A szalag a végére ért.Az ágyon fekve hallgatta az üres orsó csattogó forgását. Az öreg magnót még az édesapja vette úgy harminc évvel ezelőtt.Máig előtte van, ahogy az eladó kérdésére, miszerint kézpénzes vagy hitelvásárlás lesz-e, az apja határozottan ( és egy picit a kelleténél talán hangosabban is ) válaszolta, hogy kézpénzes.Csodálkozott, de nem nézett az apjára.A TESLA több, mint egy havi fizetése volt akkoriban egy szakmunkásnak. Végül nagy nehezen felkelt, és lekapcsolta a gépet.Az udvaron - mint legtöbbször mindig -, ott állt az öreg Teleki, és elgondolkodva nézegette a vénülő ecetfa csupaszodó ágait. Az öreg jó ideje csak József úrnak szólítja.(Egy picit olyankor meg is hajol.) Történt ugyanis, hogy egy decemberi napon, amikor a varjak már meglepték a park fáit, és reggelente fázósan meggörbült emberek siettek dolguk után, az öreg Teleki kizárta magát a lakásból, és riadtan toporgott a szeles kapualjban. Ott, ahol egy esős tavaszi napon, - miután túl voltak egy utolsó éjszakán - letörölte a szeplős Zsófi arcáról a könnyeket, és sietve kinyitotta a festékfoltos kaput, szinte kituszkolva a lányt a kihalt utcára. Abban a kapualjban, ahol a költözése napján magasba kellett emelnie a kis ónémet éjjeli szekrényt, hogy elengedje a halottvivőket, és a szekrényke fiókja kicsúszva nagyot csattanva ütődött a koporsó fedelére. A fiókból mint lassított film szálltak ki életének tárgyai. Egy narancssárga hajgumi, a sikongatva szeretkező Zita öngyújtója, leáztatott bélyegek disszidált barátja leveleiről,kavicsok, ceruzacsonkok és egy fénykép, amin széles vigyorral ül egy éttermi asztalnál leszerelése napján. Még egy tíz évvel azelőtti zsebnaptár is alászállt, amin piros filctollal be voltak jelölve a válogatott otthoni mérkőzései. Egy nagyító még iskolás korából, pénzdarabok és szegek, csavarok a régi albérletből. A fiók sarka egy picit megsérült, amit aztán úgy is hagyott. A halottvivők meg sem álltak. Egy pénzdarab akkor csúszott le a koporsó tetejéről, amikor a hátsó, egyfolytában köhécselő halottszállító nagyot taszítva belökte azt a kocsi rakterébe. Az érme ott hevert aztán sokáig a szennyes utcán, amíg egy nagy zápor le nem mosta a kanálisba. Az öreg Teleki a hamuzó fiókot jött kiüríteni az ecetfa alá, amikor az ajtó becsapódott. A férfi meg ott állt értetlenül a fémdobozt magához szorítva, miközben a maradék hamu lassan szóródott kitaposott papucsának orrára. Ő szabadnapos lévén éppen édesanyjának indult valami ajándékot vásárolni, amikor belebotlott a már didergő emberbe. A zárat egy meghajlított dróttal könnyedén kinyitotta, amit az ámuló öreg nagyot hajolva megköszönt. ( Józsi - vagy ahogyan barátai, imerősei hívták Kisulti – aztán a kukákat mosó házmestertől tudta meg tavasszal, hogy az öreg másnap zárat cseréltetett, és a véletlen becsapódást elkerülvén egy botot tartott az ajtó mellett, amit gondosan bedugott minden alkalommal a tok és az ajtó szárnya közé.) Vasárnap délelőtt aztán viszonzásként egy vén bőrönddel kopogtatott be a kis öreg, ami telis-tele volt ragasztgatva hotelek és neves fürdőhelyek matricáival. Józsinak gyermekkori filmélményeit juttatta eszébe, amikor a főhős luxusautóján megérkezik a tengerparti hotelhoz, és az ellenzős sapkát viselő hordár fürgén pakolja egy kiskocsira a poggyászokat.” Láttam, hogy érdeklődik a régi holmik iránt. Ezt még Gusminitől, a híres bűvésztől kaptam negyven évvel ezelőtt. Biztos hasznát veszi majd.” A bőröndöt azzal letette a konyha kövére, pontosan eltakarva a beköltözés előtti gyors festés emlékeként ott maradt vörösbarna olajfesték foltot.
Mielőtt valamit is válaszolhatott volna, az Emke valamikori portása már hangtalanul ki is lépett a körfolyosóra. A bőrönd a mai napig irattartóként szolgál a kopott kétajtós szekrény tetején.
Tegnap hosszú napja volt. Reggel ötkor már a forgalmi irodában szerelte a telefont, utána át kellett mennie a kazánházba, hogy kiiktasson egy szakaszt a hálózatból, mivel a szokásos éves karbantartási munkákat kezdik el hamarosan, még a tél beállta előtt. Kilenckor benézett egy kávéra és szendvicsre Pannikához, a hatos vágány melletti büfébe. Pannika gyermekkora óta beszédhibával küszködött, amit az évek múlásával valamelyest sikerült kinőnie, de ideges álllapotában, vagy amikor zavarban volt, mindig rájött a dadogás. A harmincas éveinek közepén járó nő pedig a férfi közelségében folyton zavarban volt. Pannika szerelmes volt Józsiba. Pannika egyedül élt egy újpesti bérház földszintes lakásában. A szomszédjában fiatal pár lakott két kisgyermekkel. A férfi alkalmi munkás volt, aki rendszertelen keresetét legtöbbször alkoholra, és mulatós nótákat játszó kazettákra költötte, épp ezért Pannika gyakran délutános volt, hogy ne legyen szenvedője a férfi részeges ordítozásának, meg a vékony falon áthallatszó durva szeretkezések zajának. Mire késő este hazaért, a férfi általában elkábulva feküdt a bejárati ajtó mellé kitett, szakadozott fonású széken, mit sem törődve hiányos öltözetével. Pannika olyankor szemlesütve sietett el előtte, csendben nyitva a lakás ajtaját, hogy elkerülje a felneszelő ember
megjegyzéseit. Egy kellemetlen története is volt az emberrel, amikor egy forró nyári napon, mosta fel az előszobát, és a férfi kihasználva az alkalmat, hátulról hozzányomakodott, mit sem törődve az udvaron játszadozó gyermekekkel. Pannikának elállt a lélegzete, amikor vékony szoknyáján keresztül megérezte a férfit, majd a mocskos felmosóronggyal hirtelen felegyenesedve, arcon vágta. A meghökkent férfi akkor a víztől lucskos, vörös arcbőrét tapogatva kihátrált, de megjegyzéseivel azóta is kerülgeti a nőt, kajánul vigyorogva, annak zavart viselkedését látva.
Pannika tizenöt évvel ezelőtt egy Eger melletti kis faluból jött fel a fővárosba barátnőjével, a nagy hangú Icussal.Közösen béreltek szobát Aranka néninél, akinek a férje, mint első világháborús tüzérfőhadnagy, alig harmincévesen esett el „ a haza szolgálatában”, ahogy a sápadt arcú özvegy emlegetni szokta, amikor behívta magához a lányokat egy kis teázásra a polgári lakás félkőríves nappalijába.Aranka néni olyankor elmesélte, hogyan találkozott először a nemesi családból származó Fűzy Edével a miniszteri tanácsos lányának születésnapi partiján, aki Aranka néninek leánykori barátnője volt még azokból az időkből, amikor mindkettőjük családja Kolozsvárott lakott. Aranka néni apja egy bőrkereskedés fióküzletét vezette az erdélyi városban. A cég vezetői felfigyeltek az apja által igazgatott egység eredményeire, és megbízták a fővárosi képviselet irányításával. Az Aradi utcai lakást a reménybeli, nagy haszon előlegeként kapott pénzből vette meg az akkor negyven éves Szentmártoni András. Fűzy Ede és Szenmártoni Aranka a Belvárosi templomban fogadott örök hűséget egymásnak egy nappal azelőtt, hogy az ifjú férj felszállt a frontra induló vonatra. Aranka néni, amikor idáig jutott az elbeszélésben mindig elérzékenyült, és tenyerét rátette a csipkével leterített asztalkán tartott dobozkára, amiben a lövészárokban íródott leveleket őrizte.Esküvői fényképük - az egyetlen, ami készült róluk - ott függött az ágy fejvége felett.
Icus a fővárosba kerülésük után kevesebb, mint egy évvel összeismerkedett egy hatalmas termetű , harsány hangú karosszéria lakatossal, akihez férjhez is ment.Csepelre költöztek, ahol a Vasműtől kaptak egy másfél szobás lakást, három gyereket szült, elhízott, és az egyik nagy ABC-ben pénztáros.
Pannika egyedül maradt Aranka nénivel, aki engedett a bérleti díjból, így továbbra is a csöndes udvari szoba bérlője maradhatott. Az igazsághoz tartozik, hogy Aranka néni egyre nehezebben bírta a magányt, egészségi állapota is romlott, így abban bízott, hogy a csendes, és félszeg nő el tudná őt látni szükség esetén. A fővárosba kerülésük után, Icussal az Újpesti Fonó-ban helyezkedtek el, de a hallására érzékeny lány nem bírta a gépek zaját, így nem sokkal azután, hogy Icus férjhez ment, állás után nézett. A pályaudvari állásról kihelyezett hirdetést egy menetrendböngészés alkalmával fedezte fel az indulási oldal oszlopos csarnokában. Az Utasellátó személyzetisének első alkalomra megnyerő volt a lány, ahogy egyszerű ruháját gondosan lesimítva leült vele szembe, az üveglappal fedett íróasztal másik oldalára. Pannika halkan válaszolgatott a hízásnak indult férfi kérdéseire, miközben titokban odapillantgatott az üveglap alá helyezett gyermekek fényképeire. Amióta Icus férjhez ment, és megszülte Borcsát, az örökké nevető kislányt - akinek keresztanyja is lett-, egyre jobban vágyott saját gyerekre. Varró, a személyzetis, felvette Pannikát. A pályaudvar jóval közelebb volt, mint korábbi munkahelye.
Igaz, a kereset elmaradt a régihez képest, de a férfi biztosította, hogy a forgalom függvényében jutalék is jár, ill. borravalóval is számolhat. Aranka néni örült Pannika új munkahelyének. Az ő szemében egy állás a vasútnál értékesnek, és nyugdíjjal biztosítottnak tűnt, hiába magyarázgatta a zavarában vörösödő lány, hogy ő nem lesz MÁV- alkalmazott, Aranka néni csak legyintett, és megünnepelve az alkalmat, egy üveg almakompótot bontatott ki a tiltakozó nővel. Miközben nagy élvezettel majszolgatta az üvegtálkában halmozódó gyümölcsöt, elmesélte Pannikának, hogy az ő idejében a kolozsvári állomásfőnök felesége első sorban ülhetett a templomban, és nagyságos asszonynak hívták szerte a városban, és biztatta a szabódó lányt, hogy csak nyissa ki jól a szemét, biztos akad egy fess vasutas azon a helyen, aki aztán elveszi nőül, és világ életében nem lesz gondja semmi, csak a gyerekekkel való törődés.Az izgalmas jövőről való álmodozástól annyira legyengült aztán, hogy a kiskanalat a tálba ejtve el is szenderült. Pannika óvatosan elvette a vékony ujjak szorításából az edényt, lekapcsolta az olvasólámpát, és a takarót eligazgatva kijött a szobából. Ahogy visszanézett, úgy tűnt neki, hogy a néni mosolyog, talán éppen a saját esküvőjéről álmodik, amikor még bízott egy saját családban, gyerekáldásban, az életben.
Pannika egy hét múlva kezdett új munkahelyén. Hajnali négy volt, amikor csörgött az ébresztőóra. Gyorsan mosakodott, elkészítette a kakaót Aranka néninek. Már a bejárati ajtót nyitotta volna, amikor a néni csoszogott elő botra támaszkodva, és apró keresztet nyomott a kezébe.” Még az anyámtól kaptam, amikor férjhez mentem.Vidd, és az áldás legyen veled!”- azzal már fordult is vissza.
Az utca kihalt, és friss tavaszi illatú volt. A lámpák fényei sárgán himbálóztak a magasban. Pannika összefogta a kardigánját magán, és elindult a villamosmegálló irányába. Az apró keresztet a kocsiban leülve tette a pénztárcájába. A feszületet harminc évvel később, láncra fűzve adja át fogadott lányának, annak esküvője napján.
Kisultit egy fülledt nyári reggel ismerte meg, amikor a hűtőpultban valami elromlott, és a férfi jött megkeresni a hiba okát. Józsi szófukar és mogorva volt, egy előző esti szóváltás miatt. A vé-kony derekú Évával vitatkozott megint össze. A negyvenes éveinek végén járó aerobic-edző a szoba közepén kombinéban és bugyiban állva kiabált vele.Éva gyereket akart szülni. A férfi sosem gondolt családalapításra. Nem értette, nem ismerte a nő vágyódásának okát.Előtte van az anyja alakja, ahogy belép az első emeleti lakás ajtaján, mögötte egy férfival ( mindig más férfival ), és átküldi a szomszédba, a nagyothalló Révfalvi nénihez. A néni valamikor egy pártfunkcionárius felesége volt, de a kor elmúltával és férje halála után elmaradtak az ismerősök, a haszonlesők. Egyetlen lánya valahová a nyugati országrészbe menekült szülei múltja elől, hozzáment egy intézetben nevelkedett szobafestőhöz, és gyereksétáltatás közben a régi rendszert okolja minden jelenkori gondért, a helyeslőleg bólogató anyukáknak. Révfalvi néni, - habár ismerte a rendszeres látogatások okát – örült a sovány, mélybarna szemű kisfiúnak. Olyankor mézes teát és vajas kenyeret rakott a tálaló rejtekéből elővett porcelán tányérokra, és megindultan nézte, ahogy a gyerek tágranyílt szemmel falja az ennivalót. Kisultinak úgy tűnt, hogy egyedül élni jó. Példának tekintette a néni rendezett otthonát, azt, hogy mindig van az asztalon ennivaló. Csöndet és nyugalmat társított a néni magányához. Amikor egy-két óra múlva az anyja - ziláltságát úgy-ahogy rendbetéve - átkopogott érte, fájó szívvel búcsúzott el a neki mesét felolvasó nénitől.Ahogy elnézte a sírással küszködő Évát, egyre kellemetlenebbül érezte magát, szerette volna már ajtón kívül tudni a nőt, de félszegsége visszatartotta minden udvariatlan megnyilvánulástól.
Nem tudott mit kezdeni az ilyen helyzetekkel. A nő végül hüppögve felkapkodta ruháit, és elsietett.
Pannikának tetszett a férfi hallgatagsága, munkaruhájának tisztasága, meg ahogy gyakorlott mozdulatokkal szedte ki a csavarokat a pult hátlapjáról. Irigykedve gondolt a férfi elképzelt feleségére, mit sem sejtve annak valós életéről.Kisulti hamar megtalálva a baj forrását kicserélte a kiégett biztosítékot, és elköszönt. Gondolataiba merülve észre sem vette a nő zavart pillantását, amikor búcsúzáskor véletlenül egymáshoz ért a karjuk. Pannika aztán a mozgó újságárustól, a volt katonatiszt Ernő bácsitól sok mindent meg tudott Józsiról. Ernő bácsi ismerte Józsi édesanyját, aki takarítónő volt a pályaudvaron. A gyermek egy vagonrakodótól fogantatott, akit ismerői csak Ultiként emlegettek, utalva legörömtelibb foglalatoskodására. Innen eredeztethető Józsi beceneve, a Kisulti. Ultit tolató mozdony gázolta halálra, egy hajnalig tartó kártyacsata után, amikor a fáradtan mozgó ember későn vette észre a vonat közeledését. Józsi anyja ott maradt állás, támogató nélkül, egy karonülő csecsemővel. Kisulti még csak három hónapos, amikor anyja már alkalmi partnereit szolgálja ki a szakadt rugózatú heverőn, miközben ő a penészes falú albérleti szobát párásra befűtő olajkályha mellé letett papírdobozban alszik.
Aranka nénit egy esős augusztusi napon búcsúztatták el. A szertartáson rajta és a második gyerekével terhes Icuson kívül egy hirtelen előkerült unokaöcs volt még ott.Miután a hamvak, egyesülve a finom vízpermettel egybeolvadtak a szóróparcella földjével, és letették az ázott papírból kicsomagolt virágokat a füvet szegélyező állványok egyikére, a férfi odalépett hozzájuk, és ajkát lebiggyesztve két napot adott Pannikának, hogy kiköltözzön a lakásból. Mielőtt az még tiltakozhatott volna, két gyűrött tízezrest dugott a kabátja zsebébe, és kacsázó léptekkel elsietett hatalmas autójához, amivel egészen a ravatalozó ajtajáig állt be. Icus nem törődve a környezettel egy nagyot köpött utána, amiért aztán az égre nézve, azonnal bocsánatért is esedezett. „ Eljössz hozzánk, amíg nem találsz valami helyet” – biztatta barátnője, és egymásbakarolva kisétáltak a temetőből.
A kopott, régimódi tárcát szekrénye hátuljában találta meg, amikor a büféből hozott cigarettás dobozokba rakosgatta a ruháit. Százezer forint és egy levél volt benne.
„ Kedve Lányom, Pannika !
Bocsásd meg egy magamfajta bolond vénasszonynak, hogy lányomnak nevezlek, de nekem nem adatott meg a Sorstól, hogy megérezzem Isten szent adományát, amit viszont teljes szívemből kívánok neked.Amikor fiatal voltam, és apámmal először jöttünk fel Kolozsvárról, hogy lakást keressünk, elmentünk későbbi egybekelésem helyszínére, a híd melletti templomba is. Látod a nevét már el is feledtem.Volt ott egy Mária szobor. Azóta sem láttam olyan tiszta és őszinte arcot. Az a képmás egész életemben elkísért. Most is, ahogy karcolgatom ezt a pár sort, érzem, hogy az ő akarata van velem, az ő szándékát teljesítem. Tedd meg, hogy elmész ahhoz a szoborhoz, és gyújtasz egy gyertyát érettem.
Ne neheztelj rám, hogy holmidat háborgattam, de itt tudom, hogy csak te találsz rá, gyermekem. Amikor ezeket a sorokat olvasod, én már nem élek. Érzem, hogy közeleg már az idő, amikor Edémmel találkozhatok hamarosan. A pénzt használd fel, nem tud arról senki, ne is tudjon. Vegyél magadnak egy lakást.
Köszönöm neked, hogy velem voltál álmodozásaimban.
Isten áldása kísérjen utadon. Aranka néni” Pannika megrendülten olvasta a dőlt sorokat, és nagyokat nyelve simítgatta a levél meggyűrődött sarkait.
Mire összepakolt, és a dobozokat kirakta a lakás elé, a rokon is felszuszogott az emeletre, és izzadt homlokát törölgetve utasítgatta a vele érkezett munkásokat, akik aztán kezdtek kihordani és az udvarra halmozni mindent a lakásból. Pannika elszörnyedve nézte, ahogy az ajtóban álló ember hol az udvarra, hol maga mellé intett attól függően, ahogy a tárgyak értékét megítélte. Az udvar felé intett akkor is, amikor a leveles doboz került sorra, amit olyan szeretettel simogatott mindig Aranka néni.
Az Utasellátó kisteherautója hamarosan megérkezett, hogy a nőt elköltöztesse. Pannika az udvaron áthaladva gyorsan felkapta a dobozkát, majd magához szorítva visszanézett az emeleti lakás ablakaira.
A konyha ablaka mögül mintha Aranka nénit látta volna hálásan mosolyogni.
Egy, a fővároshoz közeli településről járt be nap mint nap a munkáskerületnek nevezett tanács lakásosztályának helyettes vezetője, aki Pannikánál vette rendszeresen a friss sajtos pogácsát.
Idővel a két nő egyre többet beszélgetett egymással, így Pannika megtudta, hogy az ötven felé közelítő nő férjével és két gyerekével egy beépített tetőteres családi házban lakik, a férfi elektroműszerész a neves híradástechnikai gyárban, de maszekban elvállal mindenféle elektromos háztartásigépjavítást is. A nyarakat a Balaton mellett töltik, ahol a testvérééknek van egy pecsenyesütőjük, és olyankor be is segítenek a kiszolgálásba. Cserébe az egész nyaralási időszakra nincs gondjuk az étkezésre. Amikor a nő meghallotta, hogy Pannikának egy lakásra lenne szüksége, előbb gondosan felszedegette a szalvétáról a pogácsa maradékait, majd mutatóujjának festett körmével a foga közé ragadt sajtdarabokat kezdte kikapargatni. Amikor végzett, néhány láthatatlan morzsát söpört le barna kosztümjéről, apró galacsinná gyúrta a szalvétát, és már szinte elmenőben odavetette, hogy ötvenezer forintért tud egy egyszerű lakást kiutalni. Másnap Pannika egy papírzacskóba tette annak a pénznek a felét, amit Aranka néni ráhagyott, és a pogácsa mellé azt is kitette a büfé pultjához támaszkodó nő elé.
Pannika egy héttel később beköltözött a földszintes kis lakásba.Icus férje segített a költözködésben, lecserélte a zárat, és a heverjaival egy szombaton ki is meszeltek. Pannika fáradtan, de elégedetten egyenesítgette a derekát vasárnap délután, amikorra eltakarította a festés nyomait. Icuséktól fotelágyat meg egy nyikorgó ajtajú kétajtós szekrényt kapott kölcsönbe, amíg nem tud magának másikat venni. A hét elejére szabadságot kért, mert tervei voltak. Hétfőn felvette ünnepi ruháját, és elment a Belvárosi templomba. A Mária szobrot rögtön megtalálta. A kora reggeli nap, besütve a színes ablaktáblákon, fénykörbe vonta a virágokkal körbevett apró oltárt. Az útközben vásárolt gyertyát meggyújtotta, és letérdelve imádkozott. Arra riadt, hogy középkorú nő lép az oltár elé, és egy csokor virágot helyez a vázába. Pannikára nézett, és mintha csak neki mondaná, halkan beszélni kezdett:
„Édesanyám a halálos ágyán megkért, hogy minden hónapban jöjjek el, és helyezzek virágot a szoborhoz. Lánykori barátnőjével sokat járt ő ide.Azt is mondta, hogy mindig lesz valaki, aki gyertyát gyújt majd. Gyertya és virág. Mindig együtt. Lehet születés vagy halál, együvé tartoznak ők, egy pillanat emlékezetére.” Mielőtt Pannika valamit is válaszolni tudott volna, a nő meghajtotta a fejét az oltár felé, és elsietett. A gyertya lobbant egy picit, ahogy a kapu becsukódott. Ő sem maradt tovább.
Keresztett vetett, pénzérmét dobott a sötétbarnára mázolt perselybe, és kilépett az utcára.
Kisulti nehezen bírta a várakozást. A megszokottnál jóval hamarabb érkezett, és az anyja még bent volt a kezelőben. Miközben a földhöz rögzített műanyag szék vasállványát rugdosta cipője orrával, visszaemlékezett arra a májusi éjszakára, amikor ki kellett hívni a mentőket. Egy komfort nélküli lakásban laktak akkoriban, ahol emeletenként egy közös vécét használtak a lakók. A folyosó végére épített helyiség sötét, és telente borzasztó hideg volt. Telente sokszor előfordult, hogy az örökké mogorva, de amúgy jóindulatú Németi úr hangjára ébredtek, aki az éjjel befagyott öblítő vizet próbálta feltörni hangos káromkodások közepette. Lévén lakásuk közvetlen a vécé mellett, Németi úr foglalatoskodása egyfajta időjárásjelentésnek is megfelelt, így az édesanyja olyankor még egy réteg ruhát parancsolt az iskolába induló fiúra. Németi úr apjának egyébiránt a Lipótvárosban volt egykoron gyönyörű lakása, ami jó földrajzi fekvéssel is rendelkezett, mivel alig tíz perc sétára volt az árkádos Kúria épületétől. Történt, hogy Németi úr felesége, a nemesi Bánfy családból származó Kőkúty Sarolta egy sétája során összeismerkedett az Itélőszéken dolgozó, és kollegái által csak Hiénának csúfólt Bock Ödön ügyvéddel, akivel aztán viharos szerelmi kapcsolatba is bonyolódott. Az ügyvéd aztán ráküldte Németi úr régiségkereskedésére a hatóságokat, mondván, hogy lopott holmikkal kereskedik, amit aztán hamis tanúkkal sikerült is rábizonyítania, így üzletét, lakását elkobozták, őt magát pedig örökre eltiltot-ták a székes fővárosban mindenféle kereskedéstől. A kevély Sarolta még a per elején otthagyta a férjét, és az akkor hároméves gyerekkel beköltözött egy bérlakásba, az Erzsébet térhez közel, amit az ügyvéd bérelt nekik, akihez aztán hozzá is ment, miután elvált a teljesen elszegényedett Németi Zsigmondtól.
Az esküvő után nászútra Olaszországba mentek, ahonnan nem is jöttek vissza, csak egy levelet küldtek a gyerek őrzésére megbízott nagynéninek, hogy adjon túl a lipótvárosi lakáson – ahová időközben visszaköltöztek-, és ezer pengő adománnyal adja be a kis Németit az árvaházba, a többi pénzt meg küldje utánuk. A fiú az árvaházból aztán Kerepesre került egy tisztességes mészároshoz, aki saját fiaként nevelte, kitanította neki a szakmát, és idővel az üzletet is ráhagyta. A történelem aztán elvitt mindent, és a felszabadulás már egy hús nagyüzemben érte a férfit, aki onnan is ment nyugdíjba.
Olykor, amikor a nap még az olyan szűk utcákba is besüt, mint ahol a házuk állt, Németi úr az öreg Teleki oldalán elüldögélt a poros udvaron, és hangosan vitáztak, nem egyezvén a régi kávéházak és éttermek nevében, vagy egyszerűen csak bámulták a szemközti tűzfalat, vagy éppen botjuk végével a dolguk után szaladgáló hangyákat terelgették, hogy aztán abba is beleunva egyszerűen csak elszunynyadjanak, olyannyira, hogy késő este a házmesternek kelljen őket ébresztgetni.
Azon a májusi éjszakán a kamasz Kisulti arra ébredt, hogy a bejárati ajtó nyitva, és hüvös levegő árasztja el a szobát. Az anyja ágya üres volt. Felkelt, és kinézett a körfolyosóra. A halványan világító vécé lámpájának fényében meglátta az anyját, ahogy a korláton egyik lábát átvetve éppen dőlni kezdett az udvar felé. Odaugrott, s miközben a szomszédban lakó szenes fiú nevét ordibálta, kétségbeesve próbálta a félig öntudatlan nőt visszatartani. Az ordibálásra felébredt Halmai, a szenes fiú aztán, mint egy zsák szenet kapta fel az anyját, és vitte be a lakásba. A mentők hamar kiértek. Az addig kezét tördelő, és az anyjára vizesborogatást pakolgató Mikula néni megkönnyebbülten engedett utat a borostás mentőorvosnak. Az erősen sántító orvos, egy injekciót nyomott az alélt asszony karjába.Ahogy kihúzta a tűt, egy vércsepp buggyant ki a bőr alól,ami lassan legördült a könyökig, majd onnan agyűrött lepedőre. Kisulti nézte az anyja szemét, ahogy az hirtelen kitágul, majd ismét becsukódik. Mikula néni segített holmikat előszedni a szekrénysorból, és egy bevásárló hálóba gyömöszölve odatette a hordágy végére. Az anyja két hétig volt kórházban, majd miután lepedőket összekötözve próbált meg egy alkalommal az ablakon kimászni, felkerült az elmegyógyintézetbe. Ennek már tíz éve. Kisulti, amíg nagykorú nem lett, Mikula néni gyámsága alatt volt, majd tizennyolc évesen önálló élethez kezdett. A hadiözvegy néni mellett megtanult vasalni, mosni, sőt néhány dolgot még főzni is. Amíg katona volt, Mikula néni vigyázott a lakásra, olykor még szerény csomagot is küldött a fiúnak, amit közösen állított össze Révfalvi nénivel. Kisulti nagyszüleiként tisztelte őket.
Az anyja olykor-olykor felismeri őt.Olyankor vállon ragadja a fiát, és rémülten forgatva a szemeit rimánkodik egy kis pálinka után. Máskor csak ül a tolószékben, nyitott szájából nyál csorog kifelé, fejét lassan le-föl mozgatja, és egy régi slágert dúdolgat. Egy szál harangvirág. Ez volt Kisulti apjának kedvenc dala.Amikor spicces volt, egy szál virággal a kezében megállt a konyha közepén, és az anyja kezét fogva, erős csuklások közepette énekelte a dalt. Ezt még az anyja mesélte el neki, amikor Kisulti az apja felől érdeklődött. A kezelőorvos szerint anyja soha nem épül már fel.Kiszámíthatatlan, el nem bocsájtható. A férfi minden hónapban felbuszozik az intézethez. Körtebefőttet visz, meg egy kis üvegben kávét, cukor nélkül. Úgy szereti az anyja. Legtöbbször aztán viszi is vissza. Már ismeri az ápolókat névről. Tudja, hogy Máriának hat gyereke van, és kilenc unokája. Miklós valamikor vasutas volt, de egy általa okozott baleset után már nem mehetett vissza előző munkahelyére, így lett az intézet alkalmazottja. Azt mondja, hogy minden olyan, mint a vasútnál. Menetrendszerűen ismeri a betegek szokásait, már kezében a hátulkötős kabát, amikor az ápoltra rájön a roham. Akkor sem jön zavarba, ha tévedne, és később, vagy egyáltalán nincs szükség a beteg lefogására. Olyankor rágyújt egy cigarettára, és homlokán feltolva a megmaradt vasutas sapkát néz a távolba. Vár. Közben nyugdíjba is mentek az osztályról. Ibolya néninek ő is vett egy doboz bonbont. Ibolya néni megkülönböztető szeretettel ápolta az anyját. A feléje irányuló szeretetet az anyja is megérezte valahogy, mert amikor a a haját mindig fehér kendővel lekötő aszony volt ügyeletben, a nő csendes, és nyugodt volt. Aztán ott voltak az orvosok. A szeplős, lányképű Gabriella, a pszichológusnő, aki Kisultival sokat beszélgetett, kikérdezve a múltjukról, vagy Pálfi főorvos, aki először mondta ki, hogy az anyjának örökre bent kell maradnia.
Ismerte már a portásokat is. Ferenc már ötven éves elmúlt, de még mindig csak képregényeket olvas, azt viszont minden mennyiségben. Kisulti egyszer meglepte három példánnyal a Füles korai kiadásaiból, amit Ferenc izgalomtól remegő kezekkel vett át tőle, másik kezét a lapok alá tartva, mintegy óva azokat a leeséstől. Tamás bácsi erős dohányos volt. Cigarettából is csak a füstszűrő nélkülieket szerette.
Még télen is kint ült a portásfülke ablaka előtt, és hangosan bömböltette a magyar nótákat az ablak üvegének támasztott apró rádiójából.
A bambán bámuló nőt kitolták a kezelőből. Kisulti megfogta a kocsi karjait, és kigurult vele a kertbe. Megálltak szokásos helyükön, egy hatalmasra nőtt platán alatt. Kisulti kicsomagolta a magával hozott apró dobozt, és egy vékony ezüstgyűrűt vett elő belőle. Elgondolkodva nézegette egy ideig, majd felhúzta az anyja ujjára. Tartotta a nő vékony tenyerét a kezében, és szólt hozzá: „Tudom, nem hallasz engem, ha hallasz is, nem tudsz válaszolni. Emlékszem, sokat hanyagoltál el, amikor gyerek voltam. Emlékszem, sokszor nem volt meg minden, amit meg akartál nekem adni. Tudom, hogy sokszor sírtál ezért. Éreztem sokszor, hogy belül sírsz. Láttam, hogy könnyes volt a szemed, amikor jutalom könyvet kaptam az általánosban. Emlékszem, ahogy elengedsz egyedül az iskolába, és nézel utánam a ház kapujából. Tudom, hogy ápoltál, amikor beettem a szederből, és gyomorrontásom lett. Emlékszem, ahogy velem nevettél, amikor a strandon pancsoltunk. Tudom, hogy mindig az anyám voltál, és az anyám leszel, amíg csak élünk. Az Isten éltessen a születésnapodon. ”Kisulti lehajolt, és megcsókolta az anyja sápadt arcát.
Mária nővér az ablakból nézte őket. Nem hallotta, hogy mit mond az anyjának a fiatal férfi, de amikor az lehajolt, és megcsókolta a nő arcát, elfutották szemeit a könnyek.
Pannika, miután kijött a templomból, elhatározta, hogy szekrénysornézőbe indul. Az Icuséktól kölcsönkapott fotelágy elég jó állapotban volt még, de a színehagyott szekrénnyel nem volt kibékülve. Valami szép, világos bútorra vágyott, hogy a már kora este is félhomályos lakásba egy kis fényt vigyen. A buszról hamarabb szállt le, mert eszébe jutott, hogy az „éjjel-nappali”-nak hívott közért földszintjén gyümölcsturmixot lehet kapni. Az ital sűrű, és kellemesen hűvös volt. Egy alkalommal ő is felvetette a főnökének, hogy a választékot kibővíthetnék ilyen csemegével, de az erősen kölnizett, festett hajú nőnek nem tetszett a gondolat.
Az áruházban mindent lehetett kapni, ami csak egy otthon berendezéséhez szükséges. A hatalmas köralakú előtérben szőnyegeket kínáltak. Az ujjatlan pólót viselő elárusító férfi vidáman rákacsintott a bámészkodó lányra, ahogy az - elgyönyörködve a színek változatosságában - megállt az alacsony emelvényre borított anyagok előtt. Pannika zavartan elmosolyodott, és továbbsietett az emeleti bútorbemutatóra. Az üvegablakos pénztárban üldögélő sovány nő fel sem nézett. Egy keresztrejtvény fölé hajolt, idegesen rágva ceruzája végét. Az egyetlen eladó egy fiatal párral volt elfoglalva. A barnaköpenyes férfi egy kanapét nyitott ki éppen, miközben felső zsebéből mérőszalag, olcsó öngyújtó meg egy notesznek összetűzött pár füzetlap esett ki. A férfi fáradtan lehajolt értük, és belegyűrte az egyik oldalzsebébe. Fájt a dereka. A hétvégén segített elköltözni a fiának egy albérletbe, és megemelte magát, amikor a nehéz fotelt emelte a fejére, amiben még az ő édesanyja üldögélt órák hosszat a cserépkályha mellett. A felesége sohasem szerette ezt a bútordarabot, így kapóra jött a fiú költözése, hogy megszabadulhat végre tőle. A férfi akarta mindenáron levinni az emeletről, és mivel a keskeny liftbe nem fért bele, a három emelet igencsak kifárasztotta, mire leért a várakozó kocsihoz. Titkon még egy picit megsimogatta a kopott karfát, mielőtt az italtól vöröslő arcú rakodó átvette tőle. Mire felért az emeletre, a felesége már egy hatalmas cserepesvirágot tolt a helyére. A férfi szívébe valami belenyilallt, de nem szólt semmit. A fia az anyja elől menekült el otthonról. Elege lett az örökös számonkérésekből, az egyoldalú vitákból.A gépgyár, ahová felvételt nyert, jó keresetet, üdülési lehetőséget, valamint kedvezményes lakáshozjutást is ígért a fiatal házasoknak. A katonaságtól két hónapja leszerelt fiú elfogadta az állásajánlatot, és egy este bejelentette, hogy elköltözik. Az anyja meglepően nyugodtan fogadta a hírt, de aznap éjjel sokáig nem tudott elaludni, mert gondolatban összeállította, hogy mi mindent fog a fiának összecsomagolni. Az apja töltött még egy pohár bort a poharába, felöntötte szódavízzel, és rágyújtani kiment az erkélyre. A fia utánament, szótlanul nézték egy ideig a parkban játszadozó gyerekeket, míg végül az apja megszólalt: „ Amikor én költöztem el a szüleimtől, az apám azt mondta, mindig legyen otthon kenyér. Csak gondold át, mit is jelent ez.” Az apja eloltotta az erkély korlátjához rögzített konzerves dobozban a csikket, és visszamentek a szobába.
A fiatal párnak tetszett a kanapé. Az eladó kiállította a számlát, hálálkodva eltette a kapott százast, elköszönt, és a nézelődő Pannika felé indult. A szekrénysor tágasnak tűnt, üvegajtaja füstszínű volt, és még egy kis íróasztalt is beleépítettek. Habozás nélkül kérte az eladótól, és – a rejtvényfejtést időközben abbahagyó – pénztárostól még a szállítás felől is érdeklődött. Fuvart remélve már a lépcső tetején megszólította egy magas, szőkés fiatalember, trikóján kézzel írt, vastag betűs felirattal : Szállítás. Pannika nem szerette a tolakodó embereket, de annyira örült a sikeres vásárlásnak, hogy pillanatnyi habozás után már mondta is a lakcímet a buzgón jegyzetelő férfinak. Mielőtt elhagyta volna az áruházat, még benézett a lámpaosztályra, és egy háromágú csillárt is vásárolt. Szívében nem kicsi izgalommal gondolt arra, hogy Kisultit kéri meg a felszerelésére. Mire hazaért, és az asztalról összesöpörte a hirtelen megvajazott kenyér morzsáit, csöngettek. Az ajtóban a szőkés fiatalember állt, hóna alatt a vitrines szekrény
üvegpolcával. Vidám „ Kezit csókolom”- mal köszönt, és udvariasan érdeklődött, hova is kellene pakolni a szekrénysort. Mire Pannika megmutatta a helyet, a másik szállító, egy lassan mozgó, mackós termetű férfi már ott állt az előszobában egy alsószekrénnyel. Végeredményben a fuvarosok gyorsan, de mindenre vigyázva hordták be és rakták össze a bútort. Utoljára, amíg a szőkés Pannikával számolt el, társa még a csomagolóanyagot is összekötözte, feldobta a vállára, és elballagott. Pannika, miután egyedül maradt, még lámpát sem kapcsolt, csak nézte mosolyogva a megváltozott szobát, majd még mindig mosolyogva, kezével végigsimogatott minden egyes polcot, kinyitogatta az ajtókat, egy hokedlire ülve még az íróasztalkát is kipróbálta. Jócskán este volt már, amikorra bepakolt. Aranka néni leveles dobozát az íróasztalra helyezte, közvetlenül szülei fényképe mellé. Lefürdött, egy teát készített magának az öreg gáztűzhelyen, majd leült, hogy levelet írjon haza. Nem is tudta hirtelen, hogy hol kezdje, és hogyan fejezze be. Elképzelte, ahogy a postást előre jelző kutyák ugatására édesanyja előkerül a kertből, kendőjének meglazult csomóját szorosra kötve közeleg a kapuhoz, ráripakodik a házőrzőkre, azok picit még morognak, hátranézegetnek, de sompolyognak a helyükre. Szinte látta édesanyja izgatottságtól remegő göcsörtös ujjait, ahogy bontogatják a borítékot, remélve, hogy az ő nagylánya jól van, egészséges, és talált egy jóravaló embert, akivel hamarosan felkeresik őket, hogy bemutassa nekik, mint leendő férjét. Pannika tudta jól, hogy édesanyja leginkább az utóbbi miatt volt nyugtalan. Előtte volt, ahogy édesanyja a konyhaasztal fölé hajolva araszolja a betűket, és a levél végén áldást kér reá. Hozzákezdett az íráshoz.
Kedves Édesanyám, Drága Apám!
Tudatom magukkal, hogy jól vagyok. Nincs olyan nap, hogy ne jutnának az eszembe, csak egy pillanatra is. Az augusztusi nagybúcsúba, ha Isten is megsegít, hazalátogatok. Utolsó levelem óta nagy dolgok történtek velem.Olyan dolgok, amelyek, ha hitemben meg is ingadoztam volna, most bizonyságul szolgálnának. Azt már megírtam, hogy szegény Aranka néni meghalt, el is temettük azóta tisztességgel. Még Icus is eljött, pedig féltettem, nehogy baja essék a gyermeknek, akit a hasában hordoz. Csúnya esős idő volt, ami odahaza jót tesz ugyan a földnek, de itt a városban csak kellemetlenséggel jár, kiváltképp, ha óvatlan az ember, és a siető emberek ernyőitől kell tartania, vagy éppen a szennyes esőlevet, a ruházatra fröccskölő autóktól kell elugrania. Jaj, de sokszor eszemben is van olyankor, hogy gyermekkoromban mindig a kazalba bújtam az eső elől. Szidott is Édesanyám érte eleget, amikor hajamat fésülgette kifelé. Új munkahelyemen jól érzem magam. Igaz, a kora reggel órákban bizony még hűvös a büfékocsi, de akkor sem fázok, mert rajtam van az a vastag harisnyanadrág, amit a nevemnapjára tetszettek küldeni. Ezúton is köszönöm újra. Nagyon sok, és különös ember előfordul ám itt, a pályaudvaron, még egy híres színészt is kiszolgáltam a múlt héten.
Tetszenek tudni, azt, amelyik olyan szépen énekelt legutóbb a rádióban, Édesanyám még meg is említette, hogy olyan a hangja, mint szegény nagybátyámnak, aki odaesett a háborúban. Jaj, nagyon komoly embernek tűnik az az életben. Még egy mosoly sem volt a szája szegletében, amikor elétettem a kávét.
A kávéról jut eszembe, hogy nagyon rászoktam ám itt az ivására.Van egy kedves asszony, itt takarítgat a váróteremben, aki olyannyira hasonlít a Sántáék lányára, a Rozira, hogy legelébb, amikor megláttam, megállt a vér bennem,arra gondolván, csak nem Édesanyámékkal történt valami, és hírt hozott éppen. Elég az hozzá, hogy szóbaálltunk, beszélgetni kezdtünk. Kiderült, hogy ő maga ugyan pesti, de a férje valahonnan Mezőkövesd környékéről való, még a mi falunkat is ösmeri, voltak ott a fürdőben. Ne higgyék ám kedves Édesanyám, hogy nem akarna fizetni a kávéért, de én nem engedem soha.A népek, akik itt vásárolnak nálam, hagynak ám itt mindig annyi aprót, hogy futja abból bőven.
Cserébe aztán, mindhiába pöröltem vele, maga készítette süteményt - nem olyan kelttésztásat, mint édesanyám, de ízre elég finomat- szokott hozni.Legutóbb meg egy kis kóstolót hozott, mert a nagy lányának volt a születése napja, és levágtak egy disznót. Na, abból megvolt nekem egy hétre a vacsorám.
Édesapám aztán, míg el nem felejtem, mert olyan kelekótya vagyok ma, amennyiben teheti, egy kisüveg pálinkát küldjön már fel, mert a múltkor úgy elfogott két napra valami rettenetes nagy gyomorbántás, hogy nem tudtam hova lenni. A mi szilvánkból főzött pálinkánál nem is kell arra jobb.
Na de, hogy rátérjek végre arra, ami miatt én már nem csalatkozom a hitemben, míg élek. Aranka néni nem kevés pénzt rámhagyott. Levelében, amit az ágyneműm közé dugott, lányának nevezve megkért, hogy gyújtsak érette gyertyát egy szép nagy templomban, a pénzen meg vegyek magamnak lakást. Szüleim, most is, ahogy ezeket a sorokat írom, elfogja lelkemet valami szégyenkezés, hogy otthagytam magukat egyedül öregségükre, de tudják jól, hogy egy hívó szavukra már ülök is fel a vonatra. Azt is tudják jól, hogy nem volt nekem ott maradásom, munka nélkül meg csak kolonc az ember a másik nyakán. Ezt most csak azért írom, mert szegény Aranka néni úgy halt meg egyedül, mint az ujjam. A temetésre előkerült ugyan egy unokaöccse - az Isten, tudom, majd megbünteti-, de már milyen dolog ez is, hogy a fürdőszobában még érezni lehetett a levendulaszappan illatát, amivel szegény néni mosakodott, de az a rongy ember már emberekkel jött oda, és dobálta kifelé a holmiját. Elég az hozzá, hogy nekem is mennem kellett. Icus barátnémék befogadtak a házukba, pedig olyan szűken vannak ők is, hogy a kis Borcsa mellé tudtak csak fektetni, de nem bántam én azt, mert eszembe jöttek az évek, amikor oly sokat hancúroztunk a szalmával tömött ágyban Miklóssal, az én elhunyt bátyámmal. Keresztlányom meg csak bújt hozzám, és olyan jókat aludtunk, hogy Icus csak bámult, mert máskülönben elég nyugtalan az ő lánya az ágyban levésben. Na, de egy hónap után kezembe vehettem annak a lakásnak a kulcsát, ahonnan most ezt a levelet írom van egy visszatérő vevőm, akinek hatalma van a lakások körül, így valamennyi pénz ellenében tudott segíteni. A lakás nem túl nagy, de az egy szobán kívül, a kamrából épített fürdőszoba is tartozik hozzá, meg külön vécé. Icus férje segített nagyon sokat, amit nem győztem megköszönni neki, különben sokba került volna maga a meszelés is. A kis Borcsa sírt csak nagyon keservesen, hogy nem alszom már vele, de beígértem neki, hogy nyáron jöhet hozzám lakni, meg még vadkacsákat is megyünk etetni az állatkertbe. Ettől aztán megnyugodott, és egy kis játékkutyát nyomott a kezembe, hogy vigyázzon rám. A mai napon meg egy gyönyörű szekrénysort is tudtam venni, aminek az íróasztalánál fogalmazom most a levelem.
Kedves Szüleim !
Kívánok Isten áldásával jó egészséget maguknak, meg keresztanyámékat is csókoltatom!
Várva válaszukat, öleli magukat
Panna lányuk
Budapest,Újpest, Ősz utca 37. 1973.májusa
Kisulti rosszkedvűen barangolt a késő délutáni csúcsforgalomtól zajos Népköztársaság útján. Az anyjánál tett látogatások mindig lehangolják. Ilyenkor borzasztóan egyedül érezte magát. Lassan kezdett belefáradni a gyorsan múló kapcsolatokba is, egyre gyakrabban érezte, hogy jó lenne, ha valaki várná, amikor belép a lakásba, de egy másik pillanatában meg elégedett volt, és örült a maga választotta életformának. Egy fotó szaküzlet előtt megállt nézelődni. Volt egy katonatársa, akit csak Blendének csúfoltak.
Blende sovány, és vagy kétszáz centi magas volt.Kötelékben a lépést mindig elvétette, mert vagy egy virágzó fa, esők utáni lebegő párafelhő, vagy egyszerűen csak a gondolatai annyira lefoglalták. Blende fotós, szakmájának szerelmese, hivatásának rabja volt. Az csak természetes, hogy egy pici japán gépet még a seregbe is becsempészett, és titokban képeket készített a század - Szabó százados szerint - a Varsói Szerződés legszerencsétlenebb alakulata- életéről. Elöljárói nem kedvelték a függelemsértésben élenjáró katonát. Hiába volt kimaradás megvonás, körlettakarítás, Blende szenvtelenül és egykedvűen vett tudomásul minden, személyét érintő döntést. Kisultival jól megvoltak, mondhatni, hogy barátokká is váltak. Blende arról álmodozott, hogy leszerelés után műtermet nyit, fotóalbumot készít, de leginkább Norvégiába szeretett volna eljutni. „ A fjordok. Azokat lefotózni, az lenne valami...!” - mondta, de befejezésnek nem talált soha megfelelő szót, csak kitágult szemekkel, alsó ajkát beharapva aprókat bólingatott. Halálát is a fotózás okozta. Egy tavaszi nagygyakorlaton, megbújva egy árokban, harckocsi taposta el, fejét összepréselve az apró géppel. Egy hónappal későbbi látogatási napon Kisultihoz egy vékony, fekete hajú, fiatal nő érkezett. Szó nélkül ledobott Kisulti elé egy vastag, zárt borítékot, amire vastag vonalakkal az ő neve volt ráírva. A több tucat fotóhoz egy rövid levél is volt mellékelve:
„ Kisulti!Barátom!
Amikor ezt a levelet olvasod, valószínű, hogy már nem élek. Egyszer majd Te is eljutsz oda, amikor természetesnek fogadod el a halált, annak megérzését, legalább annyira, mint az életet. A mellékelt fotókat Neked szántam.Van benne néhány, amit meglepve fogsz nézegetni. Alkalmi postásom Sára, leszbikus, ne is próbálkozz. Nehéz elmagyaráznom, miért hagyom rád ezeket a fotókat. Valamikor még meg tudtam volna tenni. Talán, mert belőled hiányzik minden olyan emberi hajlam, ami gőgössé, vagy elnézővé tesz az emberi butaság, képmutatás lencséje előtt? Talán mert nem bókolsz hamis, és hirtelen lett hősöknek, pedig Te is nagyon szeretnél közéjük tartozni néha? Talán, mert álmodban verekedsz saját magabiztosságod fitogtatására, és azzal áltatod magad, amikor felébredsz, hogy egyszer meg is történik? Nem tudom.Nem is biztos, hogy meg kell magyaráznom. Lehet, hogy magamnak írom most ezt is? Te tudni fogod.Blende.” Belelapozott a képekbe. Egy sorozat, valamilyen sárgás szűrővel a Dunáról. Feszülő drótkötelek, sodródó uszadékok, öreg, kalapos ember egy csónakban,szájában pipával.
Roskadt révház, az eresz alatt fecskefészkek, a kigombolt ingű révész fogatlan mosolya, ahogy lábait kinyújtva támasztja a mállott vakolatú falat, kezében olcsó sörrel teli üveg. Fiatal cigány gyerek mezítláb egy kopott motoron, vállára kötözve egy halomnyi nád. Majd egy falu, de ez már barna szűrővel. A kocsma előtt egy traktor, kerékpárok nekitámasztva. Egy nagyhasú ember áll a vonóhorgon, és szemeit kidüllesztve magyaráz valamit négy embernek. A kocsmaajtóban maga a kocsmáros kötényesen, kezében törlőrongy meg egy üvegpohár. Még egy kutya is a képbe került, ahogy farkát behúzva ott szimatol egy kerékpár kormányára akasztott kopott táskát. A templomban a pap, ahogy a reveranda alól kilátszik sáros csizmája, a csúnya kövér menyasszony, ahogy a meleg nyári naptól vöröslő arccal álmosan bámul a betegesen vékony, himlőhelyes vőlegényre. A tejbegyűjtő egy főkötős asszonnyal, ahogy az arcához közel emelve nézeget egy szakadozott szélű füzetet, még a nyelvét is kidugja egy picit. Lábánál macska hever, a felfüggesztett légypapírok ragadós cseppeket izzadnak. Egy külön borítékban fekete- fehér képek. A ház, ahol Kisulti lakik. Amikor leszerelt, első útja a padlásra vezetett. A vékonyra rozsdásodott vasajtón belépve galamb riadt fel az egyik elfeledett kosár alól, üres üvegek, rossz fotel, egy halomnyi újságpapír. A gerendákon átlépegetve elbotorkált az egyik tetőablakig, amely szemben volt a lakása ajtajával. Az ablak alá egy faláda volt tolva, a porban eldobott filmes doboz, elnyomott és a párkányon hagyott csikkek. Románc volt Blende kedvenc cigarettája.Kisulti felállt a ládára, és az ablakot lassan felemelve lenézett a körfolyosóra. Miközben elbámulta a kopott festésű ablakát meg az üresen feszülő szárítókötelet, Blende egyik mondása jutott az eszébe, amit akkor mondott, amikor egy alkalommal kimenőn voltak a kisváros munkáséttermében, és a zsírfoltos kabátot viselő pincér álmosan pislogva rakta le eléjük a sokadik sört az asztalra. Blende aprót kortyolt az italból, majd mintha csak magának mondaná, az asztalterítőt lassan karcolgatva megszólalt: „ Az okos tudja, a bölcs érzi, a bolond hiszi, hogy amit cselekszik, az a helyes. Egyedül.Amikor már tudod, hogy hová tartozol, nincsértelme az életednek.” Lassan behúzta az ablakot.
Ahogy egy bútorbolt előtt ment el, a büfésnőt vette észre, ahogy egy középkorú eladóval tárgyal, majd amikor az elmegy valahová, Panna kezével lassan végigsimítja az egyik szekrénysor ajtajait, miközben mintha még beszélne is neki. Kisultinak valahogy melegség lepte meg a szívét, ahogy tanúja volt a lány örömének. Elnézte a nő karcsú alakját, amit csak részben titkolt el az egyszerű virágmintás ruha, és úgy, de úgy magához szorította volna. Szívből.
Másnap reggel Panka megkérte Kisultit, hogy szerelné fel a csillárt a lakásában. Szavait szinte csak elhadarta, szemét félve a férfin feledve. Kisulti olyan gyorsan mondott igent, hogy elszégyellte magát.
Talán csak nem gondolja „ olyan” nőnek?! Mielőtt bármit is mondhatott, vagy mentegetőzni próbált volna, a férfi, vállán a szerelőtáskával már a forgalmi iroda előtt járt. Utána jutott csak az eszébe, hogy nem adta meg a címét. Panka egész nap nyugtalan, és ideges volt. Arra gondolt, ha feltűnik a férfi, valamilyen indokkal visszamondja a kérést, de aznap Kiultinak egy motort kellett felújítania, így még ebédelni sem ment ki a műhelyből, csak egy kis szilvát kapott be, amit egy öreg nénitől vett az aluljáróban.Kora este ott várta a lányt a váróterem melletti padon. Panka remegő gyomorral, szinte futva próbált kimenni a pályaudvarról, gondolván, hogy elkerüli a férfit. Amikor meglátta, hogy az nagy bizonyossággal reá vár, picit lelassított, majd megállt a férfi előtt. Az ránézett, majd lassan kiléptek a körútra. Amikor tíz év múlva első lányuk megkérdezte tőlük, miről beszélgettek első találkozójukon, mindketten másra emlékeztek. Apja elmondta, hogy Panka szemét nézte. Látta benne az eget, a madarakat, saját magát, amint egy gyermeket ringat a karjaiban. Anyja elmesélte, hogy apja, miután felszerelte a csillárt, nem fogadott el pénzt. Cserébe megkérte, menjen el vele egyszer édesanyjához látogatóba. Igy történt, hogy a következő hétvégén egymás mellett ülve zötykölődtek a fülledt buszon fel a hegyre.Pankát meghatotta, ahogy Kisulti megöleli a magatehetetlen nőt. Halkan csókolommal köszönt ő is, és az éjjeli asztalkára rakta a magával hozott gyümülcsöt. Félórát tologatták kocsival a parkban, miközben a férfi egyfolytában beszélt hozzá. Csendben mentek aztán hazafelé.
Kisulti anyja másnap meghalt.Az ügyeletes nővér azt mondta, hogy mosolygott halála pillanatában, és áldást kért rájuk Istentől. Boldogan ment el.
Csúnya,esős napon volt a temetés.Kisulti hosszan állt a sír mellett. Panka a ravatalozó eresze alá húzódva nézte a görnyedten merengő férfit, majd végül odament hozzá, és engedte, hogy az átölelve kizokogja magát a vállán. Mire kiértek a temető kapuján, más lett a világ. Az emberek észre sem vették.
Az emberek csak futottak. Az emberek csak átkozódtak, elugráltak az autók elől, rángatták a gyerekek kezeit, lökdösődtek a villamos peronon, hogy előbb felszálljanak, és nagyon nem szerették egymást.
Csak ők ketten, mert ők akkor rájöttek a titokra, hogy egy nagy hotel a világ. Csak megérkezünk, kipakoljuk csomagjaink, értékeink, legszebb ruháinkat vesszük fel, illedelmesen próbálunk ülni az étkezéskor, eljárunk ide, meg oda, és egyszer elmegyünk. Utánunk kitakarítanak, nevünk már benne a vendégkönyvben. Örökre.
(vége)
