Szkíták, szabirok, és „hazudós” magyar krónikások.
Eleinte tehát egyértelműnek tűnt a dolog.
A magyarság ősei – a százötven éve bebetonozott változat szerint - a finnugor népekkel egyetemben, az Ural környékén tanyáztak egykoron. Erre enged következtetni a nyelvészek által bizonyítékként elkönyvelt, a finnugor és a magyar nyelv között igazoltan fennálló hasonlatosság. Ugyanaz a nyelvcsalád. Ámbár a mai magyarban több szláv vagy latin jövevényszavunk van, mint finnugor eredetű.
(Kérdés: Vajon akkor miért nem nyilvánítottuk magunkat inkább szlávugorokká?)
De mert Árpád népe a latinnal még nem találkozhatott (Tiszta szerencse, máskülönben egész szókészletüket elraboltuk volna, ők meg, szegények, talán a mai napig sem tudnának beszélni, mert amit mi magyarok egyszer elloptunk, az kérem el volt lopva, soha senkinél nem bukkant fel többé!) a honfoglalók nyelvében inkább szláv és ótörök jövevényszavak domináltak; a hét törzs elnevezéséből csak kettő (Nyék, Megyer) fakad finnugor tőről, a többi török származék. A török népekkel való érintkezést beszédesen bizonyító kétszáz ótörök jövevényszó (Szép teljesítmény háromszáz év alatt!) mai szókincsünknek is eleven része. A honfoglaláskor és azt követően a magyarba került szláv jövevényszavak száma körülbelül ötszázötven.
(Az antropológusok szerint viszont, a feltárt régészeti leletek, sírok alapján, az ősmagyarok semminemű genetikai rokonságot nem mutatnak a finnugor népekkel. És ehhez jön még az időközben felismert tény, miszerint szemben a magyar és finnugor nyelvek cirka ötszáz közösnek – vagyis hát hasonlónak - mondott szavával, a Régi Keleten előkerült régészeti emlékekről visszaköszönő sumér nyelv és a mi magyar nyelvünk valami 2000-2500 közös, csaknem teljesen azonos szót használ. Ez persze nem olyan beszédes, mint a kétszáz, török „jövevényszó”. S míg a finnugor nyelvek ötszáz szava jobbadán szógyökegyezéseket mutat, addig mai magyar nyelvünk változatlan alakban használ több száz sumér szót. Az ókori egyiptomiakról, és sumérokról az a hír járja, nem tudni, hová tűntek, bizonnyal kihaltak. Mi, magyarok meg őshazánkat kutatjuk. Tudjuk, hogy kultúránk töméntelen keleti vonást hordoz magában, hogy iráni és egyéb kúltúrelemek érkeztek velünk, illetve Árpádékkal, tudjuk már azt is, hogy mindazon fejedelmi címek, amelyek Egyiptomban és a Régi Kelet egyéb területein voltak használatosak, előfordulnak krónikáinkban. De a két nép közötti összefüggést finnugor tudósaink nem hajlandóak elismerni.
Vagy egyszerűen csak úgy diktálják érdekeik, hogy ne ismerjék el?
Akik megfordultak a volt sumér ország területén, azoknak jelentős hányada állítja, hogy a sumérnak nevezett nép nyelve ragozó nyelv, amit ragozó nyelvű tudósoknak kellene nagyító alá venniük, ők talán jutnának vele valamire. Badinyi Jós Ferenc: „Jézus király a pártus herceg” c. munkájában is errefelé kutat. Tudósaink – a hivatalos történetírás tudósai – persze makacsul keresik az ellenérveket, tudós módon, megvizsgálni sem hajlandóak a lehetőséget, eleve elvetik azt. Ők ugyanis nem csupán nálunk, kocatörténészeknél okosabbak, előkelőbbek és magasabbrendűek, de az összes külföldi vagy nem külföldi tudósnál is, akik a magyar-sumér párhuzamokról akár csak szót merészelnek ejteni. Pedig ha a magyar krónikák, a magyar történetírók, akiket a királyok, az állam pénzelt, ilyen nótárius hazudozók, akkor talán feltételezhetnénk ezt mai utódaikról is, nemdebár? Mégis elvárják tőlünk, hogy az ő szavukat szentírásként kezeljük?
Finnugorista vélemény szerint a sumér-magyar rokonság eszméje csakis azért terjed ily sebes iramban, s nyer elfogadásra ily könnyedén népünk fiainál, mert a „szegény ember” óhatatlanul is letűnt korainak dicsőségével igyekszik kárpótolni önmagát, s ha kell, megálmodja azt a dicsőséget. Egy ilyen gyökértelen, keverék nép, mint mi vagyunk, nem tehet egyebet, kovácsol magának hírnevet és ősöket. Jelenits István szerint, aki Badinyi Jós Ferenc imént említett művét igyekszik minél mélyebben a porba taposni, annyi megaláztatás érte nemzetünket a huszadik században, ami elkerülhetetlenül kiváltja az efféle dicsőségkereső és dicsőséggyártó reakciókat.
Nos, nem tudtam, hogy mostanság pszichológusok is foglalkoznak a történelemmel, de üsse kavics. Ellenben felhívnám Jelenits István figyelmét, hogy a mindenki által csodált, gazdagnak, sőt, valóságos Kánaánnak mondott 800 esztendővel ezelőtti Magyarország is már hun-szkíta eredetét hangoztatta, krónikáink egyébről sem beszélnek. Őket vajon mi indíthatta erre? A XIX.sz. végén – tehát még jóval Trianon előtt, aminek megaláztatása Jelenits szerint kiváltotta belőlünk az álmodozási kényszert – számtalan nagy magyar kereste népünk keleti gyökereit, nem fogadván el a kitalált finnugor rémtörténetet. Őket akkor mi hajthatta vajon?Amellett üzenem, hogy „…az marad fönn, amit az igazság szellemében alkottak”, és hogy „Isten a gőgöst elveszejti, a szelídet és az alázatost pedig felmagasztalja”.
Az, ahogyan Jelenits István szól Badinyi írásáról, több mint gőg.
Azt mondja, nevetnie kell Badinyi állításán, ami szerint az „AR-SAK” szó – illetve királynév – „SAK” szótagja „fő”, „fejedelem” értelemben lenne használatos. Lentebb meglátjuk, hogy bizony abban használatos, és nem „fejétől bűzlik a láb” okosság alapján, amivel ő gúnyosan előhozakodik, a mai, magyarországi, „hivatalos” tudomány képviselőjéhez nagyon is méltón. Ennyire telik? Gúnyolódásra? Kigúnyolni, nevetségessé tenni egy embert, aki az igazság nevében dolgozik? Ehhez kell aztán a tudomány! Gratulálok!)
De lépjünk tovább!
Talán a természeti viszonyok változása, talán a túlnépesedés vette rá őket, de tény, hogy egyszer csak valami oknál fogva szétszéledtek, s elindultak a világ különböző tájai felé. – tanultuk továbbá a finnugornak mondott népek őstörténetéről.
Valamivel később, a magyarság ősei, az Ural keleti oldalán éltek. Mígnem egy újabb klímaváltozás arra kényszerítette őket, hogy délebbre húzódjanak.
(Régészeti leletek bizonysága szerint, amelyek juszt sem hajlandóak mást mutatni, csak hogy a finnugor elmélet hangoztatóit igazolják, ez a vándorlás épp ellenkező irányban zajlott le. Nem északról délre, de délről észak felé vándoroltak, hosszú évszázadokon át a Kaukázus környékén, és az az attól délre lakó törzsek. (Még az i.e. 1700 óta nyilvántartott magiar törzs is!) No, meg persze tucatnyi, más irányba is, de északról délre semmiképp, hisz – amint azt már fentebb említettem - északon előzőleg a madár sem járt, legfeljebb ha eltéved. Tévedése végzetesnek bizonyult, ha nem fagyott meg a levegőben, éhen halt a hómezőkön. De talán akkoriban még nem tévedtek el a madarak, hisz az ember sokkalta inkább belesimult a természetbe, mint manapság, és nem hálózta körül a földet mindenféle „madarakatmegtévesztő” eszközökkel)
A következő állomás, a mai Baskíria területén húzódó Magna Hungaria (Nagy Magyarország), majd később a Don és a Dnyeper folyók között elterülő Levédia. Innen indultak tovább őseink Etelközbe, majd a Kárpát-medencébe.
(Kézai szerint „a szkíták országa… kormányzás tekintetében három részre oszlik: Barsatiára, Denciára, és Mogoriára. Barsatiában – tudósaink véleménye szerint – nem nehéz ráismerni Baskíriára. Mogoria nyilván Dentü-Mogyerrel azonos, aminek – úgyszintén tudós vélemény – fordítása végtelenül egyszerű: Dontő Magyaria.
No, de ez a Dencia?
Levédiáról meg, krónikáinkban szó nem esik.
És itt máris folytatni lehet a rég megkezdett tanakodást, hisz időközben jóval keletebbre is kalandozhatnak gondolataink, nem állítják meg azokat az Ural felhők felé húzódzkodó csúcsai, s ha számításba vesszük a lágy és kemény ikerhangzókat, no meg feltételezzük, hogy írott emlékeink kizárólag mássalhangzókba rejtve hordozták az információkat, illetve hogy a székely rovásírás volt képes egyes-egyedül visszaadni a magyar nyelvet, mert az ugye kimondottan NEKI készült, máris tucatnyi lehetőség tárul elibénk. A ragozó nyelvek jóval régebbiek a többi nyelveknél, s a Biblia – egyre többen állítják – eredetileg ragozó nyelven íródott, ahogyan ragozó nyelv volt a sumérek, az egyiptomiak, az etruszkok és kelták nyelve is, tehát a világ legrégibb nyelvei mind. Sumér ékírásos szövegek épp úgy nem jelölnek magánhangzókat, akár az egyiptomiak, és ahogyan a Szentírás eredeti szövegeit is, kizárólag mássalhangzókból ültették át a ma ismert szövegre. Mennyi, de mennyi tévedés feltételezhető tudván, hogy nem ragozó nyelvű tudósok készítették ezen fordításokat!
De ne térjünk el a tárgytól!
Fentiek tudatában koránt sem istenkáromlás feltételezni, hogy valaha a magyar nyelv is mássalhangzóinak segítségével közvetített minden információt, akár a máig fennmaradt székely rovásírás. Aki nem ismerné, annak elmondom, hogy ez egy ún.szótagírás, tehát egy-egy jel egy-egy szótagot jelöl, úgymint „em”, „es”, „ej” és hasonlók, de a hozzá tartozó magánhangzó nem feltétlenül olvasandó bele a kapott olvasatba. Tudósaink természetesen lefitymálták a krónikások szavát, nem hittek a saját magyar írás valamikori létezésében, de csalódniuk kellett. Szép lassan előkerültek a bizonyítékok, melyek megdönthetetlenül alátámasztották a krónikások állítását. A magyarság Árpád idején saját írással rendelkezett, amit a leletek szerint legalább a XVI. századig ismertek és használtak.
Ötszáz esztendővel a „latin” betűs írás bevezetése után!
Időközben erről a rovásírásról kiderült, hogy rokona az ótöröknek, eredetében és típusában a föníciai rovásjegyekig nyúlik vissza, vagyis ugyanonnét ered, ahonnét a pelaszgok, ógörögök, etruszkok, óitáliaiak írása, de sajátságos megkülönböztető jegyeket is mutat. Sőt, az a különös helyzet állt elő, hogy a tudós magyarázat szerint mi beszélni is a szláv, bolgár, és csoda tudja miféle népektől tanultunk, ugyanakkor viszont az ősi rovásírás technikáját és fogalmát ők vették át tőlünk. A germán „rúna” = „róni” párhuzamra Baráth Tibor mutatott rá, ellenben nem említette a horvát, vend, tóth és cseh „rovas”, a rutén „ravas”, a szerb és bolgár „rabos”, újgörög „ravasi”, oláh „rebus”, és délnémet „rabisch” kifejezéseket.
És még valami.
A mai, ún.latin betűs írás – a göröggel együtt - a föníciai írásjelekből lett kifejlesztve.
Erről még szólunk lentebb.
Azt viszont, hogy Magyarország területén a sumérhez nagyon hasonló, de annál sokkal régebbi írásos leletek bukkantak elő, itt említeném meg. Nem mai keletű dolog ez, de persze tankönyveink ezt sem látják említésre érdemesnek. A jégkorszak letűntével Európa egész területén a Kárpát-medence volt az a hely, mi otthont adhatott az életnek. A csángók regéi meg rendíthetetlenül arról beszélnek, hogy az ő őseik nyiladozó értelme bizony ott, a Kisalföld térségében kezdett szárba szökkenni.
Tételezzük fel – legalább néhanapján – szegény krónikásainkról, hogy az igazat szándékoztak a jövő nemzedékekre testálni, nem mindenféle légből kapott meséket, ahogyan az manapság divatba jött!)
De menjünk tovább!
Ez idáig rendben is lett volna, nincs benne semmi ördöngösség. Csakhogy ekkor, a kezembe akadt egy újabb elmélet. Eszerint, a magyarok igenis rokonnépei Attila hunjainak, és az avaroknak. Az első változat mindezt tagadta. Szerinte Árpád magyarjai egyszerűen csak rátelepültek a Duna-Tisza közén kis lélekszámban talált hun és avar népességre, s manapság, amikor a magyarság már elveszítette régi tekintélyét, dicső ősöket keresünk, ezért származtatjuk előszeretettel magunkat a rettegett hun vezértől.
E véleménynek számomra a leginkább fájó pontja, hogy saját nemzetünk fiai, magyar tudósok hangoztatják. És nem mentség, hogy a magyar történelemkutatás, a krónikai adatok feldolgozásának kezdetekor, a Habsburg kormányzat bármit elkövetett volna azért, hogy letörje a magyarság öntudatát – úgy tűnik, sikerült is – és elterelje a figyelmet Attiláról. Más sem hiányzott a bécsi udvarnak, mint hogy a magyarok vérszemet kapjanak és hun származásukat hangoztatva, függetlenségükért fegyvert ragadjanak
Egyébiránt roppant érdekes az a hanyag elegancia, ahogyan finnugor tudósaink keresztülsiklanak az apró részletkérdések felett, amire nem tudják a választ, ha agyonütik őket sem. Tudniillik Árpádék török nyelven beszéltek – szerintük. Rátelepültek az itt talált gyér (!) avar és hun lakosságra. Meg persze a szlávokra, ez annyira köztudott, hogy említésre sem méltó.
Az avarokhoz és hunokhoz – állítják - semmi közünk, azt sem tudjuk, ki fia-borjai voltak, sejtelmünk sincs, milyen nyelven beszéltek. Vagyis – ebből egyenesen adódik a következtetés – a Kárpát-medencében akkoriban élő emberfia nem beszélt magyarul, hacsak nem az a háromezer székely, aki még Attila idejéből felejtődött itt, krónikáink elmondása szerint, de hát könyörgöm, ha Attila népe törökül beszélt, akkor a székelyek hogy a csudába beszélhettek volna magyarul?
Tényleg!
Miképpen lettek az idők során magyarrá, mégpedig a leginkább vérbeli magyarrá, magyar hagyományokkal, magyar – méghozzá ékesen-ízesen csendülő magyar - nyelvvel, magyar öntudattal, s a hagyományok őrzésére sarkalló, olyan erős késztetéssel, ami talán egyetlen más magyarnak sem volt sajátja soha, de nekünk, az anyaország mostani lakóinak semmiképp?
Hiszen (idézem):„a szarvasmarhának nemek, korok szerinti elkülönítését számos honfoglalás előtti török szó őrzi nyelvünkben (üsző, tinó, borjú, tulok, bika, ökör), mint ahogy innen kölcsönöztük kecske és disznó szavunkat is. Őseink már a VII-XI. században ismerték és gyakorolták (a földművelést), erről elsősorban a szókincs tanúskodik (maga az eke szó bolgár-török eredetű.) Sarlóink fogazott ívűek lehettek, ami arra utal, hogy eleink nem arattak szalmára, csak kalászra. A szénával történő munkát a Kárpát-medencében sajátítottuk el. (Elképzelem, amint ősapáink szemei kocsányon lógnak, úgy figyelik a gyér avar és hun, no meg persze szláv népességet, szénahordás közben, s egyre azt kiáltozzák: SUN, SUN! No, nem azért, mert a manapság oly széles körben elterjedt roma indulatszó már akkoriban is használatos lett volna a magyar nyelvben, ó nem! A „SUN” nem más, mint „széna” sumérul.)A faépítkezéssel már a délorosz sztyeppéken megismerkedtek. A vesszőfonással kitöltött falú gerendaházat, a sövény- vagy paticsfalú épületet a honfoglaló magyarság idején az itt élő szláv népek is jól ismerték. (Ez csak természetes!)
A honfoglaló magyarok népviseletéről részint a régészeti leletek, részint a későbbi korokból fennmaradt ábrázolások adnak némi felvilágosítást. László Gyula régész egyik alapvető viseleti formaként az úgynevezett perzsa viseletet (A perzsáktól is sokat tanultunk, csodálkoztam volna, ha ez kimarad!) változatát - a csuklót és a bokát aranyszalag - netán ezüst - fogja át, a buggyos nadrágot pánt fogja össze-, másodikként pedig a pusztai lovasokét különbözteti meg Árpád magyarjainál, pontosabban előkelőinél - a köznépről ugyanis a régészet majdnem semmit sem tud. Ám honfoglalóink műveltsége, művészete javarészt még feltáratlan, csupán vázlatokkal kell megelégednünk.
(Nem számít, azt már akkor is, bizton állíthatjuk, hogy finnugorok voltak, Szibériából származtak, és semmit, de semmit nem hoztak magukkal, mindent útközben szedegettek össze. Alapozzuk mindezt arra a gyér leletből is megállapítható tényre, hogy honfoglalónak nevezett őseink iráni gyökerekkel és mohamedán behatással rendelkező Szasszanida kultúrát hoztak magukkal.
Szibériából!
Most akkor azt is elfoglalták a perzsák meg az arabok?
Nem?
Akkor nincs más hátra, azt kell feltételezzük, hogy jó hosszan együtt élhettünk a perzsákkal és az arabokkal. De legalább is a közelükben. Ezek után viszont azt nem értem, miért volt nekünk szükségünk szláv kölcsönszavakra, miután a több mint ezer esztendeje létező perzsa birodalom tudása a kisujjunkban lehetett. Sőt! A csillagászatban, matematikában, meg egyéb tudományokban járatos arabokkal is közeli kapcsolatunk volt, a sumér rokonságot már nem is említve. Itt álltunk mégis, 896-ban, Európa peremén, szláv szavak – „szerdák, csütörtökök”, satöbbik – után sóvárogva? Ki érti ezt?)
A magyarok találkozása Európával több mint egy fél évszázadon keresztül a háborút, a nyugati kalandozásokat, a zsákmányolást jelentette. (Ez az idézet nem idevágó, de nem bírtam kihagyni, mert ezt szeretem a legjobban.)
Hát!
Ha agyonütnek sem értem, miképpen lettünk épp magyarok!
Ó, hát persze, megvan a válasz, finnugor tudósaink előrukkoltak vele: A krónikás hazudik! A székelyek sosem voltak Attila népe, a csuda tudja, hogyan kerültek ide, akad is irodalom bőven, ami e kérdéskört boncolgatja. Avagy, egy újabb magyarázat: eltanulták a nyelvet tőlünk. Tőlünk, akik törökül beszéltünk ideérkezésünkkor, legalább is jó részünk, a velünk érkezett kabarok meg még annál is törökebbül, s ráadásul a közelébe sem mentünk a székelyeknek, hisz ők egyfajta határőrszerepet játszottak, külön határőrfalvakban éltek. Nem látom a logikát, de bizonnyal tudománytalan és ostoba vagyok, ez lehet az oka egyedül. Ők meg, a székelyek, szegények beszélnek tovább magyarul, őrzik a hagyományokat helyettünk is, és várják, hogy valaki majdcsak megoldja előbb-utóbb ezt a rejtélyt.
Nos, felteszem a kérdést, ahogyan bizonnyal többen feltették már énelőttem:
Miért, hogy mi magyarok mégis magyarul beszélünk, mai napiglan?
Ugyanis (idézem):
„A honfoglalás korára - az ősmagyar korszak végére - a magyar nyelvtan, főbb szabályaiban, úgy, ahogy mi ismerjük, készen áll: volt már külön alanyi és tárgyas igeragozás (várok - várom), gazdag igeidőrendszer stb. A szókincs óriási mértékben bővült. (Persze, hisz összeloptuk!) Nyelvünk igen lényegesen gazdagodott a honfoglalással (Nem csak hont foglaltunk, szavakat is), pontosan hozzásimulva az új követelményekhez.”
No, de hogyan? Miképpen?
Honnét, kitől csentük a magyar nyelvet?
A hunoktól?
Nem, ők valamiféle török nyelvet beszéltek, „r-ezőset”.
Az avaroktól?
Nem, ők is inkább török nyelvet mondhattak magukénak, noha a hunokhoz semmi közük.
A szlovákoktól?
Erre inkább nem is válaszolnék.
A bolgároktól?
Újabb balga kérdés.
Netán az elűzött rómaiaktól?
A-aaa!
Akkor a morváktól talán?
Szamárság!
A germánoktól netán?
Hmm!
Jó, akkor nincs más hátra, a székelyektől.
Nem, mert törökül beszéltek ők is, Attila nyelvén…izé…a bolgárokén.
Finnugor tudósaink mindezt azonképpen intézik el, hogy állításuk szerint a hét honfoglaló törzsből kettő, a Nyék és a Megyeri, színtiszta magyar nyelvet tudhatott magáénak. Erre mindjárt felvetődik a kérdés, mi módon beszélhetett Árpád és egész családja törökül, ha törzse, a Megyeri színtiszta magyar volt.
Nos, erre is kerülközött okos magyarázat, tudósaink száznyolcvan fokos fordulatot vettek, és közölték, hogy mindez tévedés volt, Árpád törzse mégsem a Megyeri, de nem tudni melyik, talán a Tarján, annak már eléggé törökösen hangzó neve van, de ha mégis a Megyeri lenne Árpád törzse, akkor meg ők talán mégsem beszéltek magyarul, és a magyar népnév még véletlenül sem a Megyeri törzsnévből eredeztethető, bár nagy a kísértés, de nyelvészetileg nem igazolt.
És még valami:
„Írott nyelvemlékeink ebből az időszakból, az ősmagyar nyelv koráról - mint említettük - nincsenek. De régészeti leleteknek köszönhetően tudjuk, hogy a honfoglaló magyarok magukkal hozták a Kárpát-medencébe az írás, a betű ismeretét. Írásuk - fapálcákba metszett, türk eredetű rovásírás - azonban nem volt alkalmas hosszabb szövegek lejegyzésére, így társadalmi szerepe is nyilván meglehetősen alárendelt volt. (Minden népnél a papok, a fejedelmek voltak írástudók. Ám a rovásírás nálunk a nép írása volt, ahogyan később is az maradt. Tehát a barbár magyaroknál sokan még a köznép soraiból is ismerték az írás tudományát, a birkapásztorok unalmukban „rovásírogattak” a mezőn. De még a kínaiak is – nebulóiknak mai napig ezt tanítják – a hunoktól tanultak írni, nem a büszke nyugattól. Azért tudósaink áltassák csak magukat tovább!) A néphagyomány, a hírek szájhagyomány útján terjedtek. Ne feledjük, a latin betűs írás csak a XI. században honosodik meg a Kárpát-medencében.”
(Ó, igen, ez nagyon fontos, nehogy elfeledjük! Írás szigorúan csak a XI. századtól. Addigra már összeszedtünk innen-onnan annyi műveltséget, hogy képesek voltunk ellesni a „művelt” nyugattól. Előzőleg képtelenek voltunk az írásra, el ne feledjük!)
Remélem, nem kell felhívnom a tisztelt figyelmüket a finnugor elmélet vadul rogyadozó pilléreire!
Szépen kiviláglanak azok maguktól is.
De menjünk tovább!
Szóval, megleltük a rejtőzködő magyar magot, két törzs magyarul beszélt a hétből. (És a török nyelvű kabarokról még szót sem ejtettünk.)
Igen ám, de meglehetősen nevetségesnek hangzik az állítás, ami szerint a gyér avar és hun népesség, a honfoglaló magyarokkal egyetemben, valamiféle török nyelvet beszélt – mind a három egy másik törököt, mert közük egymáshoz nem volt – a leigázott szláv és bolgár mind-mind a maga nyelvét, s ebből a hatalmas zagyvalékból magyar lett mégis, vagyis a két magyar törzs nyelve kerekedett felül. Elképzelhető lenne mindez, hogyha a többiek együttvéve sem képviseltek volna akkora lélekszámot, mint a két, szóban forgó „finnugor” törzs. No, de hogy a szlávok, bolgárok, avarok, hunok, nem is beszélve a törzsszövetség öt másik törzséről, akik törökül beszéltek, noha magyarnak nevezték magukat, meg persze a kabarokról és székelyekről, szóval, hogy ezek összesen ne képviseltek volna akkora lélekszámot, mint a két „finnugor” törzs, azt azért kötve hiszem. Ha a helyben talált lakosság ennyire „gyér” volt, akkor talán már nem is létezett, és a Kárpát-medence ürességtől visszhangozva várta új lakóit, azaz Árpádékat. De ha meg így van, vajon miért vágják a fejünkhöz, hogy leigáztunk, eltapostunk mindenkit, aki itt élt, és elbitoroltuk területüket? Amellett meg, ha hazánk területe üresen tátongott, miféle szláv közvetítéssel vettük mi át az ősrégi helyneveket, melyeknek százairól bizonyosodott be, hogy jóval régebbiek a „honfoglalásnál”. És a hunok, avarok, bolgárok, morvák vajon miért nevezték magyarul – Sőt, Magyar-NAK! - hegyeiket, folyóikat? Merő jóindulatból talán, hogy átadhassák nekünk, későbbi magyaroknak? Szép teljesítmény, tekintvén, hogy nem is léteztek, amint azt az imént kikövetkeztettük.
(Egy idevágó idézet: Naivság azt hinni, hogy az őseink által megszállt terület néptelen vidék volt a IX. században, hiszen Vértesszőlős környékén már négy-ötszázezer évvel ezelőtt is vadásztak emberek, a világ egyik legrégibb emberlelete pedig Rudabányáról került elő.)
Egyes tudósok azonban nem hátrálnak meg, s nem átallják kerek-perec kijelenteni, hogy „bár Árpád népének uralkodó osztálya és lovashadserege feltehetően török volt, szállásterületük helynevei azonban nagyrészt magyarok. A honfoglalást követő alapítások még a kereszténység felvétele előtti időkből: Solt, Kál, Szolnok, Tarján, Keve, Tur, Nagyvárad, Tarcal, Abasár, Heves, Gyöngyös, Üllő, Jutas, Káta, Doboka, Bonyhád, Kálló, Salgótarján, Megyer és még nagyon-nagyon hosszan lehetne folytatni a sort.”
Hát kérem!
Árpád apánk, ha már volt képe török létére a magyarok uralkodójává hazudni magát, legalább arra ügyelt, hogy helyneveinek magyar nevet adjon ő, és egész népe. Ő előre látta - tehette, hisz nagy mágus volt - hogy a fentebb vázolt „zagyvalékból” kizárólag magyar nyelv formálódhat, ami gyermekded korában is már legkevesebb nyolcezer évesnek fog látszani, s már jó előre magyarul nevezett el mindent, de mindent maga körül.
Tiszta logika, nem?
De félre a tréfával!
Apró néptöredékek nyelve, magával a néptöredékkel együtt, felszívódik, eltűnik, beleolvad a környezetébe, feltéve, hogy a körülötte más nyelvet beszélők jóval nagyobb lélekszámban vannak jelen. Ez történt a világ összes táján számtalan magyarral, és éppen ez a felismerés volt Árpád apánk tetteinek egyetlen, igazi mozgatórugója, de ne vágjunk ennyire az események elébe!
És mindezek tetejébe ott van még az az érdekesség, hogy sem a törökül beszélő avar, sem a másik törökül beszélő hun, sem a harmadik törökül beszélő magyar honfoglalók nem lettek későbben a mai törökség elődei. Az egy újabb török.
De van ám itt még valami!
Részletkérdésnek tűnik, de minimum elgondolkodtató, hogy krónikáink egyike sem említ tolmácsokat. Árpád követei éppúgy megértették Salán, Ménmarót, Gelád, Szvatopluk, Zobor, és a székelyek nyelvét, akárcsak jó pár év elteltével a görög császárét, de még a bajorokét és frankokét is, de Kijevben sem voltak épp elbizonytalanodva. Hány nyelven beszélt vajon ez a „barbár” népség? Mert ugyebár a világtörténelem „legbarbárabb, legvérengzőbb, legkegyetlenebb” királyáról, Attiláról időközben, ha fogszívogatva is, de kijelentették, hogy több nyelven beszélt, köztük latinul is, ami nem akármilyen teljesítmény egy hozzá hasonló, műveletlen turáni királyocskától. Amellett írnokokat tartott – persze ezen felismerés élét tompítandó, mindjárt hozzáteszik, hogy latin írnokokat, még mielőtt túl műveltnek hihetnők Attila hun király udvarát – no, meg énekeseket, azaz igriceket is, akik vacsoránál dalaikkal szórakoztatták, de persze gót, frank, vagy a nyavalya tudja, milyen nyelven, mert a hunok nem tudtak énekelni, vagy mert nem értették tulajdon nyelvüket, csak a gótot, pedig a gótok nem hunok. S bár Árpád és „csapata” korántsem voltak Attila sarjai, azért – a jelek szerint – barbár létükre tucatnyi nyelvet beszéltek ők is.
Vagy pusztán arról lenne szó, hogy a Kárpát-medence lakói mind magyarok voltak?
Árpádékkal az élen?
Megjegyzem, finnugor tudósainknak ezen az elméleten még sokat kellene dolgozniuk, mert túl sok megmagyarázhatatlan, már-már rejtélyszámba menő kérdés merül fel, amire kíváncsian lessük a választ.
Már csak azért is, mert 2004-ben Dr. Detre Csaba tollából megjelent egy hun szógyűjtemény, mely szavakat a szerző az „iszfaháni” és a „krétai” kódexből gyűjtötte. Jelek szerint a gyűjtemény hiteles, és a szavak nagyobb része magyar.
A hunok eszerint magyarul beszéltek!
Közeli nyugati szomszédaink tudósai a mai napig feltűnő érdeklődéssel fordulnak a magyar történelem felé. És – fájdalom – krónikáinkból a mai napig azt tartjuk csak igaznak, amit a szomszédos nyugati források megerősítenek. Olvasmányaimban többször nevezik „szavahihetetlennek” a lengyel krónikát, s Nesztor sem mindig örvend feltétlen bizalomnak. Tudósaink nevetve mesélik a „szavahihetetlen” lengyel krónikának, a világtörténelem „legmeseszerűbb” krónikájának állításait, mely állítások kerek perec közlik, hogy a lengyel határ, az ő imádva tisztelt fejedelmük, Bátor Boleszló idején maga a Duna volt, hogy Boleszló saját kezűleg tette a koronát Szent István fia, Levente fejére és még hasonló, „mulatságos” dolgok. Nesztor meg leginkább azon kijelentésével vonja magára a figyelmet, ami szerint: Előbb jöttek a fehér magyarok, az avarok idején, később a fekete magyarok, Oleg idején. Ezt úgy értelmezik, hogy a beköltözködő avarokkal néhány száz fehér magyar sodródhatott mai hazánk területére, később meg ugye Árpádék, azaz a fekete magyarok jöttek. De Árpád leszármazója, István király meg, érdekes módon, épp a fekete magyarokkal, tulajdon törzsével nyűglődött annyit. Egyszerű a „tudós” magyarázat, Árpád, hatalmát és befolyását féltvén, átpártolt a fehér magyarokhoz, s attól kezdve saját népe volt a legnagyobb ellensége.
Szóval ezek – mármint a fentebb említett krónikák adatai - mind-mind kitalált, légből kapott, elfelejtendő információk, amelyek kizárólag azon céllal kerültek lejegyzésre, hogy minket, akárhányezer évvel későbbi zseniket elszórakoztassanak, ha mindjárt ideig-óráig is csupán.
De érdekes módon, a nyugati évkönyvek adatait soha, senkinek eszébe nem jutott fenntartással fogadni. Pedig aki legalább csak körvonalakban ismeri történelmünket, az láthatja, hogy Nagy Károly – aki sokak szerint nem is létezett, jómagam arra gyanakszom, hogy bizony létezett, csak éppen nem Nagy Károly, hanem Nagy Király volt a becsületes neve - trónutódai a legritkább esetekben közeledtek baráti szándékkal Szent István országa felé. II. Henrik volt talán a kivétel.
És most lássuk a második változat érveit!
Kezdjük mindjárt a szkítákkal!
Eredetileg a Kaukázustól délre laktak. I.e.:1300-tól folyamatosan vándoroltak délről északra. (Ők tehát eleve nem lehettünk mi, mert mi szembe jöttünk velük, amint azt finnugor tanulmányainkból jól tudjuk.)Különösen nagy tömegeik özönlötték el a Kubán-Don környékét, és a Fekete-tenger északi partvidékeit. Nem sokkal később a Kárpát-medencétől, egészen Észak-Kínáig, az egész sztyeppét uralmuk alatt tartották. Hazánkban, ásatások során, fejedelmi sírjaikból – Tápiószentmárton - aranyszarvasok kerültek elő.
Vagyis, ha jól értem, Magyarország területén szkíta fejedelmi sírokat leletek, ami ugyebár annyit tesz, hogy a szkíták hatalmas népének ura innét, a mi hazánk területéről irányította népét. De nyilván a Csodaszarvas-monda is pusztán kitaláció! Mi más lehetne a magyarázata e furcsa egybeesésnek, ha nem a magyarok nagyzolása? Hisz hol voltunk mi még akkor? Szibériában szedegettük, kékre fagyott ujjakkal a jéggé csontosodott bogyókat, vagy miket.
Ellenben az agatirszek – akik a kazárok, velük a kabarok ősei - már jóval a mai időszámítás kezdete előtt, bizonyítottan megfordultak, sőt, le is telepedtek a Kárpát-medencében, akárcsak a médek, s ez biz’ mindkettő hitelesen adatolt információ. Herodotos szerint az agatirszek a MAROS mentén tanyáznak, amit ők azonban „MARIS” néven emlegettek. És milyen különös, hogy ez a név, aprócska változással, a magyar nyelv szabályainak éppen megfelelő magánhangzóhasonulással, immáron legkevesebb 2500 esztendeje használatos a Maros folyóra. Vagyis – tudománytalan gondolatmenetem révén arra a következtetésre jutok – az agatirszek bármilyen nyelven beszéltek is, és nevezték el folyóikat, utánuk ugyanazon nyelvű népesség maradt, és őrizte meg ezeket a helyneveket. Legalább is részemről elképzelhetetlennek tartom, hogy az agatirszek kitakarodása után – akik, még egyszer elmondom, a kazárok ősei voltak, a kazárok meg Csokonai forrásai szerint mi magunk voltunk – a valahonnét ide kerülő szlávok véletlenül épp azt a nevet adták a folyónak, amit mi mai napig is használunk. Ám időközben szállásoltak errefelé médek és hunok is, utóbbiak épp a Maros vidékét kedvelték leginkább, és Marosnak hívhatták ők is, ha neve egészen korunkig fennmaradt. Márpedig minden egyes népnél szokás volt a területén lévő folyamokat a nép egy-egy isteni őséről elnevezni, és a hunok véleményem szerint nem szívesen laktak volna egy folyó partján, amelyben egy másik nép isteni ősének szelleme szállásol. A „babonás” Attila király semmi esetre sem!
Avagy – további lehetséges magyarázat - ez egy nemzetközi megegyezés lehetett akkoriban, a kivonuló – netán kimenekülő – népségtől szokás volt a befelé jövőknek megtudakolni a folyók neveit, nehogy még véletlenül más nevet találjanak adni azoknak. Képzeljék csak el a jelenetet, amint mondjuk a gótok egyre menekülnek a rájuk zúduló hunok elől, és a leghátul eszeveszetten menekülő gótnak egyszerre csak utána kiált az élen vágtázó hun:
- Te, komám, mi a neve ennek a folyónak?
Az vissza sem pillant, csak úgy a válla felett üvölti hátra:
- Maros, cimbora. – Azzal megsarkantyúzná a lovát, ha lenne sarkantyúja, nincsen, mert azt a barbár hunok hozzák ott hátul Európának, így csak a sarkait vágja lova szügyébe, és lélekszakadva iszkol tovább. A hun meg megkönnyebbülten letörli homlokáról a verejtéket, hisz többé már felesleges attól tartania, hogy a végén még átnevezik a folyót, s akkor aztán az évszázadok múlva érkező török nyelvű Árpádék hónapokig törhetik a fejüket, miféle magyarosan csendülő névvel illethették azt ezer évvel korábban.
„Hazudós” krónikáink trójai bejövetelről is értesítenek, pusztán a móka kedvéért, meg jazigokat is emlegetnek a források. Vajon melyikük volt az a szkíta nagyúr, akinek aranyszarvasait mind a mai napig csodáljuk?
A trójai bejövetel egyébként – véletlenül – mások fantáziájában is meggyökeresedett. Igy Jean Lamaire (Kr.u. 1512) megírta nagy művét: Gaul (Gallia) ismertetése és a Trójai különlegességek címen. Ebben a következőket mondja: a hunok vagy magyarok szintén a trójaiak leszármazottai, testvérei a frankoknak, éppen úgy, mint a törökök. Azonban, míg a törökök pogányok, a hun-magyarok keresztyének.(!) A hun-magyar-török azonosítás onnan jön és azért van, mert “Atilla annak a török clannak (törzsnek) a leszármazottja, amelyik a Turkus-tól ered és a trójai Troillus fia”.
Legelébb tisztázzuk, hogy Árpád egyik fia meg TARHOS volt. Véletlenül.
Szent István király, fiának, Imre hercegnek írott Intelmeiben Aeneast, a Rómát alapító trójai sarjat emlegeti, de ez is puszta véletlen lehet, a nagy király bizonnyal frank példaképeitől hallotta az egész történetet.
Tróját Palesztína vidékéről, Mózesék környékéről elszármazott népség alapította, P. mester (Anonymus) pedig egy helyen így ír: „Az Isten Álmos vezéren és fián, Árpádon jól valóra váltotta a jövendölést, amelyet Mózes próféta Izrael fiairól zengett imigyen: „És a hely, amelyet lábatok tapod, a tiétek lészen!”
Vajon hogy érthette ezt a névtelen?
Isten vajon miért épp a magyar Álmos és Árpád fejedelmekkel szemben érezte helyénvalónak beteljesíteni azt az ígéretét, amit Mózes fiainak tett, kéterez esztendővel korábban? Mózes fiainak, akiknek tíz törzse szőrén-szálán eltűnt Izrael területéről, és azzal együtt a világtörténelem színpadáról.
Egyszerűen nyomuk veszett, miután a médek és a perzsák társaságában keletebbre vonultak. A ma zsidónak nevezett nép a maradék két törzs leszármazója, akik Júdea területén éltek – háromezer éve. Elgondolkodtak vajon tudósaink, mi-minden történhetett ott azóta?
Egy kérdés, ami miatt megint többen fognak rasszistának nevezni:
Amilyen iramban fogy a magyar, és szaporodik a roma kisebbség, nem lehetetlen, hogy előbb-utóbb ők lesznek a többség. Lesz itt Európa közepén egy ország, amit Magyarországnak neveznek, de javarészt romák laknak. A magyar nyelv háttérbe szorul, számtalan cigány szó kap helyt benne, de meg nem hal egészen, hisz a romáknak nincs mindenre szavuk, némelyük nem is beszél más nyelvet, a magyaron kívül. Akkor a külföld szemében ők lesznek a magyarok.
De akkor vajon honfoglalóink is romák voltak?
De menjünk tovább!
A szkítáknak különösen erős törzseik laktak a Kaszpi-tenger(KOS-FI-tenger) környékén, és az Aral-tó(úR-éL-tó) déli részén. Kiterítettem a térképet, és mit kellett látnom? Az Ural (úR-éL) keleti oldalától délre fekvő területek ezek. Vagyis az első változat szerint, a délre vándorló ősmagyarok valahol itt kötöttek ki. Valahol a végtelenben még a párhuzamos egyenesek is találkoznak, leülnek meginni egy kávét, közben kellemesen elcseverésznek. Csak mi, ágrólszakadt magyarok nem futottunk össze a szkítákkal, noha folyton-folyvást kerülgettük őket, akár macska a forró kását.
Ők – mármint a Kaszpi-tenger környékiek - voltak a királyi szkíták.
A történelmi feljegyzések szaka törzseknek emlegetik őket. A szaka többes száma a szkit-szkita. Egyes tudósok állítása szerint, a szaka törzsekből váltak ki később a szabírok és az avarok, vagyis ezek a szkíták fejedelmi leszármazottai voltak.
Tormás herceg, Árpád vezér leszármazottja és Bulcsú horka szerint, a magyarok régi neve rettenthetetlen, vagy erős szabír, ahogyan maga Árpád is az volt. Ők csak tudják, nem? Korabeli elbeszélések szerint legalábbis ezt vallották ők ketten, amikor Bizáncba mentek megkeresztelkedni, és szívélyesen elbeszélgettek a császárral, Bíborbanszületett Konstantinnal, akinek írásából ismerjük Árpád fiainak, és hét törzsünknek nevét.
Nos, amit finnugor tudósaink „rettenthetetlen szabírnak” fordítanak, az korántsem ezzel a jelentéssel bír. „Sabartoiasfaloi” – mondta Bulcsú, Konstantin kérdésére válaszolván, Árpádék származásáról szólva. (Illetőleg valami hasonlót mondhatott, amit a császár lejegyzett, ahogy tudott).
Azt még értem, ha nehezen is, hogy miképpen lett a „sabartoi” – ból szabír. (Ámbár ha jómagam tudós lennék, bizonnyal nem elégednék meg ennyivel. Rendben van, hogy „szabír”, de az vajon mi a kutyafüle? Szóval azért én bizonnyal keresném-kutatnám az egyes szavak, kifejezések értelmét is.)
De hogy az „asfaloi” miképpen lehetett egyszerre kun, és rettenthetetlen jelentésű, azt ugyan már fel nem foghatom. Mert a Révai lexikon szerint meg „kun” jelentéssel büszkélkedhetne.
Amellett pedig én nem értem azt sem, vajon amikor a szabír, illetve türk Árpád 892 táján érkezett csak a Kárpát-medencébe, akkor a római Sabaria miért épp e névvel büszkélkedhetett. Szabírokról sohasem is hallottak errefelé, mégis egy egész város kapta róluk a nevét, ámbár lehet véletlen is, persze. De ha meg a szkíták közül váltak ki az avarok és a szabírok, akkor mégiscsak van közük egymáshoz, és Árpád népének mégiscsak volt köze az avarokhoz, meg a szkítákhoz. Ha Árpádék türkök, akkor türkök a szkíták és türkök az avarok is. Krónikáink avarokat nem emlegetnek, szittyákat annál inkább. Olyannyira, hogy mindjár minket, magyarokat mondanak szittyának, azaz szkítának. A szkíták pedig i.e. 1300 előtt hagyták el régi hazájukat, ami haza a Kaukázustól délre, a Régi Keleten - és nem Szibériában! – terült el. És még a „megbízhatóságukról híres” nyugati krónikák sem képesek különbséget tenni szkíta, avar, hun és magyar között, szerintük ez mind egy és ugyanaz a nép.
Véletlenül összetévesztik őket ezek a balgák!
De a véletlenek halmaza egy kissé gyanús.
Számomra az!
Kizárólag a szigorúan tudományos magyarázatokban állja meg a helyét a felfogás, ami szerint, ha valami magától értetődőnek tetszik, az véletlen, ha még inkább magától értetődőnek tetszik akkor tévedés, ha még annál is sokkal magától értetődőbbnek tetszik, akkor meg orcátlan hazugság. Nem is beszélvén tudósainknak azon felette jóindulatú állításáról, ami szerint a szkíták, az avarok, a hunok, a törökök lehettek akár rokonok is, miért is ne, de nekünk őhozzájuk a világon semmi közünk, s hogy ezek a bugyuta krónikások összetévesztettek minket velük, az csakis azért lehetett, mert ellestük a viseletüket, a kultúrájukat, a nyelvüket, meg amit lehetett.
Roppant tudományos magyarázat az, valóban, ami egyre azt állítja, hogy bár nyelvünk ragozó nyelv, legrosszabb esetben is - ha netán a sumér rokonság feltételezését merészségnek, vagy egyenest nagyzolásnak tartjuk - a törökkel rokon, viseletünk perzsa-török-iráni volt a honfoglalás idején, külső sajátosságaink a turáni népekével megegyezők – ide sorolandók a sumérek is – népzenénk sajátságos, pentatonikus zene, hallhatóan törökös elemeket tartalmaz, mondáink a Régi Keletre vezetnek, mindazonáltal mi magunk a velünk semmiféle hasonlóságot nem mutató finnugor népek közé tartozunk, mert cirka ötszáz szót ők is használnak, kisebb-nagyobb torzításokkal, a mi nyelvünkből. Roppant tudományos mondom, mindezek tudatában kijelenteni, hogy finnugorok vagyunk, de együtt éltünk a törökökkel, a perzsákkal, az irániakkal, s ki tudja, még ki-mindenkivel egy-egy ideig, és összeszedtünk ezt-azt. Véletlenül sem lehetséges ennek ellenkezője, mert az jóval egyszerűbb és még hihetőbb is. Egyszerűen lehetetlen, hogy a mai ragozó nyelvű népek mind-mind a sumér kultúra sarjai és hordozói, azonos ágról fakadtak, s egy ideig együtt éltünk az északi népekkel, akik tőlünk lestek el ezt-azt. Ez roppant tudománytalan. Roppant tudománytalan lenne azt állítani, hogy miután Európa mindahány indogermánnak nevezett népe sorban állt a sumér örökségért, ám az egyikükének sem bizonyult, egyszerre csak kiderül róla, hogy a magyarokhoz „kívánkozik”, akik viszont nem álltak sorba érte, finnugor mivoltuk biztos tudatában.
Roppant tudománytalan lenne elgondolkodni azon, hogy az arabok miután olyan iszonyú tudás birtokában voltak háromezer esztendeje, miért kezdtek egyszerre csak visszafelé fejlődni, s miért nem művelik tovább azt a bizonyos tudás. Miért nem őközülük kerülnek ki a világ leghíresebb csillagászai, matematikusai, s általában, miért nem ők a világ legműveltebb népe, miután megtanítottak minket olvasni és számolni? Roppant tudománytalan lenne elgondolkodni rajta, hogy a zsidók, akik háromezer éve szintén kitűntek tudásukkal a többi népek közül, miért ragadtak le azon a szinten, miért nem fejlesztették tovább a kultúrájukat. Kivált annak tudatában érdekes e kérdés, s a rá adandó válasz, hogy ÚR városának – Ábrahám szülővárosa – romjai ma is Mugheir nevű romok alatt találhatók, az Eufrátesz jobbpartján.
Roppant tudománytalan lenne azt feszegetni, miként lehetséges, hogy az ún. indogermán nyelvek visszafelé fejlődtek az utóbbi évezredek során, az eredeti, közös nyelv sokkal fejlettebb volt a mostaniaknál, ugyanakkor a finnugor rokonainknak mondott népek mitológiája, sok ezer esztendővel ezelőttre, ám a mai viszonyoknál sokkal fejlettebb állapotokra vezet vissza. Roppant tudománytalan lenne feltenni a kérdést, hogy vajon a magyarok, előbbiekkel ellentétben, hogyan és főleg honnét rabolhattak össze vad barbár létükre hirtelen annyi tudást, hogy Európa jelentősebb találmányai mind a mai napig magyar elméből pattannak ki, és mellesleg nyelvük sem visszafelé fejlődött, ami óta szókincsüket összerabolták. Roppant tudománytalan lenne a világ legősibb nyelvét a magyarokénak tulajdonítani, értékesnek nevezni egy népet, egy országot, amiről már tulajdon vére is, egy érettségi előtt álló kislány úgy nyilatkozott: „Színésznek készülök, és Hollywoodban fogok lakni. Lehetnék színész itt is, de Magyarország az akkor is csak Magyarország.”
Ha pszichológus lennék, kétségtelenül írnék egy tanulmányt „Milyen irányba torzítja az újabb és újabb generációk lelkületét Magyarországon a ránk erőltetett finnugor mese?” címmel. Oldalakon keresztül taglalhatnám, miféle hatást gyakorol egy nemzetre, ha százötven éven át tanítják neki, hogy amije csak van, mind anyagi, mind szellemi értelemben, annak töredéke sem az övé a kezdetek óta, hanem egyszerűen csak „ráragadt”, ami nem ragadós, azt meg ellopta. Miféle gondolkodásmód jellemezhet egy embert, aki abban a tudatban nőtt fel, hogy képtelen gondolkodni, képtelen eredetit, újat teremteni a maga erejéből, ahogyan ősei is képtelen voltak effélékre, éppen ezért folyton majmolnia kell valakit, lesnie, várnia, hogy a nála okosabbak felől mikor repül a sült galamb. Mennyire szégyen egy ilyen nemzet fiának becstelennek lennie, avagy mennyire szégyen egy ilyen nemzet fiának lenni?
Roppant tanulságos, és érdekes lenne.
Kivéve persze, ha ez a cél…
Épp ilyen érdekes a Babilon környéki Szkythopolisz.
Hazugság és tévedés egy létezett városnév nem lehet, következésképp – tudós logikával gondolkodva - ez bizonnyal véletlen. A babiloniaknak véletlenül épp ez a név jutott eszükbe. Vagy annyira rettegtek a szkítáktól, hogy ijedtükben egy egész várost neveztek el róluk (akár a szabírokról a rómaiak, és a magyarokról a morvák meg a bolgárok.). És végtére is egyedül az én problémám, hogy mi gyanús, mi nem, és amúgy is bele találtam esni abba a hibába, aminek már a jó öreg Anonymus is köszönhette a „szavahihetetlen” jelzőt, tudniillik, hogy helynevekből vonok le messzemenő következtetéseket.
Elárulom, mást sem teszek!
Adott egy Eufrátesz – Efrat - nevű folyó, amit - tudván, hogy a magánhangzókat nem jelölték a „h” hangzó meg legtöbbször néma, tehát szintén nem jelölték - akár úgy is hangzósíthatunk: „Fehér Tó”. Akad magyar forrás, ami tónak nevezi a folyót, ugyanis a nagyobb vizek legmeghatározóbb tulajdonsága eredetileg nem az volt, hogy folynak-e, avagy állnak. A nagy vizekben annak idején az istenek lelkei lakoztak, ez volt az ő szállásuk. De „folyam”, és „SARJ” jelentésű „Et”, „Ete”, „Ede” szavunk is, amit őseink keresztnévként használtak. Később váltak aztán a folyók egyszerű folyókká, amikor már nem számított annyira, melyik isten szállása épp az adott víz. Láthatjuk például, hogy a Tisza átírható „Ta IS-A” alakra, aminek jelentése egészen egyértelmű, lentebb megmagyarázom, és amiből létezett legalább egy még ezen a miénken kívül – Mezopotámiában.
Avagy a Duna is lehetett eredetileg „Tó-Anya”, (Hunor és Magor apja, Ménrót, vagy Nimród Thana fia), s ezt alátámasztani látszik a Danubius név is, hisz a „T” ikerhangja a „D”-nek (is!), gyakorta felcserélődnek. A teljes név ennek megfelelően „Tó-Anya Víz”, ahol a magyar nyelv szabályainak megfelelően az első, azaz a hangsúlyos szótag magánhangzójához igazodott a többi. És lentebb ennek jelentését is érteni fogjuk, de annyit már most látunk, hogy ez a „Fi IS” alakulhatott később „VÍZ”-zé, ugyanis az ősök lelkei, kivétel nélkül, minden esetben valamiféle vízben leltek szállást. Hallottak már példának okáért a „Borisztenész” nevű folyóról? A Dnyeper ókori neve, és egész „véletlenül” magyar (Boristenős). És Bacchus istenről, a bor istenéről, akit féktelen, italos tivornyákon volt szokás imádni?
Nagyon úgy tűnik, mintha „Bacchus” valójában „Bak-Kos” lenne, értelmetlennek tetszik, de nagyon is megvan az értelme. Ha létezik Inachos – „Ünő-Kos”, „Éganya-Kos” -, akkor Bak-Kosnak is megvan a maga létalapja – de jóval később. Inachos márpedig létezett, az argosziak Özönvíz utáni, első királyának mondja a monda, amúgy meg Argolisz legnagyobb folyójának istene, ami folyó később Panica néven szerepelt.
A Dunának egy másik neve az Ister, ami viszont Babilonba, Istár istennőhöz vezet, s aminek helyes átirata véleményem szerint „IS eT aRa”. Jelentése egyértelmű, és magyar.
Vagyis hát – ősnyelven íródott.
De sorolhatnánk tovább! Maros = „MaRS”. „Ma úR I” ha az „agatirszek változatát” vesszük alapul, csakhogy az ugyanaz – lentebb meglátjuk.
És a szórend magyar.
A „Szamos” miért is ne egyezhetne Samas (Szemes) napisten nevével, aki Istár babiloni istennő testvére, de egyúttal Szín holdistené is, és mellesleg ANU (!) anyaistennő gyermeke, és Istárnak, bevett pártus szokás szerint, férje is. Tiszteletének fő helyei: Uruk (Dél-Babilónia) Akkád (Észak-Babilonia) és Ninive (Asszíria). Sumér neve pedig „UTU-ES”, de ha megengedik jómagam inkább az „UTAS” nevet tartanám helyesnek. És még számtalan alakban olvasható, ezt is meglátjuk lentebb. Az idegen ajkú tudósok, amikor úgy-ahogy megfejtették az ékírásos jeleket, saját szájízük szerint voltak kénytelenek magánhangzókat illeszteni a mássalhangzók közé. A Régi Kelet ősi írásai kizárólag mássalhangzókat jelöltek. És amikor sejtelmük sincs, miféle magánhangzó illik adott helyre, mindössze annyit jelöl az írás, hogy oda bizony magánhangzó kell, nos, beillesztenek oda egy „E” hangot.
Érteni fogjuk később, egyelőre csak ízelítőnek szántam ezt a néhány példát.
És lehet, hogy csak szavak, de túl egyértelműek ahhoz, hogy figyelmen kívül hagyhassuk őket. A szavak nem hazudnak, ők képtelenek rá, nem úgy, mint mi emberek. Valaki, valamiért elnevezte Istárnak a Dunát és Szamosnak a Szamost, Körösnek a Köröst (KöR-őS), Kaposnak a Kapost (HaPi-őS), Mátrának a Mátrát (Ma Tó Ra), Tátrának a Tátrát (Tata úR), Kárpátoknak a Kárpátokat (KöR-PaDoK), és sorolhatnám, s mi a mai napig használjuk ezen elnevezések java részét. Nyilván, mert a lakottság folyamatos volt onnantól kezdve. Időközben teljes egészében kicserélődhettek génjeink, vérünk, ahogyan történt véleményem szerint a Régi Kelet lakóival. Mondom, megeshetett volna, de mivel nyelvünk a sumérekének csaknem egészen hű mása – ne mondjuk, hogy a suméreké, mert sokan, a finnugor butítás évszázada után, annak hatása alatt el nem hihetik, ha millió bizonyíték akad is rája -, s az embertan szerint génjeink is őhozzájuk állnak legközelebb, attól tartok, nem csupán szellemi örökségként nevezzük folyóinkat, ahogy nevezzük.
A hangzósítás – az Eufratesz esetében - lehet netán „Fehér Tes”, ahol a „tes” a Bibliából jól ismert „törzs” szóval azonos, és akad alig néhány tucatnyi uralkodó arrafelé, akinek méltóságneve nemes egyszerűséggel fáraó, nekünk magyaroknak meg van egy András királyunk, aki csak Fehér András néven ismert, ugye nem feltétlenül logikus következtetés, ha azt mondom, talán akadhat közöttük némi kapcsolat. Már miért akadna?
Ra, vagy Ré a Napisten neve – vonatkoztassunk el egy kis időre a magánhangzóktól! – éppúgy lehet „úR” is, ahogyan manapság mondjuk, és azt, hogy az „úr” szócska az ősi magyar nyelvben a mainál sokkal nagyobb méltóságot jelentett, még finnugor tudósaink sem tagadhatják. Az „életfáról” talán már mind hallottunk, de elképzelhetetlen-e, hogy valójában „családfát” jelöl, méghozzá „ÉL-ET” családfáját?
Leszármazóit valakinek, akit „ÉLET”-nek neveztek?
Aminek fordítottja véletlenül az ETÉL = folyam?
Elképzelhetetlen-e, hogy a „Fa” szóból alakult „Fi” szavunk, mint a „családfa egyik hajtása”, s épp azért a „Fa” megjelölés, mert ez a fő hajtás, a fővonal, azaz a mindent örökül kapó ág? „Fa I Ra” ennek megfelelően nagyjából annyit tesz, „I” elsőszülöttjének vérvonaláról származó úr”.
Ugye, mennyivel egyszerűbb a „Fa I Ra”?
„Fa I Ra” = FEHÉR
Eszünkbe jut őseink híresen szófukar természete?
Még annyit tegyünk hozzá, hogy a fehér szín az „égből származókat” illette. Márpedig Egyiptom fáraói, akárcsak az összes uralkodók, „égből származók” voltak, istenek, akiknek apja saját, és népük hite szerint is, a főisten volt maga. Koránt sem Jézus az egyetlen, akit földi anya szült, de Isten nemzett. Példának ott van mindjárt Herkules, helyesebben Heraklész a pártusok egyik közkedvelt istene, meg persze ott van Kyrosz, és általában az ókori uralkodók mind.
Puszta véletlen persze András királyunk „Fehér” mellékneve. Véletlenül Fehérvár nevű királyi székvárosunk is „fehér”, véletlenül Bel-grád is „fehérvárat” jelent (Nádorfehérvár), aztán ott van még Gyulafehérvár…A magyarok valami különös kényszer folytán ragasztották mindenre a „fehér” nevet.
A Szentírás a „tes” szót használja a „törzs” helyett akkor, amikor Baráth Tibor rámutatott, hogy az általa tanulmányozott, magyar nyelvű, sok ezer éves írott emlékek mennyire igyekeztek elkerülni a mássalhangzók torlódását. Tehát, amennyiben egy magyar anyanyelvű, kizárólag mássalhangzókat használva, le kívánta jegyezni a „törzs” szót, azt írta: „T.S”. Nyilván ezenképp alakult „föld” szavunk „főd” alakú párja.
A Biblia eredeti szövegeinek nem ragozó nyelvű fordítói pedig, csak úgy találomra hangzósították a lelt szövegeket. Így lett aztán a „törzs”-ből „TeS”. És mennyi, de mennyi téves adat szerepelhet még a Bibliában! És akkor még I. Béla „Magnus” (MaG-aNuS) melléknevét meg sem említettem, ami átírható „Ma I Nu aS”> Ménes alakra. Ménes pedig az i.e. 3200 körül élt, a két Egyiptomot egyesítő fáraó.
Véletlen!
Ahogyan minden más is az.
Esetleg az elmaradhatatlan magyar nagyzolás számlájára írandó. Bizonnyal fülükbe juthatott eleinknek, hogy valaha „Fi eR Ió” néven nevezték Egyiptom vagy mifene uralkodóit, és megtetszett nekik az elnevezés. Nem olyan nagy dolog az! Loptunk mi sok mást is, már miért épp egy uralkodói cím kölcsönzésekor ébredt volna fel sosem is létezett lelkiismeretünk? Épp csak a szórenden kellett változtatni kicsit, így jobban illeszkedik a szedett-vedett, innen-onnan összelopkodott magyar nyelvbe.
A tonzúrát, azaz a papok fején virító tar kört nyilván véletlenül nevezték eleink „PILIS” néven, amikor a Pilis (Fi Él IS) nevű hegység egyik hegycsúcsa a TAR-hegy, és véletlenül épp TAR, vagy SZÁR Zerind szállásolt arrafelé (Tar = „eT-aRa”, és Szár „őS-aRa” = Sára), a papokkal összekapcsolt PILIS név teljesen véletlenül cseng össze a szigorú vallásosságukról híres FILISZTEUSOK nevével.
Ránk ragadt, ahogyan annyi más.
„TaR-KáN” (Tarján) nevű törzsünknek semmi köze a „TAR”-hoz. Hátmég, ha átírjuk „Tó Ra I aNu”, vagy netán a „Tar” = „Szár” azonosság elvén „Sár-Kán” alakra! Nyomban a tüzet okádó sárkányoknál kötöttünk ki, akiknek létezett hétfejű és tizenkét fejű változata is.
És ez a „Sabartoiasfaloi”!
Lejjebb elárulom, miféle jelentést hámoztam ki belőle jómagam, ami sokkalta inkább hangzik hihetőnek, már csak azért is, mert egyáltalán nem erőltetett, noha én sem nyelvész, sem történész nem vagyok, tehát nem is értem, honnét veszem magamnak a bátorságot, hogy tudósainkkal vitatkozni merészeljek.
De azért elárulom mégis, lentebb!
És nem neves ősöket, csak az igazat keresem.
Az igazat, a „kitalált magyar középkor” helyett. És az egész világ kitalált történelme helyett. Az igazat. S az igazságot kimondani sosem szégyen. Fájdalmasnak fájdalmas, de csak annak fáj, akinek vaj van a füle mögött. Ám ha gondolkodás nélkül elvetjük azt, amit őseink ránk hagyományoztak, tudományos érveket keresünk, tudományos érvekkel is ugyanoda lyukadunk ki, s ezért elvetjük újból, akkor az ördögi körnek sosem szakad vége, nekünk meg sosem lesz igaz történelmünk, a „kitalált” helyett. Őseinknek volt, ők könnyen voltak, de tőlünk elvették, úgy 150-200 esztendeje, s nekünk vissza kell szereznünk, ha élni akarunk, mert „a múlt nem halhat meg, hogy a holnap megszülethessen”.
Természetesen én nem kételkedtem egyetlen pillanatig sem abban, hogy amit a mai kor tudósai egy-kétezer évvel később kiderítenek, annak jóval nagyobb létalapja van, mint amit alig néhány évtizeddel az események után íródott krónikák örökítettek meg. Mert tudósaink gondolkodás nélkül hajlamosak megcáfolni az efféle adatokat, ámbár Konstantinét többnyire hitelesnek tekintik, s e bizalmat az ezer éve élt császár mindössze azzal érdemelte ki, hogy nem volt magyar.
Szép, nem úgy látja, Kedves Olvasóm?
A magyar krónikások egészen más megítélés alá esnek, ők ugyanis mániákus hazudozók. Kitalált középkorral traktálják szegény tudósokat, akik nem győzik cáfolni a nevetségesebbnél-nevetségesebb adatokat. Kutatóink emberfeletti erővel próbálják kideríteni az igazat, ehhez igénybe veszik az összes nyugati forrást, előszeretettel tanulmányozzák a különféle évkönyveket – Fuldai Évkönyvek, Altaichi Évkönyvek – azoknak minden szavát feltétel nélkül elhiszik – s közben jottányit sem zavarja őket a tudat, hogy halálos ellenségeink véleményét olvassák éppen -, de a magyar krónikákat hazugnak nevezik. Hazudik a népi emlékezet is, ami önmaga, önnön utódai számára próbálta hátra hagyni az ősök – igaz! – történetét, ellenben a szüntelenül a magyarok kárára áskálódó nyugati krónikák az utolsó szóig igazat állítanak.
Véleményem szerint elegendő lenne megfontolni kedvenc jelszavamat:
Én megtanultam írni, Te tanulj meg olvasni!
Biztos, hogy a magyar krónikásokban van a hiba?
Fájdalom – az utóbbi időkben szép lassan, de biztosan bebizonyosodik - épp azoknak a forrásoknak hittünk leginkább, azokra építettük összes tudásunkat, akik bármit hajlandóak lettek volna – és voltak is – elkövetni a magyar történelem meghamisításának, a hun-avar-magyar folytonosság megszakításának érdekében, s nem másból, csakis hatalomvágyból, irigységből, mások babérjaira vágyakozandó. Mert ha a magyarokról kiderül, hogy a szkíták, hunok, avarok, pártusok, médek, agatirszek, sumérek utódai, akkor mindjárt fény derül arra, hogy a magyarság elődei uralták a Kárpát-medencét és környékét évezredek óta, és hogy Jézus királynak, a pártus hercegnek több köze volt a magyarokhoz, mint a római pápához, aki a kezdet kezdetén koránt sem volt római. Talán csak butaságom kérdezteti velem, de Róma „megtéréséig” vajon hová fészkelték be magukat a pápák? (Ez a „székeltek” szó nekem valamiért nem tetszik, igyekszem elkerülni, pedig igen tanulságos.) Honnét irányította „nyáját” a kereszténység legfőbb „pásztora”? Kinek védelme alatt élt és munkálkodott? Milyen nyelven beszélt? Hisz Jézus nyelve nem a latin, és még csak nem is a héber. Most épp aráminak lett nyilvánítva, de lentebb erről még lesz szó. Véleményem szerint még csak nem is arámi.
Vajon a vatikáni levéltárban hány és hányféle irat lapul, ami egy csapásra megadhatná a választ a történészek dilemmáira, és vajon a Katolikus Egyház miért hallgat oly mélyen?
II. János Pál bocsánatot kért a világtól mindazért az igazságtalanságért, amit a Katolikus Egyház elkövetett. De a magyaroktól ki és főleg mikor fog bocsánatot kérni?
Persze megértem én azt is, ha az Egyház nem pártolja a tudományt, hisz a „tudás fájának gyümölcse” – amiről senki nem állította, hogy alma lenne, mégis ez maradt fenn a köztudatban! - hamar felnyitná az emberek szemét, még azon kevesekét is, akik vakon hisznek a Szentírásnak. Márpedig minél kevesebb a hívő, annál szegényebb az eklézsia. Amint a hívők elgondolkodnak azon, hogy miféle Isten az, aki nem csak hogy megengedi halálok halálával halni egyetlen fiát, de ez a kínhalál őt még elégtétellel is eltölti, amint belegondolunk, hogy a világ egyetlen igaz emberének kellett iszonyú halállal halnia, hogy az igaztalanok élhessenek tovább, nos, akkor még inkább megcsappannak az amúgy is egyre zsugorodó egyházi bevételek. Amint felteszem magamnak a kérdést, mi okból tartsak én irgalmasnak és igazságosnak valakit, aki megorrol az emberiségre, és csakis annak révén hajlandó megbékélni, hogyha az emberiség halálra kínozza az ő imádott fiát, abban a pillanatban elkezdem kétségbe vonni a Biblia összes állítását, s nem lehetetlen, hogy többé eszembe nem jut pénzt dobni a perselybe. Akkor pedig azon csúfos helyzet állanék elő, hogy a papok, sok ezredévnyi semmittevés tétlensége okán eltespedve, mehetnek szántani, vetni, ha netán vacsorázni és borozgatni óhajtanának, és ott kinn, a szántóföldön, a rekkenő hőségben ismételgethetik önmaguk biztatására, hogy Isten rendelte így.
Jézus élt, és létezett, és afféle karizmával kellett rendelkeznie, ami keveseknek adatik meg. De hogy kétezer év távlatából a mohó, pénzsóvár, úrhatnám emberiség, meg persze a mohó, pénzsóvár, úrhatnám papság miféle szavakat „ad az ő szájába”, csak hogy önmagát igazolja, hát ahhoz bizony neki magának már nincsen sok köze. És Jézus teremtője is létezett, létezik, akárcsak az emberiség, a világmindenség teremtője. Nem más „Ő”, mint egy természeti erő, ami teremteni volt képes, de képes ölni, pusztítani, rombolni is, hisz épp ezért félték annyira a termékenységi vallást követő ősnépek. Esetleg még egy földön kívüli civilizáció is rásegíthetett a dologra, de szinte látom, ahogy ennek hallatán többen elmosolyodnak.
(Enrico Fermit egyszer megkérdezték, hogy léteznek-e földönkívüliek - mire ő azt felelte - igen, itt élnek közöttünk - és magyaroknak hívják őket.)
Mindenesetre hat-hétezer esztendeje élt eleink, akiknek tudását lekicsinyeljük, akiket műveletlennek és „sötétnek” hiszünk, sosem jutottak oly messzire a fantáziálásban, hogy elképzeljenek egy, a felhők között, roppant aranytrónuson gubbasztó, nagyszakállú öregurat, mint mindenek teremtőjét, fenntartóját, s mint a világ sorsának alakítóját. Évszázadokig tartó, véres háborúk voltak csak képesek elfogadtatni velük, hogy bolondnak nézik őket. Sokan közülük meghaltak inkább, hogysem magukénak vallják ezt a gyerekes mesét.
Ők voltak a pogányok, a barbárok.
A pogány barbárok egyetlen bűne pedig az volt, hogy áldozataikat – étkeket, italokat, kincseket – szent helyeikre vitték, ahol őseik szellemei „éltek”, nem az egyházat gazdagították azokkal, és ha hittek is természetfeletti segítségben, hát egykor élt őseik lelkeit hívták segítségül, nem egyebet. S amíg ez így ment, addig a keresztény vallást mai formájában kiagyaló és bőszen terjesztő, emberfeletti gazdagságról, ugyanakkor halálig tartó semmittevésről álmodozó szemfényvesztők célja elérhetetlennek látszott. Ezek után nem csoda hát, ha az egyháznak ellensége a tudomány, ellenségei a tudósok. Nem véletlenül irtotta őket olyan elszántan, évszázadokon keresztül, boszorkányüldözés címszó alatt, és nem véletlenül voltak kedvenc „máglyarakás-alapanyagai” a tudósok által terjesztett tanokat örökül hagyni kívánó könyvek.
Szép teljesítmény volt átírni a történelmet, ezer évig nem is derült rá fény, ámbár finnugor tudósaink alaposan meg is dolgoztak – dolgoznak - azért, hogy ez így essen, de talán nem készakarva. Vagy ki tudja?
De elég ebből!
A kínai források azt mondják, a szakák olyanok, akár a hunok. Még nyelvük is csaknem teljesen azonos volt. Summa-summarum, az avarok, a hunok, a szabirok, az úzok mind-mind a szkíták közül kerültek ki, vagyis testvérnépek. És mindenképpen valahol közöttük kell keresnünk a magyarok őseit, bárkinek is hiszünk! Hisz a szkíták birodalma – emlékezzünk! – a Kárpát-medencétől, Észak-Kínáig terjedt. (Ahhoz képest, hogy ilyen sokan voltak, nyom nélkül kihaltak! – mondják nagy tudású tudósaink.) Ezen a területen tartózkodtak – kizárásos alapon - az ősmagyarok is bármilyen név alatt. De mindenképpen közük volt a szkítákhoz, s a többi népekhez. Persze szíves-örömest beleegyeznék, ha valaki azt állítaná, hogy mi már akkor űrutazásra voltunk képesek, és épp a Holdon éltünk, de attól tartok, effélét senki nem állít. Ha meg nem a Holdon, nem Nyugaton, nem Babilonban – onnan már elűztek bennünket – nem az indiánok földjén éltünk, és kínaiak sem vagyunk, akkor egyedül a Kína-Kárpát-medence között elnyúló területeken „barbárkodhattunk” éppen.
Már a Kr.e.13. századból származó egyiptomi papirusz a „magurok” országát említi, egy Kr.e 735 körüli asszír forrás pedig Guriánia néven ismeri ugyanazt a területet. Történelmi adatok támasztják alá, hogy a Kaukázustól délre élt egy törzs, a magerdán törzs, a Van-tó környékén. Kr.e. a 17. századtól nevük egyre sűrűbben fordul elő, többféle változatban. Úgymint: matchar, megori, maghiori, maghiar, mogher, makar, madar, madzsar. Ez pedig – mint azt már említettem – a szkíták ősi szállásterületeinek felel meg. Ararát hegye nem esik távolra innét, Magóg emlegetése sem a krónikások fantáziáját dicséri egyes-egyedül. Már Sevillai Izidor is Jáfettől, illetve annak fiától, Mágógtól származtatta a szkítákat és gótokat. Érdekes, hogy éppen őket, akiknek egyikéről nem tudni ki volt pontosan, noha krónikáink szerint mi magunk vagyunk, másika meg germánnak mondott törzs, noha lentebb látni fogjuk, hogy még nevük – „germán” – is magyar, azaz sumér eredetű szó.
Ők talán még tudták, hogy a magyarok jó része azon vidékről származik!
Hihetetlen?
A krónikák együtt említik a királyi szkítákat a szabírokkal. Későbbi adatok szerint, szabír törzsek élnek a Kaszpi-tenger nyugati vidékén. (Megjegyzés: Ez már meglehetősen közel esik Levédiához!)
Nézzük a hunokat!
A fehér (!) hunok országa India északi tartományaitól, az Aral-tó keleti térségéig terjedt. (Megjegyzés: Hú, de érdekes! Megint ugyanoda lyukadtunk ki! Az Uraltól délre eső területekre, ahol a királyi szkíták éltek, s ahová az állítólagos finnugor-magyarok vándoroltak.)
A fekete hunok (Attila) birodalma pedig Észak-Perzsia, az Aral-tó, (Forgalmas egy hely lehetett!!!) Kaszpi-tenger, Fekete-tenger, Kaukázus, Volga, Don, Dnyeszter, Kárpát-medence, Alpok-lejtői térségig. Kína és India egy részét fehér hunok szállták meg. (Nem árt tudni, hogy a kínai Nagy Fal az ázsiai hunok elleni védekezés céljára épült. És azt sem, hogy a hunok hatalmas népének sem lelik nyomait mai tudósaink. Ekkora népek, mint a szkíták és a hunok, hogyan tűnhettek el nyomtalanul? Ámbár a hunok leszármazói a bolgárok lehetnek. - teszik hozzá.
Jómagam sosem részesültem még abban az irdatlan szerencsében, hogy szemtől-szembe állhattam volna egy bolgárral. Úgyhogy árulja már el valaki: Sárga bőrűek és ferde szeműek vajon? Mert Attila és népe az volt, tudósaink állítják, s ezen állításból egyenesen adódik, hogy nem lehettek a magyarok ősei, tudósainknak már bizonygatniuk sem kell, az okosabb ráébred magától is. No, de akkor a bolgárok vajon mongolok?
Egy érdekesség:
Álmos családja, s az Árpád-ház fejedelmei, a Turul-nemzetségből származtatták magukat. Akárcsak Attila király.
Vajon mi köze lehet mindennek a szittyák turulábrázolásához?
Ez is véletlen csupán?
Jó, akkor soroljunk fel még néhány „véletlen” egybeesését!
Vajon a galambász sólyom egyik fajtájának neve miért éppen Gara, a Régi Keleten miért éppen Magaru az oroszlán neve, s a sumérek meg az egyiptomiak miért épp a sólyom meg az oroszlán népe? (Az oroszláné, akiről csak annyit tudni, hogy i.e.500 körül már valahol a Kárpát-medence vidékén „lakott”, azokon a bizonyos fehér folttal jelölt területeken, már a hunok idején is, és még jóval tovább. Az oroszláné, akinek Magaru neve véletlenül hasonlít annyira Magor nevéhez, és ami Árpád-házi királyaink, és több magyar főúr címerén újra és újra feltűnt. Az oroszláné, „akire” az Eufratesz torkolatvidékén fekvő Sumért meghódító, annak összes tudását, szellemi kincsét, istenségét magáénak kikiáltó Asszíria véres kezű királyai olyan előszeretettel lövöldöztek nyilaikkal, s akit a franciák és angolok ma is:
„Lion” = „Él I aNu” (Istenanya; Él-Ősanya) néven emlegetnek, a németek „Löwe”-nek mondják, ami meg „Él Fi”, „ÉL fia”, aligha nem LÉVI. Mi magyarok pedig azt állítjuk róla, hogy ő egy „oroszlán”, vagyis „úR-őS-éL-aNu”. Vannak ismerőseim, akik mostanság is, tréfálkozásképpen „X óR”-nak, meg „Y óR”-nak szólítják egymást, s valóban, „úR” szavunkat ejtettük valaha így is, meg még ezerféleképpen. „Oroszlán” eredeti hangzása tehát: „ÓrőS-éLaNu”.
Vajon a latin nyelv miféle véletlen folytán hívja „astor”-nak a héjaféléket, amikor a Régi Kelet termékenységi istene az oroszlánpár kísérte Istár, az egyiptomi fáraók szokásos címe „Est-Úr”, az észtek hazája Eston (IS eT hoN), a magyar uralkodóház totemállata meg a héja? Vajon a sólyomfélék másik neve, aquila, hogyan ragadt rá Aquitániára és miért, hogy egyes nyelvek „aquva” (aK-Fa) névvel illetik a vizet? Vajon miért nevezik a sumérek Gurusunu néven legnagyobb ünnepüket, a karácsony „elődjét”? (Ami egyébként nem magyar tudósok helytelen olvasatának eredménye, és lentebb elárulom, hogyan hangzik helyesen.) Gurusunu a téli napforduló ünnepe volt, a Nap, akkádul Samas – Szemes (Szem őS) -, sumérul „UTU-ES” (Utas) újjászületését ünnepelték, hisz attól kezdve egyre hosszabbodnak a nappalok és rövidülnek az éjszakák, vagyis a fény győzedelmeskedett a sötétség felett. Mindez hitük szerint azonképpen történhetett meg, hogy megérkezett a hatalmas szárnyas madár, s újra a magasba emelte az alacsonyan járó „ÁTEN”-t, azaz a Napkorongot.
De persze a heves-megyei ÁTÁNY falu is egészen véletlenül lett az, ami. Lakóinak, akik ki tudja honnét, és főleg ki tudja mikor keveredtek oda, épp ez jutott eszébe. Véletlenek mindig voltak. Véletlenül épp Heves (G Fi IS)-megye területén, márpedig Baráth Tibor szerint „Hab Úr” (GaB óR) címmel a papokat illették az ókorban. Ha ő mondja, úgy lehet, épp csak áthangzósítanám „KéP úR”, GÁBOR (GABRIÉL) alakra, mert véleményem szerint a „H” bármilyen torokhangot jelölhet.
Egyes, ókori egyiptomi feliratok „Seb Úr”-nak, „Kep úR”-nak, „HeG úR”-nak mondanak egy Árpád nevű alakot, és lentebb meglátjuk, hogy Heves neve könnyedén átváltozhat „Seb-eS”-sé (SZEPES) „Kep-eS”-sé (KAPOS)
Gondoljuk csak végig, mit tett Árpád a vérszerződéskor!
Ivókürtöt vett elő, méghozzá színaranyt (arany = Úranya), és ez az ivókürt elengedhetetlen része volt a ceremóniának. Nem Árpád nagyzolási mániája követelte meg a kürt aranyból való mivoltát, ámbár finnugor tudósaink szívesebben maradnak ennél a magyarázatnál. És a krónika még azt sem felejti el közölni velünk, kései utódokkal, hogy e kürtöt Árpád bizony apjától, Álmostól kapta örökül. Mód felett szűkölködő egy fejedelmi család lehetett, ahol a hatalmas fejedelem egyszem fiának és egyben utódjának egyetlen ivókürtöcskét ad örökségül, nem úgy látják? Kivéve persze, ha nem akármilyen ivókürtöcske az, hanem talán a legfőbb papi méltóságot jelképező kürtöcske.
Az már valami, ahogyan a feledhetetlen emlékű Hofi Géza mondaná.
Későbben, amikor Árpád az istenek áldását kérte a magyarokra és azok új hazájára, e kürtnek újabb jelentőségteljes szerep jutott, ahogyan általában a nappapok, illetve szempapok celebrálta szent rituálék esetében az már csak lenni szokott. Ők minden esetben „vizes” tevékenységekkel segítették hozzá uraikat és azok népét az áldáshoz, meg még ezer máshoz, s mivel a folyóvíz és hab fogalmak meggyeznek, „Hab Urak” váltak belőlük (Baráth Tibor véleménye szerint)
S hogy ezen kifejezés – vagy valami hasonló - Magyarországon is használatos volt, talán nem vonjuk kétségbe, miután értesültünk a rege elmondása szerint a Balatonban lakó hableányokról. Maga a szó „hableány”, létezik a magyar nyelvben, bárha itt szokott következni az a nagyon elmés fordulat, hogy kölcsönvettük. Bizonnyal a Disney-meséből. Véleményem szerint „papnő”, „papkirálynő” jelentést tulajdoníthatunk neki, de persze talán mégis inkább „cukorbaba”, finnugorista gondolatmenet alapján. A Balaton nevét loptuk-e, nem-e, s ha igen, kitől, meg nem mondom. Mindenesetre a babiloni Bál isten, s a napkorong egyiptomi „Áten” (Aton) nevéből tevődik össze, ha alaposabban megnézzük, márpedig Bál épp azon istenségek közé tartozott, akit sokan szolgáltak, és sokszor papnők- Hab Leányok.
Újabb véletlenek?
A helyes olvasat nem „Falat-Hon”, ámbár lehetne az is, és Trianon óta valóban az.
A Napot ezerképpen nevezték, bármiféle néven, ami a nagy, kerek, ragyogó „csodát” idézte képzeletükben. Lehetett Kör, Gyűrű, Korong, Utas, Égúr, Székúr, Tányér, és még ki tudja, mi minden. És ezek tudatában talán már nem is lepődünk meg annyira, ha azt mondom, Eger patak amúgy, hivatalos magyar nevén inkább talán „Égúr”, „Egyúr”, „I úR” pataka lehetett.
Most jöhet még az a kifogás, hogy tudniillik: A falu régebben is kaphatta az Átány nevet, nem feltétlenül kellett azt épp a magyaroktól kapnia, talán egy átvonuló, Keletről elszakadt néptörzs ragasztotta rá. Igen ám, csakhogy mai településneveink csakis akkor maradhattak fenn mostanáig, ha lakottságuk az elnevezés óta folyamatos. Amennyiben egy település elnéptelenedik, későbben meg újabb, más nemzetiségű lakók veszik birtokba, kicsi a valószínűsége, hogy véletlenül épp azt a nevet adják neki, amit a régebbi lakók is használtak.
És hazánk területén ezer meg ezer ilyen földrajzi név létezik!
A Kánaán, Palesztina, Szíria környéki Arad, Árvád, Ugarit, Gileád – Gila a hét vezér egyike, noha mi Gyula néven talán ismerősebbnek találjuk a nevet –, Palesztina, ami nálunk Pilis alakban fordul elő, Jerikó, Jeruzsálem, azaz „eG úR Szelleme” (szellem = őS éL éL Ma; „őS éL éL” visszafelé LÉLEK, a „K” és „S” betűket még a tudósok sem tudják megkülönböztetni egymástól), a sumér város Úr, ami egyértelműen magyar, Uruk, azaz „Urak”, ami megegyezik Irak (eGyuRak”) nevével, Irán azaz „eGyúR-aNu”, és Takhsi véletlenül keveredtek épp oda, vagy csak Taksony (külföldi forrásokban Taxés) fejedelmünk is valami zengzetesebb névre vágyott? Tudósaink véleménye szerint ez is török név, jelentése „jóllakott”. Megjegyzem nem is csoda, ha folytatta elei rabló életmódját. Még a nevét is lopta, akár I. András.
No, és mi a helyzet a hettiták hét városkirályságot magába foglaló birodalmával, mely hét királyság mindegyike a birodalom egy-egy hetede, azaz heted-hétország? Mózes nevét is például csak mi írjuk Mózesnek, amúgyan Moses, és különös módon, a Biblia a magyar „mos” szóból igyekszik eredeztetni. Hasonló nevű szakrális fejedelmünk volt nekünk is, úgy nevezték: „Él Ma-aS”.
Nem pedig Álmos.
Szemes (aS Ma aS) nevéből.
Ahogyan Mózes sem Mózes, hanem „Ma aS eS”.
Eleink valóban annyira fantáziátlanok lettek volna, hogy mindent másoktól hallottak, egy másik nép történetét őrizték meg gyönyörű népmeséinkben, mondáinkban? De hová tűnt vajon mostanra az a nép? Miért nem jelentkezik, miért nem követeli vissza, ami az övé? És hová utazott Babszem Jankó a marha fülében? Miért kellett folyton rejtőzködnie? Nem azért-e, mert „babszem” – papszem> szempap – volt szegény, a keresztények halálos ellensége? És Jankó? Amikor az egyik honfoglaló törzs, éppen az, aminek jelentős hányada Csaba királyfi oldalán elhagyta az országot, Jenő név alatt élt és létezett? És vajon mi a helyzet Hüvelyk Matyival? Neki miért kellett olyan iciri-picirinek, észrevétlennek lennie? Ki elől bújkált szegényke? És Matyi? Amikor ma is élő néptörzsünk a matyó?
Biztos, hogy ezeket a jámbor meséket csak úgy útközben szedegette össze a vándorló, „barbár, pogány” magyarság? Nem tulajdon őstörténetét foglalta-e mese alakba, hogy felkeltse a fiatalok, gyermekek érdeklődését, magára terelje az eljövendő generáció figyelmét, és megszerettesse magát vele, hogy fennmaradhasson, míg csak magyar él a földön? Ez csak mese, a krónika meg hazudik, és mi nem tudjuk, honnét jöttünk, kik vagyunk? Akkor, amikor a Csodaszarvas-monda Berekát emleget, nekünk meg, illetve palócainknak, a matyó mellett másik törzsnevük a barkó? Akkor, amikor palóc s székely – a tudósok szerint – egytőről fakadt, Hunor és Magor Bereka népének asszonyait vette nőül, a székely mondás pedig szentül állítja, hogy ha nincs székely, hát magyar sincs?
Sorolhatnám napestig.
De menjünk tovább!
Vajon Árpád vezér csapatai miért nem fogtak egyetlenegyszer sem fegyvert a Kárpát-medencében lakó hun és avar népesség tagjaira? Pusztán azért, mert örömmel fogadták őket? Vagy ennél jóval mélyebb indokaik is voltak rá? Talán az, hogy rokonaiknak tartották őket? Épp megmentésükre érkeztek netán?
Véleményem szerint túl sok a véletlen, de lehet, hogy csak elfogult vagyok, s még az sem kizárt, hogy kevés ismerettel rendelkezem a témában. (Pedig, higgyék el, kérem én elkövettem mindent! Felkutattam az összes szakirodalmat, amihez ma, Magyarországon egy hétköznapi halandó hozzájuthat. Siralmasan kevés, ráadásul nem eléggé egyértelmű. Elképzelhető, hogy tévútra keveredtem, de terelgettek is rendesen, az biztos!)
Vagy talán csak arról van szó, hogy én is jobban érezném magam akkor, ha dicső ősökre vezethetném vissza mai, dicstelen létezésemet?
