Vízkereszt ünnepéről
Vízkereszt - korábban Szentkereszt - a latin egyház Epiphania Domini, az Úr megjelenése elnevezésű, január 6-án tartott ünnepének magyar neve, a karácsonyi tizenketted (12 napos ünnep) zárónapja. Innen az ünnep angol neve: Twelfthday, Tizenkettedik nap. A 354 napos holdév és a napév közt kereken 12 nap a különbség, s az évkezdéskor beiktatott pótnapok - a naptár más pontjain is találkozhatunk ilyenekkel – a különbséget voltak hivatottak eltüntetni Európa luniszoláris parasztnaptáraiban. A nép később e 12 nap – számos napok, csonka hét, regölő hét – időjárásából jósolt az újév időjárására nézve. Epiphania görög szó, azt jelenti: megnyilvánulás. A pogány görög kultuszokban az istenség, megjelenését, és annak évenkénti megünneplését jelentette. Az őskeresztény egyház szinkretista hajlandóságából arra következtethetünk, hogy időpontja a pogány korban is az év elejére esett, a visszatérő napfényt köszöntő téli ünnepkör része volt.
Epiphania ünnepe először a III. században tűnt fel a keleti egyházban, mint Krisztus születése napja. Száz évvel később azonban Róma úgy látta jónak, hogy Krisztus születését a legyőzhetetlen Nap (Sol Invictus) pogány ünnepével, a népszerű Míthras napisten születésnapjával (dec. 25.) egyeztesse, ezért Epiphania hamarosan új jelentést kapott. Nyugaton a háromkirályok imádásának, keleten pedig Krisztus Jordán folyóban való megkeresztelkedésének az ünnepe lett. Az utóbbi gondolatot később a római egyház is átvette, sőt hozzácsatolták Jézus első csodájáról – a víz borrá változtatásáról a kánai menyegzőn – való megemlékezést, azt tanítván, hogy e három evangéliumi esemény Jézus istenségének első megnyilvánulásai, epiphánéi. Krisztus keresztségének emlékére a vízkereszt ünnepi keresztelések napja volt. A katolikus egyház szokása szerint tömjént és vizet szenteltek e napon. Innen az ünnep magyar neve. A keleti egyházban a Jézus érintésétől megszentült Jordán emlékezetére a folyók megkeresztelése is szokásban volt. A görög, bolgár és a szerb papok pompás körmenet élén vonultak a folyó partjára, s ott a szertartás részeként fából vagy jégből faragott keresztet vetettek a vízbe, amit aztán edzett testű hívek egymással versengve halásztak ki. A „vérfagyasztó” szokás magyarázatához tartozik, hogy a vízen úszó kereszt motívuma már Jézus keresztjének kora középkori legendájában is fölmerült. Eszerint a paradicsomi Tudás fájáról származó ágból vagy magból fa sarjadt. Ebből faragta Mózes azt a rudat, amelyre a rézkígyót szegezte fel (Mózes IV.21,4-9). Keresztény értelmezésben ez az esemény a keresztre feszítés ószövetségi előképe. A fa – a legenda szerint – Jeruzsálembe került, ahol gerendahídként szolgált egy patak felett, amikor Sába királynője meglátogatta Salamont, letérdelt a híd előtt, mivel látomásban megjelent neki a jövő képe. (Nem is lépett a hídra, inkább átgázolt a patakon.) A gerendát később Bethezda tavának vizén úszva találták meg. Ez a tó gyógyító vízéről volt híres, utóbb ezt is a benne úszó majdani keresztfának tulajdonították. Innen halászták ki, hogy Jézus keresztjét ácsolják belőle. A víz és tömjén megszenteléséből keletkezett a házszentelés szokása, amely viszont már a háromkirályok tiszteletéhez kapcsolódik. Vízkereszt egyházi jelképe, a sugárzó, arany betlehemi csillag is összekapcsolja a nap két szent eseményét. Mind a házszentelésnek, mind a templomban szentelt víznek, amelyből minden család vitt haza, csodatévő erőt tulajdonított a nép. A házszentelésnek az egyház által megtűrt népi előírásait termékenységgel kapcsolatos hiedelmek formálták. A szentelő pap és a háziak viselkedésétől függött a tyúkok évi tojáshozama, a kender növekedése, sőt az is, párra lel-e az újévben a házbéli leány vagy legény. A papok házról házra jártak, koledálók módjára alamizsnát gyűjtöttek, az ún. lélekpénzt. A szláv koleda kalendárium szavunkkal közös tőről ered, s újévet is jelent.
Az én falum – Zagyva, vagy tágabb értelemben Zagyvaróna – keresztény, római katolikus falu. Évszázadokra visszamenőleg szólnak a legendák, történetek, hiedelmek, szokások. Ezek a katolikus szokások sokszor csak a legritkább esetben egyeznek más területek szokásaival. Általában egyediek. Mégis szinte mindegyikben felfedezhető a kapcsolat más faluk, megyék esetleg a világ hagyományaival való hasonlóság.
A XX. század közepén is fennmaradtak helyi hagyományaink a Vízkereszttel kapcsolatos szokások, hagyományok, még az ötvenes évek erőteljes antiklerikális intézkedései, törvényei ellenére is. Érdekes, hogy ebben az időben sem változott jelentősen a hívő száma nálunk.
A Karácsony utáni tizenkettedik napon lehetett először a karácsonyfához nyúlni. Tehát, ekkor lehetett először megdézsmálni a rajta lévő finomságokat. Főbenjáró bűn volt, ha nem tudott ellenállni a kísértésnek. A hit elleni bűnnek, hitetlenségnek számított, amennyiben egy család – helyszűke, vagy más indokok miatt – Vízkereszt előtt szedte le a fát. Hatalmas pletykák kereszttüzébe került akkoriban – minden évben – az iskolai és kultúrotthoni karácsonyfa korai leszedése, lebontása. Ezek ugyanis általában már a szilveszteri bált sem érték meg. „Keépzelheted! Maó! Megeént leszetteék a faót a kultúrba’. Nem beírtaók ki maó’ azt az egy hetet. Pegyig mibeő’ tartott vaóna! !la.”, „Az oskola eleé is ki voót maó’ teéve újeév harmagyik napjaón, mintha nem lett vaóna raója ideő!”, „Maj’ megfizetnek eérte, mikor odakerül a sor, mer’ oszt ottan maó’ az Úr eleőtt mindengyik egyelleő!”
Nagyszüleim még úgy idézték fel gyermekkorukat, hogy ekkor lehetett először venni a fáról. Az én gyermekkoromban már a fa teljes leszedését jelölték Vízkeresztre.
A szentelt víz, házszentelés, kalendárium. Vízkeresztkor a zagyvai pap megszentelte az egész évre való szentelt vizet. Ezt szinte cseppenként használta fel később a különféle szentelési eseményeken. Legelső feladata a szenteltvíznek az újévi házszentelés volt. Ez a vízkeresztet követő héten történt. Nálunk ezen a papon kívül a segítő is részt vett, ugyanis az egyházadót is ekkor gyűjtötték be. Különleges és szép példa volt ez, hiszen nem adóbehajtásnak vélték az emberek, mert a gyönyörűséges Katolikus falinaptárt és a Kalendáriumot is ekkor kapták meg. Hatalmas öröm volt ez, hiszen minden ünnepet, névnapot pontosan meglehetett tudni ezekből. A vásárok pontos idejét is ezek tartalmazták. Ezek szerepe abban az időben sokkal fokozottabb volt, mint manapság. Aztán a sok-sok szépirodalmi vagy praktikus írás, vers, mese, kézimunka leírás pedig mindenkinek kellemes időtöltést nyújtott a családon belül, a legkisebbektől a nagymamákig. A Katolikus Falinaptár minden házban a jól látható, központi helyét díszítette.
A szenteltvíz szerepét az adott ünnepeken, a hívő ember életéhez kapcsolódó eseményeken a további írások előtti aktuális tudnivalók tartalmazzák majd.
Jézus megkeresztelése
„Történt pedig azokban a napokban, hogy eljött Jézus a galileai Názáretből, és megkeresztelte őt János a Jordánban. És amikor jött ki a vízből, látta, hogy megnyílik a menny, és leszáll rá a Lélek mint egy galamb; a mennyből pedig hang hallatszott: „Te vagy az én szeretett Fiam, benned gyönyörködöm.” (Márk könyve)
Elöljáróban megjegyezném, hogy 5 féle leírás ismert Jézus megkereszteléséről. Én most Márk könyvéből idézném fel a történetet. Nagy meglepetésnek és ellentmondásosnak tartották Jézus megkeresztelésének körülményeit a régi, ősi keresztények. Sőt bizonyos értelemben zavarba is hozta őket, hogy Jézus is ahhoz a Jánoshoz ment, aki a megtérés keresztségét hirdette a bűnök bocsánatára. Miért kellett hát akkor Jézusnak Jánoshoz mennie, aki bűntelen volt, és nem volt szüksége arra, hogy emberkéz szolgáltassa ki neki a megbocsátást nyújtó keresztséget? Márk szűkszavú tudósításából is láthatjuk, hogy ő is ismerte ezt a kutatandó kérdést. Márk a leglényegesebbre összpontosított. Három mozzanatot foglalt össze:
Először azt írja, hogy amikor Jézus kilépett a vízből, megnyílt felette az ég. Mi ennek a képnek a jelentőségét nehezen fogjuk fel, annál inkább értették ezt Márk könyvének első olvasói. Régi prófétai üzenet volt az, hogy a nép bűnei miatt Isten büntetésképpen bezárta az egeket. Isten visszavonult, elzárkózott, haragszik a népre és megbünteti távollétével - ez volt ennek a képies kifejezésnek az értelme. Amikor a próféta a szívét önti ki panaszosan az Isten előtt, akkor pontosan arra kéri, hogy ugyan ne haragudjon már örökké a népre és nyissa meg végre az egeket. Ma is aktuális ez a helyzet, hiszen borzasztó katasztrófák, egyéni tragédiák közepette sokszor érezzük úgy, hogy most már még az Isten se törődik velünk. Elhagyatottnak, magunkra hagyottnak érezzük magunkat, mintha Isten bezárta volna előttünk az egeket! Pedig csak inkább arról van szó, hogy mi zártuk be magunkat, mi raktunk lakatot lelkünkre. A lakat kulcsa nálunk van, azt kinyitni csak mi, magunk tudjuk.
Másodszor azt írja Márk, hogy miközben Jézus fölszállt a folyó vizéből, úgy szállt le rá a Szentlélek, mint egy galamb. Tévesen sokan úgy mondják galambként szállt le a Szentlélek. Márk nem azt mondja, hogy a Lélek olyan, mint a galamb, hanem, hogy úgy szállt le, mint egy galamb. Ez olyan lényeges különbség, amit a ma politikusai, vezetői is gyakran elkövetnek. (Meghallgatják az érintettek véleményét – csak figyelembe még véletlenül, tévedésből sem veszik azt; Politikai-skandalumnak tartják, ha valaki észreveszi, hogy valami baj van – holott a bajt nem az okozta aki észrevette, hanem nagyjaink akik azt előidézték, saját, politikai nyájbasorolásuk miatt; Milyen nagy fejlődési pályára tesz bennünket az ő semmijük, emlegetik lassan már naponta – de a mi semmink ugyanúgy gázol az utca buktató sarában, mint ahogy a kisemmizettség sara sem válik téglává, vagy épp csak akármivé is, hogy csak néhányat soroljak.)
Visszatérve az eredeti témára, ennél persze sokkal fontosabb az, hogy a keresztelés vizéből fölszálló Jézus más volt, mint a Keresztelőhöz jövő Jézus. Nem ártana ez a másság politikusainknak sem. (Miért nem az dívik közöttük, hogy: Majd én megmutatom és nemcsak a saját nyájbarátaim, vagy saját magam és rokonaim zsebét fogom TIZEN-XL-esre tágítani, hanem a köz érdekében fogok ténykedni; Igen ez csak addig létezik amíg melléjük tesszük a „ikszünket”. Lesz-e újra egy Széchenyink, vagy hogy a másik oldal példáját is említsem, Károlyink.)
A názáreti ács fia a Jordánhoz ment a János-keresztségben részesülni, és közösséget vállalt a megkereszteltekkel. Mindenkivel, az emberekkel. Közösséget vállalt. Vállalunk-e, vállaljuk-e mi ma a közösséget, önzetlenül vagy épp bármi módon? Csoda-e, ha a kereszténység ettől a naptól fogva hirdeti és vallja, hogy a keresztség nem csupán valami külső lemosakodás, tisztulás, hanem az az alkalom, amikor belülről is megtisztulunk, lemosakszunk. Kíváncsi lennék, hogy egy ilyen belső elszámolásnál melyik politikusunk tudná hozni a null-szaldót, kifelé is?
Harmadszor azt hangsúlyozza Márk, hogy nemcsak megnyílt Jézus fölött az ég, a Lélek megszállta és birtokába vette, hanem még hangot is hallott a nyitott égből: Te vagy az én szeretett fiam, benned van gyönyörűségem!
Mi is áhítjuk, hogy büszkék lehessünk valakire, valakikre vagy valamikre. Szeretnénk elhinni mi is sok mindent, ha valaki, valakik elhinnék végre, hogy létezünk. Vagyunk bajunkkal, gondjainkkal, szegénységünkkel együtt. És ez nem csak kitaláció. Igaz. Az igazság pedig nem lehet mindig rang-függő, mint ahogy a rang sem lehet sokáig igazság-független!
Zagyván ezt a közösségvállalást, a keresztelést különösen fontosnak tartották az emberek. Már a gyermek születése előtt elkezdődött a keresztszülő kiválasztása. Általában az első vagy a második rokoni fokból kerültek ki a keresztszülők, tehát az édes szülők testvérei, unokatestvérei közül választották ki a megfelelő személyt. Ezt a kiválasztást általában a leendő nagymamák végezték. Külön megkeresték a kiszemeltet. Nem nagyon fordult elő, hogy a megkeresett visszautasította volna a keresztszülőséget. Azzal nyilvánította ki vállalását a születendő gyermek nevelésében, hogy ajándékot vitt a várandós családnak. A kisgyermekkel kapcsolatban ez lehetett az első ajándék, ami gyermekágyi lepedő, párna, törlő volt. Nem adtak ilyenkor közvetlenül a gyermekre adható holmit, hiszen ez bajt, balszerencsét jelentett. Ezeket az ajándékokat kézzel hímezték, horgolták. Gyönyörű munkák készültek a zagyvai asszonyok keze alatt. Ezek a minták anyáról-lányokra szálltak hagyományként. Még ma is fellelhető egy-két ilyen szépséges keresztszülői ajándék falunkban.
Aztán a gyermek megszületése után – Vitéz mamám szerint a tizenkettegyik napon – két-három héttel – esetleg egy-két hónap után – került sor a keresztelőre. Mindenképpen a legjobb időpont a gyermek születés utáni megerősödése volt. Erre a szűk családi kör, nagyszülők, testvérek és a keresztszülő vagy szülők vitték a gyermeket a templomba, hogy bemutassák őt Istennek, keresztséget kérjenek rá, és az egyházi közösség tagjává válhasson az újszülött, amikor bejegyzett nevét is hivatalosan megkapta.
Különlegesen szépségesek voltak ebben az időben a keresztelő lepedők. Voltak színesek, de simán fehéren hímzettek is. Ezeket a lepedőket a keresztszülő asszonyok készítették és adták ajándékba. Azt titokban varrták, sokszor éjjel. Szerették csak közvetlenül a keresztelő előtt felfedni munkájuk eredményét. Amennyiben már volt házastársa a keresztszülőnek ez leegyszerűsödött. Azonban ha még legény volt a keresztszülő, akkor az Ő édesanyja jogosult ezekre az asszonyi feladatokra. A később kialakult párok örömmel vállalták fel a keresztszülőséget az esküvő után. A legények, férfiember keresztszülők is adtak ajándékot. Ez saját pálinka, bor volt. Ezt kóstolták meg a keresztelő után, és az asszonyok által készített süteményeket ették. A gazdagság jelképeként közös vacsorát is tartottak a keresztelő napján. Ezen a szokásos házicsíkos húslevest és a rántott húst krumplival tálalták.
A rendszer kiszolgálóinak tiltotta gyermekeik keresztelését. Az így keletkezett űrt a névadó ünnepségekkel próbálták ellensúlyozni, ami végül is több volt a semminél. Azonban nem tudta helyettesíteni az évszázadok alatt kialakult hagyományokat. A pártemberek ezért titokban oldották meg a dolgot. A zagyvai templom különösen alkalmas volt ezekre a titkos keresztelőkre. Sok tarjáni, sőt, még távolabbi gyermek kapta meg nálunk keresztségét. Aztán a zagyvai nagyemberek Szentkútra vitték a keresztvíz alá gyermekeiket. Ez is tipikusan jellemezte az akkori kort, hiszen még saját magukat is szerették volna becsapni egyesek. Ez évtizedekig sikerült is, persze csak látszólag.
Megjegyzés: Az ide kapcsolódó Síró cifra lepedő című novellámat is rövidesen olvashatjátok az Irodalmi Klubban.
