Azon a tavaszi reggelen elhatároztam, hogy rendbe szedem a kertet. Lenyírom a füvet az új fűnyírómmal, árvácskákat ültetek a kerítés mentén, és kikapálom a gyomokat a veteményesből. Igen, ezt ma mind megteszem, és ha sötétedésig nem érek a végére, holnap folytatom – gondoltam, miközben langyos tejeskávémat szürcsölgettem a konyhaasztal mellett.
Amint kiléptem az ajtón, arculcsapott a friss, reggeli levegő munkára serkentő fuvallata. Vidáman körülpillantottam, és szívemben mélységes büszkeséggel csodáltam a mi kis kertecskénket. Határozott léptekkel elindultam a fészer felé, ámde ekkor a kerítés mellett gubbasztó málnabokor alatt megláttam egy fura alakot.
Az aprócska idegen meglehetősen elnyűtt ruházatban, hanyagul hevert a málnabokor tövében, és bár jól látszott, hogy életben van, hajszálnyit sem moccant, még akkor sem, amikor már egészen a közelébe értem.
– Ki maga? – kérdeztem meglepetten.
– Nemes Szunyátahalmi Szilárd, időmilliomos – súgta halkan az idegen.
– Időmilliomos! – elnevettem magam. – És mit csinál itt, épp a mi kertünkben?
– Semmit.
Vártam néhány percig, de hiába. Szunyátahalmi Szilárd, elképedésemmel mit sem törődve, rendületlen nyugalommal, csendben tovább heverészett a fűcsomók között, és nem magyarázkodott.
– Hogy került ide? – faggattam türelmetlenül.
– Hoztak.
– Hoztááák? De mégis, honnan, és kicsodák?
– Ostoba kérdés – felelte egy lefitymáló arcrándítással kísérve, de még mindig halk, suttogó hangon –, természetesen abból a kertből hoztak, ahol eddig voltam, és két olyan kertészféle egyén cipelt ide, mint maga.
– És maga egy időmilliomos! Egy valódi, élő időmilliomos, igaz?
– Sssst! Csendesebben! – szólt ingerülten Szunyátahalmi, ijedten jobbra-balra tekintgetve – Ne hangoztassa már olyan sűrűn a vagyoni helyzetemet!
– Mitől fél, hisz nincs itt senki, kettőnkön kívül.
– Az mindegy. Bármikor a fülébe juthat, akár a madarak is elcsiripelhetik neki, hogy én mennyire jómódú vagyok. És akkor bizony eljön... A világ másik végéből is eljön a hatalmas zsákmány reményében.
– Ki jön el? – már kezdtem egészen elveszíteni a türelmemet, úgy tűnt, Szunyátahalmi egyre zavarosabban beszél.
– Az időrabló. A tavalyi év folyamán nyolcvanhét időmilliomost rabolt ki! Ő a világ legelvetemültebb bűnözője. Sosem kapják el.
Kezemben még mindig a fészer kulcsát szorongattam, mely több kulccsal egyetemben, egy rozsdás kulcskarikán fityegett. Zsebre vágtam a kulcscsomót, és leültem a fűbe, Szunyátahalmi mellé.
– No és mondja, mi lett azokkal az időmilliomosokkal, akiket ez az elvetemült időrabló megfosztott a vagyonától? Úgy hiszem, az időrabló okozta károkat nem téríti meg a biztosító. Elszegényedett időmilliomosként ténferegnek az utcán, és másodperceket kéregetnek a járókelőktől?
– Oh, ha csak úgy lenne! Rohannak.
– Rohannak? Ezt meg hogy érti?
– Rohannak, futnak, szaladnak, iszkiri át a kerteken, át az országhatárokon. Átvágtatnak Európán, Ázsián, és még talán az óceánon is, bár lehet, hogy ott elkanyarodnak. Egy biztos, nem lehet őket megállítani. Nincs idejük. Az idő az egyetlen, ami megfelelő módon rögzít, idő nélkül nincs megállás.
– Mit gondol, miért tudok én most magával ilyen nyugodtan beszélgetni, anélkül, hogy egy fikarcnyit is elmozdulnék? – folytatta Szunyátahalmi. – Csakis az időmillióim miatt, mert azok erősen féken tartanak.
– Értem – bólintottam, és ekkor eszembe jutott a fűnyírás. – Viszont arra kell kérnem, álljon fel egy kis időre – szóltam, míg feltápászkodtam a földről, és zsebemből ismét előkotortam a fészer kulcsát –, mert az egész kertben le szeretném nyírni a füvet, itt, a málnabokor alatt is.
– Csak nem gondolja komolyan, hogy én, Szunyátahalmi Szilárd, a mai világban oly ritka időmilliomosok egyike, MOZOGNI fogok??? – sustorgott Szunyátahalmi felháborodva, elkerekedett szemekkel. – Tudja, mekkora kockázatot vállalnék ezzel magamra?
– Ugyan, ne rettegjen ennyire! Egy kis mozgás nem fog megártani.
– Ha balga módon megfeledkeznék kivételes vagyoni helyzetemről, és csak úgy, nekiállnék mozgolódni, felkavarnám a levegőt, bizonyosan verejtékezni kezdenék, verejtékcseppjeim kizárólag időmilliomosokra jellemző, egyedi aromája elvegyülne a már felkavarodott levegővel, és máris menthetetlen vagyok! Az időrablónak rendkívül kifinomultak az érzékei. Főképp a szaglása.
– Szerintem maga erősen eltúlozza ezt az időrabló ügyet, amennyiben egyáltalán létezik ez az időrabló, és van mit eltúlozni. Mindenesetre, ha itt akar maradni a mi kertünkben, legalább segíthetne! Higgye el, a fűnyírás egészen szórakoztató is tud lenni, főképp egy jó minőségű fűnyíróval. A múlt héten sikerült beszereznem egy nagyon igényes darabot, egy valódi Hörrzörr Gyepnyiszil Péper4est. Igaz, nem a legújabb gyártmány, három és fél éves, de megkímélt állapotban van, mivel az előző gazdája egy lakótelepi fickó volt. Csak a virágládáit nyírta vele, azt is viccből, hogy a szomszédokat bosszantsa, he he he... No jöjjön, megmutatom, itt van a fészerben!
– Fűnyíró, maga megőrült!!! A műszerek, eszközök, készülékek, szerszámok, szerkezetek, gépezetek és masinériák rettentő veszélyesek! Ezek mind-mind az időrabló jól bevált fegyverei, amelyeket előszeretettel fordít az időmilliomosok ellen. Éppen ezért például fűnyírót kifejezetten tilos időmilliomosok közelében tartani. Időmilliomos mellett efféle szerkentyű kizárólag jól elzárt helyen tárolható, mondjuk fészerben, ha nincs páncélszekrény.
Ekkor agyamat elöntötte a pulykaméreg.
– És azt mivel magyarázza, ha szabad kérdeznem – kiáltottam az időmilliomosra –, hogy bár nekem is van időm maga által kiagyalt időrablókról fecsegni, mozogni is szoktam, minden valószínűség szerint gyakorta verejtékezem is, fűnyírót, kapálógépet, sőt, még halogénizzós csirkekeltetőt is használok, és mégsem próbált meg még egyszer sem kirabolni az időrabló?!
– Nézze, ennek több oka is lehet. Egyrészt az időrabló rendkívül elfoglalt bűnöző. Másrészt, érthető módon, minden esetben a gazdagabb zsákmányt részesíti előnyben, a maga kis idővagyonkáját addig nem fenyegeti veszély, amíg léteznek időmilliomosok. Örüljön annak, hogy maga nem egy olyan súlyos egyéniség, mint szerény személyem, ezen okból tehát kevéske időtőke is elegendő ahhoz, hogy magát stabilizálja. Maga egy szerencsés ember, drága barátom, maga egy szerencsés ember... Most szívesen hátbaveregetném, de mint tudja, nem tehetem.
– Úgy! Szóval gúnyolódik rajtam!
– Jaj, hogy mondhat ilyet, hogy... Hogy ééén, kigúnyolnám magát... Hova megy?
– A fészerbe. Remélem, nem feltételezte, hogy egy időmilliomos miatt kihagyom a fűnyírást!
– Nehogy megközelítse azt a ketyerét, maga hígagyú! Nem érti?!!! Mindkettőnk jövőjét veszélyezteti!!!
Kinyitottam a fészer ajtaját, és a poros félhomályban megláttam a fészer közepén álló Hörrzörr Gyepnyiszil Péper4est. Még így, a terepszínű védőhuzatban is milyen impozáns látványt nyújt – állapítottam meg, magamban. Odaléptem hozzá, és óvatosan leemeltem róla a védőhuzatot.
A tűzpiros, modern ívű karosszérián ott csillogott a világszerte ismert márkajel, és alatta a felirat: HÖRRZÖRR GYEPNYISZIL PÉPER4ES. Szívemben mámoros elégedettséggel végigsimítottam kecses vonalait, egy-két bravúros kézmozdulattal lecsavartam a tanksapkát, és a benzineskanna után nyúltam, csakhogy ekkor hirtelen ráeszméltem, hogy a Gyepnyiszil és én nem vagyunk egyedül.
A különös teremtmény a Hörrzörr Gyepnyiszilbe kapaszkodott, derékig érő, ősz hajszálai számtalan vékonyka fonatba voltak kötve, rikítóan zöld szemeivel másodpercenként pontosan egyet pislogott, és meghatározhatatlan szabású öltözékét rengeteg különféle formájú és színű gomb tartotta.
– Te jó Ég! Csak nem...??? Maga az időrabló?!!!
Jól hallottam, hogy a kerítés melletti málnabokor tövében az időmilliomos fájdalmas zokogásba kezd, mialatt a bizarr kinézetű idegen szótlanul bólintott.
Azóta rohanunk együtt, Szunyátahalmi Szilárd és én...
/ 2002. /
