Korán ébredt, mint mindig.
Az alvással sosem volt gondja. Idősödő kora ellenére mélyen átaludta az éjszakákat. Életének nagy részében elengedhetetlen volt, hogy minden lehetőséget kihasználjon a pihenésre. Most is így tett.
Az előző este székére összehajtott ruháit vette fel, miután hideg vízben megmosakodott és megborotválkozott.
Ezt a férfias, mindennapos kínt azóta is elviselte, hogy egyedül maradt. Addig a feleségének borotválkozott meg. Nem kellett volna, mégsem gondolkozott azon, miért is, pedig van, hogy napokig messziről csak a szomszédokat látja. Rendben tartotta magát. Ehhez szokott.
Csendben járkált a lakásban. A rádiót sem kapcsolta be. Általában a reggeli adásokat végighallgatta, míg evett, vagy a kávéját, teáját szürcsölte. A televíziót nem szerette. Ritkán nézte. Csak akkor, mikor tudta előre, valami fontosat fog látni, hallani.
A kamrába indult határozott léptekkel. Napokkal korábban eltökélt cselekedeteit kezdte el.
A feljáró előtt találkozott a kutyával.
Amint megjelent a férfi, nagy igyekezettel felállt, mint a katonák, ha „elöljáró” érkezik a körletükbe. Ennél talán több volt, mert tekintetéből öröm tükröződött, farkát lengette, de nem mozdult.
Nagyon öreg volt. Talán tizenhat is elmúlt. Ez a német juhászoknál magas kor. A férfi fogadta be annak idején, kölyök korában. Valószínű, hogy messziről kóborolt el. Nem keresték.
Azelőtt a házban nem tartottak kutyát, ódzkodtak tőle. Bíztak benne, hátha előkerül a gazdája, de nem. Végül is ott ragadt, később a családhoz nőtt. A kisgyerekekkel gyengéden bánt, mindent tehettek vele. A picik ki is használták.
A felesége is megszerette. A kutya a temetőben mindig külön figyelemmel körözött az asszony sírjánál, amikor virágot vittek oda. Mintha viszonozni igyekezne a kapott szeretetet.
A férfihoz kötődött leginkább. Ő volt a Gazdája, ő foglalkozott vele. Tanítgatta, fegyelmezte, jutalmazta.
Borzasztóan félt az állatorvostól. Ha csak meglátta, a világból menekült ki. (Talán így került hozzájuk is.)
A férfi, hogy ne kelljen oda vinni, beszerezte a kellékeket és maga adta be a kötelező oltásokat. A kutya hagyta neki. Nem volt gondja vele. Sose betegeskedett ez idáig.
Most elmaradtak a régi örömkörök. A férfi tudta, hogy nem a kutya megváltozott „érzelmei” miatt.
A kamrában leemelte a tartóból a rövid gyalogsági ásót, tokját visszatéve magához vette.
A kutya követte, majd a teraszfeljáróban megállt, felnézett. A férfi a házba ment.
A falba épített fémszekrényből elővette nagy kaliberű belga pisztolyát, betárazta, és a zsebébe süllyesztette.
Előtte szokásos mozdulataival körbe nézte. Rendben találta. Régen nem használta, de rendszeresen ellenőrizte, tisztogatta, gondozta.
Ajándék volt, nem mindennapos fegyver.
Ha egyedül járt a szabadban, elhagyatott helyen, mindig nála volt. Szerencsére – gondolta - nem volt rá szükség. Valahogy biztonságot adott számára a viselése.
Nagy lélegzetet véve – ami egy sóhajtással is felért – indult a kapu irányába.
-Gyerünk – szólt, s a kutya dolgát ismerve megindult előtte.
Lassan haladtak. A kutya miatt. Előre engedte, de az nehezen mozgott. Merev lábain himbálózva vontatottan haladt az úton. A férfi nem akarta megsérteni avval, hogy hagyja mögötte kullogni. Türelmes volt vele.
Eszébe jutott, hogy valaha nem győzte visszaparancsolni az egyébként fegyelmezett, de ilyenkor felcsigázott jószágot, aki majd szétfeszült az izgalomtól és a száguldani akarástól. Szorgalmasan hozta vissza az elhajított fadarabokat és az általa felszedett köveket.
A folyóparthoz közeledtek.
A kutya kissé felélénkült. Jól ismerte a környéket. Gyakran jártak itt évszaktól függetlenül. Ha gazdája magában ücsörgött, türelmesen várta, kihasználva azonban az összes mozgási lehetőséget. Fürödni is szeretett. Legjobban akkor, amikor a férfi is úszott vele.
Ismerős jött szemben, egyedül. Egyébként a part néptelen volt, ameddig a szem ellátott.
- Jó reggelt ezredes! – köszönt.
- Jó reggelt – fogadta a férfi, kissé csendesebben, gondolataiból felocsúdva.
- Szép napunk lesz – szólt amaz.
Intett a kezével – nem volt kedve beszélgetni –, tovább ballagott a kutya után.
A part melletti füzesbokroknál megálltak.
A kutya hálásan feküdt le, fejét két mancsára helyezve, őszes szemöldöke alól pislogva figyelte gazdáját. Nehezen szedte a levegőt.
Napok óta egyre gyengébb volt. Az ételt sem igen fogadta el. Csak „illendőségből” evett néhány falatot. A vizét megitta.
A férfi tudta, hogy nincs sok hátra neki. Megviselte, hogy így látja. A kutya nagyon szenvedett. Éjszaka hallatszott gyenge nyüszítése, ha nem kellett kötelességből ugatnia.
A férfi nyugtalan volt miatta. Többször azon kapta magát, hogy régi emlékei megmaradt kutya-bajtársa, a vele töltött ideje körül forognak.
Felesége halála után – aki igazi társa volt, akit nagyon szeretett – a kutya maradt vele, és a jószág is rá emlékeztette, közös emlékeikbe fonódva.
Most őt is el kell vesztenie.
Kidőlt farönkre ülve, a kutya fejét, oldalát simogatta.
Mintha megértette volna, vigasztalásként játszani akart, de csak addig jutott, hogy a kövét szájába vegye, felemelje. Tartani már nem tudta, kiesett a földre.
A férfi szíve elszorult, de próbálta érzéseit visszatartani.
Körbenézett. Minden csendes volt.
A faágon egy varjú ült. Biztonságban érezte magát: a kutya nem fogja megkergetni, mint tette máskor. Nyugodtan gubbasztott helyén.
A lövés eldördülése után károgva rebbent fel és átrepülve a folyót, a vetésben szállt le társai közé.
Kis idő eltelte után a férfi ásóját megtisztogatva, - friss földhányást hátra hagyva a fűzfabokrok alatt -, haza indult.
Megnyugtatta, hogy nem találkozott senkivel.
Nagyon nem akart találkozni senkivel.
Az ásót tokjába visszahelyezte a polcra, a fényes nyakörv mellé, amelyet visszahozott.
A szobába ment, nem törődött sáros cipőjével, holott sosem ment oda be így.
Leült az asztalhoz, maga elé tette fegyverét az üveg konyak és a pohár mellé.
Felpillantott, és nem szégyellte letörölni a két könnycseppet, amely először jelent meg szemében felesége halála óta.
