Akár a város, a tánc magányos, látom, puszta látomás a párom. Átölelem, könnyes arca a vállamon, mégis kihunyt már a csillagom, sápadt fénye még átkarol, s én megfeledkezek magamról, mikor fülembe súgja utolsó szavait, úgy érzem, mindegyik elvakít. Az élet-parkett így elhomályosul, komor jövőm fölébem tornyosul; úgy látszik párral táncolok, de tudom, magam vagyok. Egy lányra gondolok, előlem ő is ellép, szellemkép csupán, már a kezét sem fogom, meghalt. Akikkel táncolok, mindjük hozzá hasonlatos: fekete, büszke és csinos; szőke, szelíd és okos; vörös, tüzes és hangos; barna, szép és magányos, de egyikük sem az eredeti, nincs is már itt közülük senki. Elfutó árnyként tűnnek el, elhaló lángként égnek el, s bennük én is árnyként, lángként lobbanok, tűnök s égek el.
