Hunok, avarok és elképzelt nagynevű ősök.


No, de lépjünk tovább, nézzük az avarokat!
Attila után Erdély a gepidák uralma alá tartozott. Pannónia urai a gótok voltak, mígnem helyükbe léptek a longobardok. Nemsokára halálos küzdelem alakult ki a gepidák és az újonnan érkezettek között. Eleinte a gepidák kerekedtek felül. Ám a fiatal longobard király, Alboin, hogy legyűrje őket, a keletről(!!!!) a Kárpátokig száguldó avarokat hívta segítségül.
Az avar török nép, akárcsak a hun. A törökök kánja, mint szökött rabszolgáit kerestette őket. Az avar birodalom virágzásának idején az avarok teljesen Attila örökébe léptek.
(És itt újfent eszembe jut, vajon miképpen alakult ki a magyar nyelv. A hunok törökök, az avarok törökök, a kabarok törökök, Árpádék törökök voltak, itt szlávok, germánok, rómaiak éltek, ahogyan Attila király hunjait is szlávok – bolgárok -, germánok – gótok, gepidák -, rómaiak vették körül… most meg magyarul beszélünk mind itt a Kárpát-medencében. Valóságos csoda, nem úgy látják?)
S itt jutottunk vissza a sokat emlegetett szkítákhoz, vagy szittyákhoz.
Ugyanis!
Máshol meg azt olvasom, hogy az avarok eredetileg Nyugat-Turkesztánban éltek, mígnem Kr.u.:310-ben, a hun nép egyik ága magába olvasztotta őket. A Kárpát-medencében élő avarok két vezető törzsének neve VAR és CHUNNI volt. (Talán ebbe a két névbe nem is olyan nehéz beleképzelni az AVAR, HUN és KUN népneveket, ahogyan VÁRKONY (VÁRKON) nevet sem, amiről még tudósaink is elismerik, hogy az avarok (?) egyik törzse. És külön érdekesség, hogy a fentebb említett, egykori sumér város, Uruk, ma Varka néven szerepel, s ezzel még nem is árultam el róla mindent.)
A leigázott avarok nagy valószínűséggel azonosak az ógörögök által aparnoiként emlegetett pártusokkal. A pártusok pedig a szkíták közül váltak ki. (Amellett az „aparnoi” felbontható „apar” és „noi” elemekre, s az „apar” talán nem is áll annyira messze az „avar”-tól, de ha jobban megnézzük, akár még Aba királyunk nevétől sem, a „noi” pedig a kínaiak által a hunokra – unoi – ruházott név egy alakja is lehet akár. Újabb AVAR és HUN-KUN páros, de ezúttal PÁRTUSNAK mondják őket, akik azonban a szkíták közül váltak ki. APARNOI visszafelé IONRAPA, ami akár „JÓN ÚR-APA” is lehetne, de „I-aNu úR Fi” (JENŐ ÚRFI) szintén, és „HUN ÚRFI”, „KUN ÚRFI” csakúgy, lentebb megértjük, miért. A hunok UNOI neve benne foglaltatik az „aparnoi”-ban, nem járhatunk hát túl messze a valóságtól.
De bezzeg mi magyarok továbbra sem vagyunk sehol.
Véletlenek halmaza csupán mindez - újabb véletlenek újabb halmaza -, ahogyan az is, hogy a magyarok a hírhedt pártuslövés gyakori alkalmazása folytán váltak oly rettegetté. Ahogyan véletlen az is, hogy a Biblia – pontosabban Ezékiel könyve – tucatnyi-tucat alkalommal nevezi „pártosok”-nak az ARVAD környékén lakókat, ott UGARIT szomszédságában, ahonnét mellesleg a világ összes írása, ABC-je eredt.
Az „ugorok”>„ungarok”, Árpád fejedelmünk népe mit sem tudhatott a pártusokról - Szibériában!
Még később meg azt olvasom, hogy a pártusok talán mégsem szkíta leszármazottak, hanem inkább iráni származású nép. Egy ideig jelentéktelen népecske voltak, később azonban még Nagy Sándornak és utódainak is borsot tudtak törni az orra alá. Tüsszögött is tőle jó sokáig! Ellenben hogy Árpádék jó adag iráni kultúrát hoztak magukkal a Kárpát-medencébe, azt már nem teszik hozzá, miért tennék?
„Pártus” jelentése ó-perzsául „elűzött”. (Állítólag!)
Ellenben a „fekete magyar”-nak nevezett törzsünk toteme meg, ahogyan István királyé a „magaru”, nos, az övéké a fekete párduc. Hihetetlen összecsengés, de – véletlen! Ha Jézus király pártus herceg volt is, aki arámi nyelven beszélt, nos, nekünk magyaroknak sem hozzá, sem a pártusokhoz nincs közünk – mi finnugorok vagyunk, kérem szépen! Még akkor is, ha a pártusok nevét az egyiptomi szimbolika alapján bámulatos pontossággal írhatta volna – a fekete magyarok totemállatának neve.
Sarkalatos pont ez a hun-pártus egyesülés, alább meglátják, miért!
És épp 310-ben!!!!
Nos, tisztában vagyok vele, hogy mostanra már minden kedves olvasó a haját tépi. Azok, akik nem mutatnak túlzott érdeklődést a történelem iránt, valószínűleg az unalomtól és az értetlenségtől. Akik meg nálamnál jártasabbak benne, minden bizonnyal a dühtől. Az általam elmondottak talán kissé zavarosak, de mentségemre szolgáljon, hogy a történészek által felállított elméletek, melyek sokszor szöges ellentétben állnak egymással, még ennél is jóval kuszábbak!
Sorolom csupán az adatokat!
Ott tartunk, hogy a szabirok, a hunok, a pártusok és az avarok egyaránt a szkíták közül kerültek ki, és mivel a szabírnak mondott Álmos törzse csakúgy, mégiscsak lehet abban valami, hogy a honfoglaláskor rokonaink éltek a Kárpát-medencében. De ez persze csak úgy megfordul az ember fejében, ha szán rá némi időt, mert a hivatalos történelemkutatás makacsul rázza a fejét, amint a hun-avar-magyar rokonság kérdése szóba kerül. Amit ugyanis a magyar krónikás állít, az eleve nem lehet igaz, tehát felesleges lenne utánajárni, eltöprengeni rajta, ez kérem látatlanban hazugság, és aki hisz benne, vagy netán még terjeszteni is van arca, az eretnek, vagy bármi – csak épp nem tudós.
Közelítsünk rá Levédiára, ahol Turul-sorozatom első részének cselekménye indul!
(Ámbár efféle névvel illetni egy készülő regénysorozatot a legrosszabb ómen akkor, amikor nemzetünk legrégibb, leginkább tiszteletre méltó, legmagyarabb jelképe, a TURUL a senkit és semmit nem tisztelő politika játékszerévé lett, és lassanként tiltott önkényhatalmi jelképpé nevezik ki, csak mert minden időben akad politikus, akinek semmi sem szent, kivált nem, ami nemzetének elmaradhatatlan része. A végén még oda lyukadunk ki, hogy magyarnak sem vallhatom magam, mert magyarnak lenni tiltott önkényhatalmi szimbólum, és akkor aztán kereshetünk magunknak valami szinonímát a magyar helyett, mondjuk jó lesz az EMBER, hisz a ROMA szó is állítólag embert jelent.)
Levédia kérdésében feltűnően nagy az egyetértés, talán éppen azért, mert tudománytalanság eleve kizárva, hisz krónikáink árva szóval sem említik. Sem Levédiát, sem Levédi vajdát. Legalábbis ebben a formában nem. Úgyhogy történelmünknek ez a része igaz lehet, már legalábbis tudósaink gondolkodásmenetét véve alapul.
Amiről a magyar krónika mélyen hallgat, no, az az igazság.
Mindenesetre senki sem tagadja, hogy Levédia valóban létezett, ősmagyarok lakták, akik valamiféle okoknál és előzményeknél fogva odakerültek. Ki-ki döntse el, melyik változat szimpatikusabb a számára! A finnugor magyarságé, avagy a szittya magyaroké. Létezik olyan változat is, amely a kettő keveréke. Eszerint egy török eredetű, nomád lovas nép hódította meg, és olvasztotta magába az Ural erdeiben tanyázó, az ugorok vogul-osztják ágába tartozó törzseket. (De ha magába olvasztotta, akkor a beolvasztott, maroknyi nép nyelve, a magyar, vajon hogyan őrződött meg? És miért van, hogy mai napiglan alig lelni a magyarság soraiban némi mongoloidos jelleget mutató egyedet? Alig néhány ezreléknyi azoknak a száma, akiknek sok száz évvel ezelőtti ősei között akadhattak lappok, szamojédek, egyebek, de ellenkezője lenne a csoda. Hisz soha, senki nem tagadta a néhány évtizedes, netán évszázados Szibéria-környéki tartózkodást. Csakhogy ettől még nem lettünk rokonnépek, és Szibéria sem lett őshazánk. Amúgy meg, rajtunk kívül az égvilágon senki nem beszél magyarul. Vagyis ott, „finnugor rokonaink” körében, magyar nyelvű néptöredék nem maradt. Akkor valóban az történt, hogy a néhány tucat magyar nyelve kerekedett felül a sok ezer török nyelvűn?)
Magna Hungaria a mai Baskíria területén húzódott.
Innen indultak el a magyarság ősei Levédia felé.
Idáig jutottam el – nem túl sok! – s máris itt a soron következő probléma. Azt olvasom, hogy a magyarok semmiképp nem indultak el Magna Hungariaból 750 előtt. Ugyanez a könyv, kicsivel később azt állítja, hogy a korabeli források szerint három évre becsült levédiai tartózkodás, inkább háromszáz év lehetett.(+-297 év!)
Azzal magyarázza ezen állítását, hogy a magyarokat túlontúl sok behatás érte a kazárok részéről, s mindez nem mehetett végbe három év leforgása alatt. (Azt a lehetőséget, amiről Csokonai még tudott, nevezetesen hogy a magyarok maguk a kazárok, nos, ezt egyszerűen figyelmen kívül hagyjuk – tudós módra.) Ellenben árulja már el nekem valaki, miért adja a fejét történetírásra az az ember, aki nem tud különbséget tenni három és háromszáz között! Amennyiben így áll a dolog, a korabeli krónikások valóban nem túl szavahihetőek!
Nem úgy, mint a mai történészek!
Ők bezzeg simán elszámolnak háromig!
Legalább!
Aki tovább is tud, attól elnézést kérek.
Persze fenti megjegyzésem Bíborbanszületett Konstantinra sem húzható rá, hisz ő, az eredeti szövegben EGYÉRTELMŰEN HÁROM ÉVRŐL BESZÉL, és amúgy is TÜRK törzseket említ, magyarokról szót nem ejt. Ez két ok miatt nem elhanyagolható adat. Egyrészt, mert a korabeli írások mindegyike türk népnek mondja a magyarokat – génjeink is a törökökével azonosak -, másrészt, mert amennyiben a bármi áron finnugor rokonságot bizonyítgató tudósok elfogadják a három esztendőt a háromszáz helyett, nos, abban az esetben hazug teóriájuk egyik legfontosabb eleme porlik szanaszéjjel. A magyarok türk mivolta nyomban lehetetlenné teszi uráli, finnugor eredetüket, de mivel ezen eredet alátámasztása a fő cél, annak idején – és ma is – ehhez az elmélethez „gyártották” a bizonyítékokat. Abból indultak ki, hogy a magyar uráli nép, kultúrálatlan, műveletlen, vad barbár, ebből tapodtat sem engedhetnek, s ami adat ezt cáfolni látszott, azt hazugnak, tévesnek minősítették. Amennyiben ugyanis a magyar uráli nyelv, de a magyarok háromszáz évig együtt éltek a törökökkel, máris megmagyarázhatóvá válik a magyar nyelv tengernyi törökös eleme, meg persze arra is kerülközik okos magyarázat, hogy vajon az a sok mafla középkori krónikás miféle okkal téveszthette össze a magyarokat a hunokkal, az avarokkal, a szkítákkal, meg egyéb, törökös népekkel.
Konstantin három évről beszél, de hiába!
E kijelentése ugyanis nem szolgálja a finnugor tanok érdekeit. A „tudósok” tehát háromszázat olvasnak három helyett, és megszólják Konstantint, tévedése miatt. De megszólják Heribert Illiget is – noha ő mégcsak nem is magyar, márpedig a Nyugat mindig igazat mond -, amikor a történelem „HIBÁDZÓ” 300 évéről beszél. Nem könnyű tehát bizonyítékokat, érveket felsorakoztatni akkor, amikor minden érvet hamisnak állítanak be, adatokat hamisítanak meg, értelmeznek át, magyaráznak másképp, s ezzel elérik, hogy az ellenérv szolgáljon legfőbb érvként- önmaga ellen.
Persze Konstantin „türk”-jei talán mégcsak nem is a magyarok. Talán Árpádékat épp azért kellett „türkösíteni”, mert másképp lehetetlen lett volna azonosítani minket Konstantin türkjeivel, és végképp nem akadt volna semmiféle magyarázat, miért válik el oly élesen a magyar nyelv állítólagos rokonainak nyelvétől. Ha a türkök nem mi vagyunk, akkor aztán a három helyett 3000 is állhat, mi sehogyan sem törökösödhettünk el, tipikus uráli létünkre! (Remélem helyesen írok mindent, ha mégsem, elnézést kérek, a hatalmas mongol redőmtől lehet, ami alól alig látok ki, és ami egyértelmű bizonyítéka az uráli népekkel való rokonságunknak) Márpedig arra, hogy a türkök nem mi vagyunk nagy az esély, ugyanis Csokonai szerint mi a kazárok vagyunk – voltunk -, akikkel a türkök három évet éltek együtt. Önmagunkkal is élhettünk együtt persze, de ezt talán senki nem találta volna feljegyzésre méltónak. Vagy ki tudja? De hogy három, avagy háromszáz évre volt-e szükségünk, mire önmagunktól eltanultuk azt a sok török szót, ami viszont megbonthatatlan nyelvünk egy részét képezi, no, ennek kiderítéséhez kell ám a tudomány!
Maga a tény, hogy Csokonai egykori forrása, ahonnét ő vette a kazár-magyar azonosságról szóló adatot, mára nem létezik, vagy csak egyszerűen nem kap nyilvánosságot, meglátásom szerint Csokonai igazát bizonyítja. A finnugor tanok felállításának idején ezt a forrást óhatatlanul el kellett zárni a nyilvánosság elől, avagy muszáj volt megsemmisíteni. Csokonai állítását azonban alátámasztja az a különös véletlen, hogy Géza fejedelmünk eredeti neve „KAZ-AR”, lentebb bebizonyítom ezt is. És nem egyedül Géza viselte ezt a nevet. A GÉZA név története visszavezethető a Bibliáig, több tucat akad ott belőle, többek közt Jézus közvetlen elődei között is. És nyilván GÍZA, meg GÁZA fejedelme is egy-egy GÉZA lehetett, valamikor az ősidők kezdetén.
A kazárok egyébiránt török nyelvű nép voltak, de a mi uralkodócsaládunk szintén az, török nyelvű volt - tudósaink véleménye szerint. (Ám ha ez így van, akkor vajon miért kellett volna az ogur törzseknek a kazároktól eltanulni a török szavakat, kérdem én, tudatlan. Ráadásul kétszáz szót, háromszáz esztendő leforgása alatt. Az egészen kereken 0,666666666 szó évente. Ritka fogékony, tanulékony egy nemzet vagyunk!) És ha szavaink egy részét a törököktől, más részét a finnektől, harmadik részét a szlávoktól, a fennmaradó részeket pedig a germánoktól, latinoktól s ki tudja, ki mindenkitől kölcsönöztük, akkor mi beszélni sem tudtunk, amikor őnekik már „rabolható” szókincs állt rendelkezésükre?
Észbontó!
És nem csak azért észbontó, mert őseink - ezen véleményt véve alapul - visítozó majomcsorda voltak, amikor más nemzetek már civilizációt építettek, de azért is, mert aztán meg hirtelenjében Árpádék mindjárt több nyelven is beszéltek, akárcsak Attila, és ráadásul magyarul, amit nem értem, honnét bűvészkedtek elő, ha mégannyira nagy mágusok voltak is, ahogyan sokan állítják. Már csak azért sem, mert a magyar nyelv – újabb tudós vélemény – ragozó nyelv, ami sokkalta fejlettebb, mint más, nem ragozó nyelvek, kétszer, háromszor annyi időbe tellett a kialakulása, mint más, nem ragozó nyelveknek, ilyennel a közelünkben kevesen büszkélkedhetnek, szóval a „majomcsorda” összerabolja szókészletét, és kutyafuttában kialakít belőle egy ősi nyelvet…?
Mert ezt, így ebben a formában, elrabolni nem volt lehetőségünk senkitől.
Figyeljük meg a különbséget egy egyszerű tőmondatban!
I don’t know. Jelentése szó szerint „én tesz nem tudni”.
Ugyanez magyarul: „Nem tudom”. Felesleges a személynév, hisz a szó végére illesztett rag elárul mindent. Na ez az apró ragocska az, ami megnehezíti a magyar nyelvet, és aminek kialakulása nem ment egyik napról a másikra. És különösen érdekes, hogy tudósaink állítása szerint a nehéz ragozás már készen állt honfoglalóink nyelvében, a szavakra magukra viszont már nem futotta a tudományukból. Édes Istenem, bár tudnám, mit ragoztak!)
Ezt most mindenesetre ne ragozzuk tovább!
Fogadjuk el, hogy a levédiai tartózkodás háromszáz évet tett ki! (Nem úgy volt, de tegyük fel!)Csakhogy! Árpád, 895-ben – nem magyar krónikákból származó adat, tehát kétségtelenül megbízható! - már a honfoglalással volt elfoglalva. Akárhogy is számolom, az a 750-hez viszonyítva, mindössze 145 esztendő, de ebben már az etelközi tartózkodás is benne foglaltatik.
A másik problémám:
Az ország neve Levédia.
Az első vajda, Levédi nevéből származtatva. Akit mások Előd néven, még mások Kende név alatt azonosítanak. Ez utóbbi, egyes állítások szerint, inkább a rangja lehetett.
Tehát, számomra egyértelműnek tűnik, hogy Levédi vajda élt és virult már akkor is, amikor a magyar törzsek – bárhonnét! – bevonultak Levédia területére. Ellenkező esetben nem kaphatta volna róla a nevét ez az ország. No, persze ki tudja, ebben a nagy felfordulásban? Lehetséges, hogy kétszáz évet éltek ott le anélkül, hogy országuknak nevet adtak volna. A magyarok őseitől bármi kitelik, ezek ilyenek! De nem kizárt az sem, hogy csak mi, kései utódok ragasztottuk e nevet a Meotis északi partjain húzódó országra, s akkor aztán már végképp nem tudom, mi itt a biztos pont. Bár ez sem lehet, hisz krónikáink Levédiát fia szóval nem említik, nevet sem adhattak hát annak. A Levédia név görög, és egyéb krónikákból származik.
Csakhogy az is Levédi vajda – ugyanaz az ember -, aki Etelközbe vezeti a magyar törzseket. (Erre is vannak adatok, nagyon „megbízható” forrásból, Konstantin császár tollából. Akinek úgy tetszik, és beleillik az általa felállított, igaznak hitt teóriába, annak kétsége sem fér ezen adatok hitelességéhez, mások ugyanolyan hazugnak nevezik, akár az összes többit. Egyébiránt rettentő érdekes és tanulságos, amint a tudósok különféle elképzeléseket állítanak fel adott adatok alapján, s amelyik nem illik bele ezen elképzeléseikbe, azt egyszerűen szavahihetetlennek minősítik.)
Nem egészen egyértelmű, hogy pontosan mikor megy végbe ez a költözködés. Egy azonban biztos! Levédi semmiképpen sem élhetett háromszáz évig! De még száznegyvenöt évig sem! Vagy, még egy lehetőség, hogy a Levédi – azaz Leved - maga nem név, csak méltóság, egyfajta trónnév csupán. És annak is látszik valóban. Lentebb az ő nevéről még igen érdekes dolgok fognak kiderülni.
A háromszáz lehet háromszáz, de ezenközben sok minden történt. És itt csak úgy mellesleg említem meg, hogy a két számadat, a 300 és a 3 különbsége éppen 297, ami Illig elméletének ismeretében meglehetősen bűvös szám, mert pontosan ennyi, 297 esztendő az, amivel - Illig véleménye szerint – a történelemírás nem tud elszámolni.
Vagyis ez így nem teljesen igaz, hisz elszámolni bármivel el lehet.
De mikortól kezdve?
Hát ez itt a kérdés!





Az Árpádok nyomában


Annyi rosszindulatú „tudós” kételkedés után, szívből jövő örömmel üdvözöltem Dümmerth Dezső „Az Árpádok nyomában” című könyvét, amelyet mindenkinek, akit hajszálnyit is foglalkoztat népünk múltja, történelme, meleg szívvel ajánlok. Meglepően hitelesnek tetsző adatokkal támasztja alá ez a könyv mindahány, létező mondánk, legendánk és eredetmítoszunk igaz mivoltát. Tévedhet ő is, Dümmerth Dezső is, hisz ő is csak ember. De könyvében sehol sem érezni azt a rosszindulatot, azt a gunyoros hitetlenkedést, ami sok más, hasonló karakterű írást a velejéig áthat. S ha másért nem is, hát ezért jóval szívesebben hiszek neki, mint bárki másnak.
Annak az „óbolgár királylajstromnak” például, amiről ő ír, a létezéséről is alig tudni. Úgy az ötvenkettedik szakmunkát olvasgatván találtam rá vonatkozó, részletesebben kifejtett utalást.
Mintha titkolni akarnák a puszta létezését is.
Többen is megemlítik egy-egy – és szó szerint egy-egy – szóval, de valahogy olyaténképpen, hogy az olvasó mindjárt egy nyegle vállrándítást, s melléje egy fitymáló ajakbiggyesztést képzel oda, akarva-akaratlanul is. Földes Péter regényíró-„magánnyomozó” például, „Ha az ősi krónikák igazat mondanak” című „magánnyomozati okiratában” hevesen keresi az ellenérveket Dümmerth teóriájával szemben, egyetlenegyet talál, az sem épp meggyőző.
Legalábbis engem nem győz meg.
És az idő múlásával, ahogy egyre több és több kutató, egyre kiterjedtebb kutatást végez vele kapcsolatban, az „óbolgár királylajstrom” kiállja a próbát, és egyre meggyőzőbbnek látszik.
Mi – érdeklődő hajlamú laikusok - akkor is alig valamit tudhatunk, annak puszta létezéséről is.
Bezzeg hogyha cáfolná, amit nem cáfol, de megerősít, ország-világ tele lenne vele. Mert ugyebár kutatóink váltig állítják, hogy a magyarság Attila-hagyománya csacska mese, regényes geszta, buta krónikás képzelgés, megbízhatatlan regösénekeknek a szájhagyományból vett, még annál is megbízhatatlanabb adata, és a magyarok neves őstől való származás utáni sóvárgásának kielégítésére koholt mellébeszélés.
Földes például egészen odáig elfogadhatónak tartja a „királylajstrom” alapján felállított teóriát, hogy Kovrat birodalmába – Irnik leszármazottja, ha emlékszünk – mi, magyarok is beletartoztunk. Szerinte eredetmondánk, a Csodaszarvas-monda ezen időben születhetett, mint két nép egyesülésének dokumentuma. Ami nagyjából igaz is, legfeljebb az időmeghatározás téves.
Csakhogy mások meg állítják, hogy az Attila hun fejedelemnél 448-ban látogatóban járt Priszkhosz rétor jegyzetei szerint, Attila hunjai ugyanezt a Csodaszarvas-mondát mesélték el neki.
Bő kétszáz évvel korábban!
Csodaszarvas-mondája akárkinek lehet – érvelnek a tudósok – a nomád népek mindegyike vadászott, efféle kalandban bármikor részük lehetett, mi rá a bizonyíték, hogy a hunok Csodaszarvas-mondája ugyanaz, mint a magyarok Csodaszarvas-mondája.
Való igaz, bizonyíték erre nincsen.
Ámbár én szívesen megkérdezném, mi bizonyítja, hogy nem ugyanaz?
A vadászó népeknek nap mint nap lehetett része efféle kalandban, ez így igaz. De akkor miért épp ezt az egyet őrizték meg? Nem kellett-e valami nagy jelentőségű „kalandnak” lennie, ha ezredévekig fennmaradt a híre?
Más népeknek is van Csodaszarvas-mondájuk, bizonnyal. De a szarvas mindegyik mondában ugyanoda vezet, és a nyomában járó vadászok ugyanazokat az asszonynépeket lelik ott?
S ha igen? Ez vajon mit bizonyít?
Meglátásom szerint azt, hogy egyetlen Csodaszarvas-monda létezett, a legelső, amit aztán a sorban kialakuló más népek sajátjukként meséltek tovább. És mégcsak nem is hazudtak nagyot, hisz mind-mind a sumérek leszármazottai. Egyikük többet, másikuk kevesebbet őrzött meg a sumér vérből, akárcsak a sumér szókincsből, sumér hagyományokból, sumér öntudatból. (Ámbár akad olyan is, aki jóval többet őrzött meg a sumér öntudatból, mint amennyi sumér vér valaha is csordogált az ereiben.)
Bulcsú horka és Tormás herceg a magyarokat szabírnak mondja, nekik sem hisz senki, hisz ők is akkoriban éltek, honnét a csudából tudhatták volna. Ámbár mostanság úgy tetszik, mintha lassan elfogadottá válna ez a tény. A szabírok – már volt szó róla - valamikor időszámításunk előtt a szkítákkal együtt tűnnek fel, azoknak egy ága. Épp úgy, amiképpen a pártusokat is a szkíták között leljük. (És vegyük észre, mennyire hajszálnyi a különbség a szabír és a sumér között, s ez még akkor is sokat mondó, ha a „sumér” név csak egy kitalált műszó. Az eredeti feliratokban Ku-Mah-Har szerepelt, s az írásos emlékeket tanulmányozó egyik tudós „alkotta” ebből a „sumér” nevet, mert S = K, - mondják tudósaink, roppant tudományosan - és a H néma hangzó – állítják ugyanők -, a sumérek tehát azzal töltötték az időt az nagy unalmukban, hogy szórakozottan odaírogatták népük nevét egy-egy agyagtáblára, de hogy ez tovább tartson, teleírták a lehető legtöbb néma hangzóval.)
A szkíták szarvasábrázolásait talán nem kell bemutatnom, ennek gyönyörű emléke a Tápiószentmárton környékén lelt aranyszarvas. Talán csak ezen lelet, talán valami más vehette rá az 1900-as évek első felében tevékenykedő tápiószelei Blaskovich testvérpárt, akiknek neve talán ismerősen csenghet, mint a leghíresebb magyar versenyló, Kincsem gazdáié, szóval ez vehette rá őket, hogy Attila-kutatásba fogjanak a környéken, ahogyan mások is végeztek effélét. Az „Attila-domb” ma is szívesen látogatott helye országunknak. És hogy a két testvér talán nem is kergetett délibábos ábrándokat, felhívja arra a figyelmet a falu neve. Tápió-SZELE, és itt a SZELE a mérvadó, hisz a Tápió a térség folyója, több falu róla lett elnevezve. SZELE viszont, mivel „SZ” ikerhangja a „T”-nek, apró változtatás révén „eT-eLe” (ETELE) alakra formálódik.
Lépjünk tovább!
A szkíták tehát valami miatt – talán ők is sokat vadásztak, és semmi egyébért! – igen vonzódtak a szarvasokhoz. A szkíta korszak letűnése után valamivel, felbukkan valahonnét egy nép, amely szomszédaikat, a kínaiakat erősen emlékezteti a szkítákra.
Ők az ázsiai hunok.
A mai Mongólia környékén szarvas és ragadozó madár nászáról tudósító ábrázolást találtak. Szkeptikusabb tudósok szerint a madárnak esze ágában sincs szaporodni, támad éppen. Maradjunk az előbbi változatnál, mert egy nép szempontjából alapjában véve mindegy, miképpen értelmezzük egy másik néppel való összeolvadását. Szerelemnek, avagy meghódolásnak. Egy ősi sumér ábrázolás viszont ugyanezt a jelenetet beszéli el, csak épp a madár helyén oroszlán szerepel. Nőstényoroszlán!
A magyarok nyelve finnugor szerkezetű – szerkezetű! – nyelv, néhány finnugor szóval, amelyeknek számát elképesztően megközelíti, ha nem meghaladja a török(ös) szavak száma. És még annál is több az állítólagos szláv jövevényszó. (Csak tudnám, hol a magyar nyelv?)
Aztán – még később – feltűnik Attila, aki már nem csak a szkítákra, de a hunokra is emlékeztet, és még Csodaszarvas-mondája is van. Még ezután Attila fia visszatér Keletre, birodalmat alapít, amely birodalomnak legfényesebb uralkodója Kovrat, akinek meg erős Attila-leszármazástudata van, ha Csodaszarvas-mondájáról nem is tudunk, de talán csak én nem tudok róla.
Még később feltűnik Álmos, Kovrat időközben megdőlt birodalmának területén, akinek van Csodaszarvas-mondája, van Attila-hagyománya, szabírnak mondja magát, a külföld meg hunnak, és Attila-örökösnek mondja őt. Ugyanis – ha még nem mondtam volna – egyes „szavahihetetlen” külföldi források csakúgy Attila örökösének tartják Álmost, amiképpen a „szavahihetetlen” magyar krónika.

Cím: Ki tüntette el 10-11
Kategória: Esszé
Alkategória:
Szerző: Kósa Ella
Beküldve: November 25th 2005
Elolvasva: 2355 Alkalommal
Pont:
Beállítások:  
  

[ Vissza a publikációk listájához | vissza a Esszé főoldalára | Megjegyzés küldése ]