Párizsi működésemet igazából 1957 augusztusában az Alliance Francaise-ben kiválóan sikerült nyelvvizsgával kezdtem. Hanem, (talán hogy ki ne essek a felelésből, hiszen gyakorlás a tudás anyja) szeptember végén mégegyszer le kellett érettségiznem, már ha komolyan gondoltam, hogy ebben az új világban nekem a Műszaki Egyetem Építész karán a helyem. Igaz, csak négy tárgy, nevezetesen: a matematika, geometria, fizika és kémia tudományomra voltak kíváncsiak. Ezekből Pesten jelesre értem, hanem arra álmomban sem gondoltam, hogy egyszer majd franciául is el kell sorolnom, amit a Barcsai utcában hallottam. Így utólag elmondhatom: életemben nem sok alkalommal állított nehezebb feladat elé a sors. Minden erőmet össze kellett szednem, hogy megfeleljek. És bíztam szerencsémben is, ami azért most sem hagyott cserben. Áldom is érte, meg azért a 18.500-frs-os ösztöndíjért, ami ezzel járt.
Persze tudni való, hogy ez régi frankban értendő, ami az éhenhaláshoz sok volt, de a korábbi „élsportoló-heggesztő-színész” életvitelemhez bizony fájdalmasan kevés. Hamar megtapasztaltam, hogy a kapitalizmusban a többlet jövedelemért többet is kell dolgozni.
Minthogy ez soha nem esett nehezemre, ahogy elkezdődtek az előadások, azonnal kerestem egy építész irodát, hogy bemutassam műszaki tudományomat. Egy lépcső tervezésével akartak megmérni, de már az első napon könnyűnek találtattam. És mert a kapitalizmus következetes is, az el nem végzett munkáért nem is fizettek. További próbálkozásaim során rá kellett jönnöm, hogy a lépcsőtervezés, amolyan felmérő-belépőnek számít a szakmában, mert jó ideig négy munkanap volt a legtöbb, amit sikerült honoráriummal is letudnom. De aztán – egy nem várt mentőangyal segítségével – ezt az akadályt is átvittem.
Ez a mentőangyal egy Fanny nevezetű, teljes nevén Theophane Matzukis fizimiskájában lepett meg. Szószerint, mert ha kicsit ijedősebb vagyok, talán el is futok előle. 1958 januárját tapostuk, amikor a műteremben egy nagybajuszos öregember árnyéka feküdt a rajzasztalomra. Felnézve, meg voltam győződve, hogy valami professzor fixírozza munkámat. Ám hamar kiderült, hogy csak egy kolléga, vagyis épp olyan diák, mint én. Azaz mégsem egészen olyan, mert diáknak ugyan diák, de már vagy 14 éve az. Életformának tekintette ezt az állapotot és néha még az órákon is megjelent. A negyvenes éveit taposta, fejét takaró bozontja már őszült, és csak hatalmas fekete bajusza mutatta, hogy van még benne spiritusz. Mint később megtudtam a görög föld szülte, és nagy lókötő volt.
Csak közbevetőleg jegyzem meg: én hatvanháromban védtem meg a diplomámat, stílszerűen egy olimpiai edzőtábor terveivel, mások középületeket, kórházakat, szállodákat vetettek papírra. Hanem Ő, - mint nyolc éven át minden egyes alkalommal - kalitkákat tervezett kanári madaraknak. Természetesen pontos statikai számításokkal kiegészítve, a madarak 5 dgr-os súlyára tekintettel. Hol szögletes, hol gömbforma, hol kúpos, hol hengeres kivitelben készültek ezek a diplomamunkák, de mindig azonos sikerrel. Viszont jó témát adtak a bulvár sajtónak, és minden jobb társaságban szívesen látott vendég volt Fanny, az öregdiák. Aztán valamikor 1977-ben, az új rektor megunta a dolgot és véget vetett az úri-murinak. Az egyetem prof.-kara úgy döntött készítenek külön, csak neki egy építészmérnöki diplomát. Azért annyi humor a dékánba is szorult, hogy – ha picike betűkkel is - de hozzányomtatta: honoris causa, bon pour la Gréce.
Nos, ez a Fanny hajolt fölém akkor és kérdezte meg, miben segíthetne? Elmondtam neki a lépcsőkkel vívott csatáimat, mire a világ legtermészetesebb módján, azonnal mellém ült és elmagyarázta a dolog titkát. Jól, szabatosan, világosan, alig 10 perc alatt.
Ezt követően, (kölcsönös sikerélményünk okán), rendszeresen megkeresett és felajánlotta segítségét. Magam mindannyiszor megköszöntem kitüntető figyelmét, de már nem volt szükségem rá. Hanem úgy február végén azzal állt elém, hogy atyai gondoskodása fejében talán illő lenne, ha végre egyszer én is segítenék neki, mert igen nagy bajban van. Meg sem várva válaszomat már mondta is, hogy hindu barátjának, bizonyos Rafsan Mametani Kefsernek, váratlanul vissza kellett repülnie Új-Delhibe, egy örökség lebonyolítása miatt. Csakhogy ő már megígérte Polignac hercegnőnek, hogy a jövő heti koktélpartira feltétlen elviszi. Már most, ha a hindu nélkül megy oda, a vén matróna úgy megsértődik, hogy soha többé nem fogja meghívni.
Nem igazán értettem, miképpen tudnék segíteni a szemmel láthatóan kétségbeesett görögön, de ezen sem hagyott sokáig töprengenem. Kész terve volt: el kell játszanom a hindu szerepét. Mielőtt feltörtek volna belőlem az elképzelés lehetetlenségét bizonyító érvek, Ő már a részleteknél tartott. Megtudtam, hogy szombaton dél körül kell nála jelentkeznem, a külsőm pedig legyen az ő gondja. Hanem – nyomott a kezembe egy kis könyvet – ami ebben van, azt légy szíves nagyon tanuld meg, hogy ha kérdeznének, még álmodban is meg tudjál felelni. –
A könyv persze Indiáról szólt és meglehetős részletességgel tárgyalta, amit tudni lehet (és kell) a szent tehenekről, a kasztokról, a homlokra festett színes pontokról, az étkezési és érintkezési szokásokról, a különböző helyi vallások kialakulásáról, stb. stb. A jelentősebb indiai államférfiak életrajzát külön fejezetben ismertette. Mivel még mindig nem tudtam megszólalni, ezt beleegyezésnek vette és hálásan bólintott, majd elmenőben még visszaszólt: akkor szombat délben.
Eltelt egy kis idő, amíg magamhoz tértem, legalább annyira, hogy belássam, ekkora őrültségre még senkinek nem sikerült rávennie. A nap hátralévő részében vad tusákat vívott bennem a józan ész, és a lelkiismeret. Hiszen igaz, hogy jótett helyébe jót várj, de az is, hogy ne hagyd magad bolonddá tenni. Végül is azzal hajtottam álomra fejem, hogy ez sem több egy kalandnál. Abból pedig már amúgy is volt egy csokorra való.
Azért amikor szombat délben benyitottam Fannyhoz, nem voltam teljesen meggyőződve elmém józan állapotáról. De ezen már nem maradt időm elmélkedni. A vén csibész megmentőjeként fogadott, nem győzött hálálkodni és biztosított, hogy cserébe bármikor, bármire megkérhetem, ha kell a lelki üdvösségét is feláldozza értem. Hanem azért – felfokozott izgalmi állapota ellenére - alaposan kikérdezett a nálam hagyott könyv tartalmából. Csak amikor meggyőződött róla, hogy előröl hátra és lentről fel mindenre meg tudok felelni, akkor nyerte vissza szokott kedélyét. Először is tele engedte a kádat vízzel, és amíg rám parancsolt, hogy vetkőzzek, valami sötét barna tinktúrát kevert el benne. Vagy két órán át kellett ebben áznom és ötpercenként még alá is merülnöm. Amikor túléltem ezt a sajátságos görög-ortodox keresztelőt, még a fenekem is bronzbarnán csillogott. Ezt követte tincseim átfestése éjfeketére, majd a hozzá illő oldalszakáll felragasztása. Bajusztól kivételesen eltekintett. Öltözetem fehér selyemnadrágból – aminek mindkét szárán amolyan tábornoki stráf szaladt a földig, csak lilában – és nyakig gombolós fehér selyemkabátból állt, amit széles, szintén lila selyemöv fogott körbe a derekamon. Természetesen a turbán sem maradhatott el, arra azonban vigyázott, hogy alatta jól láthatók maradjanak hollószín fürtjeim. A toalett koronájaként egy lila pötty került a homlokom közepére. Ez volt hivatva tudatni ország-világgal, hogy nem holmi farsangi maszkkal van dolga, hanem a híres ramadami kaszt jeles képviselőjével.
Amikor földígérő tükrében végignéztem magamon, meg kellett állapítanom: Rafsan Mametani Kefser sem lehetne indiaibb, legfeljebb a feneke lenne kevésbé kiáztatva.
Kilenc órára voltunk hivatalosak. Meglehetősen jó benyomást keltettem a vendégekben. Polignac hercegnő külön is kitüntetett figyelmével, amikor körbe vezetett és bemutatott néhány meghívottnak. Fanny repesett a boldogságtól, s miközben Ő hol itt, hol ott karolta át a társaság valamely tagját, biztató pillantásokat vetett felém. Aztán ezek az átkaroltak azonnal hozzám siettek, és udvarias kérdésekkel halmoztak el. Gyakorlatilag a tíz-tizenkettedik kérdezőnél már felmondtam a kis könyv teljes tartalmát. Most vettem csak igazán hasznát a mások által is sokszor elismert francia nyelvtudásomnak. Azt is állíthatom: a kasztok és szent tehenek misztikumát sok született indiai ma sem ismeri nálam jobban.
A koktélnak valamikor éjfél után lett vége, Fanny úgy intézte, hogy együtt távozzunk, hazamentünk átöltözni. Elmondta, mi módon szabadulhatok meg legkönnyebben napsütötte színemtől és ismét biztosított el nem múló hálájáról. Hétfőn mégegyszer gratulált a tökéletes felkészültségemhez és arra kért felejtsem el, ha kellemetlen volt. Megígérte: soha többé nem kér meg ekkora áldozatra.
Hogy őszinte legyek, nekem utólag már egy kicsit tetszett is a kaland, hiszen az ember fia nem minden nap lehet indiai, pláne nem a ramadami kasztból való.
Mint említettem 1963-ban védtem meg a diplomámat és utána (ahogy mondani szokták) következtek a dolgos évek. Tényleg dolgosak voltak és hála istennek sikeresek is. Erről majd egyszer még részletesebben is szót ejtek, mert komoly tanulsága az életnek, hogy bár a materiális tudás nem nélkülözhető, a mentális adottságok nélkül nem vezet sikerre. Itt most csak egy epizódot említenék e dolgos időszakból, és ezt is csak azért, mert mint Rafsan Mametani Kefser alteregója, érintett voltam benne. Már 1981-et írtunk, én akkortájt Harry Glück építészeti irodájában dolgoztam, amikor a híres olasz sport-divatcég, az „ellesse” alapítója: signor Leonardó Servadio (a cégnév az alapító nevének kezdőbetűit hirdette: ell esse) megbízta irodánkat egy u.n. Shop in Shop tervvel. Az ötlet (kicsi boltok nagy áruházakban) ma már bevett és széles körben, jó nyereséggel alkalmazott fogás. Én kaptam a feladatot, ami azzal a nem elhanyagolható előnnyel járt, hogy elrepülhettem három napokra Londonba, Amsterdamba, Bruxellesbe és Nantesba, kiválasztani az ottani legalkalmasabb áruházakat. A dolog olyan jól ütött ki, hogy LS úr Firenzében és Párizsban már egész áruházi szinteket bízott ránk. Firenzében kezdtünk, és mert a feladat várhatóan két hónapot vett igénybe, feleségem Christi is elkísért. Ameddig Ő naphosszat kedvére ismerkedett a város szépségeivel én gyakorolhattam az olasz nyelvet, és megtanultam folyékonyan káromkodni a kivitelezőkkel. Már ez megérte.
Ez után Párizs következett, ahová signor Leonardó úr személyesen jött el bemutatni Mr. Jean-Pierre Felice-nek, az ellesse-France vezérigazgatójának. Ahogy ez megtörtént, már sietett is vissza Perugiába az Ő Dulcineajához. Ha figyelembe veszem, hogy tényleg csodaszép nő volt és közel 30 évvel fiatalabb, ezen nincs mit csodálkozni. Az már más kérdés, hogy egyszer volt szerencsém találkozni a hölggyel, így megtapasztaltam: a varázslat csak addig tartott, amíg meg nem szólalt. De talán LS úr nem is az olasz kiejtéséért rajongott. Legyen ez már az Ő titkuk. Az enyém Mr. Felice lett.
Kezdetnek körbe puhatolóztuk egymást, ami az üzleti világnak természetes és szükséges feltétele a későbbiekre tekintettel. Jó félórai társalgás után elismerően kérdezte: hol tanultam meg így franciául, hiszen ha nem tudná, hogy osztrák vagyok, vélhetne bretonnak, vagy normandiai franciának is. Később arra lett kíváncsi, kiket ismerek? Soroltam őket de mindegyikre csak rázta a fejét. Hanem amikor Polignac hercegnőt említettem, felkapta fejét. Kiderült, hogy Ő is gyakori vendég volt ezeken a koktélokon. Aztán, mint akinek igen kellemes élmény jut eszébe, széles mosollyal kezdte mesélni, mit talált ki Fanny, akiről tudni vélte, hogy a vén satrafa házibarátja és mókamestere volt.
- Képzelje, ez a görög pojáca egyszer egy egyetemi kollégáját hozta el
aki menekült magyar diák volt. Ezt persze előre elmondta nekünk, hozzátéve, hogy talán túl sok tragédiát látott, vagy élt át maga is menekülés közben, mert kicsit megháborodott szegény. Nem fogja elhinni Monsieur – fogta most már hangos hahotára Mr.Felice, - szegény fiú meg volt győződve róla, hogy ő egy hindu herceg. Jobban ismerte Indiát, mint egy bennszülött indiai. Képtelenség volt tőle olyat kérdezni, amire ne tudta volna a választ. (Itt Mr.Felice már a könnyeit törölgette.) - Mi pedig titokban halálra nevettük magunkat, hiszen a kiejtése már az első szó után elárulta, hogy magyar. –
Amikor ismét meg tudtam szólalni, próbáltam meggyőzően vigyorogni a pompás poénhoz, (elhallgatva, hogy én voltam az illető) de abban a pillanatban megfogadtam: ha valaha kezem közé kapom Fannyt, azt a napot a fejfájára is fel fogják jegyezni. És nem is csak a turbánért, sokkal inkább, mert én abban az időben tényleg meg voltam győződve arról, hogy akcentus nélkül beszélem a franciát.
