Nicol magába roskadva ült az étterem egyik asztalánál. Lisát várta. Remélte, hogy a lány meghallgatta az üzenetét, és eljön. Bár most olyan mélységesen szomorú volt, hogy legszívesebben hazament volna, és fejére húzva a takarót soha ki sem szállt az ágyából. Azt szokták mondani, hogy a szív nem tud fájni, mert nincsenek benne érző idegek. Nicol viszont érezte a fájdalmat, ha nem is a szívében, akkor a lelkében, ami teljes testét elborította.
Kávéját kevergette, amikor megérkezett Lisa. Kérdő tekintettel nézett Nicolra.
- Jó napot, szerkesztőnő!
- Üdvözlöm, Lisa, de már nem vagyok szerkesztő, ott hagytam a televíziózást. – válaszolt csendesen.
- Tényleg? – lepődött meg őszintén a lány. – Mit tudott meg Andreasról, mert az üzenetében azt mondta, hogy hírei vannak róla?
- Igen, valóban. A nyomára akadtam, pont annál a cégnél, ahol jelenleg dolgozom. Ő az egész vállalat együttes tulajdonosa. Azt nem tudom, hogy jelenleg hol van, de azt igen, hogy pénteken este hol találkozhatunk vele.
Lisa egyre nagyobb érdeklődéssel hallgatta.
- A vállalatomnál aznap estére összejövetelt szerveztek a dolgozók számára, és mint díszvendég, Andreas, a vezérigazgató is jelen lesz. Mivel nekem kötelező erre az eseményre elmennem, Önt is magammal viszem, és ott találkozhat Andreasszal. Onnan nem szökhet meg, ha el akarja kerülni esetleg a beszélgetést. Ha megtudja, hogy Bianca nem az ő lánya, biztosan azonnal visszaviszi. – fejezte be Nicol a beszámolóját.
Lisa zavartan nézett rá.
- Ne haragudjon, Nicol, de lenne egy nagyon nagy kérésem!
- Mi lenne az?
- Kérem, mondja el ön mindazt, amit eddig megtudott erről az egész ügyről. Én nem merek Andreas szemébe nézni ezek után.
Nicol meglepődve tekintett a lányra.
- Miért? Nem magának kellene szégyenkeznie e miatt, hanem Dalmának. Nem értem.
Lisának sírásra görbült a szája.
- Én nem vagyok elég erős ehhez. Nem tudom elmondani a teljes igazságot. Már a felénél sírógörcsöt kapnék. Mostanában nagyon labilis az idegrendszerem. Ideggyógyászhoz járok, és kerülnöm kell a stresszhelyzeteket, amennyire lehet. – vallotta be elgyötörten.
Nicol tehetetlenül nézte a lányt. Nem tartotta ugyan jó megoldásnak, hogy új cége vezérigazgatójának az ő mondanivalója jelentse a feketelevest, de Lisát is sajnálta. Tudta, hogy Biancát csak akkor kaphatja vissza, ha volt barátja megtudja az igazat. Nem tudott hát mit tenni, megígérte a lánynak, hogy beszél Andreasszal.
- Nicol! Nem tudom, hogyan fogom mindazt meghálálni önnek, amit eddig is tett, és amit tenni fog értem és a kislányomért.
- Nem kell hálálkodnia. Átérzem a fájdalmát, és ha segíthetek, hát meg is teszem. Nekem is jól esne, ha néha más tudná megoldani a saját problémáimat. – újra eszébe jutott David, és Sam, majd kis híján ő is sírva fakadt.
Elérkezett a péntek este. Nicol felvette sötétkék koktélruháját, amit még a születésnapjára vásárolt, és várta a taxit.
Nem akart a saját kocsijával menni, mert akkor még egy pohárpezsgőt sem ihatna meg. Arra mindig szigorúan ügyelt, hogy ha ivott, akkor nem ült a volán mögé. Semmi kedve nem volt a mulatozáshoz, de ígéretet tett Lisának, ezért kénytelen volt betartani a szavát. Fogalma sem volt, hogy tud majd a vezérigazgató közelébe jutni úgy, hogy a legféltettebb magánügyébe avatkozva felfedje előtte a kislány születésének titkát. Remélte, hogy lesz rá alkalma.
Az irodaház színháztermében rendezték a díjkiosztót, mert ott, mindenki kényelmesen elfért. A táncestélyt viszont a legfelső emeleten található hatalmas teremben tartják majd.
Nicol, mivel még kevés embert ismert, inkább az utolsó sor legszélső székére ült le. Vanessát nem akarta zavarni, hiszen ő is, mint minden dolgozó, elhozta párját. Szomorúan látta, hogy szinte csak ő van itt egyedül.
Egy kicsit korán érkezett, mert több mint negyed óra múlva kezdődik csak az ünnepség. Szokása szerint figyelte az embereket, és mint oly sokszor, most is próbálta megfejteni, hogy vajon miről beszélgethetnek. Szeretett az arcokból, a gesztusokból olvasni. Más szórakozása most úgy sem volt.
Egyszer csak valahonnan megszólaltak a fanfárok, jelezve, hogy mindenki foglalja el a helyét, mert hamarosan megérkezik a vezérigazgató, és elkezdődik a várva várt díjkiosztó.
Izgatott emberek siettek befelé a terembe. Valószínűleg azt találgatták, hogy vajon ebben az évben kik lesznek a díjazottak. Vanessától tudta, hogy az utolsó pillanatig nem szokott kiszivárogni ez az információ, hiszen Paul és Andreas döntése alapján születik meg a várva várt eredmény.
A színházterem központi világítása egy kicsit elhalványult, és ezzel párhuzamosan a színpad vált a reflektorok fénycsóváinak középpontjává.
Nicol is érdeklődve nézett fel a színpadra, amikor belépett Paul, és mögötte a vezérigazgató, aki nem volt más, mint az az ember, akit a szívében őrzött: David.
Nicol ebben a pillanatban ájultan zuhant le a székéről.
Hírtelen kavarodás támadt a terem végében. A színpadról csak annyit lehetett látni, hogy sokan rohannak az utolsó sor egyik szélső székéhez, és orvosért kiáltanak.
Andreas nem tudta, hogy mi történt, de mivel mindig ott volt, ahol segíthetett, leugrott a színpadról, mit sem törődve azzal, hogy nem szakad-e el a finom öltöny, amit visel, és a csődület felé lépkedett.
Az emberek utat engedtek neki. Döbbenten látta, hogy a nő, aki ájultan fekszik a földön: Nicol. Azonnal felnyalábolta a lányt, majd hideg vizet, és vizes borogatást kérve hatalmas léptekkel vitte kedvesét az egyik öltözőbe. Közben felkiáltott a színpadra Paulnak, hogy kezdje el helyette a díjkiosztót.
Az öltözőbe érve óvatosan lefektette a kanapéra, és mindenkit kitessékelt a szobából, meghagyva, hogy azonnal kerítsenek elő egy orvost. Nicol arca hamuszürke volt, élettelen teste, mint egy rongybabáé, mégis Andreas számára a legszebb nő volt, akit eddig megismert. Hideg vizes törölközővel, és csókjaival próbálta életre kelteni szeretett Csipkerózsikáját. Pár perc múlva megrebbent a lány szemhéja. Magához tért.
Csodálkozó szemekkel nézett Andreas, (David) aggódó tekintetébe. Azt hitte, álmodik. Még nem tért vissza emlékezete, ezért halvány mosollyal az ajkán mondta: - Szeretlek.
Andreas gombócot érzett a torkában. Legszívesebben sírva fakadt volna a boldogságtól. Nem érdekelte, hogy férfi létére lágyulna el ennyire.
- Én is szeretlek. – suttogta.
Ebben a pillanatban Nicol felült. Már kezdett tisztulni a kép. Szemében a szerelem helyett a gyűlölet szikrája gyúlt.
- Menj innen! Soha többé nem akarlak látni. Gyűlöllek! – mondta szenvedélyesen.
- Nicol! Hallgass meg! – kérlelte szinte esdekelve.
A lány még mindig zavart volt. Nem értette, hogy most ki is ez a férfi? Andreas? David? Albatross? Vagy mindhárom?
Képtelen volt még normálisan gondolkodni. Csak azt érezte, hogy ezt a férfit gyűlöli.
Kopogtak az ajtón. Az orvos érkezett meg. Andreas röviden ismertette, hogy mi is történt, majd hátrébb húzódott a kanapétól, hogy utat engedjen az orvosnak, aki kis idő múlva megállapította, hogy Nicol sokkhatás alatt áll, és valószínűleg az esés következtében enyhe agyrázkódást is kapott. A telefonhoz lépve mentőt kért, majd Andreashoz fordult.
- Beadtam a hölgynek egy nyugtatót, amitől most el is aludt. Pihenésre és nyugalomra van szüksége, és jelenleg orvosi felügyeletre. Megfigyelésre bevitetem a legközelebbi kórházba.
Ön családtagja?
- Igen. – válaszolta Andreas.
Nicol a kórház elegáns egyágyas kórtermében feküdt.
Ezt a szobát csak a leggazdagabb klienseknek biztosították.
Andreas az ágy melletti kényelmes fotelben ült. Feszülten nézte a lány arcát, aki még mélyen aludt.
Nem tudta, hogyan fogja elmondani mindazt, amitől remélte, hogy Nicol megenyhül iránta. Nagyon szerette. Erre akkor döbbent rá igazából, amikor meglátta a földön, ájultan.
A félelem, hogy elveszítheti, megtörte a jeget a szíve körül. Agnes halála óta senkit sem szeretett. Alkalmi ismeretségei semmit sem jelentettek a számára. Azt hitte, már soha sem lesz képes a szerelemre.
Kicsit elbóbiskolt, amikor hirtelen Nicol hangját hallotta:
- Mit keresel te itt?
A lány szemében a gyűlöleten kívül a megvetést és a gyanakvást is látta. Összetörten válaszolt:
- Jóvá szeretném tenni a hibámat. Kérlek, hallgass meg!
- Rendben. – válaszolta Nicol – De előbb én fogok neked elmondani egy nagyon fontos dolgot. Megígértem Lisának. – mondta erőtlen hangon.
Andreas nem értette, hogy Nicolnak mi köze lehet Lisához, de bólintott.
- Mondd, kérlek! Hallgatlak.
Nicol minden erejét összeszedve elmesélte, hogy hogyan került kapcsolatba Lisával, és ezzel az egész üggyel. Hosszú percekig beszélt Dalmáról, Tonyról és Biancáról. Semmit sem hallgatott el. Amíg beszélt, nem nézett Andreasra. Koncentrálnia kellett, hogy mindent el tudjon mondani, semmit sem kihagyva.
Amikor végére ért a mondandójának, felpillantott a férfira.
Megijedt attól, amit látott. Andreas olyan tekintettel nézett rá, mint akit most visznek a vesztőhelyre. Szemeiből kibuggyantak a könnycseppek. Ajkait annyira összeszorította, hogy szinte már fehérek voltak. Remegő kezeibe temette az arcát, és sírt.
Ez a kemény férfi teljesen összetört.
Nicol felkelt az ágyból, és Andreashoz lépett. Még gyenge volt, lábai remegtek, de ez mellékes volt. Most ő ölelte át, és csitította. A férfi az ölébe vonta a lányt, és fejét a vállára hajtva megpróbált megnyugodni. Úgy érezte a szíve megrepedt.
Amikor megtudta hónapokkal ezelőtt Dalmától, hogy Bianca az ő kislánya, határtalan boldogságot érzett. Azt hitte, visszakapta a sorstól azt a gyermeket, akit elvesztett Agnes halálával.
A lelkiismerete az óta sem tudott megnyugodni. Mindent meg akart adni Biancának. Nem csak anyagiakat, hanem szíve teljes szeretetét. Most viszont szembesülnie kellett a kegyetlen valósággal. Minden csak hazug ábránd volt. Egy számító asszony játékszerévé vált. Ebben a pillanatban olyan gyengének, olyan magányosnak érezte magát, mint még soha, eddigi életében. Ha Nicol is elutasítja, nincs miért élnie. – villant át az agyán.
Döbbenten értette meg Agnes akkori tettének indítékait. Maga előtt látta a törékeny lányt, és az édesanyját. Felzokogott. Nem érdekelte, mit gondol most róla Nicol. Egész élete gyötrelmei törtek utat maguknak a férfi könnyeken keresztül.
***
Nicol, lábait feltéve az ülőgarnitúra karfájára, kedvenc zenéjét hallgatta. Átszellemült arccal adta át magát a muzsika lágy hangjainak. Így próbálta gyógyítani a lelkét. Nagy szüksége volt rá.
Gondolataiba minduntalan belopózott a kórházi éjszaka emléke, amikor Andreasszal kölcsönösen megosztották bánatukat.
A férfi elmesélte, hogyan talált rá, a chat segítségével.
Sammel már régóta barátok voltak. Ismerték egymás viszontagságos életét. Amikor Nicol fotóit megkapta Samtől, azonnal meg akart ismerkedni vele. Olyan tűz égett a képen a szemeiben, amire szüksége volt. Sam tudta, hogy ő is ellátogat a tóparti fogadóba, hiszen éppen ő ajánlotta, hogy a kislányával itt elbújhasson a világtól. Valószínűleg abban reménykedett, hogy ott majd összeismerkednek, ami meg is történt.
Albatross néven pedig azért kereste Nicolt, hogy az ismeretlenség jótékony homályába burkolódzva többet tudjon meg róla. Eddig sajnos mindig olyan hölgyek keresték a társaságát, akik nem annyira a sármját, hanem inkább a pénzét szerették.
David Marshallként mutatkozott be, mert Bianca miatt nem akart lebukni. Akkor ugyan még nem tudhatta, hogy Nicol ismeri az egész ügyet, de félt, hogy esetleg Lisa a lakosság segítségét is kérte. Ragaszkodott a kislányhoz, és addig nem akarta visszavinni, amíg ügyvédei elő nem készítik a gyermekelhelyezés megváltoztatásáról szóló pert. Ez idő alatt magánnyomozót fogadva Lisa életét is meg szerette volna ismerni, hogy minél több olyan információ birtokába juthasson, amit felhasználhat majd a bíróságon.
Azt is bevallotta, hogy azon a hétvégén, amikor Nicol a családjával síelni ment, ő is ott volt. Sam árulta el neki. A fogadó ablakából meglátta a lányt a gyerekeivel, és egy jóképű férfivel vidáman játszadozni. Azt hitte, hogy Nicol talált magának partnert, ezért nem hívta telefonon.
Fájt a szíve, mert még mindig nagyon szerette a lányt.
Erre viszont csak később jött rá. Agnes halála óta félt az érzelmektől. Ezért menekült el akkor este a kisházból is.
Nicol nem tudta megmagyarázni magának sem, hogy azok után, hogy kiderült, Andreas mégsem használta őt ki, miért nem akar találkozni vele többé.
Talán a lelki nyugalmát féltette, vagy egyszerűen nem készült fel egy mély érzelmi kapcsolatra? Nem gondolkozott ezen tovább. Elfogadta, hogy ennek így kell lennie. Amikor a kórházban megkérte a férfit, hogy ne keresse többé, Andreas könyörgő tekintettel nézett rá, mégis beleegyezett. Ezek szerint nem is volt olyan nagy a szerelme, mint Nicol hinni vélte.
Az új munkahelyét otthagyta, mert nem akart Andreas cégénél dolgozni. El szerette volna felejteni őt, mindörökre, hiszen ez a szerelem csak fájdalmat hozott, és hazugságot.
Most, hogy újból munka nélkül maradt, egy régóta dédelgetett tervét kezdte megvalósítani: könyvet írt.
A saját életén alapuló történetet egyesítette egy fikcióval, hogy legalább a könyv lapjain alakuljanak úgy a dolgok, ahogy azt az életben is szeretné.
Azt még nem tudta, hogy lesz-e olyan értékes a regény, hogy megjelenjen nyomtatásban, de ez most nem is érdekelte. Egyszerűen írnia kellett. Ki akarta magából írni a fájdalmát. Már nem félt a jövőtől.
Meg volt róla győződve, hogy üzletkötői munkát bárhol találhat magának.
Richard ugyan hetente többször is felhívta, hátha meggondolja magát, és visszatér a televízióhoz, de nem érzett hozzá már annyi erőt és energiát.
Lisától tudta meg, hogy Andreassal egyezségre jutottak. A férfi a pár hét alatt, amelyet Biancával töltött, nagyon megszerette a kislányt, ezért tartani akarta továbbra is vele a kapcsolatot.
Hivatalos úton havonta egy jelentős összeget utalt át a kislány számára, hogy könnyebben élhessenek hárman, Lisa, Tony és Bianca. Az anya megengedte, hogy bármikor meglátogassa a kislányt, amikor csak ideje engedi, sőt nyaralni is elviheti iskolai szünetekben. Természetesen Tony nevére anyakönyvezték végül, hiszen vér szerint is ő az apa. Úgy látszott, minden megoldódott körülötte.
Nicol még egy fontos dolgot megtett Andreas érdekében. Felhívta az édesanyját, és elmondta neki, hol találja meg a fiát. Gondolta, az idős asszony most jóváteheti évekkel azelőtti hibáját, és végre kibékülhet a fiával, hiszen csak ő maradt neki, mint ahogy Andreasnak sincs már senkije.
Úgy érezte, hogy mindent jól elrendezett, csak a saját életét nem volt mersze helyes irányba terelni.
Másnap reggel egy különös táviratot kapott. Hivatalosan felkérték, hogy jelenjen meg egy megbeszélésen a televíziónál.
Nem értette, hogy Richard miért nem személyesen, vagy telefonon hívta őt meg. Ráadásul már nem tartozott a munkatársakhoz. Úgy döntött, mégis elmegy. Kíváncsi volt.
Belépve a stúdió bejáratán, nagyon sok új arcot látott. Nem is tudta, hogy létszámbővítés volt. A televízió nem állt anyagilag olyan fényesen, hogy ezt megengedje magának. Az is feltűnt neki, hogy műszaki szakemberek kábeleket cseréltek, építették át a vezérlőszobát. Bekukkantott, és látta, hogy a legmodernebb stúdió-berendezések kerültek a régi, agyonhasználtak helyére.
Vajon mi történhetett itt? Honnan kapott a televízió ennyi pénzt, mert azt tudta, hogy ezek a hatalmas változtatások rengeteg pénzbe kerülnek. Egyre kíváncsibb lett.
Belépett Richard irodájába, ahol rajta kívül még három ismeretlen beszélgetett egymással. Az igazgató örömmel üdvözölte, megköszönve, hogy időt szakított rá. Hangja, gesztusai nem voltak olyan barátiak, mint azt Nicol már megszokta. Gondolta, az idegen férfiak miatt tesz így.
Hellyel kínálták, majd elkezdődött a megbeszélés.
Richard emelkedett szólásra. Úgy tűnt, mintha ez az egész megbeszélés csak neki szólna, mert az igazgató kizárólag hozzá beszélt.
- Nicol! Először is engedd meg, hogy pár szóban elmeséljem neked, milyen nagy változások előtt áll a televíziónk. Biztosan láttad már, a nagy sürgés-forgást.
Ennek az az oka, hogy egy külföldi befektető csoport, aminek a jelenlevő urak tagjai – mutatott a három idegenre – megvásárolták a televíziónkat. Eddig kizárólag a város nézőinek gyártottuk a műsorainkat. Sugárzási körzetünk sem volt sokkal szélesebb. Most nagy lehetőség előtt állunk. – jelentette ki büszkén. Az új tulajdonos a technikai berendezések cseréjén kívül azt szeretné, ha az adásunk felkerülne a műholdra, és az Internetre. Ennek már technikai akadálya sincs, mert megszerezték a hivatalos szervek engedélyét. Ezzel párhuzamosan viszont bővítenünk kell a létszámot is. Az urak napok óta vizsgálódnak nálunk. Pontosabban azt mérik fel, hogy mely műsorokat kell megszüntetnünk, és melyeket kell visszahoznunk. Ezért vagy te is most itt. A Montázst ugyanis nagyon jó műsornak ítélték, és szeretnék, ha folytatnád a sorozatot.
Jól gondold meg, mert ez által sokkal nagyobb lesz a szerkesztői díj is. Átlagosan a régi négyszeresét lehet majd megkeresni. Természetesen kidolgoztunk egy úgynevezett érdemi szorzót is, ami azt jelenti, hogy egy állandó team csak azzal foglalkozik, hogy osztályozza az elkészült anyagokat. Ami eléri a hármas kategóriát, már adásba kerülhet, de elsőbbséget fog élvezni az ennél magasabb értéket képviselő alkotás. Ez a szorzó nem csak a szerkesztőkre fog vonatkozni, hanem ezzel együtt az anyag operatőri és vágói munkájára is.
Nagy lehetőség, és nagy felelősség ez mindannyiunk számára, hiszen az egész ország, sőt, az egész világ nézheti a műsorunkat. Szeretnénk, ha elvállalnád a főszerkesztői beosztást.
Ha esetleg ezt még sem tennéd, akkor legalább a sorozatodra vonatkozóan válaszolj! – fejezte be Richard, de csak azért, mert Nicol háta mögött az ajtón belépett valaki, akit nem láthatott, csak hallhatott.
- Lesz folytatás? – hallotta az ismerős mély hangot.
Nem kellett megfordulnia, hogy tudja, ki volt a kérdés feltevője.
Richard ekkor felpattant, és bemutatta Nicolnak a televízió új tulajdonosát, Andreast. Nem is sejtette, hogy ők már ismerik egymást.
A lányban végig futott a felismerés: Andreas csak azért vette meg a televíziót – hiszen nem volt olyan különleges ez a stúdió, találhatott volna jobbat is – hogy számára újra munkát adhasson, olyat, amilyet mindig is szeretett volna. És talán azért is, hogy a közelében lehessen. Ez a gondolat felmelegítette a szívét. Lehet, hogy a mesék nem csak egy könyv lapjain kelhetnek életre, hanem az ő életében is? Mivel még nem válaszolt, a férfi újra feltette a kérdést:
- Szerkesztőnő! Lesz folytatás?
Nicol Andreas szemébe nézett. Látta a gyötrelmet, a szomorúságot, és a reményt is. Tudta, hogy a kérdés nem elsősorban a sorozatra vonatkozik. Szerette Andreast, ezt már nem tagadhatta le saját maga előtt sem. Ilyen férfit soha többé nem talál, ha most végleg kilép az életéből. Mindezzel tisztában volt, amikor válaszolt:
- Igen. Nagyon szeretném. – mondta ki végre lelke kívánságát.
A jelenlévők legnagyobb megdöbbenésére az új igazgató Nicolhoz lépett, és hosszan, - mit sem törődve a környezetükkel – megcsókolta.
Nicol érezte, ez nem folytatás, itt valami új kezdődik, lezárva a múltat, a gyötrelmet, a hazugságot és a szenvedést.
VÉGE
