72.
Ábel alig szólt,
egy csupasz kenyeret majszolt,
mikor testvérét a Káint
látja midőn pát int.
Hát, szomorú história.
Az egyik Isten kegyeltje,
a másikat nem tartja pixis
hiába jó a storyja.
Hogy mért? Ejnye!
Tanulságúl. Meg jó vicc is.
73.
Csak egyszer találkoztam a Titusszal
egy régi nyáron, vagy tavasszal?
Egyszer így szólt hozzám a Titi:
(mert beceneve ez volt, talán tíz évesek lehettünk)
gyere Palkó, szaladjunk ki
a rétre, ki a rétre bigézni!
Bigéztünk egy félórát, sokat nevettünk,
én aztán megúntam, hazamentem,
nem is láttam többé: negyven éven át
nem is gondoltam rá...
De úgy tünik egy eldugott agy-tekervényemben
tovább bigézett egyedül a Titusz:
űt..röptet...üt...röptet...
a mozdulat végtelenített,
most már elég, szólok rá; Titi, figyusz...
74.
Gyermekkorom hőse,
minden akcióhős őse,
Ő volt, a Simon.
Nem érdekelt Saigon,
se Hanoi, se Fidel,
se Mao, hidd el
a Fényes Ösvényeken
mit kajabált ott.
Csak a Simon Templárt
imádtam révetegen,
Ő volt nekem az áldott.
Gondoltam, minden Angyal az Égben
olyan mint ő: angol gentleman.
75.
Tudja bölcs és tudja ostoba
Attila volt a Népek ostora.
Mint pásztor az ő nyáját
terelgetett szlávot, germánt
és tunya rómait, az árját.
Aztán mindent összekutyult
népek sora előtte hasmánt
reszketve leborult.
Ám sokáig büszke művére
nem lehetett a Nagy Hun,
beszívott s eleredt az orra vére
(valakit a Vég, hogy így érje…)
most ott fekszik… ott… na hun?
Különös eset módfelett
ésszel nem éri fel az agy ma:
fémekből való koporsója felett
csobog a Zagyva!
76.
Ó, hogy mennyire oda
voltam a Gyöngyvérért!
Feledhetném-e hova
küldött kéje gyöngyéért?
Mily ismeretlen vizekre
hajszolt e pompás kanca,
hogyan meredt a rúd
és sajgott az állkapca.
Nem felejthetem, nem
nem volt néki soha elég:
“még, még, mindez még
nékem kevés, nem elég” –
suttogta, majd halk
szemérmes szavakkal kért;
két ujjamat a két
külön nemű kelyhébe merítsem,
míg ő zárt szirmú
rózsa-bimbaját túrja,
szorgoskodjak én lent,
míg a gerinc-húrja
megfeszűl, és ő,
(már,megbocsássak),
de nyerítsen!
77.
Mondd, hány szálat varrsz el
történeted végén Marcell?
Hány elcsitult vágy,
kihűlt ágy
marad utánad?
Végül árnyékod is leválik,
a mélybe nem kísérhet el.
Egyedül bolyog a bokrokon,
temetők kerítésén, kőfalán.
Egy magányos árnyék
a sötétbe omolt sétányokon
lopakod járókelők után,
ám társra nem talál:
foglalt már minden test,
ha jő az est
a testevesztett csak zokog.
Szülőotthonok ajtaján kopog,
beoson,
felsírnak a kisbabák
mikor az ágysorok között
a padlón lapulva elsuhan…
Eljön egyszer,
aztán ezerszer
újra és újra,
mígnem, ó hála az égnek, egyszer
ezt kérdezi a bába:
nos, anyuka, e gyermek neve mi legyen?
És ő könnyein át szól: Marcell.
S az árnyék, ki résen volt rég
az ágy végen,
hopp, már rá is akad,
mint fogasra a kalap,
és ott is marad.
78.
Oly különös hölgy volt a Melánia,
nem is tudom elmondjam-e.
Olvasóm nem gondolja-e majd: ez egy mánia,
ilyen az életben nem történhet soha…
Pedig bizony, hogy ne mondjak mást,
egyszer így szólt: játszunk Melániást!
Kérdém, ez mi lenne, micsoda újabb hóka-móka?
S felelé: Te felöltözöl Melániának,
én meg Te leszek,
és máris vetkezett.
Ugye jó volt?- kérdezte tőlem a végén: azután.
És feleltem őszintén, ámde sután;
egyszer elment, Melániám, de fájdalom
efféle perverse nem az én műfajom.
79.
Fura szokása volt az Ernőnek
tetszeni akarván minden nőnek
ezért lejárt a tomboló nyárban
a nyilvános park pagonyába
heverészni e helyt félig takartan
hogy lássák ez itt egy ártatlan
napfürdőző csupán egymagába'
ám mi tudjuk Ernő egy vadorzó
piciny virágok közt órjás porzó
őszült mellszőrén zizeg a szél
ha egy bájos madam arra lépdel
röpül a fecskenaci és ő feltérdel
bátoran mer itt nincsen veszély
úrhölgy ilyenkor ah nem sikong
csilingel Libidó páros harangja kong.
80.
Veronika kendőjének éke
mi benne van, az ő verejtéke
emlék az, egy édes éj lenyomatával
ágycsata szerelem-terméke,
nem mossa kéz-közt, se automatával
Veronika negyven éve soha, soha
nem regél erről a Biblia, se a Shoa
elfeledte Róma népe, Velence, Verona
mert Veronika sem Veronika ám régóta
csak úgy nevezik, hogy,... Veron, na!
81.
Kit oda föl egy faló rántott,
látod-e a Lórántot
az éj-egén?
Nézd, iker csillaga
körűl dongja:
a Loránd sápadt korongja!
Tudod,
ők voltak ketten a te babád,
most pegig a Babák
csillagképét alkotják.
Látod?
Lóránt és Loránd.
Bánod? Ne bándd!
82.
Volt egy úr, a Bódog
nem volt soha, soha bódog
talán ha egyszer lett vóna
neve most nem lenne Bódog
csak egyszerűen, igen, Boldog.
83.
Volt egy srác, ki a Gusztáv névre hallgatott,
futballista volt, méghozzá válogatott.
Egyszer egy meccsen sárga lapot kapott,
nevetett, majd térdre rogyott, és eltávozott,
mert a bíró ítélete most felülbíráltatott.
A Legfőbb Bíró, ott fenn, piros lapot mutatott:
Szív, állj! – szólt, és Gusztáv csere nélkül kiállítatott.
Kérded: ez, most, hogyan van? Mi az értelme ennek?
Isten tervei kifürkészhetetlenek!
84.
Nagybácsikám az Antal
háborúzott az Antanttal
a messzi Szibériában,
majd a napos Ibériában
verte el a port a Frankón.
Hogyan? Noná, hogy frankón!
85.
Volt egy hölgy, úgy hívták Sári.
Artistanő volt, s egy vásári
cirkusszal járta a vidéket,
illetve, nem tudni mi végett
ő maga a cirkusz előtt járt:
magányosan látogatott bárt,
lokált, hol pállott konyakillatot
árasztottak műbőr, kagyló fotelok.
Ott ismertem meg a bárpultnál,
bár ötven is elmúlt már,
hajlékony és izmos volt a teste,
tudom, mert ágyamban még aznap este
(mint másnap, társulata a sátor oszlopát)
ő állított oltárt elém, a szerelem templomát.
86.
Olyan furcsa lány volt az Ágnes,
én a vaspor voltam, ő a mágnes:
már az ablakból magára rántott.
Eldöntendő kérdés volt minden este:
ki legyen a bántó, s ki a bántott,
mert érdekességet kívánt a teste,
hogy mást ne mondjak, a lábamat
egyszer langyos, meztelen hasára tette...
Elképzelhetik ezt a szituációt:
Ágnes bontani készült épp a válaszfalat
mi az odaáttól választja el a rációt.
87.
Volt egyszer egy úr
aki az Artúr
névre kereszteltetett.
"Harminc felett
ne higgy senkinek."
-mondta egyszer nékem
még nyolcvannyolcban
ha jól emlékezem.
Aztán az Artúr
megcsípett egy
polgármesterséget.
Azóta nem mond
ilyen hülyeségeket.
88.
Egy bárpultnál
a Zelma
féfiakat fixirozott:
"Ezzel ma
nem megyek,
ezzel ma
elmegyek."
Esküszöm, így morfondírozott:
Ez fix. És zsírozott.
89.
Volt egyszer egy Timót,
utált mindent ami tót,
például Kassát
elkerülte mint a macskák
a forró kását,
s jobban megette volna
öreganyja térdekalácsát
mint a sztrapacskát.
Ezek után nem is csoda
Timót nem került oda
vagyis az Égbe,
hanem ami szemben van véle
annak is a Szlovákia
nevű részlegébe.
90.
Varsó városában, ha jársz
lépten-nyomon Vandákra találsz,
minden utcasarkon van egy Vanda,
van köztük szép, van köztük randa,
bár nincs köztük számlaképes
valamiben mind egyforma:
s ez a Złoty árfolyama
a Forinthoz képest.
91.
Ismertem egy Angelikát:
Szatmárnémetiből járt ide át,
úgy ölelt, de oly szorosan...
nem is tudom mihez hasonlítsam;
a prés szorít így, vagy jobban
a satu mar-e?
'Hisz nem csoda! Ahonnan jött,
az románusúl:
Satu Mare!
92.
Nélküled, mond, mi voltam én Adél?
Dohánybarna, hervadt pálmalevél,
mit némely hetvenes évek-béli mozik
előterében látni, amint a zöld linóra alél?
Búvó árnyék öreg házfalak púpos vakolata alatt,
ki titkon magányos járókelők után oson?
Igen. Nyomorék voltam, kitől elvették a mankót,
és most tántorog az üres folyosón,
csapódik faltól-falig,
s közben szidja a keserves élet ká anyját,
támolyog, mint tájoló tűje, mi elvesztette polárját…
Költő voltam, aki szavak nélkül borong,
puszta kardlap, mi a levegőégben brong…
Ah, de eljöttél Adél!
Nem tudom, mi szél hozott,
de a testem testedtől “adélozódott”:
most már helyes irányt mutat;
erre van Észak, erre meg Dél,
soha nem feledlek én, Adél!
93.
Egyszer csak, látom ám, a Martina
osongat valakivel a zugolyba...
Csak nem barátném az, a Tina?
No, megállj csak, Martina!
Te sötétben bujkáló ellenforradalmár!
Utánok osonok, és mit látok?
Martina a Tina szoknyája alatt
valamit matat...
Valahogy a fejéhez keveredek,
s fülébe súgom:
(bár ott lent rendesen kevernek)
- Máskor, kedves Martinám, engem vigyél a zugolyba!
De, ő csak nevetett:
- Piha! Engem nem érdekel ám Maga!
- Hát, mi érdekel? hogy az ördög tegyen ide-oda!
- Az, mit maga is szeret a Tinába!
- Na, elmész Te a p...ba!
94.
Megismekedtünk, s felkértem táncolni a Gerdát,
éppenhogy átértem a derekát,
(divatosan molett ez a Gerda)
de meglepően könnyedén lejtett,
(éreztem ópiumos illatát)
s már fonogattam is szimpátiám fonalát,
míg andalogtunk egy lassúra a parketten,
és egy zene szünetben megkérdeztem:
mivel foglalkozik mostanság, vagyis mestersége mi lenne?
S ő válaszolt, fülemet csiklandozta forró lehelete:
hogy ő tulajdonképpen, civil ruhás nyomozó...
(ó, ó, ó)
s nyakig benne van a darabolós gyilkosságba...
(pardon, a lába)
de most, ebben a pillanatban jutott eszébe egy új szempont,
hogy hol is lehet az illető feje...
"Bocsánat", - mondtam, "de nekem most ki kell mennem, tudja, kedves, hova..."
("Mégse nekem teremtették ezt a Gerdát",
- gondoltam akkor, ott a toalettben:
"felső kategória a molettben.")
