Csendes őszi napon, baktat a csacsi. Körülötte tarkabarka, sárga-piros leveleket hordoz a szél, mögötte egyhangú pattogással gördül a kocsi. A csacsi húz. Régóta jönnek már. Amikor minden szép zöld volt, és a madarak éneke kísérte őket, akkor egy kicsit boldog volt.
Néha meg-meg állt, és olyankor az emberek elengedték. Futkosott a réten, és meghempergett a puha pázsiton.A nap tüze jólesően melegítette fáradt csontjait. A nyár szép volt, jó volt, de elmúlt, és ezt a ködös hideget nem szereti a csacsi.
Az emberek szomorúak lettek, és mogorvák. Már nem törődnek vele. Hiába áll meg egy kicsit, nincs pihenés. Elő az ostor, és-tovább! Nem érti miért,de azért szomorúan ballag előre.
A kocsiban súlyos csend van, csak néha hallani egy-egy rekedt köhögést. Ilyenkor az emberek szomorúan összenéznek, és megpróbálják gyorsabb iramba fogni a csacsit, de az nem törődik velük. Egykedvűen poroszkál előre az egyre hűvösebb, egyre ködösebb, borongós őszi időben.
Emlékezik. Emlékezik a szebb időkre, amikor vidám gyermekzsivaj szállt a kocsiról, és bortól mámoros ének. Vidámság kísérte útjukat, és kacagás. Most csak ez a bénító szomorúság van. Azzal az esővel kezdődött minden. Három napig esett, és ők csak mentek, mentek, mentek, nem találtak menedéket.
Sem egy pajta, sem egy elhagyatott kunyhó. Mire elállt az eső, a csacsi már térdig járt a sárban, és az el-elakadó szekérről kívül-belül csöpögött a víz...
Hirtelen keserves zokogás hasít a sötét éjszakába, furcsa sípolással. Újra előkerül az ostor, de már nem csap le. Az emberek sírnak, és valami furcsa, megmagyarázhatatlan erő futásra ösztönzi a csacsit. Nem tudja miért, de érzi, hogy sietni kell.
Vágtat a csacsi! Egyre tovább, már nem is tudja, mióta. Furcsa idegen helyre értek, ahol magas házak között, szűk kis utcákon kanyarognak, majd végül megállnak egy nagy fehér ház előtt. Remegő lábai alig bírják megtartani, horpasza remeg,és párafelhőket fújtatva nagyokat zihál.
Istállóba vezetik,ahol szinte összerogy. Takarót terítenek rá, alatta puha szalma. Pihen a csacsi.
Álmában újra vágtat, és ilyenkor megrándulnak fáradt izmai, de ez már csak emlék, öntudatlan gyógyulás.
Múlnak a napok, és hetek,de a csacsiért nem jön senki. Idegen emberek etetik, míg a kocsi puha hótakaró alatt pihen az udvaron.
Múlik az idő,-mert azt megállítani nem lehet-, s lám; egy reggel kisüt a nap, madarak vidám, tavaszköszöntő éneke váltja fel a csendet.
Lassan kinyílik az istálló kapuja, és az ismerős arcok közül egy szőke kisfiú fut oda a csacsihoz. Símogatja, becézgeti, és egy hatalmas répát ad neki.
Örül a csacsi, mert érzi, hogy nem felejtették el, még mindíg szeretik.
A kisfiú vezetné az udvarra, de ő megtorpan az ajtóban. Egy pillanatig nem történik semmi...Füleit billegetve áll, és nem hisz a szemének:
Szikrázó napsütésben, tarka virágok közt, útra készen vár a kocsi. Most hirtelen megiramodik, körbeszaladja az udvart,és nagyokat harap a mégcsak éppen zöldülő friss fűből. Nevető, boldog emberek készítik fel az útra.
Újra baktat a csacsi, mögötte a kicsi kocsi, melyről vidám nóta száll, és önfeledt kacagás.
Körülöttük, amerre járnak, élettel teli a táj, s a poros út mellett már zöldbe borultak a fák.
1994.
