Sötét alkonyatkor, ha lárma csendesül
a háztetők gerincén kék-holdfény megül,
a pajtában állatok csendben alszanak,
s a fák közt a szellő is csendesen szalad.
Az árnyak közt hangtalan újabb árny megáll:
nem mozdul, csendesen alkalomra vár.
A dombok közt, fák alatt keskeny út kereng,
s míg préda jő, az árnyalak csendesen mereng.
Honnan jött, s miért? Tán nem tudja már,
de léptein libben a csontképű halál.
Csendes végrehajtó, halk adószedő:
rettegés, szenvedés, vér, ha erre jő.
Mit sem ad csak elvesz, hisz adni nem tanult,
az érzelmek, s a többi kacat réges-régi múlt.
Klán van csupán, érdek és ha egyik úgy kívánja:
az éji vadászebnek önnön vére bánja.
A hold elé hirtelen bársony árny vetül:
felhő száll az égen, a fény elé terül.
Puha sötétségben, halk léptek zajára
megfeszülnek izmok, az ugrásra várva.
Fáradt vándor lehet, lassan mozdul lába.
Hosszú útról tér meg pihenésre vágyva.
Mélyről fakadt sóhaj száll a felhők alatt,
és éji lombok közül előlép az alak.
Halk szisszenés csupán, hold csillan a fémen.
Nincs mi útját állja, hogy a szívhez érjen.
S élettelen teste mély folyóba merül,
sötét alkonyatkor, ha lárma csendesül.
