A Zagyva-völgy védelmet nyújt az ide épült házaknak, no és persze az itt lakó embereknek. Ez a völgy olyan, mint egy hatalmas disznóforrázó teknő. Körben nagy hegyek látszanak. Többségük egészen hegyes, csúcsos, mint az építőkockák közül néhány. Az igazmesékből tudom, apukámtól – bár elég hihetetlennek tűnik –, hogy valaha ezek vulkánok voltak. No, és azt is, hogy több mint ezer évvel ezelőtt már ismerhették a hely védettségét, mert ide építették házacskáikat az avarok (szláv népcsoport), akik még azelőtt éltek itt, mielőtt – mi magyarok – letelepedtünk volna. Nem túl nagy ez a falucska – gyerek fél óra alatt megteszi a felvég utolsó házától a Vízválasztóig kövezett utat –, egy utca az egész, öt-hat beugró utcácskával. Talán háromezren lakunk itt.
Ebből adódott az, hogy a falubeli hírek nagyon gyorsan terjedtek. Az asszonynép – jöttükben-mentükben – könnyedén megoldotta az egész láncolatot. Sokan azt fogják rájuk, hogy pletykálnak, pedig egyébként meg nem is nagyon tudnánk senkiről-semmiről, ha netán hirtelen betiltanák. Van még a hangosbeszélő, amibe a tanácsról bemondanak egy-két fontos dolgot. „Eboltás lesz holnap reggel nyolc órától… Mindenki köteles a kutyáját beoltatni!…” Mit tilos, mit nem lehet!… Mikor lesz előadás, mulatság? … Mikor, hol lehet átvenni az élelmiszerjegyeket?… Mikor, kik kapnak védőoltást? Nahát, ez aztán gyerekkínzás! Vannak, akik már a szúrástól hetekre elegendőt bőgnek, pedig ami utána jön sem gyerekjáték. Belázasodik az embergyerek, bepirosodik a helye, még be is gyulladhat. Azonban tűrni kell, mert így azok a nagyobb nyavalyák elkerülnek bennünket…
Ezekből a: „Figyelem, Figyelem! Közhírré tétetik!…” meg hasonlókból aztán még nem nagyon derülne ki: „Mikó’, kinek gyön a lagzija, temetése?… Kinek villant ki a szoknya aloó’ a bokoója, laóba szaóra?… Ki-kivel taóncót a szüretyibaólon? Ki-kinek udvarol, csapontya a szelet? Ki-kivel útoólkodott – még véletlenül sem mondták ki rendesen, hogy: puszilkodtak – mindenki szeme laóttóra a kapuba’? ’La… Hogy nem szégyelli magót… Kinek, haóny zsaók búza, kukorica, kompeér (krumpli) termett?… Kinél van eladoó aóllat, termés, vagy baórmi?…”
Örzsi néni, Kató néni, Julis néni, Bözsi néni, Rozi néni különösen nagy mesterei voltak ennek a területnek. Biztosra tudja mindenki, ha egyszer beindulna – az iskolában, vagy akár máshol – egy ilyen pletykatanítás, csakis ők lehetnének a néptanítók, népoktatók méltatva ebbéli mérhetetlen igyekezetüket, tapasztalatukat.
Aztán a férfiemberek a kocsmában cserélik ki a fontosabbnál-fontosabbakat. „Mit hallottak?… Mi történt?… Mi voót?… Mi lesz?… Ki kezdett szeépen bögyösödnyi? Kinek onalj, mint a deszka?… Kinek szeép gömböljű a fara?… Kinek volt balesete a gyaórba’?…”
Mi gyerekek is – bizonyos szintig – hírvivőnek számítottunk. „Szalaggy Julis neéneédhe’! Keérdezd meg: gyötte-e gyinnye?… Neézz be Saóski neneédet: van-e meé’ tojaóssa?… Közben ugorj be a boótba is, hoátha gyött friss kenyeér… Mondd mamódnak: hónap Tarjónyba keéne mennyi!… Neézd meg, beteg-e meé’ Ettanakkor Mari neneéd? (Akit azért hívnak így, mert kicsit nehezen tudja kimondani, amit akar, és ilyenkor mindig azt mondja: ettanakkor…ettanakkor…) Mit jótzanak a moziba’?…” Az iskolából, óvodából szintén mi hoztuk-vittük a tudnivalókat. „Mikor lesz a Szülői értekezlet?… Mikó’ lesz taórsadalmi munka, vasgyűtés?…” Ez az egész hírlánc – itt falun belül – nem okozhatott gondot senkinek. Látszik, jól ki van ez találva. Ami még ebbe sem fér bele, azt kitették a hirdető táblára, néha még az oszlopokra is kitűzték.
Ebben az időben nagy dolognak számított, ha a családnak megadatott, hogy rádiót hallgasson. Édesapám – egy muzsikálás után – hóna alatt egy néprádióval jött haza. Nem nagy szerkezet. Talán akkora az egész, mint a vízmelegítő edény a masinában (konyhai, négylábú tűzhely). Elől két gomb van rajta, az egyikkel lehetett bekapcsolni és hangosítani, a másikkal pedig a két állomás közül – a Kossuth és a Petőfi – lehetett kiválasztani, melyiket szeretnénk hallgatni. Érdekes egy szerkezet a rádió. A két gomb felett, egy nagyon szépen megszőtt, kifeszített rongy mögött, van benne valami, ami szól.
Teljesen különleges volt, bármi eddigi dologhoz akarnám hasonlítani. Nem elsősorban a külseje miatt, hanem beszél és zenél. Apu sem sokat tud róla, mert minden kérdéssel gyorsan leszerelt. Titokzatos szerkezet a rádió. Kilógott egy drót a hátuljából, vászonbevonattal, a végén egy dugó. Ezt kellett a konnektorba dugni – akkor még úgy gondoltam, tévesen – onnét jön az adás. Igazából pedig csak az áramot kapják a benne lévő lámpák belőle. Ezek – a hátulján lévő lyukakon bekukucskálva láttam – nem világítanak olyan erősen, mint a rendes lámpák, talán még a gyertyaláng is fényesebben billeg. Bár Vitéz mamámnál eddig is hallgathattuk, de most nem kellett átkapcsolni az Esti Mese kellős közepén a Magyar Nótákra. Az újságból előre kinéztük a jobbnál-jobb műsorokat, aztán már alig győztük kivárni a kezdést. A Miska bácsi lemezes ládája, a Szív küldi…, a Jó ebédhez szól a nóta, a Szabó család, a foci meccsközvetítések számítottak a kedvenceink közé. Aki a meccseket közvetítette – úgy hívták Szepesi – olyan gyorsan tudott beszélni, hogy szösszenni is tilos volt, az érthetőség miatt. Aztán a Hírek – apu szerint ebből tudhatjuk meg, kell-e bújni – voltak a kedvenc műsorok. Természetesen sok más érdekességet is meg tudhattunk a hallgatásakor.
Egy októberi reggelen – mikor már elsős lettem –, furcsa csendre ébredtem. A rádió ugyan – szokás szerint – be volt kapcsolva, de csak a nagy sercegést hallottuk. Aztán egy kis idő múlva – éppen elkészültem az öltözködéssel, mosakodással – csak annyit mondtak be:
„Budapest utcáin harcok folynak.
A Magyar Rádió adását szünetelteti.”
Nagyon nehezen leírható érzés szaladt át rajtam. Talán a sok háborús igazmese, vagy csak egyszerűen az, hogy fiú vagyok: olybá tette, mintha valami öröm ért volna. Persze az is ott birizgált, hogy sokan meghalnak egy ilyen háborúban. Ezért azonnal rákérdeztem édesanyámnál:
- Anyu, anyu! Akkor most bújni kell?
- Nem, azt még nem. Siess! Már indulnotok kell!
- Valóban, mennünk kell. Az iskola nem vár.
Kicsit borongós, esőre álló az idő. Az emberek – az utcán – csoportokban sugdolódznak. Mi gyerekek szintén újságoljuk egymásnak a rádióból hallottakat. Többen nem is hallottak a fejleményekről. Még egy-két gyönyörű gesztenyét begyűjtünk az iskolaudvaron, de a megszólaló csengő már a helyünkön talál bennünket. Nagyon ritka a sor. Állítólag, több gyereket nem engedtek el otthonról. Nem nagyon értem: mi köze ennek a pesti harcnak a mi iskolánkhoz? A tanító néni késik. Sohasem késett még, de pisszenés sem hallatszik. Senkinek nem hiányzik a csillagszemű körmös. Híj! Nagyon tud fájni. Nem kívánom, hogy bárki megérje. Csak, ha rágondolok – száz tűvel – szúr a helye, pedig már van két hete is, mikor rászolgáltam… Mi történhetett? Még mindig nem nyílik az ajtó, a vigyázzülésben hátratett kezünk is kezd zsibbadni, és ezt a felügyelet nélküli csendet sem könnyű kibírni. Kisebb nesz, suttogás, mozgás.
Abban a pillanatban, hogy beindulhatna a rosszalkodás: nyílik az ajtó. Belép Olga tanító néni. Egymás közt mindenki csak Burkus tanító néniként – a csúfnevén – emlegeti szegényt. Az mondják az idősebbek, hogy szép volt régen. Most nem szép. Hatalmas, fűzős cipője mellett – a katedra sarkán, a földön ülve – a büntetés sem egy leányálom. Szék nélkül. Híj!
Ma meglepően más, mint eddig bármikor. Nem kicsinyeli le a köszönésünk hangerejét… Már ülve köszön vissza… Nem szidja meg a napost, a jelentésnél… Nem állít bennünket sorba köröm, fül és haj ellenőrzésre, ahogy reggelente lennie kell… Nem kéri be a füzeteket… Egész halkan mondja:
- Sok a hiányzó. Nagyon sok a hiányzó. Csak remélhetjük, hogy a felnőttek nem rondítanak bele a tanulásunkba. – Nem nagyon értem, de látom mások sem. Csak sejtjük, hogy itt valami nagy baj van. – Azért mi ma is megtanuljuk az előírt betűinket. – Erősít bele, visszaterelve a dolgok folyását az eredeti meder felé. Már minden a szokott rendben halad, közbeszólásért ellibben az első füles is. Nem én kaptam.
A harmadik kicsöngetéskor aztán valami különleges történik. Mint mindig – amennyiben az idő engedi – az udvaron hancúrozunk, amikor az alvég felől autózúgásra figyelünk fel. Néhány pillanat múlva ideérnek. Olyan nagy teherautók, a plató pedig tele emberekkel. Egy-két zászlójuk is van. Mindannyian a kerítésnél vagyunk. Nocsak, azt a bácsit ismerem, az pedig a Sanyi bá’. Ott pedig keresztapám. Még csak a felvonuláskor láttam így az embereket, de akkor Tarjánba mentek.
- Laci, Laci! – hallom gyengén édesapám hangját, de nem látom. Cikázó tekintettel kutatom, míg végre előbukkan a tömegből. Éppen csak a feje és a szeme látszik, mert a másik oldalról furakodna. Még mondana valamit, de már nem értem. Elhaladnak. Még a borbély felőli sarokhoz rohanok, de már ott is csak azt látom, amint integet. Rá vagyunk szegezve a kerítésre. Nem hiába. Néhány perc után visszaérnek. Már messziről figyelem a második autót, azon kell lennie. Tolakszom, amennyire csak bírok, mert mindenki szeretne legelőre kerülni. Még az is aki már hallotta az édesapját.
- Megyünk tüntetni Tarjánba! Estére érünk haza.
- Mondd anyádnak, Tarjánba mentünk! Későn érek haza. – Mindenkinek hasonló az üzenet: - Menjetek haza! Menjetek haza! Menjetek haza! – hallatszik tisztán. Többen is ezt kiáltják, a távolodó te-herautók zaját még éppen áttörve. Nem nagyon értem. Miért mennénk még haza, hiszen most jön a számtan.
Éppen becsengetnek. Futás, sorbaállás az udvaron, majd osztályonként bevonulunk. Nagy a sugdolódzás.
- Mennek Tarjánba!
- Harcolni fognak.
No, de kivel fognak harcolni, aztán ki ellen?… Nincs is katonaruhájuk… És mivel, hiszen puskájuk sincs. Az én édesapám sem hordja – a munkába – még a gumipuskáját sem… Azzal a néhány lyukas zászlóval?… Á! Szerintem ez butaság… Közben elkezdődött az óra… Még csak a hármasnál tartanak. Nagyon unalmas… Legalább már azt tudnám, ha a tízes után még egy nullát írunk: miért száz?…
Az is lehet, hogy felviszik őket arra a nagy Pestre… Legalább Angyal mamám megvarrta volna apunak a Vitéz nagyapám régi katonaruháját…
A mindenit! Még ez sem fordult elő soha. Kopognak az ablakon, annak másodikosnak az anyja. Integet. A tanító néni mérgesnek látszik, szemöldökét szorosra ráncolva végigkopog a termen a magas szárú cipőjével. Kimegy. Kint beszélgetnek, amiből semmit sem lehet érteni. Bennünket pedig itt hagy a megdöbbenéssel, teljes tudatlanságban. Újabb anyukák jönnek, aztán valakinek a mamája, testvére. Megjött anyu is. Integet. Megbomlik a rend. Mindenki az ablakon csüng. Óriási a kiabálás, de belép szigor.
- Mára vége a tanításnak. Hazamehettek! – mondja kissé elcsukló hangon. Mintha ránk szabadult volna a pokol. A léptékét sem tudom, milyen gyorsan pakolunk össze. Az ordítás csak kis-inas a hangzavarban. A tanító néni szintén pakol. Azért én nem akarok úgy haza menni, hogy egy fontos kérdés nyitva maradjon:
- Tanító néni, miért éppen száz, ha a tízes után még egy nullát írok, és miért nem tízvan. Mert ugye a többinél úgy jön, hogy öt-ven, hat-van, het-ven, nyolc-van, kilenc-ven. Ebből az következne, hogy tíz-van.
- Tudod, ez azért van így, mert mikor odaírod azt a nullát, akkor az már három számjegy lesz. Azok pedig már a százasok, ennek pedig az első jegye éppen a száz – mondja kicsit hangosabban, hogy a besűrűsödött hangzavart áttörje.
- Aha! Köszönöm! Aztán, ha az elejére kettest teszek, akkor az pedig huszáz? – szeretném kifejezni, hogy értettem, amit mondott.
- No, nem! – mosolyodik el. – Itt ez a része egyszerűsödik, mert kétszáz lesz, majd ha hármast írsz oda, háromszáz, a négyessel pedig négyszáz, és így tovább.
- Hú, de érdekes! – ballagok el az elmémbe raktározásba mélyedve. Aztán azt érzem, amikor megsimogatja a múltkori tasli helyét… A csúfnevével kezdtem a mondandómat… Nem volt mese! Ilyen esetben gyorsan röppen a füles. Jó ideig sajog a helye, hogy nehogy könnyen elfelejtse az embergyerek a maga disznóságát. De jó is lett volna akkor ez a kis simogatás. No, mindegy! Túl vagyunk rajta. – Csókolom! – köszönök, miközben piciny könnycseppet látok a szeme sarkában. Érdekesek a számok. Én szoktam játszani velük, persze csak úgy önmagamban. Ez megint az én kis titkom. Nem szabad, hogy mások is megtudják, mert még kinevetnek, szégyenszemre. Ugyanis nem mindig érthető, hogy ki, mikor, miért nevethet ki.
Azt meg végképp nem értem, hogy miért tartunk még csak a négyesnél a könyvben, mikor az egész annyira egyszerű. Nagyon különleges lehet az is, amit a nagyobbak csinálnak velük. Valami szorozva, meg osztva – mondogatják. Mindegy, majd holnap erre is rákérdezek.
- Sokáig voltál – mondja anyu a kijáratnál. – A többiek már rég elmentek.
- Csak még kérdeztem valamit a tanító nénitől – válaszolom. – Apuék mentek Tarjánba, volt zászlójuk… Nem vitte a gumipuskát, aztán lehet, hogy harcolni fognak… Gyorsan meg kéne varrni a vitéz nagyapa ruháját is, hogy legyen neki, mert az a munkásruha volt csak rajta… Nagy teherautón mentek.
- Ne beszélj már zöldségeket, te gyerek! Addig jó, míg nincs katonaruhája meg puskája. Este már jön is haza, csak tüntetni mentek.
- Mit csinálnak? Mi az a tüntetés?
- Csak úgy mennek az utcán, mint május elsején.
- Ja! – Igaz, amikor felvonulni mentünk, szintén azzal a teherautóval vittek bennünket Tarjánba. Aztán a Bocfásról is azzal jöttünk haza, ahol azt a finom kolbászt adták… De hát akkor mégiscsak van valami különbség, ha ez meg tüntetés… Vagy ez is csak úgy, olyasmi?
Hazafelé sietünk. Mindenkinél degeszre (teljesen tele) rakott kosarat, szatyrot látunk. Attól függetlenül, hogy az alvégből tart felfelé, ki pedig fordítva, mert éppen csak az változik: melyik boltból jön.
- Bevásároltál?
- Muszáj! Soha nem tudja az ember.
- Volt még liszt?
- Még volt, de igyekezz!
Megyünk néhány métert:
- Hozod?
- Már amúgy is fogyóban volt.
- Majd menni kell nekünk is.
Alig lépünk néhányat, újra:
- Nem ment semminek az ára?
- Nem, de eriggy, mert nagyon nagy nyüzsgés van!
Egész úton ez és ehhez hasonló beszélgetés ismétlődik.
Egyre gyorsítunk, pedig édesanyámnak – a súlya miatt - nehezebb. Egyébként érdekes, hogy azt mondják, amikor én születtem, akkor hízott meg. Itt van egy kis keveredés, mert nem nagyon értem. Mitől híznak meg az asszonyok, ha gyerek születik? Mit csinálhat ilyenkor a gólya, hogy úgy megnő a hasuk? Hogyan kerül ki a kő alól a baba, és mit keres alatta? Nomost, az még elképzelhetetlenebb, hogy miként kerül a pocakjukba? Arról nem is beszélve, hogyan jön elő? Nem halad előre az ebbéli nyomozásom, ezt le kell szögeznem. Pedig igencsak próbálkozom. Mindegy! Majd halad ez is.
Mindenesetre, lehet ebben az elhízásban valami. Hiszen a hidegszoba falán lévő esküvői képen valóban nagyon vékony, no és persze gyönyörű. A moziban a legszebb simahajú is elbújhat a – tupírjával együtt – szépsége mögött. Mari mamám még azt is mondta, hogy lánykorában vetekedtek érte a legények. Biztos könnyű volt kiválasztania közülük aput, aki a legerősebb, a legügyesebb, ha nem is volt a legokosabb az iskolában. Egyébként bajusz nélkül is megállja a helyét. Azt azonban továbbra sem értettem, hogy mitől hízott meg anyu, ha Rónai-oldalból születtem, a nagy kő alól. Csak nem azt a követ kellett a kecele alá tennie? Annak meg a nagysága miatt, sokkal nehezebbnek kell lennie. Felemelésekor, szinte kiesett a szemem, amikor alánéztem, nincs-e már alatta egy kisgyerkőc.
Nem volt. Attól sem gömbölyödhetett volna ki – mint a Karcsi anyja, mikor Öcsi született –, ha a gólya hozott. Az még tán annyit sem bírna el. Ez már kezd hasonlítani a színdarabokra, amelyeknek az elején azt sem tudjuk: ki-kicsoda, csak a vége felé kezd kialakulni valami a sok rejtélyből. Itt alig néhány óra alatt aztán mégis kikerekedik, de az életben – úgy látszik – minden lassabban bogozódik ki.
Odaérünk a focipálya sarkára. Itt anyu megint leragad egy pár szóra valakivel. Én viszont innét már repülök, haza. Ki kell lépnem rendesen, ha mindent végig akarok csinálni a fejembe vett tervekből. Első az átöltözés. Keresem a legutóbb megfoltozott mackóalsót, aminek a térdén az a két barnás-zöld folt van, amit katonaruhából varrt oda anyu, miután nem bírta ki rendesen a nyarat, és eléggé megadta magát. Gyorsan rá az aputól megörökölt bőrderékszíjam. Ez még úgy is irtózatosan nagy volt, hogy apu egy szerszámmal – amit úgy hívnak ár – a közepe tájára szúrt nekem lyukat, a maradékot sem szabad volt levágni, mert majd belenövök. Ezt visszahajtottuk saját maga alá. Őszintén megmondom, ez nagyon nagy előreléptetést jelentett a gyerekek között minden játékban, ha választani kellett. Néhány lépcsőfokot előrébb rukkoltam. Ingnek megteszi ez a kockás. Ez ritkaság, bár nem teljesen olyan, mint a moziban a simahajúké, de így is, hogy a könyökén – jobb híján – virágos díszítésként rikít egy tenyérnyi hálóingmaradvány. Aztán az itthoni svájcisapka, ezt is aputól örököltem. Sok krumplit kell még ennem, hogy belenőjön a kobakom, de szerencsére a fülem megfogja, ezért nem esik a szemembe. A legfontosabb viszont az egészben, hogy a tetején, a spinyora (a cipő orrának, vagy bárminek a hegye) rá van húzva egy darab kétfilléres. Régebben azt hittem, hogy így különböztetik meg. Csakhogy! Később kiderült, mindenkinek ott díszeleg rajta, tehát inkább az összekeverésben segíthet.
Mire anyu szólít, hogy éhes vagyok-e, már teljes harci díszben virítok. A kiegészítő cuccokat kell még előhalászni. Még most is finom a főtt kukorica. Érdekes, hogy már nyár eleje óta sokadszor főz anyu kukoricát, de még mindig nagyon szereti mindenki. Most már a végét járja – mondogatja – mert ez a néhány cső a fosztáskor még elég zsenge volt, ezért főzte meg. Egy kis szódás szederszörp, s már a huzat is alig találja a nyomomat.
Irány a szerszámos kamra. Hmm! Igen. Sajnos jól sejtettem. Ott lóg édesapám mindkét gumipuskája a helyén. A tölténynek használt csavaranyák, csapágygolyók szintén a lemezdobozban vannak. Mindegy, amíg hazaér, nekem fel kell készülnöm. Csúzlimat gyorsan a szíj alá rakom, kavicsot a zsebbe, a kinövésre ítélt kard a baloldalra. A gömbölyű kislapát kézbe, és már mászom is meg a Vitéz mamám tyúkóljára vezető létrát. Innét érem fel a külsőkert reteszét. Külön nagy művészet a visszazárás. Ezt aztán – átmeneti megoldásként – úgy szoktam kivitelezni, hogy felmászok az ól hátsóoldalán, a deszkák kis kiálló részein. Innét vissza tudom engedni, de nem bírom sokáig tartani magam. Még az a jó, ha már egy kicsit sikerül odalöknöm, az is megtartja. Az egyik kezemmel kapaszkodom, a másikkal húzom magam felé a kertkaput, az ujjammal próbálom bebillenteni a reteszt. Nehéz művelet. Hibázni nem lehet. Már előfordult, hogy nem sikerült. Napokig szedtem a térdemből a szálkát. A tervem az, hogy megfelelő védőállást építsek. A helyének a szagosbesztercei szilvafa előtti kukoricásban kell valahol lennie. Hm! Egyrészt, Karcsiék felől nem jöhet támadás. Ez csakis a focipálya vagy a Ravaszlyuk irányából volt lehetséges, hiszen az öregháborúban (I. világháború) is onnét jöttek a csehek, a fiatalban pedig a muszkák (oroszok). Nem az út felől, hanem hátulról támadtak.
A terep innét nagyon jól belátható. Másrészt, itt nagyon finom sárga homok van, ebből simán tudom magam elé lapátolni az erőd mellvédjét. Néhány perc kell csak, és máris kész vagyok. Kívül-belül még jól megpaskolom a sáncomat.
Minden szerszámot készenlétbe helyezek. Várok. Kis idő múlva, úgy gondolom: magasítanom kell. Újabb lapátolás. Elérem a kigondolt méretet. A francba! Most meg nem látok ki rendesen. Lyukat kell fúrnom, mégpedig négy irányba. Nagyon elégedett vagyok, miután próbalövéseim a Bacsiék kisházának falán koppannak. A nyugalom nem tart sokáig, mert mintha szemerkélni kezdene az eső. Ismét dolgozni kell. A már kihúzott néhány kukoricaszárat – slégan – ráhelyezem a bástyámra… Kevés! Még néhányat ki kell húznom… Nem megy… Alá kell bányásznom, mint a krumplinak… Legyőztem! Sikerül. Mikor végzek vele, már nem esik. Így, hogy még teteje is lett, teljesen biztonságosnak vélem… Most már jöhet az ellenség… Néhány homokbombát azért még gyúrok, majd szépen gúlába rakom, mint Egerben láttam az ágyúgolyókat… Már szürkül… Remélem nem este jönnek, hiszen akkor nem látom őket.
Várok… Senki nem jön… Most mi lehet az össze-függés a tüntetés, és a május elsejei felvonulás között, vagy legalább mi a különbség?… Miért kell tüntetni?… Vajon azért, mert Pesten harcolnak?… Azért az a katonaruha mégiscsak fontos lenne!… Hoppá!… Már lőnek! - riadok fel. Hmm. Kicsit elszunyálhattam, aztán egyben mosolygok is, hiszen csak a kertkaput csapta ki a szél. Sietnem kell, hiszen nagyon sötétedik. Vár a tanulás. Azaz nem is annyira tanulás, hiszen nekem a tanulás inkább csak a leckeírásban merül ki.
Anyu Julis nénivel beszélget. Már megjárhatta közben a népboltot. Legalábbis a krumplicukor ezt bizonyítja. A pesti harcokról beszélnek. Nem nagyon értem…
- Nem tudom mi lesz ebből! Még az ember sem jött haza. A gyárból mentek tüntetni.
- Én sem tudom, mi van? Az enyém se jött még.
- Mi már elástuk a húst, meg a lisztet. Majd hoza-tok még az emberrel zsírpapírt, mert elfogyott, oszt másban meg nem marad el rendesen. De még holnap is megyek a boltba, hátha hoznak valamit. Ki tudja, meddig kell kitartani. Már kezdek ideges lenni, hogy nem jöttek még, pedig sötétedik.
- Majdcsak jönnek. Hiszen, a muzsikát is el kell ásni.
- Az órákat, a rádiót sem árt dugni, mert a muszkák (orosz katonák) mindent elvisznek, mint a háborúban.
- A pénzt mindet el kell költeni, mert hátha megint csak gyufát adnak a végén érte. Ma viszont már kongott a bolt az ürességtől. Holnap hajnalban megyünk Tarjánba.
- A Békekölcsönt, azt mondják, nem adják ki.
- Pedig nekem is benne eszi a fene majdnem száz forintomat! Hogy a rosszseb mogyorózná meg jó dolgukban őket!
- Ládde’! Úgy csinálnak, mintha az övék volna!
- A kocsmában sincs már semmi. Józsinak, másodszorra csak fél liter pálinkát adtak, a bor meg már elfogyott.
- Tudsz-e már valamit a szegény Zoliról? – érdek-lődik.
- Á, dehogy! Csak azt tudjuk, hogy a karhatalomnál van. Sopronba vonult, de azt mondják, átvitték őket Pestre. Feri egyik munkatársának a fiával az üzente, hogy menjünk. Sürgősen. Oszt’ mi lesz velük, ebben a bolond helyzetben? Azt már csak az Isten tudja! Az a másik szerencsésebb volt, már hazajöhetett, letelt neki az első félév. Még időben, mert most meg már senki nem jöhetett.
- Látogatni készültök-e?
- Tán csak nem lesz ebből semmi, osztan a jövő hónapban már mehetünk hozzá.
- Szólj! Küldenék neki egy is pályinkát!
- Számítunk menni, még András-nap előtt. Viszünk a parancsnokának egy kis hazait, hátha hazajöhet a vendégségre. A múltkor egy zabarit hazaengedtek esküvőre, félév előtt. Mi is azt mondjuk majd, hogy oda kell jönnie. Ő lesz a tanú! – Ezen mindketten nevetnek.
Tüntetni mentek apuék… Mi történhet egy ilyen tüntetésen?… Ott Pesten kik harcolhatnak és kivel, aztán mivel?… Csak nem egymásra lőnek? Hiszen, az halálos is lehet… Kezdek elbizonytalanodni… Ez olyan rengeteg kérdés, hogy hónapokba telik, amikorra mindegyikre kicsikarom a választ… Hol lehet már ilyen sokáig édesapám?… Nem akar nyikorogni az a kiskapu. Ez azért nyikorog, mert nem nagyon szoktuk megzsírozni. A többi hasonló zárat, zsanért, pántot minden évben bekentük azzal az érdekes pirosas zsírral, amit apu munkából hozott. Ezt nem. Tudniillik, így mindig észre lehetett venni, ha valaki bejött rajta. Azt tapasztaltam, hogy a szüleim a kapunyitásból azt is tudták: ismerős, vagy idegen jön.
Végre! Én hallom meg elsőként a jellegzetes nyikorgó hangot. Erre vártunk. Rohanok. Anyu hangja már csak próbálkozik utánam érni:
- Hová rohansz? Öltözz fel! Hideg van! – Azonban már ő is elindul, hátha apu jött meg. Nem kell sokat mennem. Alig lépek néhányat, máris szembe találom magam édesapámmal a lépcső alján. Iszonyatosan rohan, mint aki nem szeretne lekésni valamiről.
- Apu! Mi az a tüntetés? Kik harcolnak Pesten? Ki van velünk, és ki van ellenünk? Anyu nem akarja megvarrni a vitéz nagyapám katonaruháját! – kezdeném a kérdéseket, de válasz helyett csak ennyi érkezik:
- Majd! Most sokkal fontosabb dolgok vannak.
- Persze, tudom! – jelzem felkészültségemet. – Már megépítettem a kertben az erődöt. Teteje is van. Meg olyan kilövő nyílásokat is csináltam rá.
- Ne bomolj! Te gyerek! – Mosoly csillan a szájasarkán – Hagyd a hülyéskedést! Mondtam már: majd!
- No, mi van ember? – fogadja anyu az ajtóban.
- Mi lenne? Baj van. Nagy baj. – Ennyire futja a válaszból.
- Ott a főtt kukorica a sütőben! Még meleg.
- Nem érünk most arra rá, asszony! Szaladj a padra (padlás)! Hozd a húst, a kolbászt és a sonkát! Erzsi, te a zsírpapírért szaladj, a spájzba! – adja ki a munkát. Alig várom, hogy rám kerüljön a sor, de nem. Nekem nem ad munkát, pedig gondolatban már szaladok a gumipuskáért, és a nagy bajnétot hozom a kispince rejtett repedéséből. Ide kell eldugni, hiszen a bajnét, az már fegyver, még ha csak a puska szuronyaként szolgált is a háborús időkben. Mostanában azonban a disznók réme, disznóölő kés lett. Megvan a tokja is, ami nagyon szép díszes. Most rám téved a tekintete:
- Mi volt az iskolában? – teszi fel a szokásos, de most egyáltalán nem várt kérdést.
- Á! Korán hazajöttünk. No, és nem voltam rossz.
- Szaladj, hozd be a szerszámosból a kis lemezdobozt. Tudod, amelyiknek teteje is van. – Nem erre számítottam, de már repülök. Nagyon bátornak és ügyesnek kell lennem, mert odakint teljes a sötétség, úgy kell odatalálnom. Megvakultam a lámpafényről a sötétségbe érve. Csillagokat látok. Hűha!
El kell telni néhány percnek, hogy ne úgy érezzem a feneketlen semmiben járok. Nagyon vinne az igyekezet, de több botlás, rocskadöntés és fej beverés után kitapogatom a kulcsot. Kezd egy kicsit javulni a látásom, de még kevés az igazi tájékozódáshoz, így változatlanul csak matatni tudok.
Megtaláltam. Nehéz. Ebben tartjuk a képszögeket, meg ilyen díszes dolgokat. Vannak benne nagyon fényes csavarok is. Lehet, hogy ezért kell bevinnem. Biztosan ezek lesznek majd a töltények a gumipuskába. Érdekes a gumipuskát elfelejtette. Mindegy! Én – a biztonság kedvéért – azt is leakasztom. Visszafelé könnyebben átjutok az akadályokon, a szemem kezdi megszokni a sötétséget. Belépek a konyhába. Nagy a nyüzsgés. Édesanyám és Erzsi a húsféléket csomagolja, apu pedig átöltözik. Ez az átöltözés érdekes, mert abból áll, hogy az legújabb munkásruhát, bakancsot leveszi, a régebbi toldott-foldott kopottat pedig magára veszi.
- Jól van! Ügyes vagy, de minek az a gumipuska? – néz rám kérdőn.
- Gondoltam, ha csavarok kellenek a dobozból, akkor ez is kell – igyekszem dicséretre váltani az előrelátásomat.
- Ne bolondozz már! Nem megyünk az erdőre. Mi a fenének kéne most? A doboz kell, abba tesszük majd az órát, úgy ássuk el. Szaladj inkább, keress egy kis papírdobozt, amibe a csavarokat, díszeket tehetjük – fokozza tovább a tanácstalanságomat.
- Egy kevés kolbászt, húst meghagyunk a hétvégére – jegyzi meg a konyhafőnök.
- Azt majd tudod te!
- Egy oldal szalonnát gondoltam még, meg zsírt a kisbödönben.
- Aha!
- Jó! Én megyek, kibontom a güdröt (gödör) a gyerekkel. Hozd a gyertyát és a gyufát – biccent felém, s kimondhatatlanul – boldogságot osztva ezzel rám, hiszen én is fontos vagyok. Gyorsan kapom magamra a svájcisapkát és az itthoni, szakadtas kabátom. – A faládát is berakjuk, de a rádiót nem tesszük bele csak akkor, ha nagyon sürgősnek látszik az eldugása – fűzi még hozzá az ajtóból. Közben már indulunk a nagypincéből nyíló kispincébe. A baloldali sarokban van egy güdör. Nem túl nagy, de engem teljesen ellep. Meggyújtja gyertyámat. A huzattól billeg a lángja, sejtelmesen mozgatva a falakra vetített árnyékunkat. Apu letakarítja a fedődeszkákról a homokot, és beugrik, hogy a behullott homokot kidobálja. Nagyon gyorsan ténykedik.
- Maradj itt! Hozom a muzsikát.
- Jó! – mondanám, hogy siessen, de amúgy is rohan. Folyamatosan, amióta hazaért. Különben sem félek. Csak, egy kicsit. Olyan sejtelmes az egész. Az árnyékok félelmetesek. Nem merek hátra nézni. Remélem, nem éppen most támad az ellenség. Szerencsére, anyuék megjönnek a ruháskosárral, benne a szépen, gondosan becsomagolt értékekkel.
- Apád?
- A muzsikáért ment a nagyszobába – mondom, de közben ő is megérkezik. A tokkal együtt egy nagy zsírpapírba tekeri. Elsőként ez kerül be, aztán a többi. Ráhelyezi a deszkákat, a rongyot, majd a lemezt, újabb deszka. A tetejére vékony rétegben homok kerül, és az egész álcázásaként a katlan és minden-féle lim-lom.
- Most aztán, eszünk! – adja ki az újabb ukázt. Bár így mondja, de csak ő van elmaradva ezzel. – Ti meg gyorsan mosakodni, aludni!
Igen. Nagyon különleges volt ez a mai nap. Nem szokott előfordulni, hogy ilyen sokáig fent lehettünk mi is. Az időt sem nagyon tudjuk, hiszen még az Esti Mesét sem adják a rádióban, nincs mihez viszonyítani. A gyorsított mosakodásért biztosan nem kapnék dicséretet, de már az ágyban vagyok. A távolból még hallom:
- Éjszaka pálinkát főzünk Klári. Soha nem tudja az ember. Megládd’ nagy érték lesz idén a cefre! – dicséri saját munkánkat, ugyanis irdatlan sok vadkörtét gyűjtöttünk a hordókba. Aztán – a lehullott szilvával – összekevertük, hogy lédúsabb legyen. Azóta abban rohad, apu szerint érik, vagy még azt is mondta, hogy erjed.
- Aha! Akkor hozok még be fát! – jelzi vissza édesanyám a helyeslés hangján.
- Jó!
A fal felé fordulok. Magamban felidézem a pálinkafőzést. A legnagyobb fazékba két mosogató edénynyi cefre – borzasztóan büdös –, belekerül az a kis, háromszögletű állvány, rá az a lapos süteményes lemeztál. Az egész tetejére aztán – mint egy fedő – a lavór. Körben – a jó szigetelés végett – az összetételre kovász, és körben pedig egy rongydarab kerül. Ezután felkerül a sparhétra (konyhai tűzhely). A melegedésnek megfelelően kell a lavórban cserélni a hűtésre szolgáló vizet. A cefréből kipárolgó pálinka a lavór hideg alján kicsapódik, majd visszacsepeg a kis állványon lévő tálba. Ezt aztán még egyszer-kétszer újból át kell főzni, attól függően, hogy milyen erőset szeretnének csinálni. Apu – általában – erőset akar. Háromszor is átengedi. Édes-anyám pedig – huncutul – meg szokott menteni a második eresztésből egy kicsit. Ebből – valami aromával – kontyalávalót (likőr, gyenge édes, asszonyitóka) kotyvaszt.
Persze, a pálinkafőzés nem veszélytelen művelet, mert tavaly is felrobbant egyszer, amikor valami elfoglaltság miatt később vitték bele a hűtővizet. Minden csupa cefre volt, a bűzről nem is beszélve. Újra kellett meszelni a konyhát. A lavór – egész nevetségesen – olyan alakúra változott, mint a kidobott dinnyehéj, mikor már egy kicsit kezd száradni. A fazekat sem nagyon lehetett felismerni. Azóta jobban figyelnek erre. Remélem most sem lesz baj.
Magamra húzom a takarót, és szokásomhoz híven végiglapozom a mai napot. Micsoda nap… Budapest utcáin harcok folynak… Nem sikerült megtudnom ki és ki ellen harcol… A Magyar Rádió szünetelteti adását… Mi köze lehet a rádiónak a harcokhoz?… Ez a tüntetés vajon mi lehet, ha olyan, mint a fel-vonulás?… Lehet, hogy itt is tapsolnak, meg hangosanbeszélőznek?… Apu meg sem nézte az erődöt, a gumipuskát pedig megmosolyogta… Nem értem az egészet… Ki lehet az ellenség? A godéniak, a váriak, vagy az alvég? Á! Dehogy, hiszen velük játszani szoktunk… Bár, mikor háborúsat játszunk, szoktunk így választani… A kidobós játékban viszont már mások vannak velünk… A muszkák lehetnek ellenségek, mert a háborúban is mindent elloptak. A fenét! Ők sem. Hiszen, ha a muszkák a szovjetek – ahogy nagyapám mondja – akkor rájuk mondták a felvonuláson: „Éljen a szovjet-magyar barátság…” A németek sem lehetnek, mert ott meg ott van Dodo, apu testvére… Nem nagyon értem… Mindegy, a mi erődünk kész… Az értékeket elástuk, így fityisz a muszkák és a németek orrára! … Az iskolában azért majd többet megtudunk az egészről… Persze erre a számokra is rá kell még kérdeznem… Lehet az is, hogy nem szabadna játszanom velük?…
