-Kérem, adjon ötven centet!
-Mindjárt megnézem - mondta a megszólított és szakadozott farmernadrágjába mélyesztette rücskös, barnára égett kezét.
Miközben kotorászott, fájdalmas vigyorba rándult szájának egyik széle. Arca, mint valamely kihalt égitest felszíne, ápolatlan és horpadozott volt - Egy pillanat - szólt mentegetőzve és kezével kifordította a másik zsebét is. Papírzsebkendőt talált, mellette felismerhetetlenné gyűrött vonaljegyet. - Egyébként mit akar kezdeni vele? - kérdezte, már csak azért is, hogy időt nyerjen a hátsó zseb kiürítéséhez is -Kérem, ne törődjön vele!- szólt a másik és várakozóan a távolba meredt. Az a néhány elrongyolódott és félig leszaggatott nyílás volt hátra, melyet ANNAK IDEJÉN kabátjára zsebként varrtak rá. Nem habozott felesleges tartalmukat a földre szórni. A szemét közül húszdolláros bankjegyet húzott ki. A másik révült közönybe süppedve, szinte automatikusan vette át a szél lengette pénzt. Távoli, talán nem is létező pontot fürkészve nyílt szóra a szája: ajkai hangtalanul mozogtak, mint a számítógépé, mely keresi az információ anyagot, de szalagjai, még üresen forognak.
Tudata beitta a környezetet és a domborzat akármennyire eltorzult volt, egy ősi sejtben létezett durván egyező negatívja, mely évtizedeken át raktározódott. Hamuszürke tekintetében az őrület egy víziója lobbant fel. Csodálatos érzelmek szabadultak el agysejtjeiben. És az ezer szenvedésen keresztülment, végsőket gyötrődő test kusza gondolatfoszlányai egyetlen Akarattá egyesültek.
-Ez az én városom...a világot körbejártam, átkeltem a hatalmas hegygerinceken, átúsztam az óceánt. Láttam. Enyészet és vérbefagyott pusztulás mindenütt!...Gyilkos sugár támadott meg..belém költözött...epedve vonszoltam magam...vissza a Földemre...a gyógyíthatatlan kór nemsokára megöl...de én visszajöttem a városomba, mert ő él...miattam él! A fű, amely zöld volt és kék, a termőföld, amely sárka homok lett, a hazám, Itt halok meg...Az oldalán lógó barna, sómarta, rohadó bőrtáskát kinyitotta és miközben feldobta a magasba, sírós kacajjal rohanni kezdett a domboldalon lefelé, bele a fehér, ritkás ködbe, amely az omladozó falakat burkolta...
A másik gyorsan lehajolt és felkapkodta a szétszóródott papírokat. Amikor ezzel végzett, szétválogatta és külön halomba helyezte két nemzet felesleges bankjegyeit. A többit óvatosan a zsebébe simította és lassan elindult az ellentétes irányba.
Igaz, azt elfelejtette mondani a szerencsétlen ürgének, hogy a romeltakarítók lebontották a lakóépületeket és helyette valami fenségesebb betonépítményt emeltek. Azt viszont már ő sem tudhatta, hogy ezt az együttest támaszpontnak hívják.
De ez különösebben nem is érdekelte: a nem messze fekvő Múlt Múzeumába igyekezett, beváltani kalória tablettára az értékes papírt, ami állítólag fizetőeszköz gyanánt szolgált.
Menetközben elgondolkozott, hogy talán nem is annyira bomlott az illető, mint ahogy mutatta.
Jóval fiatalabb volt, éppen ezért talán nem tudta igazán átélni az érzelmeit.
A múzeum kapujához érve mégegyszer hátranézett a ködből kiemelkedő fokra, de nem látott embert mozogni.
szakadozott farmernadrágjába mélyesztette rücskös, barnára égett kezét miközben a harmadikkal sietősen bekopogott
***
