinek sem vallotta be, hogy a műsor már soha sem fog elkészülni. Eszébe jutott, hogy mióta visszajött a kis tó partján álló házból, nem beszélt Sam-mel. Meg szerette volna köszönni barátjának, hogy segített újra sínre tenni az életét, vagy legalábbis a döntés meghozatalát. Bekapcsolta a számítógépét, és várta hogy megjelenjen az ismerős oldal a képernyőjén.
/Nicol37/: Halihó! Sam! Megjöttem.
/Sam40/: Szia Nicol! Örülök, hogy újra itt vagy.
/Nicol37/: Még egyszer köszönöm neked, hogy lehetővé tetted számomra, hogy
elvonulhassak egy kicsit a gondjaim elől.
/Sam40/: Nincs mit. Legalább eredményes volt?
/Nicol37/: Igen. Döntöttem.
/Sam40/: Ne csigázz! Inkább mesélj!
/Nicol37/: Beláttam, hogy nem folytathatom tovább az eddigi életemet. Ezt most
nem arra értem, hogy egyszerűen csak az önsajnálkozást fejeztem be,
hanem a televíziós munkát is.
/Sam40/: Na, ez meglep!
/Nicol37/: Azt hiszem, itt pontot kell tennem erre a korszakomra, hogy új
lehetőségek után nézhessek.
/Sam40/: Van már konkrét elképzelésed?
/Nicol37/: Igen, azt hiszem. Tudod, a kezdet kezdetén üzletkötéssel foglalkoztam.
Nagyon szerettem, de nem csak azért, mert a televízió számára végeztem.
/Sam40/: Ezek szerint újra sínen van az életed. Kerestél már új állást?
/Nicol37/: Azon vagyok.
/Sam40/: Biztosan menni fog. Keresd meg azokat a cégvezetőket, akikkel eddig
kapcsolatba kerültél! Ők segíthetnek. Akkor talán nem kell költöznöd sem.
/Nicol37/: Igen, én is remélem, hogy ebben a városban megtalálom a helyem.
Ekkor egy új ablak nyílt meg a képernyőn: Albatross kereste. A lány nem szeretett párhuzamosan beszélgetni, ezért gyorsan elköszönt Sam-től, ígérve, hogy este újból jelenkezik.
/Albatross/: Szervusz Nicol! Régen beszélgettünk. Nem zavarok?
/Nicol37/: Szia. Örülök, hogy kerestél. Nem zavarsz.
/Albatross/: Megnyugodtál már a múltkori beszélgetésünk óta?
/Nicol37/: Igen. Azt hiszem, más ember lettem.
/Albatross/: Ekkora volt a gond, hogy meg is változtatott?
/Nicol37/: Nem csak a problémáim okozták mindezt.
/Albatross/: Mi történt?
Nicol elmesélte a hétvége eseményeit. Nem hallgatta el azt sem, hogy pár napra újból megérintette szívét a szerelem, és talán ez volt az, ami rádöbbentette: nem élte tartalmasan eddig az életét. Rohant a mindennapok problémáival, de megoldást saját magának sohasem keresett. Elmondta a Mike-kal történt beszélgetést, és azt is, hogy rádöbbent arra: nem folytathatja tovább a televíziózást. Más élet, más munka után kell néznie.
/Albatross/: És mi lesz a kapcsolatoddal? Lesz folytatás?
Nicol szomorúan nézte a képernyőn megjelenő kérdést.
/Nicol37/: Nem. Sajnos annak örökre vége.
/Albartoss/: Miért gondolod ezt? Abból amit elmondtál egyértelműen látszik, hogy
mindketten éreztetek egymás iránt szerelmet. Akkor miért nem?
/Nicol37/: David hagyott ott egy levelet, miután eltűnt. Világosan a tudomásomra
hozta, hogy az ő részéről ennyi volt.
/Albatross/: Lehet, hogy csak megijedt a saját érzelmeitől. Talán túl gyorsan történt
minden, és ezt ő sem tudta még feldolgozni.
/Nicol37/: Lehet. De ennek már nincs jelentősége.
/Albatross/: Miért? Te már nem szereted?
Nicol rágyújtott. Remegett kezében a cigaretta. A szívét újra keserűség töltötte el.
/Nicol37/: De. Mindennél jobban.
/Albatross/: Akkor miért adod fel? Küzdj a boldogságodért!
/Nicol37/: Miért tenném, ha ő ezt nem akarja. Nem kényszeríthetem rá a
szerelmemet valakire, aki ezt visszautasította.
/Albatross/: Ezt addig nem tudhatod, amíg meg nem bizonyosodtál róla.
/Nicol37/: Szerinted mit tegyek?
/Albatross/: Hívd fel a fogadót! Ők biztosan tudják a címét vagy a telefonszámát.
Próbálj meg újra kapcsolatba lépni vele! Ha tényleg szereted, egy próbát
megér. Talán nem is gondolta komolyan amit írt, csak egyszerűen
megfutamodott. Nem ismerheted a múltját, ezért nem tudhatod, hogy
mit érzett akkor, abban a pillanatban.
Nicol elgondolkodott azon, amit Albatross írt. Lehet, hogy mégis neki van igaza?
Ő kívülről, érzelemmentesen látja a helyzetet. Sokszor pont az tudja a legjobban megítélni a dolgokat, akit nem érint. Reményt ültetett ezzel a szívébe. Talán még nincs minden veszve.
Nicol izgatottan várta, hogy felvegyék a telefont. Már régóta csöngetett, eredménytelenül. Egyszer csak egy férfi lihegő hangját hallotta.
- Kistó Fogadó. Tessék!
- Jó napot kívánok! Nicol Golding vagyok. A segítségét szeretném kérni. Ha meg tudná nekem mondani David Marshall telefonszámát vagy címét, nagyon megköszönném. - kezdte, egy kicsit ideges hangon.
- Nem ismerek ilyen nevű férfit. Miből gondolja asszonyom, hogy én, tudnék önnek segíteni? – jött a válasz.
Nicol nem értette, miért tagadja le a telefonáló, hogy ismerné.
- Arról a férfiről beszélek, aki az előző hétvégét az önök fogadójában töltötte. Beszélhetek esetleg Amelia asszonnyal?
- A feleségem nincs itthon. Bement a városba vásárolni, hogy feltöltse a készleteinket. De ha óhajtja, utánanézek a vendégkönyvünkben. Kérem, várjon egy pillanatot!
- Köszönöm. Várok.
Nicol türelmetlenül kopogtatta ujjaival az asztal lapját. A gyomra is remegett a gondolattól, hogy pár perc múlva talán már David-del is tud beszélni.
- Sajnálom, asszonyom! Nem találtam ilyen nevű urat a nyilvántartásunkban. Talán nem írta be magát, bár elég valószínűtlen, mert Amelia ezt minden vendégtől megköveteli.
Nicol erre végképp nem számított. Most mit tegyen?
- Uram! Megadom a mobiltelefonom számát. Megtenné, hogy szól a kedves feleségének, ha megérkezett, hogy hívjon vissza, ha tud nekem segíteni?
- Természetesen, asszonyom!
Csalódottan tette le a telefont. Az égiek nem akarják, hogy ráakadjon újra Davidre.
Nicol feszengve ült Richard irodájában. Az igazgató még nem érkezett be a televízió székházába, ezért úgy döntött, - Sylvia tanácsára, – hogy itt várja meg. Be akarta jelenteni, hogy nem készíti el még sem az anyagot, és Richard segítségét szeretné kérni, hogy újból el tudjon helyezkedni az üzleti életben. Tudta, hogy az igazgatónak sok befolyásos barátja van, ezért gondolta – régi, jó kapcsolatuk reményében, – hogy nem mond nemet a kérésére.
Tisztában volt vele, hogy valamelyest meg kell alázkodnia előtte, de ez most nem érdekelte. Csak a cél lebegett a szeme előtt, hogy mihamarabb rendezze az életét.
Úgy érezte, nagyon sok mindenben változott az utóbbi hetekben. Büszkesége megtört. Már nem érdekelte, hogy környezete mit gondol róla. Régebben ez nagyon fontos volt számára. Folyamatosan meg akart felelni mindenkinek. Csak azt hagyta ki a számításból, hogy saját magának is megfeleljen. Mindig jó gyerek, jó feleség, jó anya, jó barát, jó munkaerő szeretett volna lenni. De hogy ez neki mennyire jó, azt soha sem mérte fel. Ahhoz, hogy mindezt maradéktalanul teljesíthesse, el kellett nyomnia magában a saját énjét. Az élete egy nagy színpad lett, ahol neki minden szerepben a maximumot kellett nyújtania. Nem engedhetett meg tévedést, bizonytalanságot, sikertelenséget. Ezért jelentett nagy törést, amikor szembesült a házassága csődjével. Akkor a munkába temetkezett. Azt hitte, a gyerekei mellett ez jelenti az életet. Tévedett. Ezt mostanra már belátta. Elnyomta magában a félelmeit.
A lelki meghasonulás pedig betegségeket hozott. Nem hiába mondják: „Ha a lelked egészséges, te is az vagy!”
A válás után emésztési problémák léptek fel. Egy egyszerű epekő eltávolító műtétre feküdt be a kórházba, ami sajnos nem sikerült. Olyannyira nem, hogy pár napra kómába esett. A májműködése leállt. Laborértékei olyan nagy eltérést mutattak a normálistól, hogy az orvosok szinte már lemondtak róla.
Ma sem tudja, mitől, de egyik napról a másikra visszatért az életbe. Talán érezte, még nem adhatja fel. A gyerekeinek még szükségük van rá.
A lábadozáshoz viszont olyan gyógyszereket kapott, amelyek elősegítették a gyors hízást. Nicol egy-két év alatt több mint harminc kg-ot szedett magára. Sajnos ennek önbizalma látta kárát. Utálkozva nézte tükörképét. Nem tekintette már nőnek magát, legalábbis olyannak nem, aki még felkeltheti egy férfi érdeklődését. Meg volt róla győződve, hogy az embereket elsősorban a külsőségek érdeklik. Ezért nem talált magának társat, most már tisztán látta. Egyszerűen elutasította a lehetőségét is minden kapcsolatnak. Aztán, ahogy az lenni szokott, az egyik betegség hozta magával a másikat. A nagy súly, a rendszertelen étkezés, és a folyamatos stressz megtette hatását. Sokszor fájt a feje, sőt néha úgy érezte, szétrobban.
Persze ezt mindig megmagyarázta azzal, hogy éppen front van, vagy valamilyen vírusos fertőzést kapott. De legtöbbször már nem is foglalkozott vele, egyszerűen megtanult a fájdalommal együtt élni. Pedig ha akkor figyel ezekre az intő jelekre, elkerülhette volna az újabb megpróbáltatást jelentő betegséget.
Egy február végi napon, nagyon sok munkája tornyosult fel, ezért éjszaka is dolgoznia kellett. Már több mint 36 órája talpon volt, amikor egyszer csak összeesett.
Munkatársai azt hitték, csak a fáradtságtól, de mégis kihívták hozzá az orvost. Akkor derült ki, hogy diabéteszes. Nagyon magas volt a vércukorszintje.
Nicol úgy érezte: itt a vég. Tudta jól, mivel jár ez a betegség, hiszen édesanyja már sok éve küzdött vele. Sokan legyintenek, mondván, ez csak egy állapot, amivel együtt kell élni, és betartani a diétát. Sajnos, azért ez nem ilyen egyszerű.
Nicol látta édesanyja példáján, mennyire nem így van ez.
Irene látása gyorsan romlott, vérnyomása ingadozott. Az érelmeszesedés pedig a koszorúerekig is elért, ezért keringési problémái is lettek, az agyi erekben bekövetkező változásról nem is beszélve. Folyamatos agyér-tágító gyógyszereket is kellett szednie feledékenysége miatt. Ez csak egy része volt a következményeknek.
Nicolt annyira sokkolta a hír, hogy ő is édesanyja sorsára jut ilyen fiatalon – akkor még csak 35 éves volt – hogy elhatározta, ő küzdeni fog ez ellen. Talán még nem késő. Minden fellelhető szakirodalmat elolvasott ebben a témában. Megértette, hogy a diabétesz mit is jelent valójában a szervezetében. Azt is megtudta, hogy mik a rizikófaktorok. Ezekből egyértelműen kiderült, hogy nagyon gyorsan le kell fogynia, ha meg akarja akadályozni a gyors romlást. Régebben sok fajta fogyókúrát kipróbált, de egyik sem bizonyult hatásosnak. A keservesen ledolgozott kilókat mindig visszaszedte, sőt sokszor többet is. Most értette meg, hogy miért: ezt a fejében kell először akarnia. Ehhez segítségére volt az agykontroll is, amiben addig egyáltalán nem hitt. Úgy gondolta, az csak egy tömeghipnózis. Majdnem jó úton járt ezzel a véleményével, ugyanis az agykontroll nem tesz mást, csak megtanítja az egyént, hogy különböző dolgokra beprogramozhassa a saját agyát.
Nicol úgy érezte, nincs mit veszítenie azzal, ha kipróbálja.
Működött. Egy év alatt több mint húsz kilógrammot adott le. Természetesen átállt az egészségesebb, többszöri étkezésekre, és nagyon ügyelt rá, hogy mit mivel eszik. Egy idő után már nem jelentett gondot, hogy kevesebbet és szénhidrátszegény ételeket fogyasszon. Ma már nem kellett sem az inzulin, sem a gyógyszer. Csak a diéta maradt. Tudta, hogy nem gyógyult meg véglegesen, de nagyon sok évet élhet még szinte tünetmentesen. Ahogy fogytak a kilók, úgy növekedett önbizalma is. Megváltozott. De még nem annyira, hogy minden teljesen rendbe jöjjön. Érezte, végre egyenesbe jött saját magával. Ehhez pedig, sajnos az utóbbi hetek megpróbáltatásai kellettek. Egy-két jól irányzott pofon, az élettől.
Richard kérdőn nézett Nicolra, amikor belépett az irodájába.
Nem tudta, hogy a szerkesztőnő várja. Mikor megérkezett, nem találkozott Sylviával, aki ezt közölhette volna vele.
- Hát, te? – kérdezte köszönés helyett.
- Szervusz Richard! – pótolta az elmaradt köszönést Nicol.
- Szia! Ne haragudj, de meglepett, hogy itt talállak. Valami baj van? – kérdezte.
- Ahogy vesszük. A segítségedet szeretném kérni. – kezdett bele jövetele céljába Nicol.
- Amiben tudok, természetesen segítek. Mondd!
Richardon látszott, hogy komolyan is gondolja, amit ígér.
- Először is, azt szeretném bejelenteni, hogy a riportsorozat sajnos, már nem készülhet el. A család leállíttatta a nyomozást, és nem járul hozzá a televíziós megjelenéshez sem ezek után.
- Miért? – lepődött meg az igazgató. – Tudomásom szerint ők jelentkeztek ezzel az üggyel.
- Igen, de az óta sok minden történt, és úgy látszik, rendeződik is a családi konfliktus. Már nem akarják mindezt nyilvánosságra hozni. Igaz, a műsornak egyáltalán nem ez volt a lényege, de ez ellen nem tudok mit tenni. – fejezte be.
- Sajnálom. Tudom, mennyit dolgoztál ezen az ügyön.
- Én is. De igazából nem is ezért kerestelek meg.
Richard érdeklődve nézett Nicolra.
- Akkor miben segíthetek?
A szerkesztőnő összeszedte magát, mielőtt kimondta végérvényesen:
- Abba hagyom a televíziózást. – amikor ez a mondat elhagyta a száját, mint ha egy mázsás kő hullott volna le a szívéről.
Richard megdöbbenve nézett rá. Nem értette, hogy miért döntött így a lány. Tudta, hogy Nicol tehetséges szerkesztő, és szereti a munkáját, sőt azt tekinti az életének. Tisztába volt ugyan azzal, hogy ebben a városban már nem fogja folytatni, de eszébe sem jutott, hogy feladja.
- Miért? – csak erre a rövidke kérdésre futotta, annyira meglepte Nicol kijelentése.
- Ne kérdezd! Így döntöttem. – mondta a lány szenvtelen hangon.
- De hát, ezt nem teheted! A fővárosban, a nagy országos csatornáknál is tárt karokkal fogadnának. Miért? Nem értem.
Richard megrázta a fejét. Tényleg nem tudta felfogni, hogy mi okozta, hogy egyszer csak hátat fordít az addigi életének. Lelkiismeret furdalást érzett. Tudta, hogy ehhez sajnos ő is hozzájárult.
- Akkor most miben segíthetek?
Elhatározta, mindenben támogatni fogja a lányt, bármit kérjen is, hogy saját rossz érzése is elmúljon.
- Csak annyit kérek tőled, hogy ha hallasz egy jó állást az üzleti világban, akkor szólj nekem! Vissza akarok térni az üzletkötéshez. Az mindig ment, és szerettem is.
- Mindent megteszek, amit csak tudok. – ígérte.
Meg volt róla győződve, hogy Richard betartja az ígéretét.
Nicol örült, hogy végül is így döntött. Üzletkötői állást ebben a városban is fog találni, és akkor a gyerekeivel maradhat, hiszen nem kell elköltözniük. Szülei nagylelkűen felajánlották, hogy összespórolt pénzükből vásároljon magának egy új autót.
Nem akart ugyanolyan márkát venni, mert a kis Fiestából csak egy lehet az életében. A kiválasztásnál Robert sietett a segítségére. Ő sokkal jobban értett a műszaki dolgokhoz, és úgy gondolta, ha vele van, akkor nem fogják becsapni.
Egy három éves Fiat Punto mellett tette le voksát. Elsőre megtetszett neki a fehér színű kis autó. Nem akart újat, és nagyobbat venni. A lényeg, hogy mind a hárman beleférjenek. Élvezettel ült bele, és próbálta ki. Össze sem lehetett kényelemben és gyorsaságban hasonlítani a két autót, ő mégis sajnálta az öreg Fiestát. Aztán ránézett a Puntóra. Ez már az új életemhez tartozik, nincs mit tenni. – gondolta.
A fiúk nagy örömmel vették birtokba a színvonalasabb járgányt.
Olivér szerint már éppen itt volt az ideje a cserének. Márk csak azt sajnálta, hogy neki még mindig meg kell elégednie a hátsó üléssel, bár megegyeztek, hogy néha ő is előre ülhet majd.
Csukott szemmel feküdt a kádban. Élvezte a melegvíz és a fürdősó gyógyító hatását. Imádott esténként így relaxálni. Úgy érezte, ettől nem csak a teste tisztul meg, hanem a lelke is. Egyszerűen nem gondolt semmire. Szinte lebegett.
Az ajtón Olivér kopogott be.
- Anya! Csöng a mobilod. Beadjam, vagy felvegyem?
- Add be! – szólt beletörődötten, bár most senkivel sem beszélgetett volna szívesen. De azt gondolta, aki ilyen későn hívja, annak valószínűleg fontos, hogy elérje őt.
Kikászálódott a kádból, magára tekert egy törölközőt, és elvette fiától a készüléket. Leült a kád szélére, és felvette a telefont.
- Nicol Golding. – mutatkozott be.
- Jó estét, kedvesem!
Azonnal megismerte Amelia asszony hangját.
- Ne haragudjék, hogy ilyen késői órában zavarom, de az a feledékeny uram csak most szólt, hogy a hét elején keresett!
Nicol szíve hevesen kezdett el kalimpálni.
- Dehogy haragszom! Örülök, hogy keresett. Tud talán segíteni abban, hogy megtaláljam David Marshallt?
Amelia egy kicsit vívódott magában, hogy hogyan is fogalmazzon, végül ezt mondta:
- Azt nem tudom, hogy megtalálja-e a nevezett férfit, de egy mobil telefonszámot adhatok. Próbálja meg!
Nicol ugyan nem értette, hogy az asszony miért tartja valószínűtlennek, ha ismeri a számát, de most ezen nem volt ideje gondolkodni. Kirohant az előszobába papírért és ceruzáért. Miután felírta a számára oly fontos számokat, megköszönte az asszony segítségét, és izgatottan ült le az ágyára. Még csöpögött róla a víz, de ezt, meg sem látta. Már a billentyűkön volt az ujja, amikor mégis másként döntött.
Ma este már nem hívja fel. Át kell gondolnia, hogy mit is fog mondani. Nem sietheti, és főként nem ronthatja el ezt a beszélgetést. Megnyugodott. Érezte, a lehetőség már a kezében. Csak élnie kell vele, de okosan, mert a boldogsága függhet tőle.
