Megjött a tél, vagy csak jönni akart? Az első hóesés nyoma napok alatt eltűnt. Száraz hideg dermesztette a fákat, és a ragyogó kék égbolt alatt még a házfalak is csodálkozva dideregtek.
– Menjünk. Húzz meleg sálat, sapkát, indulunk. Ki kell használni az időt. Ha jeges lesz az út, már nehezen mozdulunk ki. Más se hiányzik, mint hogy valamelyikünk elessen! Ebben a korban egy combnyaktörés? Rá gondolni is rossz…
Gondosan bezártak ablakot, ajtót, hiszen ki tudja mikor érnek haza…
Az asszony szótlanuk kapaszkodott a férje karjába. A férfi a reggel olvasott újság érdekesebb híreit elemezgette, majd elmesélt pár viccet. A nő halkan kuncogott. A kirakatok előtt megbeszélték az árakat, aztán ez a téma is elfogyott. Egy ablakban kis táblát látott meg az asszony.
– Nézd csak! Ez a ház eladó – olvasta hangosan – Sokkal szebb, mint amiket tegnap láttunk. Ez igazán jó lenne… Ellaknék benne!
A falak élénksárgán virítottak, az ablakkereteket talán éppen az ősszel újították fel. A lépcső aljában két kutya lapított. Összebújtak, hogy ne érezzék a hideget. Az egyik felemelte a fejét, de nem mutatott hajlandóságot az ugatásra, mintha csak tudta volna, hogy a bámészkodó pár nem fog a kilincs után nyúlni.
– Nem jó. – rázta a férfi a fejét – Nyolc lépcső van a bejáratig. Nekem kettő is sok. Lefelé még csak könnyen lépek, de fölfelé… tudod, hogy nehéz.
– A bejáratot át lehetne tenni a terasz túlsó oldalára, és ott elfér egy lejtős feljáró. Hátul elég tágas az udvar.
– Nem lehet megoldani. Látod, milyen magasan van az ajtó. Hosszú feljáró kellene. Télen csúszna az egész, ha bejegesedik. Ha elcsúszol, fel se tudlak emelni.
– Le lehet sózni a betont.
– Lefolyik a sólé és árt a földnek. Azt mondtad, tavasszal virágot akarsz ültetni az út mellé. Gyerünk tovább!
A szomszéd utcában egy kopott, öreg ház állt a sok büszke villa között. Egy éve halt meg a gazda, egy özvegyember. Gyerekei már régóta a fővárosban dolgoztak, nem adták fel az ottani egzisztenciát a vidéki örökség miatt.
– Az egyik ablak kitört!
– Biztos kicsúzlizta valami kölyök. Így van az, ha lakatlan a ház! Jó, hogy le nem akasztotta valaki az ablakszárnyat, ajtót.
– Nem olyan környék ez! A kilincsek is mind megvannak.
– Lehet, hogy szívesen eladnák a pesti örökösök. Legalább meg tudnának osztozni a pénzen. Mi meg rendbe rakatnánk. Tavasszal már hozzá is lehetne kezdeni.
– Nem lehet drága…
– Hátul orgonabokrok lesznek. Lila, fehér váltva. Itt a sarokban meg olyan aprólevelű, amit gyerekkoromban kecske-orgonának hívott a nagyanyám. Gyönyörű, laza, halványlila fürtökkel volt tele a bokor. Az a legillatosabb orgona! Vázában is sokáig kitart…
– Amíg a kőművesek el nem vonulnak, nem érdemes semmit ültetni. Csak siratnád, amit kitaposnak.
– Már nem is kell! Nézzünk körül máshol! Hiába tetszik a ház, az udvar, messze van ez a központtól! Sehol a környéken egy bolt… Egy kifliért három kilométert kell gyalogolni.
– Amit tegnap néztünk… az sokkal jobb helyen van.
– A sarkon van egy kis áruház, olcsó árakkal. A telken gyönyörű fák. Új házat terveztetünk és megszabjuk, hogy minden fát hagyjanak meg. Árnyékos, hűvös lesz nyáron az egész udvar. Hozatunk egy kocsi homokot. Hadd játszanak az unokák, ha eljönnek nyáron! Két hinta is kell, hogy ne legyen vita, ki ülhet fel rá. Egy vastag ágra kötjük majd, vagy inkább erős fémlábakat állítsunk? Körülötte virágok lesznek. Talán nárcisz és tearózsa…
– Árnyékban nem lesznek szépek a virágaid…
– Jaj, dehogynem! Majd olyant veszünk, aminek nem kell sok fény. Árnyliliomot. Biztos van más is. Felveszünk egy tervezőt. Kertépítő szakembert. Lehet, hogy cserélni kell a talajt is. Tudod! Az azáleák miatt! Fehér és rózsaszín azálea lesz a kert közepén… és halványlila, amilyent az arborétumban láttunk…
Lassan az utca végre értek. A sarki üzlet már bezárt. Az épület végében elterülő, hosszú telek valamikor egy óvoda kertje volt. Szép, régimódi vaskerítés határolta. Mellette hatalmas fenyőfák sorakoztak, mint a katonák.
– Mint a katonák… – suttogta az asszony – Mit őriznek? Álmokat? A gyerekekét, vagy a miénket… – felsóhajtott – a katonák se mindig tudják, hogy mit őriznek…
– Felépítjük…
A fák megadóan bólogattak. Beljebb a terebélyes kerek bokrok, a hirtelen feltámadó szélben dacosan rázták kopasz ágaikat, mintha csak azt jeleznék: Nem! Már nem lehet!
– Fázom.– suttogta az asszony és felhajtotta a kabátja gallérját.
Sötétedett. Lassan botorkálva indultak visszafelé.
– Biztosan bezárt már a Posta is. Holnap… Holnap feltétlenül meg kell venni a lottót…
