Hatan ülték körbe a tükörfényesre munkált, elnyújtott, nehéz, márványberakású mahagóni asztalt. Egyenruhájuk szabása magas beosztásról árulkodott. Mindannyian az asztal közepén fekvő, sárga fémtányért figyelték, melyben apró, csillogó tárgy pörgött. A hatalmas teremben hajszálvékony, pattanásig feszülő csend rezgett. A közöny védőburka alatt mindannyiuk elméjében ott lebegett a visszafojtott rettegés: a láthatatlan és könyörtelen felelősségérzet, mely megbénította a tudatot, és egyetlen képen kívül az összes élményt, álmot, vágyat, lehetőséget kitörölte az agyukból. az embernagyságú műszerfalba vezetékek, kapcsolók, felvillanó lámpák ezrei voltak beépítve. Monitorok és radiaktivítás mérők ellenőrizték a tér különböző részleteit sokszoros átfedésben. Mindez azonban eltörpült. Külön felerősített, sötét lakkbevonatú lap közepén rubinszínű gomb tükröződött. A sápadó, horpadt arcok mélyén kigúvadó szemgolyók eszelős pontossággal ellenőrizték a lassuló tárgy minden egyes fordulatát. Valamelyiküknek dönteni kell - és felelni. Az ezüstkocka koppanva állt meg a tálcán. Elszörnyedve lehúnyta a szemét. Ő. Hallotta az elnök rezzenéstelen hangját: Négyes szám. Jonathan Jorges Hamilton, kérem fáradjon a vezérlőpulthoz! Remegve felállt, bőrén érezte a részvétteljes, ám belülről mégis hideg pillantásokat. Önmagával küszködve, teli le nem vezetett feszültségekkel tette meg az utat. Ujjai a gomb felett motoszkáltak, homloka kövér verejtékcseppeket ízzadt ki, úgy tűnt, mintha erősen összpontosítana. Aztán megadóan lehajtotta a fejét. Köpenye alatt villant valami, egy tűzcsík ...egy dörrenés: főbe lőtte magát.
(~1986)
