Kétes-képes hírű, kékes-szürke fényű, hatalmas változás robbantja szét a világot, senki sem látja az eget, a holdat, a napot; rohanunk a semmibe, elmarad a mindenség, hiába hunyjuk le szemünk, elfog a szörnyű kétség, feldúlja lelkünk a porszerű gondolat, fárasztva testünk e mindhiába-kapcsolat. Szemét vesz körül, az élet előttünk kiürül, lassan elveszünk benne, már kívül és nem belül, érzékeljük a változást: elhagyta testünk, elragadta lelkünk, fellázította ellenünk megfosztott szellemünk. Nincs menekvés, innen minden kétséges kiút édes-kevés, szerelem-halál-élet – már gyötrő szenvedés. Hallom a fanfárokat, hallom a dübörgő dobot, átölel egy hegedűnyi segélykiáltás, csak értelmet nem szül az átkos hallgatás, bár a zenében egyedül ez enyém – ha mégoly édes-bús néma is a zeném, nem hallgat velem senki sem.
