Jóska bánatosan söpörte a szemetet a kávéház előtti placcon, miközben szentségelt, mondta a magáét:
- A fene esne bele ebbe a nyavalyás időjárásba. Itt van március közepe, én meg ázok, mint a kiöntött ürge, mert a nyakamba csorog az eső. – morogta, meg-megállt, lesett jobbra, lesett balra, fel az égre, hátha hatással lesznek valakire a szavai végre, de csak az ajtón túlról hallotta a dörgő hangot:
- Ne álmodozz, Jóska fiam, mert olyan nyaklevest suhintok neked, hogy megemlegeted, míg élsz! Söpörj, amíg szépen beszélek, mert úgy kidoblak, hogy a lábad sem éri a földet! Aztán futhatsz az anyád szoknyája alá sírni, lusta kölyke!
- Söprök én, söprök, János bátyám, de hát látja, hogy szakad az eső, minden merő sár, semmi foganatja a munkámnak! – védekezett a fiú, mert rettegett a gondolattól, hogy a gazdája visszaküldi falura az édesanyjához.
Jóska anyja Fillinger János unokahúga volt, így került a fiú hozzá Pestre már egészen kiskamasz korában, először szolgálni, aztán kiérdemelte a pincérséget. Nem csoda, hogy most féltette a jól megérdemelt állását.
Ráadásul egy ideje máson sem járt az esze, mint hogy el kellene vennie a szomszéd utcából a hentes lányát, a Marcsát, akit már több éve nézeget, leseget, és egyre nagyobb hévvel szeret. A kávéház a húsfélét Marcsa apjától szerezte be, mégpedig jobbára Jóska által, így Jóskának lehetősége nyílt megfigyelni Marcsa cseperedését, meg aztán néhány szót is váltottak a vásárlás alatt, ezáltal Jóska akár úgy is érezhette, hogy Marcsa - aki mindig nagyon kedvesen, és jóindulatúan állt hozzá - nem lesz ellenzője a násznak. Marcsa az elmúlt egy évben kipendült, csinos, bögyös-faros, ingó-bingó leányzó lett belőle, jó, feleségnek való, ügyes, takaros, tiszta, és - nem mellékesen szólva – némi vagyonkával megáldva. Jóska sem volt olyan ágrólszakadt, mint látszott, hiszen Fillingernek nem volt gyermeke, így Jóska volt az, vérrokon létére, aki majdan a hagyatékát remélhette. A frigynek már csak annyi akadálya maradhatott, hogy Marcsa és a hentes, az ő leendő apósa semmit sem sejtett Jóska vágyakozásáról, terveiről a lánnyal kapcsolatban, és nem lehetett tudni, hogy hogyan vélekednek az ügyről.
Jóska úgy érezte, holnap lesz a napja, hogy megmeri pendíteni a dolgot Marcsának, már csak azért is, mert holnaptól, mint főpincér tevékenykedik a kávéházban, szép bérért, olyan szépért, hogy Marcsának és a családjának semmi kifogása nem lehet az ellen, hogy ő udvaroljon neki.
Hej, de régen dédelgette már ezt a tervet Jóska, de szerette volna, ha odaállhatna Marcsa elé, és azt mondhatná neki:
- Édes Marcsám! Gyere hozzám, mert szeretlek téged, elvennélek, aztán élnénk, mint a galambok, amíg meg nem halunk! Van jó keresetem, nem lesz gondod semmire, mindent megadok, amit csak kérsz, akár a csillagokat is lehozom az égről tenéked! – Jóska kék szeme a távolba révedt, még a seprű is megállt a kezében, miközben ezek a szerelmes gondolatok jártak az eszében.
- Jóska! A fene essen beléd! Nem leszel te holnap főpincér, az biztos! Mit ábrándozol itten nekem, inkább a munka végét fogd meg, de gyorsan! Mindjárt itt lesz a díszes társaság! Tudod, hogy az utóbbi időben milyen korán jönnek politizálni! Ha nem lesz olyan fényes az egész kávéház, mint a Salamon töke, a te tökfejed fog hiányozni a nyakadnak, úgy éljek! – bömbölte bőszen Fillinger.
- Miért járnak ezek ilyen korán mostanában Bátyámuram?
- Te nem figyeled az eseményeket? Jóska! Te nem tudod, hogy forrong Európa? Hát mi érdekel téged, te szerencsétlen? – dühöngött Fillinger, aztán otthagyta Jóskát érdemleges magyarázat nélkül, és elsietett a konyha felé. Jóska bambán bámult utána, értetlenül rázva szőke üstökét.
Befejezte a kávéház takarítását, körbenézett: a padló rendben, az asztalok ragyogtak, a teke tiszta, minden csillogott a gázlámpa fényében, büszkén tekintettek le a falról a derék hazafiak Bezerédy, Deák Ferenc, Eötvös, Fáy András, Kossuth, Klauzál. Mert a kávéház régi és új bérlői mind elkötelezettjei voltak a forrongó, lángoló ifjúságnak, így igyekeztek még a dekorációval is a kedvükben járni. Fillinger még a francia forradalom nagyjainak portréit és a Bastille képét is kiakasztotta a falra.
Az Urak utcájának leghíresebb és leglátogatottabb kávéháza volt a Fillinger üzemeltette Pilvax, ahol roppant demokratikus légkörben, a gázlámpa meleg fénye mellett lehetett újságot olvasni, tekézni, biliárdozni, irodalmi vagy politikai témákról bizalmasan csevegni. Alig néhány épület büszkélkedhetett Pesten gázvilágítással, a legtöbb helyen gyertyával világítottak. De a Pilvaxban! Ott már gázzal, mely vonzotta is a vendégeket, mint legyet a légypapír. A Pilvaxban rang volt pincérnek lenni, akárki oda nem kerülhetett be, ahhoz ajánlás és szorgalmas munka kellett.
Jóskát azonban ma sokkal inkább az foglalkoztatta, hogy miként fogjon hozzá a lánykérésnek. Miközben megérkeztek az első vendégek, ő azon morfondírozott, hogy honnan kerítsen holnapig egy másik ünneplőt, mert a régit kivállasodta, szűkös volt, úgy meg csak izzad az ember, pedig hát amúgy sem lesz könnyű dolga, nem minden nap megy az ember lánykérőbe, kell a kényelmes ancúg.
A másik kardinális kérdés, ami emésztette az volt, hogy mit fog az ő vircsaftjához szólni a János bátyja. Mert hát őt sem avatta be a dologba, mint ahogy senkit sem. A kikosarazás szégyenét nem is kívánta megosztani a nagybátyjával, de az „igen” örömét kénytelen lesz, hiszen annak rövid időn belül látszatja kell, hogy legyen, leginkább egy esküvő és egy lakodalom formájában.
Szállingóztak a vendégek.
Megérkezett Petőfi Vasvárival, aztán gyűltek a fiatalok köréjük Bulyovszky, Sükei, Irányi, Jókai, egyre többen és többen, majd Petőfi sáros, csizmás lábával hirtelen felugrott az egyik asztalra.
- A nemjóját! Most pucoltam fényesre az asztallapot! Fene a hülye képit ennek! – morogta magában Jóska, de nem mondta ki hangosan, mert ugye a vendég azt tesz, amit csak akar ezen a helyen, itt ő az úr, erre tanította a nagybátyja.
Nyugodt mozdulatokkal szolgálta ki a vendégeket továbbra is, de közben fél szemmel Petőfit, ezt a vékonydongájú, fekete hajú fiatalembert figyelte, aki egy verset szavalt az asztalról, mintha emelvényről szónokolt volna óriás tömegeknek, hatalmas átéléssel. Körülötte az ácsorgó fiatalok tágra nyílt szemmel figyelték. Egy idő után teljes lett a csend a teremben, csak Petőfi szavalt rendületlenül.
Jóska is megállt egy pillanatra, tálcával a kezében hallgatta a verset. „Fényesebb a láncnál a kard, jobban ékesíti a kart…” Nem nagyon értette, hogy milyen láncról, meg rabságról versel, de nagyon lelkesítően tette ezt, az bizonyos. Nem is igen érthette, hogy miről szól az urak politizálása, mert folyton futkosott hol a kávéval, hol az étellel, hol a pálinkával, aztán vissza az üres tányérokkal, poharakkal. Nem volt neki ideje arra, hogy a száját tátsa, aztán hallgatózza a fiatalurak beszédét.
Az előadás végeztével viharos tapsorkán, üvöltözés támadt a teremben, a férfiak egymás szavába vágva éljeneztek, aztán, amikor elült a hangzavar, elkomolyodva tárgyaltak tovább.
- Most pucolhatom le újfent az asztalt. – gondolta Jóska, és bár érezte, hogy itt valami jelentős dolog történt, és senkit nem érdekel a nyavalyás asztal, ő mégiscsak bosszankodott emiatt. – Nem becsülik ezek a szegény ember munkáját. Kiabálják a jelszavakat, a fene se érti, hogy miféléket, vagy hogy kinek jó ez, aztán összesározzák az asztallapot, én meg pucolhatom le.
Alig várta, hogy vége legyen a napnak. A fiatalok, szokás szerint jócskán felöntöttek a garatra, úgy kellett őket kitessékelni a kávéházból. Még akkor is fújták a magukét, a szakadó eső sem zavarta őket a nagy politizálásban.
- Reggel korán, fél hétkor nyitunk, hajnaltól kávét főzünk. Nagy dolgok történtek itt ma, és még nagyobbak történnek holnap! Nyisd ki a szemedet, és a füledet fiam, ilyet nem látsz minden nap! – mondta Fillinger Jóskának, aztán fáradtan megsimította ritkás haját. – Lefekszem, te tedd rendbe a termet fiam, segít a Julcsa, meg a Pisti gyerek, bizony tekintélyes felfordulást csináltak az urak itt ma.
Jóska lemondóan nézte a nagybátyja hátát, már meg sem kérdezte, hogy miféle nagy dolgokról van itt most szó, tudta, hogy úgysem kap magyarázatot, ha magától nem jön rá, akkor bizony senki nem fogja őt felvilágosítani.
- Na, majd holnap megtudom, hogy mi volt ez a nagy ribillió itt ma! – gondolta, és nekilátott takarítani, hiszen másnap reggel már erre nem lesz idő. Julcsa, meg a Pisti gyerek nagy segítség volt, Jóska úgy intézte a dolgokat, hogy neki ne kelljen koszoskodnia, felnyalnia a padlót. Azt megcsinálja a gyerek, míg a Julcsa mosogat.
- Mit akarhatnak ezek itt reggel hétkor? – morfondírozott tovább, miközben összeszedte a poharakat.
Aztán eszébe jutott, hogy bizony ruhát kell szereznie, méghozzá feketét, ünneplőt, mert nem mehet a régiben lánykérőbe. De mikor, ha hajnaltól kávét főz?
Nem jutott a gondolataival egyről a kettőre, úgyhogy amint befejezte a munkát, eltette magát másnapra.
Csipás szemmel meredt a világba másnap hajnalban Jóska, amikor kihajtotta a nagybátyja az ágyból.
- Kapd össze magad fiam, mert literszám kell főznünk a kávét, mire megérkeznek az urak!
Jóska a lába közé kapta a pendelyét, futott a mosdótálhoz, jéghideg vízzel meglötykölte a képes felét, felkapta ingét, gatyáját, aztán irány a konyha.
Hajnali öt óra volt, március 15-én, 1848-ban.
A rengeteg kávé elkészült, a fiataluraknak azonban se hírük, se hamvuk nem volt. Csak a dadogós-hebegős Sükei érkezett időben, nem is tudott nyugton ülni a fenekén, hanem inkább nekiállt magyarázni a járókelőknek. Szakadt az eső, mintha dézsából öntötték volna, mégis mire megérkezett Petőfi és a társasága már vagy harminc ember gyűlt Sükei köré. Jóska is kiállt figyelni, hogy miről beszél Sükei, és egyre jobban értette az előző napi történéseket, egyre lelkesebben hallgatta a forradalmi eszméket, a nép jólétét célzó követeléseket.
- Gyere Jóska! Történelmet csinálunk, nem maradj ki belőle, mert holnapra bánni fogod! - szólt neki Bulyovszky Gyula.
Aztán amikor a kompánia nekiindult az orvosi egyetem felé, hogy a diákokat is maguk mellé állítsák, Jóska ott maradt az esőben, és kétségek között vergődve topogott, nem tudván, hogy mi a fontosabb: Marcsa-e, vagy ez a forradalom?
Rövid mérlegelés után úgy döntött, hogy fontos mind a kettő, de míg a Marcsa megvárja, addig a forradalom nem vár rá egy percet sem, úgyhogy ha részesülni akar a történelemből, akkor bizony ideje lesz az ifiurak után eredni, míg nem késő.
Futott is, ahogy a lába vitte, utol is érte őket, aztán menetelt az egyre duzzadó tömegben, ereiben száguldott a vér, és egy percig sem bánta, hogy nem a lánykérést választotta aznapra. Végül is ő a NÉP, neki szól ez a forradalom, itt a helye.
És milyen jó, hogy a lángoló eszmékért elodázta a Marcsa megkérését!
Épphogy megérkeztek a Nemzeti Múzeum elé, amikor Jóska lába a földbe gyökerezett, szeme kidülledt, szája tátva maradt. Marcsát látta, amint összeölelkezve csókolgatott egy vörös képű, vörös bajszú, nagydarab legényt, akiben Jóska felismerte a hentesinast, a Marcsa apjának segédjét.
- A nemjóját! – csukta be Jóska a száját. – Micsoda szerencse, hogy éppen ma tört ki a forradalom, micsoda szégyenletes kikosarazástól menekültem meg!
