Én még nem álmodtam.
De ismerek olyat, aki átélte-átaludta az álmodás gyakran csibészes képsorát.
De mint mondtam én, még nem álmodtam.
Vagy álmodtam csak megfeledkeztem róla?
Igen, igen, most mintha rémlene valami. Valami álomszerű. Távolról, mint a mozdony zakatolásának monoton zaja az erdőn át, a fák között úszva lassan, bizonytalanul. Ez olyan, amit inkább csak sejtünk, mint biztosan tudjuk, hogy ott van.
Az álom is ilyen. Most, hogy emlékszem, már tudom én is, hogy inkább csak sejtettem, mint tudtam, hogy egy szürkére megkopott tűzoltó sziréna voltam álmomban. Nem, nem is tűzoltó sziréna, hanem olyan villanypóznára kitett, hírmondó, nagy, tölcséres hangszóró voltam. Talán valamikor az előző század derekán.
Igen. Az voltam.
Nem nagydolog, gondolhatnánk. Nekem mégis az volt álmomban. Büszke voltam! Az egész utca az enyém volt. Micsoda idők voltak! Ha megszólaltam mindenki rám figyelt. Persze nemcsak azért amit mondtam, hanem azért is, ahogy mondtam. A hangom! Az volt a mindenem. Az az ércesen hideg, elmébe karcoló -néha ugyan érthetetlen- mindent elmondó hang! Az volt az igazi. Mindenki figyelt. A rendőr megállt hangomra az út szélén és rögtön keményebben markolta vázas biciklijének kormányát. Figyelt. Hivatalból. De engem nézett az öreg suszter is, aki minden péntek délután a szomszéd hentessel –aki gyerekkori barátja- ment horgászni a közeli tóhoz. Persze a hentes is figyelt. No meg azok is, akik az utcán voltak éppen, vagy a háziasszonyok, akik nyitott ablak mellett főzték férjüknek a vacsorát. A férjek nem figyeltek. Ők a gyárban építették a… amit éppen kellett. De nekik úgyis elmondták a gyárban. Hivatalból.
Szóval, szép idők voltak!
Azzal sem volt gond, hogy mi az, amit mondjak. Mindig tudta valaki, mi az, amit mondani kell. Semmi mást nem kellett tennem csak tovább adni. Mindenkinek. Hogy tudják.
Hogy mindenki pontosan tudja, hogy mi az, amit tudnia kell. Hogy legyen a véleménye.
Hogy tudja azt, hogy van véleménye.
Szép idők voltak.
Ma már egészen más lenne.
Ezt gondolnám álmomban, ha tudnám, hogy álmodom, és a jövőmre gondolnék.
De már nem álmodom, és azt látom, hogy ma sincs másképp.
Egyszerűen csak a villanypóznák, és a tölcséres hangszórók másmilyenek.
