Furcsa érzés, amikor otthon ülsz egy fárasztó nap után, felhívsz valakit, beszélsz vele több, mint fél órát, majd azon gondolkodsz, hogy miért is furcsa érzés ez… Persze sokat nyom a latban, hogy a vonal másik végén a hang az ellentétes nem táborába tartozik, és hogy megint olyan valakiről van szó, akinek ha még gyűrűje nincs egyik ujján sem, de több éves kapcsolata azonban van. Ilyenkor a tudat leghátsó szegletéből, egy eldugott sarokból azért meg-megszólal egy elnyomott hang, erőtlenül, halkan tiltakozva az események ellen, de ez kb. annyira komoly, mint egy parittyás palesztin kisfiú az izraeli tankok ellen.
Megjegyzem, pedig a kisfiúnak van igaza….
Szóval ott ülsz az asztalnál, a cd-ről red hot chilli papers -től szól az under the bridge, és csak nézel ki a fejedből, hogy tulajdonképpen semmit sem akarsz senkitől sem. Megint és még mindig. Valahol, valamikor, elveszett az, hogy akarjál bármit is. Pedig emlékszem 1992 -ben Kecskeméten még meg volt. Annyira szép volt és annyira hittem benne, mint Luther: "..van egy álmom!…" Csak én épp nem mondtam el. Még neki sem. Aztán '93 -ban, abban a csopaki nyári táborban is, megint. A hangulatot az sem rontotta el, hogy egyszer orosz kisfiúk tucatja akarta elvenni a kólámat, pedig jó két fejjel és kétszer ennyi évvel voltam felettük. Aztán ez is elmúlt pedig éjszakai fürdő is volt, meg nemzetközi disco a Balaton partján. A vonat jött, mi mentünk sátrastul, hálózsákastul, csak a poggyász volt nehezebb és könnyebb is egyszerre, óránként váltakozva. Akkor azt hittem, hogy ez a fizika miatt lehetetlen, de azóta tudom, hogy annak nincs köze hozzá.
Eltelt néhány év, eljött a '96-os is, magával hozva egy csúnya motoros balesetet, de ez mellett megint megtalált az a valami, amit vegyes érzésekkel hagytam a peron szélén annak idején. Eljött, itt maradt, és velem töltött 4 remek évet. A végén persze nem volt maradása, de ez már nem olyan volt, ami miatt az ember kettétép egy fényképet, vagy vissza kéri valakitől, az egyébként bátyjától ellopott tdk (chrómos!) magnó kazettát, rajta Mr. Big-től a "to be with you" és Republictól a "szeretni valakit valamiért" számokkal együtt.
Mindezt levélben.
Azóta megint eltelt néhány év, de az a valami, ha meg is jelent, nem maradt sokáig, viszont sietve távozott újra meg újra, váratlanul és minden érthető ok nélkül. Ilyenkor persze én is tovább léptem, bár tudom, ez miatt én már többször lettem gonoszabb és rosszabb még darth vader -nél is, pedig régen úgy gondoltam nála rosszabb már senki sem lehet az egész univerzumban.
És most, tessék. Megint.
Most megint itt ülök, kezemben a nagy fekete sisakommal, a sarokba hajított lézer karddal együtt és azon gondolkodom, hogy ha bekapcsolom biztos beledőlök…
De nem kapcsolom. Inkább a fejembe nyomom a sisakom, bekapcsolom a lélegeztető gépem és feljebb csavarom a hangerőt.
Ebben a pózban, ha hülyén nézek is ki, legalább nem jelenik meg az a valami, amiről egy kiváló zenész is így fogalmaz:
"…ez a szerelem, nekem nem a május, én örülök, ha valahogy túl élem,
a szerelem csak egy rohadt mágus, ha elkapom, úgyis kiherélem…"


haramia
2005. 10. 03.

Cím: Én kérek elnézést!
Kategória: Cikk
Alkategória:
Szerző: Tóth Roland
Beküldve: October 3rd 2005
Elolvasva: 1594 Alkalommal
Pont:
Beállítások:  
  

[ Vissza a publikációk listájához | vissza a Cikk főoldalára | Megjegyzés küldése ]