„Az Úr megtestesülésének 819. évében…”
820 tájékán lázadások sora rengeti meg a Kazár Birodalmat. Ekkor érkezik el az idő, amikor az alávetett népek, köztük a magyarok, nem bírják tovább. Felkelnek a kagán hatalma ellen, de felkelésüket a kazár hatalom leveri. Kapcsolataik meglazulnak, elmérgesednek, de a kazár függés nem szűnik meg egészen.
Az akkorra már létrejött magyar törzsszövetség kisvártatva a későbbi Levédiába költözik, ahol megint csak utoléri őket a kagán keze. A kazár függés háromszáz évig tartott, amiképpen „tudósaink” – a hármat háromszáznak olvasva - hangoztatják. Kovrat birodalmának megdőlése és a magyarok Etelközbe költözködése között épp ennyi telik el (568-860?), és a zavargások idején kerülnek csak eleink a később Levédiaként szereplő, jó emlékezetű őshazába. (Persze másképp áll a helyzet, ha Kovrat birodalmának megdőlése – 568 – után alig három év telik el, s a magyarok úton vannak máris, hogy 573-ra, Attila halálának 120. évére a Kárpát-medencébe érjenek! Ugyanis épp ez az a kérdéses időszak, amit Levédiában töltöttek eleink. Azért nem maradt-e nyoma krónikáinkban, mert három esztendei ottlakás még nem tette a magyarok hazájává, avagy azért, mert bár Levédi vajda népe magyar volt, a magyar krónikások idejére már megszűnt az lenni? Vagy netán maradt nyoma mégis, csak tudni kellene olvasni?)
Többen állítják, hogy Levédi nem lehetett Álmos kortársa, de érdekes módon a görög krónikák, amelyeknek pedig még finnugor tudósaink is többnyire vakon hisznek, mást mondanak. Különös, mert Levédi mintha az V. sz. vége, VI. sz. eleje felé élt volna, ahogyan az a bizonyos kangár-besenyő támadás is, ami őseink törzseit kétfelé szakította, és örök időkre elválasztotta egymástól – noha Csokonai szerint egyazon nép voltak -, hogy aztán a lemaradozott törzsek – a szavárd magyarok – jó idő múltán a tatárok kezétől pusztuljanak el, akkoriban ment végbe. Tehát minden egyes adat, amiről krónikáink szólnak igazolható, de nem a VIII-IX, hanem az V-VI század fordulóján. És akkor, amikor a keresztény világ első pár száz évét olyan kusza összevisszaság jellemezte időszámítás terén, mint amiről már fentebb is szóltunk, tudósaink váltig tagadnak mégis, és eszükbe nem jut, hogy a krónikák időbéli zavara nem nótárius hazudozás, csupán ezen bonyodalom végterméke.
Avagy eszükbe jut, csak nem áll érdekükben nyilvánosságra hozni.
Sőt, még ők is rátesznek egy lapáttal, amikor 297 évvel meghamisítják az adatokat, ugyanis nekik elengedhetetlenül szükségük van arra a +297 esztendőre a finnugor magyarok a „eltörökösödésének” magyarázatához.
A kagán Levédivel jutott könnyebben dűlőre – mondja a hivatalos történetírás - de nem volt szerencséje, mert neki viszont nem született fia, aki átvegye apjának kazár függést elfogadó, fenntartó, sőt, talán még szorosabbra vonó hatalmát.
Született viszont Ügyeknek, a Duló-törzs vezérének, és Emese „kitalált” álma arra szolgált, hogy ráirányítsa a figyelmet ezen fiú – szintén kitalált - mágikus erejére, amit dicső őseitől, Attilától, Kovrattól, vagyis helyesebben a Turultól kapott örökül.
A kazár birodalom széthullóban, a zsidó hitre tért kagán hatalma gyöngül, a magyarok – immáron a besenyőktől is szorongatva – elszánják magukat a nagy útra. Ügyek fia Álmos áll a Magyar Törzsszövetség élére, s első dolga megszüntetni a kazároktól való függést. Elvezeti népét Etelközbe.
A kagán viszont érzi a bajt, birodalmának végnapjait, szüksége van a szövetséges erőkre. Utolsó leheletéig küzd a magyarok nem lebecsülendő haderejéért, kivált, mivel az elvándorló magyar törzsekhez más nemzetségek is csatlakoztak, vészesen megcsonkítva ezzel a kazár haderőt.
Etelközből maga elé kéreti Levédit. A kagán minden erejével azon van, hogy fenntartsa a magyarokkal való, jó kapcsolatot, továbbra is szívesen látná Levédit a magyar törzsek fejeként. Levédi azelőtt is ügyesen taktikázott, megőrizte a békét, sikerült úgy lavíroznia, hogy ne sértse se a kagán, se saját népének érdekeit. A kagánnak mindenképp szüksége van valakire, akire a törzsszövetség fejedelmei is hallgatnak, és őhozzá is barátilag viszonyul.
Levédi ezzel kutyaszorítóba kerül. Nem szívesen kötné össze a bajuszt közeli rokonával, a kagánnal. De nem szívesen hívná ki maga ellen népének haragját sem. Álmost, vagy Árpádot jelöli tehát maga helyett.
Az „árpád” méltóságnév mivoltára – olvasom valahol - legszebb bizonyíték a tény, hogy a görög források úgy mondják; Álmost vagy Árpádot nevezte meg maga helyett – mármint Levédi -, akik alkalmasak a feladatra. Ezer esztendeje a szülők, az ősök tisztelete még szentnek számított, elképzelhetetlen, hogy a fiút alkalmasabbnak véljék az apánál, vagy akár csak épp annyira alkalmasnak, mint őt. A görög krónikást az zavarta meg, hogy forrásaiban Álmos árpádról, és Árpád árpádról lehetett szó. Álmos árpáddá lett, felnőttként tett szert ezen tisztére, de még fiatalon, a fia születése körüli időben. Nem ő volt az első, és mégcsak nem is az utolsó, aki azonképpen igyekezett egyenesági utódlás útján továbbadni tisztét leszármazottai között, hogy elsőszülöttjének egyszerűen méltóságnevét adta, személynévül.
(Ehhez mindössze annyit fűznék hozzá, hogy elméletem szerint a méltóságnevek valóban méltóságot, de születés szerint számon tartott méltóságot jelölnek. Vagyis az apa nem minden esetben adhatta tulajdon méltóságnevét a fiának, csakis akkor, ha az megfelelt a név hirdette körülményeknek. Árpádnak már nincs Árpád nevű fia, vagyis az vagy nem felelt meg az „árpád” rang követelményeinek, vagy más nevet kapott, vagy ezt a nevet kapta, de neve annyira torzult formában maradt ránk, hogy nem felismerhető. Fiai Tarhos, Jelecs, Jutas és Zolta, s lentebb meglátjuk, valójában melyiküket szánta utódjának Árpád apánk.)
Az időrend is stimmel, hisz amíg a magyarok a kazár függésben éltek – mondja a tudós magyarázat -, nem volt, nem lehetett szükségük az „árpád” kifejezéssel megnevezett vezérre. (Ezt azért kétlem!) Egész addig talán valóban kendéjük lehetett, a kagán által kinevezett és támogatott Kende, aki a felkeléseket követően maga Levédi.
Olvasmányaim közben feltűnt, micsoda pontossággal nyomon tudják követni tudósaink más népek történetét. Napra és méterre pontosan megadják, mikor merrefelé éltek a bolgárok, merrefelé éltek a kunok, a besenyők, a románok, egyedül a magyarokról nem tudnak nyilatkozni.
De miért?
Mert ami kézenfekvő, azt meg elvetik!
És inkább vállalják a bizonytalanságot, inkább felhúzzák a vállukat, ha a magyar nép őstörténete szóba kerül, és azt mondják: sejtelmem sincs. Ez mégiscsak jóval tudományosabb álláspont, mint csatlakozni a csacska krónikák állításaihoz. Kivált, mivel nagyra becsült, szavahihető nem magyar tudósok tömény gúnnyal utasítanák el a magyar történészek azon állítását, hogy az évezredes magyar hagyomány igenis igaz, csak még nem tanultunk meg olvasni.
Benne.
A sorok között.
Aki meg megtanult, az hallgat.
Hallgat akkor is, amikor azt olvassa, hallja, hogy a kutatások időközben bebizonyították, a magyarság nem alávetett népe, de államalkotó etnikuma volt a kazár birodalomnak. A szakemberek által szaltovói műveltségnek nevezett kultúra Itil, a Volga torkolatánál épült kazár főváros körül, hatalmas félkörívben virágzott, 100 esztendőn keresztül, mígnem egyszerre csak megszűnt létezni – legalább is arrafelé. Feltárt régészeti emlékei pedig kísérteties hasonlóságot mutatnak Árpád népének tárgyi emlékeivel.
Amiként – különös módon – az egyiptomi pásztorkirályok reflexíjai is ezekkel, Árpádék visszacsapóíjaival mutatnak tagadhatatlan rokonságot. A pásztorkirályokéval, akiknek központja AVARISZ városa, s akiknek uralma Egyiptomban nagyjából Mózes kivonulásával egy időben szűnt meg létezni. Az egyiptomi „SEB ÚR”, „KEB ÚR” – Baráth Tibortól tudjuk – más néven ERPET. A Szentföld – ami hemzseg a magyar helységnevektől - egykori területén fellelt, Salamonék idejére datált régészeti leletek pedig egyértelműen szkíták, telis-tele az Árpád és népe által valaha is használt összes díszítő elemekkel.
A régészeti leletek tehát, melyek egyazon néptől származnak, világos ívet rajzolnak végig Egyiptomtól, a Szentföldön át Kazáriába és onnét egyenest Magyarországra.
VÉLETLENÜL!
A mózesi 12 törzsből 10 elvándorolt, méghozzá előbb a Szentföld, majd Baktria, Perzsia, nagyjából tehát a mai Irán területére. Fontos államalkotó etnikuma voltak a későbbi perzsa államnak. Árpádék pedig Szasszanida kultúrát hoztak magukkal, ezt még mai történészeink sem vitatják, ámbár elérkezhet még az idő, amikor meggondolják a dolgot. De a perzsákat krónikásaink is testvérnépnek mondják, akiknek alkata ugyanolyan, beszéde épp csak valamicskét tér el a magyarokétól. (Persze mindez nem a mai, hanem 7-800 évvel, vagy még annál is korábbi tényeket tükrözi)
Csokonai viszont, akire szeretek hivatkozni, hisz eposzt készült írni Árpádiász címmel, s egy korabeli megemlékezés szerint „megette” az Árpád népéről akkoriban fellelhető összes irodalmat, nos, ő így ír:
„A régi pogány magyarok, mint a perzsák, lovat áldoztak, és amint hihető, fejéret, mellynek húsából Aldumást, vagyis szent vendégséget ütöttek. Az áldozatot az ég alatt, a magas hegyeken ejtették meg, mint a perzsák… Egy istent hittek, a világnak alkotóját, kit a napnak és tűznek példázatjában tiszteltek, azt segítségül hívták, mint a perzsák… de egyedül csak az egy nagy Istent imádták, nekije áldoztak, könyörgöttek, kit némely íróink Damaseknek neveznek. Ez a név is: Isten a chaldeai esta, perzsa isdan, görög Hestia, hestie, histie névvel egy eredetű, s örök tüzet, istentűzet vagy tűzistent jelent.”
Hogy az avar-magyar azonosság mennyire élt elfogadott és egyértelmű tényként Csokonai idején, azaz nagyjából 210 esztendeje, amikor a költő jegyezhette e sorokat, azt szépen példázza a folytatás:
„Az avarok kagánja is így átkozódik: hogyha ő a rómaiakkal tett kötést megrontja, őtet és az ő népét a fegyver eméssze meg, az ég és az égen lévő tűzisten szakadjon reájok.”
Vagyis Csokonai beszél a „régi pogány magyarok” szokásairól, és példának okáért mindjárt az avarokat említi. Azt hiszem, egészen egyértelmű, hogy neki kétsége sem fért az avarok magyar mivoltához.
Ahogyan abban az időben mások is így állhattak hozzá e kérdéshez.
Kivéve persze a bécsi udvart, akinek ugyancsak érdekében állott megtörni a magyar egységet, a magyar nemzeti tudatot, a magyar büszkeséget, ami büszkeség jogos és indokolt volt, amennyiben a nemzet történelme végigvezethető a sumérektől az egyiptomiakon át a perzsákon, a pártusokon, Jézus népén keresztül, egészen Attiláig és Árpádig. A bécsi udvarnak, aki bármi áron meg óhajtotta őrizni uralmát, aki gyarmatként óhajtotta kezelni Magyarországot, aki még a magyar nyelvet is a feledés homályába igyekezett száműzni, amikor kötelezően bevezette a németet, mint hivatalos nyelvet, és aki a maga pápista hitével elvakult gyűlölettel szemlélte a magyar reformátusokat, akik vallásukat csak „magyar vallás” néven emlegették, szóval neki koránt sem volt érdeke elfogadni és erősíteni a magyaroknak ezt a tudatát.
Lássuk csak:
„Olahus Rudbeckius, upsalai professor kezdte legelőször a magyaroknak a lapponokkal való atyafiságát rebesgetni, mellyről idővel Sajnovits egész könyvet írt. Őket követték Pray, Schwartner, Schlőtzer, Gatterer, maga Kant és csaknem az egész kűlfőld… Legrégibb historicusaink, t.i. a Béla íródeákja és Túróczi, megelégednek azzal, hogy bennünket a scytháktól (de ezt vagum nomennek mondja Cornides) származtatnak, és régi lakásunkat Dentria, Magaria, s Pascardiába teszik. Ezek után indúl Palma és Katona is, és ez az utolsó úr hatalmasan vítatja a mi Átillával és a hunnusokkal való vérségünket, mellyet már Schlőtzer és Gebhárdi, s őutánnok mások, nem csak kétségessé, hanem nevetségessé is tenni igyekeztek.”
Nos, látjuk hát, a cél a magyarok nevetségessé tétele volt, és az egész azoktól a német anyanyelvű tudósoktól indult ki, akik felnőtt fejjel tanultak meg valamicskét magyarul, akiknek krónikáit ma is rendíthetetlenül szentírásának tartja a finnugor történettudomány, s akiknek állításait és légből kapott teóriáit, melyeknek alapja mindösszesen 500 valamicskét hasonló szó a finnugor és magyar nyelvekben, ma is kötelezően beleverik gyermekeink fejébe az iskolapadokban. Pedig:
A világ egyes krónikáinak „a magyarokat illető hellyeit igen jó volna egy csomóba szedni, hogy tudóssaink is jobban esmérhetnék, megszerezhetnék, belőlük dolgozhatnának, és valahára nemzetünk eredetét, atyafiságát és régiségeit (mellyeknek bizonytalan volta egy egész natiónak kisebbségére szolgál) kidolgozhatnánk!”
Úgy bizony! Kisebbségére!
Ez az irányvonal vezetett aztán egyenest Trianonhoz, Trianon pedig Kelet-Közép-Európa lassú haldoklásához, ami tart ma is. És senki, senki e világon nem hajlandó nyakába venni ennek a történelmi igazságtalanságnak a rendezését, senki a világon nem hajlandó kimondani, hogy a MAGYAR HOLOKAUSZT rendületlenül és akadálytalanul folyik ma is, immáron legalább 3000-4000 éve, és talán véget vetni sem fog annak senki, amíg egyetlen magyar is él a földön. A magyarokért soha, senki nem emelte fel a szavát, a magyarokat megtizedelni soha sem számított bűntettnek, ezt elnézi Európa, elnézi a Világ, mert így kívánják az érdekei. Közben képmutató módon elvárják tőlünk még azt is, hogy folyton másokat sajnáljunk, másokért hullajtsunk könnyet, és némán, jajkiáltás nélkül fogyatkozzunk – és meneteljünk saját végünk felé.
Kiss Dénes írja, Bábel után c. munkájában:
„… Mert nem véletlen, hogy köröttünk, az elszakított magyarság nyelve ellen folytatnak szüntelen és folyamatos támadást. Ráadásul a magyarság megmaradása ellen mindenkor azonos célú rendeleteket hoztak az egyes rendszerek vezetői… Ez a folyamat nem szakadt meg, hol erősebben, máskor kissé gyöngébben, jobb látszatot hazudva kifelé, ám a törekvés változatlan: a magyarság beolvasztása, megsemmisítése. Mostanában mintha trianoni hentesmunkából tanultak volna a Felvidéket úgy trancsírozni, hogy sehol se lehessen magyar többség. Nem is titkolják, hogy az önállósulástól – autonómiától – tartanak. S mindezt teszik, mert tehetik a XXI. század elején, Európa közepén, a világ szemeláttára!”
A magyart megintik, ahol többség, noha kisebbségeinek több jogot biztosít, mint önmagának. Cigány tanulók egy bizonyos átlag felett ösztöndíjat kapnak az általános iskolában Magyarországon, tekintet nélkül a család anyagi helyzetére. Magyar tanulók erről nem is álmodhatnak Magyarországon – tekintet nélkül a család anyagi helyzetére. Így eshet meg, hogy a kacsalábon forgó palotában lakó, hárommilliós autóval közlekedő, havi 300.000-ből élő cigány gyermeke ösztöndíjat kap, míg a két iskolás gyermeket havi 49.000 Ft-ból egyedül nevelő rokkantnyugdíjas szülő kitűnő tanuló gyermekei nem. Ráadásul a cigány tanulóknak, amennyiben felsőoktatási intézménybe készülnek bekerülni, mindössze 80%-át kell nyújtaniuk a magyar tanulóktól elvárt teljesítménynek, ugyanazért a minősítésért.
Minálunk ezt nevezik esélyegyenlőségnek.
De a magyart megintik, lenézik, elnyomják ott is, ahol kisebbség, neki akkor sem jár nemhogy több jog, de még annyi sem, mint ami a többségnek. Szlovákiában például a magyaroknak nincs önkormányzatuk, a cigányoknak van. A magyar, ha nem tud szlovákul, képtelen végére járni hivatalos ügyeinek, a hivatalnok, még ha valami véletlen folytán ért is magyarul, akkor is csak a fejét rázza a magyar szó hallatán. A magyar állam bármiféle eszközökkel igyekszik támogatni a magyar diákok magyar nyelvű oktatását, a magyar szülő kénytelen mégis szlovák nyelvű iskolába járatni a gyerekét, ha jövőt szeretne biztosítani annak a gyereknek – a szülőföldjén. Fájt hallanom a két, szlovákiai magyar rokonlány idegen akcentusát, és figyelnem, ahogy a nagymamájuktól kérdezgetik a magyar szavakat, melyeket nem ismernek. Virsli, mustár, rágógumi… és sorolhatnám. E szavaknak egyedül a szlovák megfelelőit ismerik, pedig otthon a család magyarul beszél.
De az iskolában, a hivatalos életben nem értik a magyar szót.
A magyar nyelvet is üldözik az összes környező országban, amelyik szemet vetett a magyar területekre, és Európa hathatós közreműködésének általa könnyedén meg is szerezte azokat. És amíg finnugorista tudósaink azért kapják a fizetésüket, hogy rossz hírét keltsék tulajdon nemzetüknek, s fennen hangoztassák a hazug tanokat, addig mindenki jogosnak érzi területeink elrablását. Ideje lenne kimondani, hogy semmiféle szláv állam nem volt itt alakulóban, a szlávok elődeit körös-körül az avaroknak mondott magyarok telepítették le, ők adtak nekik hazát, a saját hazájukban, s hálából kiebrudalták őket onnét, a maradékot pedig tűzzel-vassal irtják, azóta is! Ráadásul a hatalmas „szláv” állam később mégis létrejött, cirka 50 évig létezett, de lakóinak nem felelt meg ez sem.
De elég ebből!
Mint tudjuk, a bálványok – képek, faragott szobrok – elleni felháborodás már a Bibliában is jól megfigyelhető. A katolikus és református vallásnak ma is ez az egyik fő megkülönböztető jegye. A református vallás nem tűri a „bálványokat”.
És figyeljünk csak:
„Papjaik voltak, akikről azt tartották, hogy jövendőt tudnak mondani… Semmiféle bálványt és templomot nem tartottak…” – írja Csokonai a „pogány” magyar ősökről.
Szól még a vérszerződésről is, mely szokást nem egyedül a magyarok, de szkíták, médek, kunok szokásának is mondja. Az Árpádiászt végül már nem maradt ideje megírni, mindössze annak vázlata maradt ránk. De igen tanulságos ez is.
„II. könyv…Árpád nemzete történeteit beszéli el a Lebedinnél való csatáig. Nevezetesen: hogy ők legrégibb nemzete a világnak, hogy Attila az ő nagyatyjuk, hogy neveztettek ők magyaroknak és chasaroknak…”
Csokonai láthatóan Anonymus és Túróczi krónikáiból is dolgozott, de nem kizárólag ezekből. Hisz Levédiát ezek egyeike sem említi, és a kazár-magyar azonosságról sem olvashatni vagy hallhatni ma már, amikor a finnugor tanok azt tanítják, hogy a magyarok alávetett népe voltak Kazáriának.
És még valami, amiről ma már szóval sem beszélnek:
„IV. könyv. Árpád beszéli, hogy amint Kióvtól, a többi magyaroktól, az Előd tábora a Boristenes mellékének megvételére elkűldetett, ott mint vendégeskedtek, mint lepték meg a pacinaciták, hogy azok egy nemzetből lévén velek, miért támadták mégis meg, mint vágták kétfelé az ő táborukat – mint nyomták vissza napkelet felé az ő táboruk nagyrészét, s mint verték meg a kisebb részét, úgyhogy kevés maradt belőle, a megmaradtak mint vonták magukat az Etelközre; mint szaladtak ők el, és egy istenasszony mint vezette őket Hálicba.
V. könyv. Egy hónapig Hálicban való múlatások… Árpádnak magaviselete etc. Szerelme… Árpádnak házassága.
VI. könyv. Ungvárnak megvétele… A chasarok vagy császáriak követsége a magyarokhoz. Árpádnak fejedelmmé való tétele.
VII. könyv. Árpádnak esztendeig a Bodrogközön való múlatása. A Bodrogparton…a Múzsáknak eleikbe való menetelek és aziránt való kérelmek, hogy engedjék meg őket ezután is ott lakni… Szabolcsnak szerelme, szeretőjének Lyányváron való megölettetése a tótok által, azon való bánatja, bosszúállása, és egy isteni jövendölés afelől, hogy az a rész az ő nevéről neveztetik, hogy maradéki igaz magyarok lesznek örökké…
VIII. könyv…Zoltánnak Zsolton való születése.
IX. könyv. Árpádnak Csepel szigetébe való menetele.
X. könyv. Árpádnak az Attila várába való menetele…
XI. könyv. Pannnonia elfoglalása. Mén Marótnak leánya iránt Árpádhoz való követsége…
XII. könyv…A világosi szentegyház felszentelése, a törvények kihirdettetése, az isteneknek áldása. Itt a magyarok istene, az ő vitézségükért, megmutatja, hogy a magyarok első betűjét éjszakon csillagból csinálta ki. „
Nos, jó néhány olyan fordulatra bukkantunk itt, amit manapság másképpen tudunk, mint ahogyan – fentiek szerint – a köztudatban élt még Csokonai idején. Persze az ellenvélemény máris kész, szinte hallom. Csokonai poéta volt, nem törekedett teljes igazságra, egy efféle költeményt cifrázni, díszíteni szinte kötelező.
Igen ám, csakhogy Csokonai négy-öt esztendeig kereste, kutatta a magyar őstörténet forrásait, még Kijevbe is szándékában állott ellátogatni, csak hogy művét minél inkább igaz, történeti hűségű alapokra helyezhesse. Ezek tudatában jómagam kevésbé tartom hihetőnek, hogy készülendő művének alapcselekménye ne az általa igaznak tartott események láncolata lett volna. Vázlatában a történeti tényeket sorolja. A díszítő elemeket, amelyek már valóban képzeletének szülöttei lettek volna, amennyiben megírja művét, külön jelöli. „Ezt majd álomlátásokkal s egyebekkel ékesítem.” – írja az első könyvet leíró vázlat utolsó soraként.
Vagyis nem lehet kitaláció, hogy a pacinaciták, azaz besenyők valójában magyarok, a véreink voltak, pedig a finnugor tanok vadidegen, csatlakozott népeknek mondják őket, s állítják, hogy a besenyőket Abádszalók környékére Taksony fejedelem telepítette be, amikor besenyő leányt vett nőül. Maradékaik ott élnek ma is, és bár finnugorista tudósaink előszeretettel állítják, hogy volt ideje elmagyarosodni bárkinek, Árpádék óta, azért gondolkodjunk el azon, micsoda éles vonallal határolhatók el egymástól még ma is Magyarország tájegységei. Az egyes törzsek – hitem szerint magyar törzsek – letelepedtek, és alig érintkeztek más törzsekkel, más kúltúregységekkel. Tehát nem vehették át másoktól a nyelvet! Épp úgy nem tehették ezt meg, ahogyan a határőrfalvak székelyei, avagy a Mátra palócai!
Különösen igaznak tűnik e feltételezés annak fényében, hogy a magyar nyelvterületet véletlenül épp nyolc (!) nyelvjárásterületre osztjuk fel, amikor véletlenül épp nyolc (!) Árpáddal érkező törzsünkről beszélnek a híradások. Az egyes törzsek tömbökben telepedtek le, és jómagam meglepődnék, ha körülrajzolván e letelepedés területhatárait, valamint a nyolc nyelvjárási területet, nagyjából nem ugyanazokat a rajzolatokat kapnánk Magyarország térképén.
Egyik nyelvjárási terület a nyolcból az ún. nyugati, ami Sopron-, Vas-, és Zala-megyékre jellemző. Külön érdekesség, hogy a Dunántúl két nyelvjárási területre osztható, a nyugatira, és a dunántúlira, ám a somogyi és baranyai nyelvjárás, vagyis a Dunántúl fennmaradó része, ezek egyikébe sem sorolható be. S hogy mi ebben az érdekes? Nos, csak az, hogy tudomásunk szerint valamikor Géza fejedelem idején épp ide, Somogy és Baranya vidékére telepítették le Tar Zerindet, Koppány apját, és híveiket. Véletlenül épp ezeknek az országrészeknek nyelvi jellegzetességei nem sorolhatóak be az arrafelé megszokott nyelvjárásokba. Pedig mindez 1000 esztendővel ezelőtt történt – legalább. Nyelvük azóta beolvadhatott – volna! De nem tette!
Egy igazi, vérbeli tudós az efféle érdekességeknek legalább is utána járna.
És ez lenne a legkevesebb!
Amellett egyszer az életben gondoljuk végig, hogy hogyha ezek a dialektusok ennyire keményen tartják magukat, vagyis semmilyen módon nem hatnak egymásra, akkor vajon mennyire lehetett szokása egyik területnek a másiktól átvenni szavakat! És gondoljunk bele micsoda lehetetlenséget állítanak finnugor „tudósaink” váltig bizonygatván, hogy a magyarba mind a latin, mind a germán, mind a szláv nyelvekből tömegével kerültek be a különféle szavak. Közvetlenül egymás mellett élő, két magyar dialektus évszázadokig nem gyakorol egymásra semmiféle hatást, ám annyiban nem térnek el, hogy egy átlagmagyar meg ne értené mindet. Számomra mindebből logikusan következik, hogy alapszókészlete az összes dialektusnak ugyanaz. Vagyis amennyiben teszem azt egy germán nyelvű területtel szomszédos törzs nyelvébe bekerül egynehány germán szó, azt a többi törzsek már nem értik. Magyarán mondva ahány nyelvjárás, annyiféle nyelvű néppé kellett volna már rég lennünk, hisz egyik törzsünk germán, másik szláv, a harmadik latin, a negyedik török, a többi meg csuda tudja miféle nyelvi hatások alatt kellett álljon, a finnugor mesét véve alapul.
De alapszókészletük mit sem változott, ezért érti meg mindmáig egyik a másikát.
Egyetlen magyarázat erre az, hogy ha egyik törzs nyelvébe bekerült néhány új szó, sietve futárt küldtek az összes többi törzsekhez, nyelvjárási területekhez, és részletekbe bocsátkozón elmagyarázatták nekik, hogy mától az eke az eke. Persze ehhez le is kellett nyilván rajzolni azt a valamit, hisz ami szót nem értek, ahhoz az a bizonyos kép sem társul a fejemben, aminek rendes esetben társulnia kell.
Gyorstalpaló nyelvtanfolyamokat rendeztek tehát, Götz László szavaival élve.
Arra azonban reszketve vigyáztak, hogy egyik magyar nyelvjárásból a másikba még véletlenül se keveredjék át egy-egy szó. Eleink egyedül az idegen szavakat voltak hajlandók befogadni nyelvükbe, az egyazon jelentésű, némiképp más csengésű magyar szavak nem kellettek nekik.
Nevetséges!
Jómagam hajlamos vagyok a feltételezésre, hogy Árpáddal érkezett törzseink mindegyike magyarul beszélt, más-más dialektusban, s mindegyikük a tulajdon nyelvét őrzi mind a mai napig. A nyelv ugyanis más néven ANYANYELV, anyáinktól tanuljuk, hallomás útján. Vagyis - meglátásom szerint – amennyiben egyetlen törzs beszélte volna a magyar nyelvet, ahogyan ma állítjuk, az összes többi, idegen ajkú törzsek az ő nyelvét veszik át, méghozzá hallomás útján, vagyis ugyanabban a formában. Nyelvünk sokfélesége, nyolc nyelvjárásunk, véleményem szerint a nyolc törzs egyformán magyar mivoltát bizonyítja, akiknek mindegyike, a többitől elzártan letelepedvén, a tulajdon nyelvét őrizte tovább. S hogy őrizte, ahhoz kétség sem férhet, hisz régi kódexeinkben például a göcseji nyelvjárás ma is élő sajátosságai bukkannak elő.
Évszázadok óta, változatlan formában!
Márpedig ha a göcsejiek ma is épp azokat a szavakat használják, épp abban a formában, amiben 600-800, vagy 1000 esztendeje, akkor vajon a többi tájnyelv miért ne mondhatná el önmagáról ugyanezt?
A kabarokat ma már legtöbben azonosítják a kunokkal, akikről Anonymus elárulja, hogy szövetséget kötöttek a magyarokkal, Árpádékkal. Árpád – szintén Anonymustól tudjuk – Borsnak és népének adományozta a Mátra, Tátra – Borsod - vidékét. Aba Sámuel királyunk területei ezek. Ma is itt találjuk Borsod-, Heves-, Gömör-, Hont-, Nógrád-megyéket, és azok lakóit, a palócokat, akiknek területei hazánk egyik legnagyobb, önmagán belül is négy körzetre tagolt nyelvjárási területét képezik. A kunokat törökfajta népeknek mondják tudósaink, csakhogy a palócok is törökfajta népek, génjeik a törökökével azonosak. Ott élnek ma is, egy nagy tömbben, hazudik-e vajon akkor Anonymus, és hazudnak-e krónikáink?
Baranya délnyugati csücskének tájszólása a Mátra vidéki palócokéval rokon, és különös módon Tar Zerindnek arrafelé, a Mátra lábánál is voltak szállásterületei. A palóc területeken ráadásul helységnevekben fennmaradt összes törzseink neve, kivéve az egy „Gyarmat”-ot, kettős törzsünk, a Kürt-Gyarmat egyikét. Márpedig amennyiben hihető Győrffy György teóriája, ami szerint törzsnevekkel egy vidéken a többségtől eltérő törzsbéli lakosokat különböztették meg – logikusan hangzik -, nos, akkor a Mátra-vidéki „kun-palócok” a Gyarmat törzset alkották.
Történelmünkben, nemzeti tudatunkban szépen megfigyelhető a törés, és még szebben az a 360 fokos ív, amivel eltérítettek bennünket, de mára ugyanoda lyukadtunk vissza, mert az igazságot elkendőzni, egy nemzet történetét hazugságokra alapozni örök időkig nem lehet.
Persze nem vagyok tudós, szavam semmit sem nyom a latban.
Nézzük tovább Csokonai vázlatát!
A Borisztenész folyó neve ezen formában görögösen hangzik, de Csokonai másképpen használja; BORISTENES. És így már egészen magyar, noha gyakorlatilag semmit sem változtattunk rajta. Vajon hány és hány ilyen szó, név lenne felfedezhető a világon, a történelemben, amennyiben valaki venné a fáradtságot, és utána nézne?
Egy példa Argostolion neve.
Argosból érkezett telepesek voltak lakói, s vajon ha úgy írom: „Argosztól jön”, mennyit változtattam magán a szón? Vagy ott van a sokat emlegetett Heves-megyei kis falu, Átány – palóc terület – aminek neve egy középkori iratban ATHAN alakban bukkan elénk. Mennyiben tér ez el ATHÉN nevétől? Ugyanide sorolható a Csokonai által is említett kazárok-császáriak szópáros. Kazária lehetett valójában Császária? Miért is ne? A „pacinaciták” pedig, a besenyők másik neve nem bontható-e széjjel „P.C.N.S.T.K” – „P”-„B” és „C”-„S” ikerhangok – „besenyő szittyák”, „besenyő siták” alakra? A lovat ők „paci”-nak nevezték – nevezzük így mi is -, de vajon miféle kapcsolat lehetséges a „PaCi”> „BáCsi”> „PaSi” szavaink között, tudván, hogy a lovakra használt MÉN szavunk fejedelmi, királyi címként is használatos volt – Egyiptomban is! -, s hogy a kangár besenyők valóban fejedelmi törzsek voltak? És Csokonai szerint „egy nemzetből valók” Árpádékkal, akiket szabírnak is mond a tudomány, de a szabírok meg a királyi szkíták egyik törzse.
Mellesleg Bács-Kiskun is palóc terület.
Mai tudásunk szerint a besenyők – rokonok vagy sem – támadása Etelközben érte a magyarokat. Csokonai ezt is másképp tudja, őszerinte a besenyő támadás elől menekült Etelközbe a kisebbik rész, ami alatt a nagyobbik kelet felé húzódott vissza. Akkor most Etelközbe, vagy Etelközből menekültek a besenyők elől?
Nem mindegy, tudós urak!
Árpád szerelméről és házasságáról mit sem tudunk mi már, de Csokonai a jelek szerint még tudott. Ahogyan tudott a kazár követekről is, csakhogy őszerinte e követek Ungvárra érkeztek, Árpádhoz, míg a mai, finnugor tudomány állítása szerint Etelközbe, Levédi vajdához, akit azonban krónikáink egyike sem ismer. A fejedelemmé télel stimmel, Csokonai is itt szól róla, és ma is úgy tanuljuk, Levédi visszautasította a kazár kagán kérését, s önmaga helyett Álmost, netán Árpádot javasolta a magyar fejedelmi székbe.
Szabolcsnak nemhogy szerelméről, de magáról Szabolcsról is alig tudunk valamit, Csokonai ezen a téren is jóval tájékozottabbnak tűnik nálunknál. Bár tudnánk, honnét szedte adatait! Nem tűnik puszta képzelgésnek, ahogy megnevezi a leány megölettetésének pontos helyét, de még gyilkosai kilétét is. Egyfajta tényként beszél minderről. Zolta – Árpád legkisebb fia – születésének pontos helyét is ismeri, Zsolt – bizonnyal a mai Solt – területén jött világra. Az általunk ismert krónikák erről sem beszélnek, újabb bizonyíték arra, hogy Csokonai valamiféle azóta elveszett – netán elvesztett - forrást is ismerhetett.
Kurszán várát egyszerűen Attila várának mondja, a Mén Maróttal való egyezkedést pedig Pannonia bevétele utánra teszi, noha ma úgy tudjuk, Árpád még valahol a Tisza felső folyásánál tanyázott, amikor megkérte Mén Marót leányának kezét legkisebb fia, Zolta számára. Ráadásul Csokonai szerint Mén Marót menesztett követeket Árpádhoz, nem pedig fordítva.
Erről a bizonyos világosi szentegyházról és annak felszenteléséről Árpád idején én sosem hallottam, holott hetedik esztendeje lelkesen kutatom a magyarok őstörténetét. Világosi fegyverletételről igen, de egyházról soha. Pedig jó lenne tudni, létezett-e ilyen valójában, hisz Magyarország keleti részeit István király meglehetősen nehezen bírta csak a katolikus hithez csatolni. Gyula, Koppány, Ajtony és a többiek Görögország felé húztak, ott keresztelkedtek meg, márpedig Világosító Szent Gergelyről egy 1330-ban alapított rendet neveztek el, ami rend Szent Vazul szabályait követte, aki meg a keleti egyház szentje.
Egyszóval itt is minden egybevág, kivéve, hogy erről a bizonyos egyházszentelésről mélyen hallgat a mai tudomány, és hogy ma már pogánynak mondjuk Árpádékat, pedig nem lehetetlen, hogy koránt sem pogányok voltak, épp csak nem római katolikus hitűek. A „Kálvinista Róma”, azaz Debrecen környékén régészeti ásatások során bizánci keresztek kerültek elő – akárcsak az Árpád kori magyarság sírjaiból - és Debrecen volt központja a reformációnak is. Nem lehetetlen, hogy a vidék István király óta leste az alkalmat, amikor visszatérhet végre ősi, bálványoktól mentes hitére.
Mert a katolikus hit BÁLVÁNYIMÁDÓ!
Emberi kezek készítette képek, szobrok – BÁLVÁNYOK – előtt hajbókol.
Amikor a Bibliát olvassuk, jusson eszünkbe, hogy a református vallás, de az iszlám is, és talán felsorolásom nem is teljes, épp a katolikusokat tartja bálványimádónak – ezért pogánynak és istentelennek!
Anonymus rómaiakat és görögöket emleget, de menten megváltozna a leányzó fekvése, ha ezek alatt római hitű, és görög hitű magyarokat értenénk. Lentebb majd látni fogjuk, hogy Kovrat – Attila egyik leszármazója – fejedelem után valamivel, népének vezérei, Magor és Gorda fejedelmek végzetes ellentétét is hasonló szembenállás okozta. Gorda hazatért Bizáncból, ahol hosszú ideig élvezte a császár vendégszeretetét, s ahol feleségre is szert tett, görög feleségre. Első tette volt elpusztítani népének bálványait, amint betette a lábát szülőföldjére. (A reformátusok azonban „bálvány”-nak nevezik a katolicizmus képeit, szobrait is.) Magor erre megölette fivérét, és átvette a hatalmat. Hányszor és hányszor ismétlődik ez a motívum a Bibliában, az ókor történelmében? Lehetetlen-e, hogy a mára katolikusnak és reformátusnak nevezett egyházak vetélkedésével kezdődött minden? Lehetetlen-e, hogy hol egyikük, hol meg másikuk kerekedett felül, míg végre megtanultak békében élni egymással?
Egy ilyen adathoz, mint a Csokonai által említett világosi egyház felszentelése Árpádék által, Arad vidékén, Debrecen vonzáskörzetében, Ond, Kond, Mén Marót, Ajtony, Gyula, Zolta egykori területein, tudós módra úgy állna hozzá bárki emberfia, hogy az nyilván túlzás, kitaláció. Én utánajárnék, ha tehetném, kivált, mivel az ismert tényekkel is egybevág. De persze nem vagyok tudós.
A „magyarok első betűje” pedig…
Nos, többen állítják, hogy a magyaroknak igenis saját írásuk volt, saját betűik, saját nyelvük kívánalmai szerint megalkotva. És nem állít ennél kevesebbet Csokonai sem. Ez az írás pedig a székely-magyar rovásírás, ami épp annyi hangzót tartalmaz, és tartalmazott, amennyire a magyar nyelv hangjainak hű érzékeltetéséhez szükség van.
Nem többet, nem kevesebbet.
Ettől az írástól, ezektől a betűktől fosztották meg eleinket a latin betűk bevezetésével, és ezen írás száműzetésének köszönhető, hogy az a siralmasan kevés korabeli dokumentum is, ami véletlenül fennmaradt, s őseink hagyatékát képezi, afféle érzeteket kelt az olvasóban, mintha valóban egy műveletlen, tudatlan nemzet szavait jegyezték volna le bennük.
A latin ABC ugyanis a mindennek lehordott székely-magyar rovásírásnál jóval kevesebb betűből állt, s a tetejébe ezek a betűk mégcsak nem is voltak alkalmasak nyelvünk hangjainak érzékeltetésére. Ellenben – valami csoda folytán – mégis úgy néz ki, mintha azok a bizonyos latin betűk a székely-magyar ABC egyenes ági „örökösei” lennének, lentebb meglátjuk, miféle okom van feltételezni ezt.
