Milyen kicsi ez a város. – gondolta Nicol, amikor meglátta Lisát másnap délelőtt a színház művészbejárójának ajtaján kilépni. Valószínűleg Tony újabb próbáját jött megnézni. Ahogy közelebb ért hozzá, látta, hogy a lánynak vörösek a szemei a sírástól. Már nem tudott előle kitérni, ő is észrevette Nicolt.
- Jó napot Lisa! Csak nincs valami baj Biancával? – ahogy kiejtette a kislány nevét, Lisa görcsös zokogásban tört ki.
- Jézusom! Mi történt? Lisa! – fogta meg a lány karját.
A lány csak inteni tudott, hogy most képtelen válaszolni.
Nicol nem tudta mire vélni mindezt. Csak nem a kislánnyal történt valami? Lisa egyszer csak Nicol vállára borult, és úgy sírt tovább. Pár perc után szólalt csak meg:
- Kérem, ne haragudjon rám! – nézett, rá olyan szemekkel, mint egy kisgyermek, akivel most közölték, hogy még sem jön el a Mikulás.
- Lisa! Mi történt?
- Nagyon sok minden. – a hangja remegett, ahogy kiejtette a szavakat. - Beszéltem az anyámmal, és megtudtam, hogy Bianca… itt újra sírva fakadt.
Nicol látta, hogy Lisa teljesen kiborult, ezért átfogta a vállát, és a kocsija felé kísérte. Kinyitotta az ajtót, és segített beülni. A lány már csuklott a sírástól. Nem szólt hozzá semmit, gyorsan elindult. Nicol ugyan elég messze lakott a színháztól mégis hazavitte Lisát. A lány nem törődött vele, hogy hová mennek. Meg sem kérdezte, hogy mi az úti céljuk.
Hazaérve bekísérte a nappaliba, a még mindig hüppögő lányt. Töltött neki egy pohár whiskyt, és megitatta vele. Aztán leült szemben, és amikor látta, hogy kezd megnyugodni, újból feltette a kérdést:
- Árulja el Lisa, hogy mi történt?
Lisa megtörten nézett Nicolra.
- Az egész életem egy nagy hazugság volt. – mondta csendesen.
- Ezt nem értem. Kérem, mesélje el, hogy mi történt!
- Beszéltem az anyámmal. Mindent elmondott. Látni sem akarom, többé!
Nicol egyre kevésbé értette. Lisa összefüggéstelenül beszélt. Legalábbis neki úgy tűnt. Odalépett hozzá, és kérte, hogy feküdjön le a kanapéra, ahol eddig ült. Lisa szó nélkül megtette. Hozott egy takarót és betakarta.
- Pihenjen egy kicsit! Majd később beszélünk!
Látszott a lányon, hogy az idegösszeomlás szélén áll. Lassan becsukta a szemét, és elaludt. Nicol nézte ezt a fiatal teremtést, és elképzelni sem tudta, mi válthatta ki belőle ezt a szinte hisztérikus állapotot. Először azt hitte, hogy talán Tony hűtlenségét fedezte fel, de amikor az anyjáról kezdett el beszélni, összezavarodott. Lehet, hogy Dalma leplezte le a barátját? Miért tett volna ilyet, hiszen éppen ezt szerette volna elkerülni?
Lisa csaknem egy órát aludt. Amikor felébredt, csodálkozva ült fel, mint aki nem érti, hogy mit keres itt, Nicol lakásán. Aztán szép lassan összeállhatott a kép, mert azonnal elnézést kért a szerkesztőnőtől, hogy ennyi kellemetlenséget okozott.
- Dehogy. Nem kell mentegetőznie. Örülök, hogy velem találkozott, és hogy segíthettem.
Nem kérdezett most semmit. Úgy gondolta, ha Lisa el szeretné mondani, hogy mi bántja ennyire, majd megosztja vele. Nem akarta rákényszeríteni, hogy beszéljen.
Lisa kért egy pohár hideg vizet, majd miután megitta, Nicolra nézve megszólalt:
- Gondolom, nem érti, mi történhetett velem?
Nicol megrázta a fejét, de nem válaszolt.
- Olyan dolgokat tudtam meg az anyámtól, amit eddig előttem is ügyesen eltitkolt. – szenvedő arccal nézett a szerkesztőnőre.
- Most mondta el, hogy Bianca nem Andreas lánya, hanem Tonyé.
Nicol meglepetten, és értetlenül nézett a lányra.
- Ezt az édesanyja miből gondolja, hiszen ezt ön tudhatja a legjobban?
- Nem. Valószínűleg neki van igaza, bár már egyáltalán nem tudom, hogy mit is gondoljak. – mondta mélységes szomorúsággal a hangjában.
- Tudja, Nicol! Amikor állapotos lettem, - folytatta - még sok mindent nem tudtam a terhességről, arról, hogy miből és mikor lehet megállapítani, hogy az vagyok. Mielőtt a menstruációm elmaradt volna, Andreassal voltam együtt. Ezért meg sem fordult a fejemben, hogy mástól lehet a kislányom. Az igaz, hogy Tonyval már előtte, egy bulin összejöttünk, de az csak egy alkalom volt, és utána megjött a menstruációm.
Nicol még mindig nem szólt, nem akarta megszakítani kérdéseivel Lisát. Érezte, hogy most ki kell öntenie magából azt a rengeteg keserűséget, amit érez.
Lisa rövid szünet után folytatta:
- Mindent az anyám rendezett így, hogy ne tudjam meg az igazságot. Egész életében, csak az foglalkoztatta, hogy pénzes férfiakat találjon magának, és hogy engem is majd jól adjon férjhez. Ezért biztatott arra, hogy tartsam a kapcsolatot Andreasszal. Amikor állapotos lettem, elvitt egy nőgyógyász ismerőséhez, aki megvizsgált ultrahanggal is, és megerősítette, hogy valóban gyermeket várok. Viszont azt csak az anyám tudta, hogy hány hetes a magzatom valójában. A terhes-kiskönyvembe eltérő dátumot írtak be. Ezek szerint az első alkalommal, amikor már állapotos voltam ugyan, még volt menstruációm. Arról hallottam már, hogy ez néha előfordul, de akkor, ezt nem tudtam. Az anyám abban reménykedett, hogy a kisgyermekkel majd „megfogom” Andreast. Igazából nem is én, hanem ő kerestette, hiszen akkor már Tonyt szerettem. Sokáig abban reménykedtem, hogy soha sem fog a nyomára bukkanni. Nekem Tony és Bianca lett az életem. Én úgy tudtam, hogy a kislányom a vártnál előbb, nyolc hónapra született, pedig ezek szerint nem volt koraszülött. Eddig úgy neveltük, hogy nem tekintette Tonyt az apjának. Hatalmas könnycseppek gurultak végig meggyötört arcán.
- Pedig csak rájuk kellett volna néznem - folytatta –
mindketten szőkék és kékszeműek. De ez sohasem jutott az eszembe. Belenyugodtam, hogy a lányom nem fogja megismerni az igazi apját. Anyám nem rég véletlenül, egy üzleti vacsorán találkozott újra Andreasszal. Ő tette lehetővé számára, hogy megismerkedhessen az állítólagos lányával. Andreas elvitte sétálni Biancát, hogy közben nyugodtan beszélgethessenek. Anyám természetesen megengedte, sőt örült, hogy minden jól alakul. Úgy gondolta, hogy ha Tonyt lefizeti, akkor kilép az életemből, és hozzámegyek majd a gyermekem apjához.
Lisa elhallgatott. Újra össze kellett szednie magát, hogy folytathassa a megkezdett történetet.
- Az anyám egy hatalmas összeget jelölt meg, elmaradt tartásdíj fejében, amikor Andreas közölte vele, hogy nem szándékozik elvenni engem feleségül. Ezek után arra akarta kötelezni, hogy havonta a jövedelme egy bizonyos százalékát utalja át a bankszámlájára, mondván, az ő vagyonából élek én is, és a lányom is. Sokkolt a hír, amikor megtudtam, hogy Bianca eltűnt. Akkor fordultam a televízióhoz, és akkor találkoztam önnel is. Anyám ezt nem tudta. A rendőrségnél viszont már ő jelentette fel, hiszen valójában fogalma sem volt róla, hogy hol él, és nem akarta elveszteni a pénzeszsákot, ahogy később nevezte. Szerintem nem is Biancáért aggódott elsősorban.
Nicol nagyon sajnálta a lányt. Odaült mellé, és átölelte, mint egy kisgyermeket. Lisa hálás volt az együttérzéséért.
- Erről beszélt Tonyval a színházban?
Lisa megrázta a fejét.
- Sajnos nem. Nem találtam bent a próbán.
Nicol valószínűsítette, hogy a fiú megint valamelyik barátnőjénél töltötte az időt. De erről a gyanújáról hallgatott.
- Amikor Andreas jelentkezett telefonon, hogy közölje, jól van a kislányom is, egy kicsit megnyugodtam. Akkor ezekről a dolgokról még nem tudtam. Arra gondoltam, hogy végül is jogában áll megismernie a lányát. Ezért is állíttattam le a nyomozást, és a televíziós műsort. – nézett bűntudattal Nicolra.
- Lisa! Ezért ne legyen rossz érzése. Csak azt tette, amit akkor a legjobbnak ítélt.
A lány bólintott.
- Miért állította, hogy Andreas megfenyegette? - kérdezte Nicol.
Lisa fülig pirult.
- Azt hittem, hogy ezzel majd jelentkezésre késztetem Andreast, hiszen ezek súlyos vádak voltak, és reméltem, hogy ez ellen tiltakozni fog.
Nicol most értette meg, hogy ez volt az, amit ő akkor nem hitt el, de amit akkor még nem tudott biztosan.
- Mit fog most tenni, Lisa?
- Nem tudom. Meg kell találnom Andreast. El kell neki mondanom a teljes igazságot. Akkor visszaadja a lányomat. Tanácstalan vagyok. Nem tudom, hogy hol keressem.
Ránézett Nicolra.
- Talán ön tudna segíteni. Biztosan nagyon sok ismerőse van, befolyásos emberek. – folytatta. – Kérem, segítsen megtalálni Andreast! Már nem merek máshoz fordulni. Az anyámhoz semmi esetre sem.
Nicol megígérte, hogy mindent megtesz az ügy érdekében.
- Lisa! Az első találkozásunkkor elfelejtettem megkérdezni, hogy mi volt a disco neve, ahol megismerkedtek.
A lány értetlenül nézett rá.
- Csak azért szeretném megtudni, mert talán azon a szálon elindulhatok, hiszen akkor kinyomoztathatom, hogy Andreas melyik cégnek dolgozott. – magyarázta.
- Igen, ez jó lehet – értette meg végre a lány is, Nicol ötletét. - Holdfénynek hívták, de azt hiszem, most már más néven üzemel.
A két nő megegyezett abban, hogy Lisa az anyjának nem mondja el, hogy beszélt a szerkesztőnővel, viszont ők folyamatosan tartják majd a kapcsolatot egymással.
Most már teljesen elkészült a puzzle. Minden darabkája a helyére került.
Nicol azonnal nekilátott a keresésnek. Hosszas telefonálgatás után megtudta ugyan, hogy melyik cég segítségével történt meg a tulajdonosváltás, de sajnos azt is, hogy időközben a befektető cég megszűnt, és a cégvezetőt nem Andreas Lovrencsicsnek hívták. Csalódott volt. Azt hitte, ez a szál majd a férfi nyomára vezet.
Eszébe jutott David. Róla csak nem megfeledkezett, annyira beleásta magát újra Lisa ügyébe. Kezébe vette a telefont, és beütötte a számokat. Mielőtt azonban kicsöngött volna a készülék, meggondolta magát, és lenyomta. Nem. Mégsem. Nem hívhatja fel. Végül is mit mondhatna? Hogy nagyon hiányzik neki a férfi? Hogy ilyen rövid idő alatt szerelmes lett? Nem. Nem akart egy olyan szekér után futni, amelyik egyszer már ledobta.
- De, ha David mégis csak arra vár, hogy kapcsolatba lépjek vele? – tette fel magának a kérdést reménykedve.
Megrázta a fejét.
- Ha nagyon akarná, kinyomozhatná a telefonszámomat, és felhívhatna. De, ha nem mer? – próbálta mentegetni. - Ha azt hiszi, hogy látni sem akarom többé, mert ilyen körülmények között váltunk el?
Röpködtek fejében a kérdések és a gondolatok. Nem tudott közöttük rendet teremteni. Tanácstalan volt. Kitalált egy köztes megoldást. SMS-ben elküldte a saját telefonszámát. Ha fel akarja vele venni a kapcsolatot David, akkor hívni fogja. Ha nem, akkor legalább nem alázkodott meg előtte.
Igen, ez jó ötlet volt. – fejezte be vívódását.
Nicol úgy döntött, hogy nem vár másra, kezébe veszi végre a saját ügye intézését. Sürgősen munkát kell találnia. Kikereste az összes fejvadász cég telefonszámát, amelyek csak a városukban működött. Szépen megfogalmazta önéletrajzát, és Interneten átküldte őket. Aztán szép sorjában kezdte felhívni azokat a cégvezetőket, akiknél üzletkötői állást remélt. Sajnos egyik helyen sem biztatták. Azt mondták, hogy jelenleg nem tudnak segíteni, de ha megüresedik egy hely, azonnal értesítik.
- Ez is több a semminél. – gondolta.
Egész nap ezzel foglalkozott. Az otthoni telefonjáról bonyolította a beszélgetéseit, nehogy a mobil éppen akkor legyen foglalt, amikor esetleg David hívja. De a telefon néma maradt.
A november, csípős hideggel és havazással érkezett. Ritkán fordult elő, hogy már a hónap elején havazott volna. Nicol gyönyörködve nézett ki az ablakból a hófehér tájra. Szerette a telet, de elsősorban csak a meleg lakásból. Régebben a gyerekekkel sokszor mentek el síelni a közeli hegyekbe. Eldöntötte, a hétvégén újból hódolni fognak szenvedélyüknek. Évek óta nem vették már elő a síléceket, bár a fiúk szerették volna. Mindig úgy alakult, hogy azokban a hetekben rengeteg munkája akadt, ezért nem tudta őket elvinni. Szégyenkezve gondolt rá, hogy mennyire önző volt, amikor csak a munka lebegett a szeme előtt. Belátta, néha bizony elhanyagolta a gyerekeit, legalábbis sokkal kevesebb időt töltött velük, mint lehetett volna. De ennek vége. Most más időszámítás kezdődik az életükben. Ettől a gondolattól sokkal vidámabb lett.
Beóvakodott a fiúk szobájába, és a puszi mellé, most egy kellemes hírrel is szolgált:
- Ébresztő! Aki a hétvégén síelni szeretne, az most gyorsan keljen fel, mert különben itthon marad.
A fiúk álmosan, szemeiket dörzsölgetve ültek fel az ágyukban. Azt hitték, rosszul hallanak. Leesett a hó? És mehetnek síelni? Nicol mondata gyorsan elért a tudatukig. Márk felpattant, és az ablakhoz szaladt.
- Hurrá! Esik a hó! Olivér! Gyere, nézd meg te is! – noszogatta bátyját vidáman.
Olivér ránevetett öccsére, de nem mozdult:
- Elhiszem, ha te mondod. – nyújtózott egy nagyot.
- Anya! Tényleg megyünk síelni, vagy ez a mondatod csak csalétek volt ahhoz, hogy felkeljünk? – nézett rá Nicolra.
- Hogy gondolhatsz rólam ilyet? – borzolta meg fia rövidre nyírt haját. – Naná, hogy elmegyünk! Ha már egyszer megígértem, nem szegem meg a szavam. – szögezte le.
- Akkor mégis érdemes lesz kikászálódnom az ágyból. – élénkült fel.
Márk, mint egy izgága kiscsikó, fel-le rohangált a szobában:
- Éljen! Esik a hó! – kiabálta. – Anya! Apát is magunkkal visszük? – állt meg hírtelen az anyja előtt.
Nicolt meglepte a kérdés. Rövid gondolkodás után válaszolt:
- Miért ne? Ha velünk tart, őt is szívesen látjuk. Legalább lesz velünk valaki, akit jól megdobálhatunk hógolyóval. – kacsintott rá kisebbik fiára vidáman.
A válasszal maximálisan elégedett kisfiú örömmel ugrott Nicol nyakába:
- De jó! Úgy örülök! – és megpuszilta édesanyja arcát.
Az asszony nézte kisebbik fia boldogságtól sugárzó tekintetét, és eszébe jutottak Olivér szavai. Tényleg megfosztotta őt egy apától. Ettől a gondolattól bűntudata ismét felélénkült.
Aznap este megkereste Samet, hogy elújságolja: a hétvégét a hegyekben töltik. Barátja osztotta örömét, bár sajnálkozott, hogy ő ezeket a sportokat soha sem próbálhatja ki. Nicol csak ekkor döbbent rá, hogy ezt még sem kellett volna, hiszen ezzel, emlékeztette szegényt saját fogyatékosságára.
Megint elkövette azt a hibát, hogy előbb járt a szája, mint az esze. Hogy mentse a helyzetet, másról kezdett beszélni. Elmesélte, miként jutott David telefonszámához, és azt is, hogy még sem hívta fel, csak a saját telefonszámát küldte el sms-ben. Sam kérdésére, hogy visszahívta-e, szomorúan válaszolt:
/Nicol37/: Nem, sajnos nem hívott.
/Sam40/: A nevedet is mellékelted a számhoz?
Nicol bambán bámult maga elé. – Hogy én milyen hülye vagyok! – csapott a homlokára. – Ez eszembe sem jutott. Hát persze, hogy így nem is hívhatott, hiszen nem tudta, hogy ki írt, és hogy egyáltalán neki szánták-e, vagy egyszerűen téves volt az üzenet.
/Nicol37/: Elfelejtettem.
/Sam40/: Nicol! Nicol! Ennyire nem lehetsz szerelmes,
hogy már gondolkodni se tudj!
/Nicol37/: Akkor most mit tegyek? Hívjam fel?
/Sam40/: Szerintem hagyd az egészet! Ne blamáld
magad!
Nicol nem értette, hogy Sam hogy lehet ilyen érzéketlen vele szemben, hiszen tudja, hogy mennyire szereti Davidet. Nem akarta megsérteni barátját, témát váltott, és a fiairól kezdtek el társalogni. Magában egy kicsit duzzogott még Sam válaszán. El is ment a kedve a további csevegéstől. Hamarosan elköszönt, és kikapcsolta a számítógépet.
Fiai már aludtak, de neki még mindig nem jött álom a szemére, pedig reggel korán kell felkelniük, hogy időben indulhassanak. Megszakadt szerelmi kapcsolatán kesergett. Nem tudott beletörődni. Kate-nek volt igaza, amikor azt mondta, hogy ha megégeti magát, sokáig nyalogatja a sebeit.
Leemelt egy verses kötetet a könyves polcáról, és belelapozott. Csak az időt szerette volna vele elütni, amíg el nem álmosodik, amikor egy költeményen megakadt a szeme. Csodálkozott, hogy ez a könyv már milyen régóta ott áll a többi között, de még soha sem olvasott bele, és íme egy olyan verset talált elsőre, amelyet szinte neki írtak. Egy számára ismeretlen magyar költő műve volt, az ezerkilencszázas évek elejéről. Könnyes szemmel olvasta a sorokat, miközben szíve hatalmas malomkövek szorításában próbált meg dobogni.
Balla Ignác: Két kézfogás
Mi nem úgy kezdtük, ahogy mások kezdték,
Mi nem csodáltuk meg a holdas estét,
Te csak szelíden – most is érezem! –
Megfogtad kezem.
Mi nem beszéltünk égő szerelemről.
Izzó szívünk nem gyújtá az eget föl.
Csak néztük egymást, mohón, szomjasan
És elakadt szavam.
S aztán? Nem is úgy váltunk el, mint mások.
Nem hulltak könnyek, szent fogadkozások.
Szavad könnyű kacajba elveszett,
Hogy megfogtam kezed.
Két kézfogás: ez az egész regényem.
És itt maradtam most koldusszegényen.
Hogy rád gondolva mohón, éhesen,
Elnézem a kezem…
Könnyeit törölgetve érezte ő is a fájdalmat, még ha vele nem is teljesen így történt minden, mint ahogy azt itt papírra vetették.
De a megfoghatatlan szomorúság egy volt.
Sírástól kimerülten aludt el. Álmában újra a tóparti kis házban járt, ahol David ölelő karjai annyi örömet szereztek neki.
Nicol karikás, duzzadt szemekkel ébredt. Sietett a konyhába jégkockáért, hogy eltüntesse fájdalma külső jeleit, mielőtt még a fiai felébredve meglátják így. Visszafeküdt, szemhéjára helyezve a hűsítő kockákat, melyeket előzőleg becsomagolt egy-egy kis nylon-tasakba. Érezte, az idő múlásával nem enyhül, hanem egyre erősödik a szerelme. Nem akart ma erre gondolni, hiszen ez a nap csak a gyerekeié.
Felkelt, megivott egy erős kávét, és megpróbálta elnyomni magában a szomorúságot. Ez így nem mehet tovább. Valahogy pontot kell tennie a kapcsolat végére. Nem várhatja ítéletnapig, hogy David egyszer mégis felhívja. Döntött. Elhatározta, hogy ha hazaérnek a síelésből, telefonál a férfinek, így legalább biztos választ kaphat háborgó lelke kétségeire.
A hirtelen jött tél, a leesett hó mennyisége fennakadásokat okozott a közlekedésben. Nicol ezért vonatra szállt a gyerekekkel. Természetesen ez sokkal kényelmetlenebb volt, mert bajlódniuk kellett a sífelszereléssel is, de nem akart megkockáztatni egy balesetet ezeken a csúszós utakon.
Indulás előtt foglaltatott két szobát a síparadicsom egyik fogadójában, hogy ott már teljes legyen a kényelmük.
A vonat egyhangú, halk kattogása elálmosította. Hunyorogva nézte a vakítóan tiszta fehérséget, amely szemet kápráztató szépségével ajándékozta meg a téli sportok szerelmeseit. Nem sokára előtűntek a szikrázóan havas hegyek, melyek a nap fényét sokszorosan verték vissza. Lélegzetelállító látvány tárult a szeme elé. A természet télen teljesen más arcát mutatta, csodálatos nyugalmat öltve a tájra.
Mark kicsit csalódott volt, amikor megtudta, hogy édesapja nem tart velük az egész hétvégén, csak másnap érkezik. Mike arra hivatkozott, hogy rengeteg munkája van, de Nicol tudta, hogy egy új kapcsolata miatt nem vesz részt teljes mértékben a családi programon. Nem is bánta, hiszen csak a fiúk kedvéért hívta meg.
A gyereknevelésről alkotott véleményük is szögesen eltért egymástól, ezért ha lehetett, kerülte az összetűzéseket.
Nicol nem tiltott meg a gyerekeknek olyan dolgokat, ami nem volt káros a számukra, de a hagyományos családokban megtették. Megtanította őket arra, hogy felismerjék, hogy mi hasznos a fejlődésükhöz, mi nem, és ezek alapján döntsenek. Önállóságra nevelte őket, de a háttérben mindig ott volt, hogy terelgesse a gondolataikat, ha kedvezőtlen helyzetbe kerültek, vagy ha nem tudtak helyesen dönteni.
Náluk a szabály az volt, hogy nincs szabály, de mégis mindennek zökkenőmentesen kellett haladnia. Ez a tanulásra éppúgy érvényes volt, mint a szabadidejük hasznos eltöltésére, vagy a házi munkák megosztására. Természetesen nem voltak egyformák a gyermekei. Olivérnek kevesebb segítség kellett, már egészen kicsi korában is, mint Márknak, aki nem volt olyan előrelátó, és kizárólag az érzelmei alapján választott.
Nicol őt jobban féltette az élettől, hiszen ő is ilyen volt, és sok esetben a saját kárán tanulta meg, hogyan találhat rá a helyes útra. Még most is dilemmázott néha, ha sorsdöntő kérdésekben kellett állást foglalnia, hiszen az érzelmek alapján nem mindig tud helyesen dönteni az ember.
Éppen a vonatról kászálódtak le hátizsákjaikkal és síléceikkel, amikor megszólalt a mobiltelefonja. Nicol azt sem tudta, melyik kezével bányássza ki meleg kabátja zsebéből. Bosszankodott, hogy miért nem tudott a telefonálónak egy kicsit később eszébe jutni. Hirtelen beléhasított a gondolat, hogy talán David az.
Ledobta a síléceket a kezéből, és amilyen gyorsan csak tudta, felvette a trillázó szerkezetet.
Csalódottan hallotta meg Richard hangját, aki mit sem sejtve az utazásukról, vidáman köszöntötte.
- Jó reggelt Nicol! Remélem, én ébresztettelek, mert nagyon jó hírem van a számodra.
- Hali Richard! Én már több mint három órája fent vagyok. De ez, ne vegye el a kedved attól, hogy megoszd velem a jó hírt.
- Hajnalban már felébredtél? – hűlt el a férfi. – Elment az eszed, hogy szombaton sem pihensz?
Természetesen nem a rosszindulat beszélt Richardból.
- Most szálltunk le a vonatról a gyerekeimmel, mert síelésre adtuk a fejünket.
- Ezt nevezem! – füttyentett egyet a telefonban, ami elég torz hangon jutott át Nicol füleihez. – De kapaszkodj meg! Meg van az új állásod, és nem is akármilyen helyen.
Nicol felsikoltott örömében:
- Ujjé! Ez nem lehet igaz! Richard, te egy angyal vagy, sőt Arkangyal. Hol sikerült állást találnod? Mondd gyorsan, mert a szívem annyira kalimpál, hogy lehet, pár perc múlva infarktust kapok. – mondta vidáman.
- Nana! Azt azért ne tedd, mert ígéretet tettem a cégvezető helyettesnek, hogy hétfőn tiszteletedet teszed nála, hogy a továbbiakat pontosítani tudjátok. A béralkut rád bízom, nekem ennél tovább nem szól a feladatom. Aztán ügyes legyél!
Ne hozz rám szégyent! – nevetett fel az igazgató. – Elküldöm a pontos címet, telefonszámot, és a vezető nevét sms-ben, mert gondolom, ebben a pillanatban nehéz lenne felírnod valahová, hacsak a hóba nem, de az nem a legjobb megoldás.
- Nagyon köszönöm! Nem tudom, hogy fogom ezt meghálálni neked.
- Hidd el, ezzel én tartoztam. – válaszolta komoly hangon. – Sok sikert, és kellemes sportolást, kedves Nicol! Szia.
Ezzel a kapcsolat meg is szakadt, mielőtt még egyszer megköszönhette volna mindazt, amit a férfi tett érte.
Egy pillanatig csak állt, kezében a telefonnal, körülötte a szétszórt csomagokkal, és csak most kezdte igazán felfogni, hogy minden rendeződik végre. Majdnem minden.
Nicollal madarat lehetett volna fogatni, olyan boldog volt. A lehető legjobbkor érkezett a hír, mert így a hétvége nem csak a sporté, hanem az ünneplésé is.
Fiai értetlenül bámultak anyjukra, hiszen az állomás zajától nem hallották a beszélgetést. El sem tudták képzelni, hogy mitől lett egyszerre ennyire vidám. Amikor közölte velük a hírt, megkönnyebbülést és örömöt látott a szemükben. Márk odaszaladt anyjához, átölelte, és hatalmas szemekkel nézve rá, megkérdezte:
- Akkor soha sem kell elköltöznünk sehová? Apához sem?
- Nem, kisfiam, nem kell. Együtt maradhatunk.
A tanulópályán kezdték a lesiklást, hiszen már kijöttek a gyakorlatból, és nem akarták balesettel kezdeni a sportolást. Miután túljutottak rajta, egyre merészebbek lettek. Egymás után haladva hasítottak lefelé a hegy lankásabb, oldalán.
A hideg, a nap és a szél, no meg a testedzés pillanatokon belül rózsás pirossá varázsolta arcukat. Nevetve hancúroztak a friss hóban, amikor leértek a pálya aljára. A sílifttel felhúzatták magukat, és megismételték előbbi teljesítményüket.
Önfeledten élvezték a mozgást és az együttlétet. Késő délután érkeztek vissza a fogadóba fáradtan, de boldogan. Szinte jártányi erejük sem maradt. A szobájukba felérve még a fürdés is kínszenvedésnek bizonyult. Legszívesebben ruhástól együtt dőltek volna az ágyra. A két szomszédos szoba egyikében a fiúk, a másikban Nicol kapott helyet. Kinyitották a szobák közötti átjáró ajtaját, hogy majd beszélgetni tudjanak egymással, még az ágyban fekve is. Márk vacsora helyett elmajszolt egy csokoládét, és már el is nyomta az álom. Nicol és Olivér pizzát rendeltek a szobájukba, és félig fekve az ágyon, élvezettel tömték magukba az olaszok méltán elismert finomságát. A társalgásból nem lett semmi, mert szinte le sem nyelték még az utolsó falatokat, már el is aludtak, pedig még nem volt este. A fáradtságtól, és a jó levegőtől egészen reggelig durmoltak.
Vasárnap, az ébredés után úgy döntöttek, hogy lemennek a fogadó éttermébe, és rendesen megreggeliznek. Addig nem akartak elindulni, amíg Mike meg nem érkezik. Remélték, nem fogja sokáig várakoztatni őket. Délelőtt tíz órára beszélték meg vele előzetesen a találkozót. A fiúk őszinte örömmel fogadták apjukat. Nicol azonnal beszámolt az új fejleményről, miszerint van újra állása a városukban. Mike gratulált. Ő is megkönnyebbült, hiszen akkor a gyerekek maradhatnak Nicollal. Új kapcsolatát nem szívesen kezdte volna két gyerekkel a háttérben. Így mindenkinek jobb lesz.
Olivér és Mark felkapták sífelszereléseiket, és vidáman indultak újra a sípályára. Szüleik követték őket. Jól érezték magukat együtt. A lecsúszáson kívül hócsatáztak, hóembert építettek, és sokat bolondoztak egymással.
A kívülállók csak azt láthatták, hogy egy boldog család jött el sportolni és szórakozni. De nem csak idegenek figyeltek fel rájuk, hanem egy sajgó szívű férfi is, aki a vidámságukat látva, szomorúan húzódott vissza a fogadó egyik ablakából.
Hazafelé, a vonatból fáradtan, de elégedetten nézték a maguk mögött hagyott hegyek láncolatát. Mindhárman érezték, hogy mennyire szeretik egymást és milyen csodálatosan telt el ez a hétvége.
