A külső ablaknál állt. Nem képernyő volt, hanem igazi ablak, egyenesen kifelé a forróságba nézett. Vörös és sárga árnyékok táncoltak a lány fiatal arcán. Két napja folyamatosan emelkedtek. A kis hajó egészen a fent, lángok felszínének közelében járt. A kirándulás hamarosan véget ér. Ha jobban magába nézett, már most is úgy tekintett az egészre, mint egy emlék, ami a többivel együtt lassan tovaszáll. A Napban eltöltött idő, és az egész iskola, mind mintha a múltba veszett volna.
Csak egy befejezés voltak, az álmodozással teli gyermekkor és egy ballagási ünnepség végéinek keveredése. Aminek a helye egy panorámás kilátó fedélzet, tanúi pedig az űrhajón mindenütt érezhető rózsa illat, és egy különösen kedves fiú David voltak.
Elszomorodott. Mintha minden történés csak egy emlék, egy letűnt pillanat igazolása lenne. Örökké peregtek a másodpercek a galaxis homokórájában, és ő egyre kisebbnek, és kisebbnek érezte magát.
Lehunyta a szemét, és apró hangyának képzelte magát, amint ámulva feltekint a világmindenség asztaláról lepottyant morzsaszemre. Elképesztő méretek öltöttek formát a fejében. Elméje megtelt föld körül keringő falvakkal és városokkal. Digitálisan létező virtuális országokkal és népekkel. Különös teremtményekkel, akik másik világból jöttek el hozzánk emberekhez, hogy hirdessék egy másik isten teremtését.
Csillogó ezüsttel borított embereket látott száguldani, lovak helyett egyszerű légi motorokon. És ő mindig ott volt közöttük. Repült, száguldott, nevetett. Tolongott elszántan az iskola előtt, hogy kezet foghasson egy igazi ötkarú Gargann-nal. Néhol ott volt vele a barátja is David. Minden, amit eddig átélt, és tapasztalt most egy életérzéssé állt össze. Egy pillanattá, ami szívben és elmében feltárta önmagát önmagának.
Ezt hozta neki hát egy két hetes kirándulás a napban, a merengés a kilátófedélzeten és tizenhat év élet a Földön.
Keskeny ajka lassan mosolyra húzódott. Percek óta álltak itt kettesben Daviddel. A fiú a tőle várható szótlan szeretettel ölelte át. Talán az ő feje is valahol odakint járhat, a tomboló napban. Lassan hátrahajtotta a fejét a fiú vállára. Érezte, ahogyan a füle lágyan végigsimít a lézerrel borotvált puha arcon egészen a szája sarkáig. A tarkója a fiú csontos vállán pihent.
Das ist wunredbar David. Ich liebe dich so serh. – Arcát a fiú arcához fordította.
Micsoda? Nem értelek. Mióta beszélsz te németül.
Ezen ő is meghökkent, tudomása szerint csak angolul, és japánul tud beszélni. Mintha nem is ő mondta volna.
Hirtelen minden elsötétült.
Heindich! Rohanj az érsekhez Hilde magához tért! – Kiáltotta egy arctalan férfihang.
Micsoda? Hol vagyok? - Kérdezte a lány. Megpróbált felkelni az ágyról, amin magához tért, az azonban nem engedte.
Rászíjazták! Valahol egy idegen szobában volt, egy idegen házban. Idegen arcokkal körülvéve.
Egy ismeretlen nő hajolt fölé, és németül kezdte faggatni. Színes vászon ruhája volt, egy életre kelt múzeumi baba. Kissé hisztérikusan. Mellette egy borotvált fejű keresztény pap.
Tényleg igaza volt szentatyám. A lányom magához tért végre Belzebub pokoli álmából. A megszentelt rózsaolaj végül kiűzte belőle az Ördögöt.
Csak elkergette egy időre gyermekem. De vissza fog térni belé, ha nem tisztítjuk meg gyorsan a testét. – A lányra nézett. - Krisztus urunk alig ezerkétszáz éve hagyott itt bennünket, de a Sátán már újra a kapuinkat döngeti. Segítünk rajtad gyermekem. A tűz megtisztítja a tested, hogy az úr a kebelére ölelhessen. – Lágyan elmosolyodott.
A lány szemei hisztérikus hitetlenséggel meredtek rá. Mi ez, a középkor? Álmodtam, vagy álmodom? Nem tudott megszólalni. Csak felsikított.
