Büdös, piszkos. Vagy nagyon hideg, vagy nagyon meleg. Tömeg. Ronda zöld, műbőr ülések. Ilyen egy átlagos magyar személyvonat. Valamiért én mégis szeretem. Szeretek vonatozni, hangulata van. Idegen emberek vesznek körül, akik egy kis idő után már nem is annyira idegenek. Figyelem őket, a szemükbe azonban soha nem nézek, mintha nem is lennének annyira érdekesek, pedig igen. Gondolatokkal játszom, hogy, vajon ki lehet azaz ember, aki velem szemben ül, akivel együtt utazom. Ki lehet ő, aki bár csak egy rövid időre, de társam lett, útitársam.
Lábunk szinte összeér, ő is keresztbe tette, én is. Én legszívesebben kinyújtanám, de kevés a hely. Olvas. Havi női magazin. Jé, ugyanez az újság lapul az én táskámban! Ez biztos nem véletlen! De nem veszem elő, nem. Olyan hülyén nézne ki! Két nő ül egymással szemben és ugyanazt a lapot olvassák. Oh, ne! Mint egy rossz reklámfilmben. Inkább kibámulok az ablakon. Persze lopva, nagyon óvatosan őt figyelem. Középkorosztály. Úgy 35-40 év körüli szemüveges, enyhén túlsúlyos nő. Nincs férje, sem gyereke, pedig nagyon szeretné, de tagadja. Állítja, hogy jó neki egyedül, de a lelke nagyon keserű emiatt. Nem várja otthon senki, csak a macska, akit annyira nem is szeret, de amikor még kicsi volt és nagyon árva, akkor megsajnálta és befogadta. Utálja a fiatal nőket, lányokat, (lehet engem is) akik fölött még nem repült el az idő, nem úgy mint fölötte, akiknek még van esélyük arra, hogy férjhez menjenek, nem úgy mint neki, akivel a kollégáin kívül férfiak nem igazán állnak szóba. Fél tőlük, a férfiaktól. Magányos, csendes, rendkívül zárkózott nő. Rózsaszín pulcsit és fekete nadrágot visel és nagyon el van merülve abban, amit olvas. Nem néz fel, még egy pillanat erejéig sem. Biztos, hogy álmodozik arról, hogy egyszer ő is lesz olyan szép, karcsú, sikeres és gazdag, mint azok az agyonretusált műnők a színes oldalakon. Titokban ezért is lottózik, hogy végre kitörhessen. Amint zsebében a nyeremény, irány a plasztikai sebész, utána pedig Hawaii.
Elnézek a másik irányba is. Nem messze tőlem egy idős bácsi ül. Kinyúlt, sötétkék melegítő nadrágban, lábán bakancs, kockás flanel ing, kötött mellény. Kissé ápolatlan, borostás. Ő is olvas. Egy hatalmas nagy könyvet, biztosan valamelyik háborúról, talán nosztalgiázik is közben. Ruházatával szemben tartása, mozdulatai roppantmód elegánsak. Kemény, de mégis kedves embernek tűnik, aki hosszú évtizedek óta hűséges asszonyához, imádja az unokáit, és rendkívül büszke tanult gyermekeire, hisz ő „csak” egy egyszerű paraszt ember. Szeret olvasni… szeret mesélni. Falja az oldalakat, látványos nagy élvezettel. Szívesen beszélgetnék vele. Nagyon lassan megnyalja jobb mutató ujját és lapoz. Annyira belefeledkezik a mozdulatba, hogy az szinte már komikus. Igazi nagypapa, aki mindig mosolyog, hatalmas szíve van, sokszor viccelődik és szeret élni.
Tőlem jobbra egy fiú és egy lány. Nagyon egymásba vannak gabalyodva. Szerelmesek. Jó rájuk nézni, boldogok. Ha épp áll a vonat lehet hallani csókjaik cuppanását. A velem szemben ülő hölgyet természetesen ez zavarja, rájuk néz és fintorog. Én is rájuk nézek és mosolygok. Ültem már én is így egy fiú mellett, aki akkor, abban a pillanatban maga volt számomra a világ, az egész világ. Némán, mozdulatlanul néztünk egymás szemébe, leheletét ajkamon éreztem, szememben az ő tekintete csillogott, bőre, ruhája illatába burkolóztam és azt kívántam, hogy soha ne múljon el ez a pillanat. A pillanat, a szerelem elmúlt. Ő örökre élni fog szívemben, hisz ő volt az első, az első férfi életemben. Láttam rajtuk, hogy ők most nem a vonaton ülnek, nem utaznak, nem igyekeznek sehova. Csak a most és az itt a fontos számukra, csak ő, csak mi, semmi más. Bezárkóztak egy napsütötte, színes világba, a kulcsot jó messzire elhajították és szerették egymást. A lány egyetemista, a fiú már dolgozik, most a lány szüleihez utaznak. Ez lesz az első alkalom. A fiú titkon izgul, de ezt nem mutatja. Csendben sutyorognak, simogatják egymást. Itt a tavasz!
Valaki énekel, vékony, gyermeki hangon. Kislány? Kisfiú? Direkt nem nézek hátra, hogy lássam, csak hallgatom. Nem igazán lehet érteni, hogy miről szól a kedves gyermekdal, a hang azonban elvarázsol. Halványan elmosolyodom, becsukom a szemem és forgatom a gyűrűmet az ujjamon.
A kedves bácsi engem néz, huncut tekintettel kimosolyog szemüvege felett, tekintetünk egymásra talál, én megijedek és lesütöm szemem. Ő mit gondolhat rólam? Talán emlékeztetem valakire? Talán…

Cím: Útitársak
Kategória: Novella
Alkategória:
Szerző: Szépe Csilla
Beküldve: November 15th 2005
Elolvasva: 1235 Alkalommal
Pont:
Beállítások:  
  

[ Vissza a publikációk listájához | vissza a Novella főoldalára | Megjegyzés küldése ]