Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy páncélos lovag. Magas, megtermett ember volt, de hogy pontosan hogy nézett ki, azt senki sem tudta.
Minden lovagi torna állandó résztvevője, és gyakran nyertese ugyanis senkinek nem fedte fel az arcát. Hangja mély volt és megnyugtató, még a sisakrostély ellenére is.
Néhány éve került a királyságba. A semmiből jött és, ahogy kilétét, úgy tartózkodási helyét is titok fedte.
A tornákra Névtelen lovagként nevezett be, de soha nem a pénzjutalomért, hiszen nem egyszer mesélték, hogy az arannyal teli erszényt szétosztotta a szegények között.
A rejtélyes lovag lassan misztikus hőssé vált a nép körében. Így esett, hogy már a királyi udvarban is a magányos daliáról sugdolóztak. Kíváncsiak voltak a katonák, a cselédség, a kancellár, a király, de talán a legkíváncsibb mégis a király egyetlen lánya volt.
A királylány már néhány éve eladósorba került. Jöttek a kérők szép számmal, reménnyel telve, aztán el is mentek mérgelődve, vagy épp bánkódva, ki-ki vérmérséklete szerint. A királylány ugyanis egytől-egyig kikosarazta őket.
Furcsa, álmodozó teremtés volt, akit nem vonzottak a fényűző bálak, sem a csillogó ékszerek. Naphosszat toronyszobájában üldögélt, varrogatott, olvasott, vagy csak elmerengve állt kőerkélyén, és nézte, ahogy a Nap a hegyek mögött narancs palástjában nyugovóra tér.
Az egyik szobalánytól hallotta először a páncélos lovag legendáját – a szíve azóta izgatottan vert, valahányszor eszébe jutott a hős. Már pedig ráért egész nap a lovagról álmodozni. Az udvarban nem tudták mi baja a királylánynak, aki még ritkábban vett részt a ceremóniákon, és még ábrándosabb szemmel járkált apja hatalmas várában. Természetesen senki előtt nem fedte fel, hogy mennyire érdekli a titokzatos hős, de hegyezte a fülét, bárhol járt, hátha valami új dolgot hall meg róla.
Az öreg király egyre inkább elkedvetlenedett, ha egyetlen gyermekére nézett. Felesége évekkel ezelőtt meghalt, lányukon kívül nem született másik utódjuk, és lassan már felette is eljárt az idő, így szívesen átadta volna a trónt egy arra alkalmas erőskezű fiatalembernek. Lánya azonban, hiába volt már túl huszonkét tavaszon, a férjhez menetel gondolatától is idegenkedett. Ráadásul most ez az új szeszélye, hogy mosolyogva járkál az emberek között, egyre inkább arra a megállapításra juttatta az uralkodót, hogy bizony lányát mielőbb ki kell házasítania, mielőtt teljesen megbolondulna szegény.
A nagy elhatározást a kancellárral közösen hozta meg a király. Lovagi tornát tart hát, amelynek győztese jutalmul lányát és vele a birodalmat kapja. A megmérettetést az egész országban kihirdették, jöttek is százával a vitézek, ezrével a kíváncsiskodók, alig fértek el a vár körül.
A királylány napok óta izgatottan járkált fel-alá szobájában, hol elpirult, hol elsápadt szép arca. Várta a páncélos lovagot. Minden porcikája akarta, hogy eljöjjön, hogy küzdjön, hogy nyerjen és elvigye őt magával, valahová messze, ahol még sosem járt.
A küzdelmi sorozat egy héten át tartott. Már negyedik napja vívtak a vitézek, hullottak hercegek, bárók. Voltak, akik ki sem mertek állni, nem ér annyit az ember élete, hogy a végén aztán egy bolond királylánnyal kelljen osztozkodni rajta. Meg aztán milyen dolog az, hogy megveti a kisasszony a vadászatot, a mulatozást, és mindig csak olvas, mint a papok, és valami lányos képű trubadúrról ábrándozik.
A hatodik nap is a végéhez közeledett már, amikor futótűzként terjedt a hír a bámészkodók között, hogy megérkezett a páncélos lovag. És tényleg. A hatalmas morajlásra a királylány is kinézett szobája ablakán, hirtelen borzongás futott át rajta, pedig ekkor még csak érezte, hogy megjött, akire várt. Boldogan rohant volna le a lépcsőn, hogy megnézze a bajvívást, de hirtelen megtorpant. Mi van, ha nyer a titokzatos lovag? Ha nem talál legyőzőre az elkövetkező egy napban? Ha hozzáadják feleségül, akkor le kell vennie a páncélt. De vajon ki lapul alatta? Mi van akkor, ha öreg és csúnya? Nem élné túl, ha az álmai romba dőlnének.
Szomorú szemekkel lépkedett hát, hogy megnézze a sorsát beteljesítő viadalt.
A páncélos lovag győztesként került ki a megmérettetésből. Futó pillantást vetett a király jobbján ülő lányra, biccentett sisakjával, majd lóra pattant és elvágtatott a lenyugvó Nap irányába. De másnap reggel megint ott volt, készen arra, hogy megvívjon kihívóival. Nem sokan akadtak már, nem is a legügyesebbek, így az eredményhirdetéskor egyértelmű volt a misztikus dalia győzelme.
A király boldogan tette lánya kezét a lovag páncélkesztyűjére, és jelentette volna be a pár egybekelését, ha a nyertes meg nem szólal:
- Felség, megbocsásson, de én nem vehetem el a lányát, bármilyen szép és okos, sem pedig birodalmára nem tartok igényt, akármilyen hatalmas is. A győzelem csupán erkölcsi dolog, sosem a jutalomért küzdök, csak a harc gyönyörűségéért.
Az embereknek tátva maradt a szájuk a csodálkozástól. Ekkora arcátlanságot még nem láttak. A királylány a könnyeivel küszködve futott az istálló felé, az első felnyergelt ló hátára pattant, és saját tettétől megrémülve szélsebesen nyargalt ki a várkapun. Órákon át vágtatott, nem tudta, hol van, csak ment a hegyek irányába, követve az utat, amerre a lovag is távozott.
Az este egy erdő szélén találta. Félt a fák susogásától. Itt valahogy nem tűntek olyan megnyugtatónak, mint az ábrándjaiban. Furcsa neszeket hallott a távolból, majd ágak reccsenését, aztán csak azt látta, hogy három árny lép ki a fák közül, az egyik megrántja a lova kantárját, az felágaskodik, ő pedig zuhan.
- Hova-hova szép kislány ilyen későn? – hallott egy rekedtes hangot közvetlen mellette.
Nem merte kinyitni a szemét, csak érezte, hogy egy kéz vadul a szoknyáját tépi, aztán egy bor szagú lehelet az arcához közelítve mormogja:
- Nézzétek, micsoda finom fehér bőre van! Ez se munkára termett! Akár még váltságdíjat is kaphatunk érte!
- Csak szeretnétek! – mondta valaki.
Aztán a semmiből ott termett egy férfi, talpig páncélban. A királylány reszketett félelmében, de ugyanakkor valami ismeretlen nyugalom járta át, ahogy az egyik fa tövébe húzódva figyelte, ahogy a lovag, mert ő volt az, három ellenfelével egyszerre küzd.
- Gyere! Visszaviszlek apádhoz! – mondta a lánynak, miután elbánt a haramiákkal.
- Fázom! – mondta a királylány – Maradjunk még, rakjunk tüzet!
A lovag szó nélkül hozzálátott gallyakat gyűjteni, aztán egy közeli tisztáson lángokat csiholt.
Hosszú ideig ültek egymás mellett, anélkül, hogy beszélgettek volna. Már a Hold is magasan járt, amikor a lány megszólalt:
- Az udvarban furcsán néznek rám, tudom, sokan bolondnak is tartanak. Pedig csak jobban szeretem azt a világot, amit én teremtek magamnak. Nyugodtabb, szelídebb, mint amilyen az élet. Apám szeszélyesnek hisz, mert kikosaraztam a kérőimet, pedig csak boldog akartam lenni, és szerelmet adni annak, aki ezt tényleg megérdemli. Éveken át ábrándoztam arról, hogy találkozom valakivel, akinek a közelében elgyengülök, akiről biztosan tudom, hogy mellette leélném az életemet. Nem tudtam biztosan, hogy milyen, csak azt, hogy létezik valahol, és találkoznunk kell. Már-már feladtam az álmaim, amikor eljutott az udvarba is a híre a titokzatos hősnek, aki mindig páncélban jár, és akinek még senki emberfia nem látta az arcát. Abban a percben elhittem, hogy az álmok megvalósulhatnak. Mégis, amikor feltűntél a tornán megijedtem. Mi lesz, ha nyersz, ha feleségül veszel, ha lekerül a páncél, és én nem azt kapom, amit vártam?! Milyen hiú vagyok! Az eszembe sem jutott, hogy esetleg én nem kellek majd neked, hogy számodra fontosabb az eszme. De most köszönöm, hogy így tettél, hogy visszautasítottál. A könnyeim, az eszeveszett száguldás, a rablók, mind-mind elgondolkoztattak, és rájöttem, hogy nem álmodozhatok tovább. Meg kell alkudnom az élettel, a sorsommal, apám akaratával, és a te döntéseddel.
Menjünk! – állt fel a királylány. – Most már én akarom, hogy hazavigyél.
A lovag megborzongott. A lány mellé lépett, és szelíden visszaültette a tűz mellé, aztán levetve kesztyűjét elsimított egy könnycseppet a lány arcán.
- Évekkel ezelőtt öltöttem páncélt. Védeni akartam magam, de nem a kardok pengéjétől és a lándzsaszúrásoktól...
Fiatal voltam és álmodozó, akár csak te. Volt egy lány, akiért mindent megadtam volna. Boldogok voltunk, egészen addig, amíg a legjobb barátom karjaiban nem találtam...
Egy pillanat alatt veszítettem el a hitem a barátságban és a szerelemben. Ekkor eldöntöttem, hogy senki nem tudhatja meg, milyen is vagyok valójában. Persze a hangom, a tetteim nem változtak, de az igazi arcom senki nem ismerheti meg. A kardforgatáshoz értek, ott nem sérülök meg, ha mégis, nem fáj annyira, mint amikor a szívem törték össze...
Furcsa, amit érzek. Szeretném levenni a páncélt, megmutatni magam, a szemedbe nézni, és benne meglátni a saját arcomat, de félek, hogy megbánom. Mert tudom, hogy te sem leszel a végén különb, mint ő...
Hát menjünk! Legyen, ahogy akarod. Alkudj meg az életeddel, ahogy én is megalkudtam az enyémmel.
De a királylány ekkor már nem hallott semmit, kimerülten az egész napi izgalmaktól, a saját sorsára ébredésétől aludt a lovag vállára hajtva fejét. Az egy pillanatra levette a sisakját, hogy megcsókolja a lányt. Majd mielőtt felébredt volna, gyorsan visszarakta a vasálarcot, a nyeregbe ültette a visszautasított jutalmát, és meg sem állt a vár kapujáig. Ott bezörgetett, és miután az őr kiszólt, ő óvatosan a fűre fektette a még mindig alvó királylányt.
Búcsúzóul még utoljára megsimogatta az arcát és a száját, aztán elvágtatott a hegyek felé, ahonnan jött valamikor, és soha többé nem hallott senki a páncélos lovagról.
(2005-11-07)
