Forrón tűzött a nap, harsány színű, zajos madárraj húzott át a sziget pálmafái felett. Gróf Cifracafrangosi Szirmos Alajos, foszlányaiban is elegáns vonalú, átázott öltönyében, lassan a partra vonszolta magát. Jobb kezével még mindig görcsösen szorongatta a mentőcsónak evezőlapátját, kimerülten felköhögte a tüdejébe szívott, sós tengervizet, majd elájult. Amint ismét eszméletéhez tért, körülnézett és azonnal rájött, nem álmodik, valóban hajótörést szenvedett.
Mivel mindig is irtózott a sűrű növényzettől, úgy döntött, nem a sziget középső része felé, hanem a parton indul el, hogy élelmet keressen, vagy esetleg az emberi élet bármiféle nyomára találjon. Már vagy két órája gyalogolt, kezében az evezőlapáttal, minden eredmény nélkül, mikor egyszer csak a távolban egy emberi alakot pillantott meg, aki valamiféle furcsa tákolmányon üldögélt.
Gróf Cifracafrangosi Szirmos Alajos elkiáltotta magát, hevesen integetni kezdett az evezőlapáttal, és futva elindult a távoli idegen felé. Mind közelebb érve látta, hogy a furcsa tákolmány, melyen a messzi alak ücsörög, nem más, mint egy megtépázott, de még használhatónak tűnő mentőcsónak, azonban ez csak a kisebbik meglepetés volt számára.
– Maga az?! – kiáltotta meghökkenten, felismerve a csónakon ülő, egykor szintén jólöltözött, most rongyos, zilált szerzetet.
– Gróf Cifracafrangosi Szirmos Alajos, hogy kerül maga ide?! – kérdezte az, felpattanva a mentőcsónakról, hangjában cseppet sem enyhébb döbbenettel.
– Valószínűleg épp úgy, ahogy maga, báró Finnyázfényező Szikrás Gedeon. Bárcsak örökre elfeledhetném már ezt a nevet!
– Szóval maga is a Fatalitáson utazott, Cifracafrangosi?! Képtelen vagyok megérteni, hogyan keresztelhetnek egy luxushajót, erre a névre?! Ostobaság volt jegyet venni rá.
– A nagy szerencsejátékos most meg van lepve, mi? Báró Finnyázfényező Szikrás Gedeont elhagyta Fortuna?!
– Maga sosem tudott pókerezni. Azt a játszmát mindenképp megnyertem volna. Különben is, mi a maga akkori négy és félmilliós vesztesége, ahhoz a veszteséghez képest, amit maga okozott nekem, azon a bizonyos Anna-bálon!
– Nézze Finnyázfényező, nekem van egy evezőlapátom, itt ez a mentőcsónak, próbáljuk meg vízre bocsátani még naplemente előtt, hátha elérünk egy civilizált földrészt!
– Ne terelje másra a szót, Cifracafrangosi! Maga akkor aljas módon elcsábította Gizellát, pedig jól tudta, hogy ő a menyasszonyom!
– Miféle Gizellát?
– Látja, már a nevére sem emlékszik, hiszen sosem szerette igazán! Csak játszott vele, ahogy én csupán a kör dámával teszem, ámde maga! Így tette tönkre kettőnk szerelmét, ötvennyolcban!
– Csakhogy ötvenháromban a maga emberei felgyújtották az istállómat! Tizennégy kanca és kilenc mén veszett oda, egyetlen éjszaka alatt!
– Ötvenháromban én már öt esztendeje igazgattam családom smaragdbányáit, Brazíliában! Egyébiránt, imádom a lovakat, egynek sem tudnék ártani, nemhogy huszonháromnak!
Mindketten elhallgattak. Báró Finnyázfényező Szikrás Gedeon lábával egy kiszáradt kagylóhéjat rugdosott, gróf Cifracafrangosi Szirmos Alajos pedig feldúltan nézte a tenger sistergő hullámait.
– És, felváltva eveznénk? – törte meg a csendet báró Finnyázfényező Szikrás Gedeon.
– Még meggondolom, hajlandó vagyok-e magával egy csónakba szállni – felelte gróf Cifracafrangosi Szirmos Alajos, tekintetével változatlanul a morajló habokba bámulva.
– Jellemző, úgy viselkedik, akár az apja.
– Apámat ne keverje bele!
– Ha idősebb gróf Cifracafrangosi Szirmos Alajos nem hagyja magára sebesült bajtársát a harcmezőn, az a bátor katona még ma is élhetne! Ha jól tudom, a hadbíróság később el is ítélte idősebb gróf Cifracafrangosit, dezertálásért.
– Utólag felmentették, a maga apja, idősebb báró Finnyázfényező Szikrás Gedeon pedig már halott volt, mikor apám magára hagyta, ámde akkor sem önszántából tette!
Ismét elhallgattak.
– Talán mégis el kellene indulnom az őserdő felé – szólt gróf Cifracafrangosi –, hátha akad itt még egy-két istenfélő halandó, rajtunk kívül.
– Felesleges fáradnia – vetette oda báró Finnyázfényező –, a sziget teljesen lakatlan, én már keresztül-kasul bejártam.
– Ez esetben nincs sok esélyünk, csak ez az evező, és az a mentőcsónak. Én vízre szállok!
– Csak tessék, gróf Cifracafrangosi! Isten önnel!
– Maga nem tart velem, báró Finnyázfényező?
– Bolond lennék! Egy lyukas csónakkal nem jutnék messzire. Ha azt hitte, megszabadulhat innen, hát akkor tévedett! Örökre itt ragadtunk, ezen a kicsiny, ámde lakatlan szigeten. Tán egyszer, néhány évtized múltán, majd rátalál testi maradványainkra egy expedíció, ám túl későn, hiszen akkorra mi már valószínűleg rég tengerbe öljük egymást, vagy végez velünk az elmebaj. Hiába méregeti azt a lukat, én már mindenfélével megpróbáltam betömni, sikertelenül!
– Ilyesmivel is próbálkozott? – kérdezte gróf Cifracafrangosi gúnyosan vigyorogva, mialatt rongyainak egyik bugyrából, mely zseb volt valaha, előhúzott egy pezsgősdugót, és diadalmasan felmutatta.
– Sosem őrzök dugót a zsebemben, alpári szokás – jelentette ki báró Finnyázfényező. – Ellenben maga, egész életében hírhedt fetisiszta volt, és odaadó híve, a pezsgős tivornyáknak.
– A fetisizmus vádjával illetni, finoman szólva, csekély túlzás, de hogy kedvelem a pezsgőt, azt nem tagadhatom – mondta gróf Cifracafrangosi, miközben a dugót, egy lendületes mozdulattal, a csónak oldalán éktelenkedő lukba ütötte –, ám ennek köszönhetően már nem csupán egy evezőlapát, de egy használható mentőcsónak is van, ezen a lakatlan szigeten.
– És ha azt mondom, gróf Cifracafrangosi Szirmos Alajos, hogy tartsa meg az evezőjét és a dugóját?!
– Akkor maga is megtarthatja a lukas csónakját, báró Finnyázfényező Szikrás Gedeon! És, mit ér vele?!
– Igaza van – ismerte be báró Finnyázfényező. – Jöjjön, keressünk valami ehetőt, útravalónak! Fatalitás, így nevezni egy több ezer tonnás luxushajót, ki érti ezt?!
/ 1999. /
