Az újságírás művészetével az irodalom hatalmasai kezdték pályafutásukat. Ernest Hemingway, Kosztolányi Dezső, sőt Ady Endre is jeles újságírók voltak. Orioana Fallaci, ma is egyike a legjobbaknak. Manapság azonban egyre nehezebb olyan újságcikket találni amelyik lekötné a figyelmünket, tovább mint, mondjuk, egy MacDonalds hamburger, ha nem vesszük a kissebb provinciális újságokat, amik alapjában véve egy ismert, és épp ezért befogadó közönségnek tálalják kínálataikat. Ezért ötlött az eszembe, hogy egy sorozat újságcikket írjak a fullextra, már több mint ezer felhasználójának. Az első kérdés ami foglalkoztat az, hogy milyen témákkal tudnék előállni?
Bevezetésképp el kell mondanom, hogy nincs olyan téma a cikkeimben amiért a Fullextra lenne felelős. Minden felelősséget vállalok. És most, hogy valahogy elindítsam végre, miért is ne ugranék egyenesen a közepébe?
Akik ismernek tudják, hogy jámbor ember lennék, és igazán kevés ami ki tud hozni a sodromból. Mégis van néhány dolog amikért körömszakadtamig kiállok. Ó, nem szándékszom most felsorolni mik azok, mert miről is beszélnék, mondjuk mához két évre? Optimista vagyok úgy-e? Sokminden más is, jelentem alá'san, hanem ami nem vagyok, s amíg két épséges gondolatomat össze tudom egy mondatba boronálni nem is leszek soha, az közömbös. Mert szerintem a közömbösséggel meg lehet magyarázni egyre szűkülő világunk minden bajának, legalább kétharmadát. Pedig, (s itt vakarok a fejemen egyet székelyesen: hátulról mellbe két lábbal egyszerre) én is hibás vagyok néha benne.
De ha már ilyen szépen a közepét elindítottuk, hadd töltsem ki az űrlap elejét is. A nevem Jánosi András, s közelebb vagyok a negyvenöthöz mint a negyvenkettőhöz is. Hanem csekély életkorom ellenére képes vagyok hatalmas és bölcs dolgokra. Képes vagyok öt perc alatt egy félórát nevetni, sajnos sírni is. Képes vagyok egyedül tapsviharban kitörni, s utána napokig azon búsulni, hogy más nem látta, hogy volt amit megtapsolni. Látom az éhséget valaki szemében s látom az éhezést is, s ismét csak sajnos, tudom a különbséget. A legjobb dolog ami történt velem eddig, talán az, hogy saját magam alakítottam a véleményeimet, s nem fogadtam el másét készpénznek. Valamikor csak egy puszta elhatározásomba telt, hogy megfogadtam: többet nem fogadok szót, mert akkor könnyű mindent úgy intézni, hogy hibás legyen akinek szót fogadok. Azóta csak magamra vetek, és egyre ritkábban csalódok magamban. Így vagyok a világ dolgaival is. Nagyon nehezen fogadom el, hogy vannak dolgok amikről nem tehetek. Veszélyes is lenne, ha elfogadnám, mert attól a közömbösségig hajszálnyi csak a távolság. Persze az lenne a legnagyobb balgaság részemről, ha most azt mondanám, hogy mindig igazam van. Nincs. (de sohasem tévedek?! :-))
Ízig-vérig székely vagyok, góbé, s ami hiányzik a vérségből, méltón kigyün a hozzáállásomból. Népem és szülőföldem kultúrája olyan érték-ajándék-csomaggal látott el, amilyent még ma is, és a legmerészebb álmaimban is, csak alázattal tudok megköszönni. Visszafizetni, mert kölcsönkenyér úgy-é, visszajár, talán sohasem fogom tudni. Igyhát ezen cikk befejezéseként, hadd toldjak egy közmondáshoz, amely közmondást csak annyiban tudok székelynek mondani amennyiben odahaza hallottam, hanem az egész magyar nyelvé lenne: “Jótét helyibe, jót várj!”
Ha így elfogadom akkor lustává tesz. Hogy ne tegyen rosszat, szerintem mindenkinek kötelessége, s nem jár érte jutalom. Kicsit bővebben, ha sétálni látsz egy korzón, tudnod kell, hogy én eleve elvárom tőled, ha találkozunk, hogy ne adj egy pofont. Cserében pedig, nem számítom fel jutalomnak, hogy én sem csumbákpofonok osztogatásával kezdem az ismerkedést . . .
