Nagyon rosszul telt el.
Pedig a férfi nagyon szerette, különösen a szombatokat. Tovább alhatott. Ha a nyaralóban voltak, reggel pizsamában mászkált a kertben. Ébredés után szívesen szeretkezett feleségével.
Kicsit tompultak a szombati élvezetek, de ez a mostani szokatlan, és nagyon, nagyon más volt.
Előző napokban kezdődött.
-Mi lesz a hétvégén?
-Elutazom - mondta a lány.
Tudta, hogy régi barátait keresi fel gyakran abban a városban, ahol a főiskolát végezte. Érthető, hogy kapcsolatai ott kötődtek, és oda vonzzák őt. Ez ellen nem tudott és nem is akart lázadozni. Sokáig vívódott megkérdezze-e:
- Haverokhoz mégy, vagy van valaki Akihez?
- Is, is – válaszolt a lány, amit nagyon kegyetlennek érzett a férfi, pedig igazán számított rá.
- Ott alszol?
- Igen- mondta.
- Szerencsés fickó – szaladt ki a száján, és a lélegzete belé szorult.
- Azt nem mondtam, hogy vele – de ezzel sem nyugtatta meg a férfit.
Kétségbe esett. Igyekezett eltitkolni sebzettségét.
-Vigyázz magadra! – kérte – nehogy olyan történjen veled, ami rossz neked, vagy amit igazán nem szeretnél. Jól bánik veled? Féltelek
A lányt bosszantotta aggódása.
- Tudok magamra vigyázni, és egyébként, ha nem lenne rendes, szóba sem állnék vele – mondta.
A férfi mellében tovább nőtt a furcsa szorítás. Elesettnek és kiszolgáltatottnak érezte magát.
Ezután hosszú percekig beszélgettek. A férfi feloldódott és boldogság töltötte el. Elmerült a lány látványában, közelsége felmelegítette. A külvilág eltűnt mögüle. Örült a lánynak.
Szombaton egésznap nála jártak gondolatai.
Amikor munkájára, mozdulataira kellett figyelnie, könnyebb volt. Lefoglalta magát, tett, vett és közben vele volt
Mikor körülvették, kissé elterelődött a figyelme róla. A garázsban az autót babrálta, délután játszott a kisgyerekekkel.
A bokszmeccs este a televízióban szerencsére eltartott tizenkét menetig, de utána az ágyban a csend magára húzta a takaróval együtt a kétségbeesést is.
Tudta, hogy esélyei a lánynál nagyon csekélyek, szinte a nullával egyenlők. Érzelmeit, amelyek elemi erővel törtek fel benne, mégis dédelgette, ápolgatta, szinte lubickolt bennük. Érezte, életében többé nem lesz megajándékozva ilyennel.
Ezt beismerte magának. Volt elég tapasztalata. Megérezte, hogy kincshez jutott, amelyet őriznie kell, becsülnie érdemes.
Igazán önzetlen volt. Tudta, hogy csak a lány javát kívánhatja, akár saját öröme ellenére. Mégis az éjszaka nyugtalan volt, és szégyellte, hogy a lány szerelmét kívánja.
A fiúra nem akart gondolni. Ez sikerült is neki.
Sírásba fulladó kívánságait: hogy legalább egy kicsit szeresse, csak hátralévő néhány évében, csak néhány hónapjában, hetében… - mormolta többször is. Majd önzőnek tartotta magát.
Fáradtan ébredt.
Úgy vélte, türelmetlen. Próbált nem úgy tenni. Tudatosan vigyázott, ne bántson meg senkit. Feleségét különösen ne.
Vágyott arra, hogy elé menjen az állomásra, lássa az autóbusszal érkező lányt.
Nem tehette, de nem is akart tolakodó lenni.
Félt attól is, hogy a lány arcáról azt a boldogságot olvassa le, amelyet nem ő okozott.
Mégis kívánta az újbóli találkozást és formázgatta magában az üdvözlés kedves kezdő mondatait.
A férfi másnap érzelmeiről beszélt. Hatástalanok, suták voltak.
A lányról közömbösen peregtek le azok.
- Nem tilthatom meg, hogy szeress, de az én érzéseim változatlanok – mondta, és a lány nem törődött a férfival.
Ifjúi fölényével, önbizalmával, az újrakezdés lehetőségeinek biztos hitében hagyta ott az elnémult férfit.
A sikert, a határozottságot az idő, a kor, az ifjúság saját korlátai mögé sodorta.
Csak az őszbe forduló homlok, a kopott mozdulatok maradtak ott.
