[ Kezdőlap ][ Házirend ][ Blog ][ Irodalom Klub ][ Minden Ami Irodalom ][ Olvasóterem ][ Képtár ][ Műterem ][ Fórum ]
Hoppá !!!

Kedvenc versek
a You Tube-on
Tedd fel a kedvenceidet.




Ellenőrizd a helyesírást,
ha nem vagy biztos benne!




Tagjaink könyveit itt rendelheted meg



Fullextra Arcképtár


Küzdőtér

Szia, Anonymous
Felhasználónév
Jelszó


Regisztráció
Legújabb:
: MLilith
Új ma: 0
Új tegnap: 0
Összes tag: 9161

Most jelen:
Látogató: 277
Tag: 0
Rejtve: 0
Összesen: 277


Üzenőfal
Arhívum   

Csak regisztrált felhasználók üzenhetnek. Lépj be vagy regisztrálj.

Szolgáltatások
· Home
· Arhívum
· Bloglista
· Fórumok
· Help
· Hír, cikk beküldő
· Irodalom
· Irodalom Klub friss
· Journal
· Keresés
· KIRAKAT
· Kirakat Archivum
· Magazin
· Mazsolázó
· Mazsolázó Archivum
· Mazsolázó beküldő
· Minden Ami Irodalom
· Mindenkinek van saját hangja
· Műterem
· Nyomtatási nézet
· Olvasóterem
· Partneroldalak
· Privát üzenetek
· Személyes terület
· Témák, rovatok
· Üzenőfal
· Összesítő

cheap cigarettes sorry.
Negyedik cikk

Az észak amerikai indiánok, ma is, életük jó részét olyasfajta szellemiségben élik, ami irigylésre méltókká teszi őket. Amikor először magamtól szétnéztem ebben az országban (Kanadában), azt próbáltam kisütni, hogy hogyan fogok reagálni, első találkozásomkor velük. Elképzeltem ilyen, meg olyan szcenáriókat s szívrepesve vártam, hogy végre megismerjem személyesen is gyermekkorom olvasmányainak nemes hőseit. Tudtam, hogy nem lesz akkora dolog mint amekkorára vártam, mégis, reméltem, hogy valamiképp megrendítő lesz. Nem csalódtam. Megrendítő, hogy mennyire jelentéktelen élmény volt.
Öcsémmel ’82-ben, július 19-én, újholdkor, Fehérvölgynél, kiugrottunk a mozgó vonatból. Ez a tett, éjjel tizenkettőkor pontosan, a Dunától hat kilóméterre kerített minket a meleg hónapok legsötétebb éjszakáján. Újholdkor. Öcsém kificamította a bokáját, de a Ceausescu kormány gyűlölete s a kalandtól bennünk felgyülemlett adrenalin hatására nem érzett szinte semmit. Szerintem ehhez az egészhez köze volt, a vonaton általunk elfogysztott nagy mernnyiségű konyaknak is. A Duna kellős közepén, huszonnyolc méteres vízoszlop fölött, vicceket mondunk. Jól emlékszem, hogy a hangerősségét szabályoztuk, a következő, jónéhányszor megismételt mondatnak: „Csak csendben, csak halkan, hogy senki meg ne hallja!”. Ezt már valójában üvöltöttük amikor a román határőrök gyors naszádjáról ránk szóltak, hogy menjünk ki a vízből. Az volt a szerencsénk, hogy csak hallottak, de nem láttak meg. Rögtön nekifogtak a vizet pásztázni hatalmas reflektorokkal, – kettővel – és csak úgy vaktában kezdtek lövöldözni a hang felé. Csak úgy pattogtak a golyók a vizen, mintha nagyon gyorsan elhajított lapos kavicsok lettek volna: „csz . .csz . .csz . .csz. Ahogy az első reflektor fényét megláttam elkapott engem az örvény. Szerencsénkre megtanítottak, hogy mit csináljunk, hogy a víz ne húzzon le. „Ha elkap az örvény, ne ússz tovább!” – mondta volt Attila. „Ha úszol lehúz. Ha kifekszel rá akkor csak megforgat néhányszor, s utána kidob.” A hátamra feküdve lebegtem a vízen, s a lassú örvény forgatott. A füleim a vízben voltak, s a csz-k kelyett csak tompább dzsz-ket hallottam. Olyan állomszerűen történtek a dolgok, hogy még ma is tisztán élem amikor rágondolok, mintha soha vége nem lett volna. Mondtam öcsémnek, hogy húzasson, mert én örvényben vagyok. Hogy ő nem, mert így megvár s úgy megvár . . . Rákáromkodtam. Három másodperc alatt nem hogy nem láttam az eddig sejtett körvonalát, de nem is hallottam. Engem még jó sokáig forgatott az örvény. Úgy éreztem mintha a lábammal beleakadtam volna egy nagy ágba, mert lefogta a forgásomat s hamarosan kikerültem az örvényből. Jó sebes volt a Duna, mert körülbelül hat kilóméterre sodort lefelé ahol partot értem. Az ág golyó volt, és megállt a bal sípcsontomon. Az ingem aljából szakítottam egy darabot s azzal kötöttem be, hogy ne vérezzen. Öcsémmel másnap dél felé találkoztam: előbb őt vették fel amikor megadta magát négy kilóméterre fenn a vízen egy másik falúban. Nagyon örvendtünk egymásnak, mindketten azt hittük a másikunk meghalt a nagy lövölözésben.
Huszonöt napra ítéltek határsértésért. Tizenhatot leültünk Negotin-ban, s mert dolgoztunk volt dohányunk is. Padinszka-Szkélára kerültünk vesztegzár alá. Négy napot töltöttünk ott, roszabb körülmények között mint állatok egy ketrecben. Egy akkora szobában mint egy kissebb autóbusz, nyolcvanhárom személyt számoltunk. Onnan egy buszon Yugoszlávián keresztül az olasz határhoz vittek. Éjjel kivittek kissebb csoportokban egy szőlősbe, s mutatták, hogy az az utcalámpa, ott, az már Itália . . .
Ilyen s ehhez hasonló kalandok után reméltem, hogy találkozásom az Észak amerikai indiánokkal élményszerű lesz. Ahogy idekerültem, rögtön dolgozni kezdtem. Már a második munkahelyemen dolgoztam, s már lassan kezdtem lemondani, hogy léteznek is indiánok amikor érdekes dologra figyeltem fel. Az egyik anyagszállító elektromos targoncának a kezelője nagyon halk ember volt de a gyárban a menő fiúk mindegyre meghívták bulikra, meg szórakozni. Aztán megláttam, hogy nagy betükkel az volt a targoncára ráfestve, hogy „Old mule” – „Öreg Öszvér”.
A halk ember neve pedig Randall Smoke volt. Füst Randall.




Cím: Negyedik cikk
Kategória: Cikk
Alkategória:
Szerző: Jánosi András
Beküldve: February 16th 2004
Elolvasva: 1474 Alkalommal
Pont:Top of All
Beállítások: Küldd el ismerősödnek  A publikáció nyomtatása
  

[ Vissza a publikációk listájához | vissza a Cikk főoldalára | Megjegyzés küldése ]


PHP-Nuke Copyright © 2005 by Francisco Burzi. This is free software, and you may redistribute it under the GPL. PHP-Nuke comes with absolutely no warranty, for details, see the license.
Page Generation: 0.29 Seconds