Alija Dľogović:
ÍGY ÉPÍTETT APÁNK HÁZAT
(Kako je naą otac gradio kuću)
Nagyot épít, így gondolta...
Követ fejtett hozzá, szürke kő javát,
meszet oltott –
legyen fehér a ház,
vesszőt vágott és megfonta,
majd deszkázott,
ablakot, ajtót tett be,
és a falakat mésszel,
mi sistergett kezében, bemeszelte.
Nőtt a ház –
a kis csemetéknek, sólyomfiókáknak,
lett ott hely jó szomszédnak,
vándornak, barátnak.
Adott kenyeret apánk gyengének, madárnak,
soha nem mondta: nincs.
Nagy volt a ház...
Volt egy kapánk, baltánk,
és az erdőben farkasunk.
Volt tehenünk,
és tizennyolcan voltunk mi, süldők –
mezítlábasok, kis csontosok.
Tűzhelyünk volt, lengő lánccal,
sütőteknőnk s egy fazekunk,
egy forrásunk az Odrinán,
zsenge búzánk a Berimladán.
Volt gereblyénk,
villánk, kaszánk.
Hajnalban hajnalcsillagunk várt ránk,
volt tejünk, volt pogácsánk.
Anyánk szabóollóval vágta
sólyomfiókái haját,
cérnával húzta ki tejfogaikat,
talizmánba farkasfogat varrva rejtett,
vörös fonállal –
hogy rontás ne fogjon,
babona oldódjon,
s üsse kő a betegséget,
holt tengerbe holtan hulljon.
Volt állatunk, csavart szarvú,
egy hétszarvúnk,
s oly tetőnk is, mely az eget öklelte...
Volt egy sarlónk,
Holdunk, Napunk, volt Glavina voda,
Bogaz és Materidľa,
tündérkör volt Vilje kolo,
ám kísértet lakta Hramčinát...
Volt temetőnk, ősökkel teli.
Voltak szomszédok, jók, s rosszak is,
kik éjjel mezsgyét loptak,
reggel váltig okoskodtak...
Kemencénk volt, nagy, fekete,
közepén sült anyánk árpa-kenyere.
Voltak jó asszonyok –
kik tehenet fejtek,
fésülték a gyapjút,
s kik szültek is, rendre...
Így építette apánk e fecskefészek-házat,
a Materidľa alatt, a maga Bábel-tornyát így emelte
csemetéinek, sólyomfiókáinak.
A kísértet lerontotta házunkat a Materidľa alatt,
átgázolt anyánkon s a zsenge berimladai búzán,
ledöntötte apánkat, fivérünket,
s végül közénk csapott, csontjainkat hogy szétszórja,
csemeték közé, gyenge fiókák közé.
(Fordította: Fehér István)
Alija Dľogović:
FELIRAT MATERID®A KÖVÉN
(ZAPIS NA KAMENU MATERID®E)
Karjainkban vittük apánkat a Materidľa
csillagai alá, hűs vizéhez...
És vitték az unokák Limtől Laholig,
eldobva már fényes kardjaik,
akárha lágy galambszárnyakon,
vitték az urnát Glavina Voda omló csillagai alá,
és kivitték Csillagmezőre, a cseresznyefákhoz,
és kivitték a fecskeszárnyak múló árnyai alá.
Testvérei is elestek már a háborúban.
Szeretteiket hagyták mind a Materidľán -
Lahol zsenge búzáját,
és Anyát, ki ott állt megkövült sikolyával,
mellére szorított kézzel, átlőtt szívvel.
(Fordította: Fehér István)
