Rideg és kegyetlen nap volt. Már reggel látta… ki sem kellett nyitnia hozzá a szemét. A reggel zúgásából tudta, hogy egy újabb nap pokol vár rá. Ettől olyan gyenge és elesett lett, hogy nem tehetett más, mint visszabújt a meleg és puha takarója alá. Az egyetlen olyan dolog alá, ami látszólag védelmet nyújtott neki ez a kemény világ ellen. Érezte az izmain végig futó ólmos borzongást… ahogyan a teste önálló ellenkezésbe kezd a felkelés ellen. Elnehezült minden tagja, és nem bírt megmozdulni sem… csak görcsbe rándult a teste, mint egy védtelen embrió.
Nem bánta. Pont ezt szerette volna ő is… Csak összekuporodni a paplan melege alatt és meg sem mozdulni, kizárni a világot. Eltűnt az az energia belőle, ami máskor annyit segített. Jobb napokon szinte kigurult az ágyból. Felpattant és már szaladt is… Zene bekapcsolva, valami jó kis ritmus, ami megadja az alaphangulatot… és már indult is a nap. Jó hangosra vette, attól függetlenül, hogy a szomszédai mindig panaszt emeltek ellene az ilyen napokon, de ugyan ki bánta… hát ő ugyan nem. Ma valahogy azonban ez a hangulat hiányzott belőle… És ez már nem az első nap volt. A héten mindennap ezzel a lelkét mardosó kegyetlen érzéssel kellett szembesülnie, de ez még nem is lett volna probléma számára, tudta, hogyan kell úrrá lennie rajta. Ezen a héten azonban más volt… Nem a jól megszokott fáradság vett megint erőt rajta, ami a puszta létével festi szürkére a napot. Nem. Ez a mostani állapot napról napra erősödött és verte vissza a lány elkeseredett támadásait, míg a hét végére annyira kimerítette, hogy már nem volt több ereje küzdeni ellene. Most nem. Szánalmas látvány volt, ahogy apró kis kupacként domborodott át az alakja a takaró puha vonalaiban. Ilyen gyengének még soha senki nem látta. Örült, hogy éppen hétvégére szenvedte el a vereséget, mert így biztos volt benne, hogy senki nem fogja meglátni rajta a küzdelmes hét ráncait. Ma megadhatta magát, habár tudta, hogy ha egyszer veszít, akkor nehéz lesz megállni a lejtőn… Könnyebb volt fordulni egyet a paplan alatt… gondosan csak az orra hegyét kidugni egy kis levegőért.
Hallotta, hogy az utca zaja ott zakatol a falak között, és mint valami ádáz labda pattog közöttük. Megfájdult azonnal tőle a feje… Úgy érezte, mintha az agya bedagadt volna ettől a földöntúli, mégis nagyon földi zajtól és nyomná, nem is nyomná, egyenesen feszítené szét a koponyáját. Pedig ha nem akart beleőrülni, akkor kénytelen volt hozzászokni. Átfutott az agyán, hogy zenét kapcsol, de el is vetette az ötletet, mert rögtön kivilágosodott előtte egy emlék, hogy előző este egy ambient zenés cd-t hagyott a lejátszóban. Most nem volt ehhez kedve. Inkább sebzett szívű, mély hangú rock balladákat hallgatott volna… de hol is van az a cd? Ez az emlék galádul elbújt valahova a múlt végtelen erdejében és bármennyire is csalogatta, nem állt kötélnek. Az zaj azonban egyre jobban fájt a fejében… Az agyát is ugyanaz az ólmos zsibbadtság kezdte uralma alá vonni, ami a testét. Mintha az ólom a vére maga lett volna, minden lassabban kezdett el áramlani benne… És mikor már azt hitte, hogy itt a vég… megszólalt a fejében egy jól ismert lassú, kedves dal. Nem volt ugyan rock ballada… de nem is ambient volt… Valami egészen más. Ismerte ezt a dalt, hisz az egyik kedvence volt. Lágyan elomló édesbús dallam. Se nem szomorú, se nem vidám. Pont olyan, amilyenre vágyott. Igen. Végre nyugalom lett…
Észre sem vette, hogyan aludt vissza. Csak akkor észlelte, hogy aludt, amikor felébredt. Furcsa érzés volt, mert bár érezhetően felébredt, mégis mintha nem is aludt volna semennyit. Azt álmodta, hogy nem tud elaludni, és csak forgolódik. Még fáradtabb volt, mint előtte. „Na szép” gondolta magában. Elvégre lássuk be, milyen dolog aludni, és fáradtan felébredni. Na de ott egye meg a fene, gondolta, ahol van és csak azért sem kelt fel. Nem mintha most több kedve lett volna hozzá, mint egy órával előbb. És a teste ugyanúgy fájt még mindig. Az ágy mintha már elkezdte volna szorítani a testét és az ágynemű olyan volt, mintha paskolná már kifelé magából, mint a szálkát a bőr, ő azonban dacolt az érzéssel és maradt.
Jobban mondva maradt volna, ha nem csengetnek. „Csak ezt ne!” „Hát olyan nagy kérés lenne csak egyetlen napi nyugalom?” és kénytelen volt fájó és élettelen testét rendre bírni és megmozdítani a lábait, amelyek még mindig inkább az ólmos merevségben leledzettek. Elmosolyodott… mert a lábai úgy elzsibbadtak, mintha nem is az övéi lennének. Nem volt azonban idő ilyesféle gyermeki örömökre, mert a csengő hangja újra és újra áthasította a levegőt, hogy aztán a fülön át egyenesen a lány agyának ütközzön hatalmas robaj közepette.
Persze, hogy az anyja volt, aki épp a szokásos bevásárló körútját intézte, és ha már úgyis erre járt alapon, gondolta felnéz. Vett egy-két ruhát is, amit persze szegény leányzónak fel kellett próbálnia rögtön és ami számára akkor a legszörnyűbb volt, hogy még örömöt is kellett erőltetnie az arcára. Na nem arról volt szó, hogy ő nem örült a két pulcsinak… egészen egyszerűen csak túl fáradt volt, ahhoz, hogy boldog vigyorral a képén legalább tízszer elismételje, hogy milyen nagyszerű ruhadarabok és annyira tetszik neki, hogy ebben is fog meghalni. Pedig ez következett… „Essünk túl rajta” gondolta és már darálta is a jól ismert szavakat, melyek neki most rettenetes ricsajként szaggatták a levegőt és muzsikaszóként siklottak át anyához.
Csak egy kis nyugalmat akart. Miért nem hagyják már békén? Nem látják, hogy nem vevő most a társaságra? Úgy látszik… nem. Abban a pillanatban egyik barátja hívta telefonon, hogy lent áll a ház előtt és élet-halál kérdése, hogy felmehessen. Eddig a lány azt hitte az anyjánál nem jöhet kellemetlenebb meglepetés ezen a napon… Hát tévedett… nagyon tévedett.
Már látta maga előtt legjobb barátnője arcát, melyen erős vörös barázdát húztak a könnyek maró hullámai. Pasi van a dologban. Már a hangjáról is tudta… Ó, hogyne tudta volna… Még a homokozóból ismerték egymást, már a hangja egy rezzenéséből, az arca egy fintorából tudta, hogy mit szeretne. Már csak ez hiányzott… egész nap itt fog ülni. Sírni fog… mit sírni, rázni fogja a zokogás… hisztérikusan. Mindig ez volt a műsör, ha dobta egy pasi… és persze a nagy monológ, hogy ő már így sosem fog párt találni magának, és vénségét majd két macskával lesz kénytelen megosztani, attól függetlenül, hogy még csak a húszas éveiben volt és ideje annyi volt, mint a tenger. Mostmár viszont nincs más hátra… jön fel a lépcsőn… még látja is maga előtt, ahogy eleinte hármasával szedi a lépcsőket, de gyorsan kifullad… nincs ehhez kondija. Most biztos megállt a lépcsőfordulóban… és újabb etap… nyúl a csengő gombja felé. Látta maga előtt, amint a vékony, göcsörtös ujjak már szinte csak miliméterekre vannak attól, hogy támasztékot keresve megnyomják azt a bizonyos fehér, négyszögletű gombot… A csengő vadul ordított fel és még inkább megfájdította a lány fejét, és egész belsejét. Ösztönösen vitték lábai az ajtó felé és a keze magától nehezedett a kilincs hideg fémjére, hogy utat nyissanak.
Amint a faajtó rése egyre szélesebb kilátást engedett szemeinek, látta, hogy nem tévedett… Barátnője arcából csak úgy világítottak ki a vörösre sírt szemek. Meg sem szólalt, máris elsírta magát. Az ajtó alig nyitott résén át már be is surrant hozzá, mint egy puhatalpú macska, hogy aztán gyorsan beosonjon a szobába. A lány agya még a túlon túl fáradt zsibbadásnak adta át magát, és csak akkor eszmélt rá, hogy az anyja még itt van, mikor a beszélgetés tompa zaja ütötte meg a fülét.
Az anyja a dolgok ilyetén fordulata miatt gyorsan távozni készült. Még lánya lelkére kötötte, hogy próbálja fel a másik pulcsit is, és a blokkot a hűtőre tűzi egy mágnessel – úgyis annyi van már belőle a világ minden részéről – ha esetleg valami nem lenne jó, akkor vissza tudja cserélni. „Rendben, rendben. Meglesz.” Persze ezt is még legalább tízszer kellett elismételnie, hogy el is higgye az anyja, hogy tényleg felpróbálja őket, és ha nem jó, akkor egyedül is képes lesz visszacserélni.
Az ajtó hangos csapódással becsukódott mögötte, vagy inkább előtte? Végülis csak nézőpont kérdése, nem igaz? Az egyiknek előtte, a másiknak utána… Vicces… Na de most nincs ideje az ehhez hasonló világrengető elméletek kigondolására… Pedig abban nagyon jó. Biztos, hogy nincsen 10 km-es körzetben senki, aki olyan hathatós elmélettel állt volna elő arra a problémára, hogy miért finomabb a víz a konyhában, mint a fürdőszobában, mint ő. Fontosabb dolog várt azonban már rá a szobában.
A konyhából a tea valahogy a kezébe kívánkozott… Tudta, hogy a kamilla mindig megnyugtatja barátnőjét, ha pasik miatt borul ki. A legjobb fizikai fegyverrel a kezében tehát bevetésre indult…
Ott ült a legjobb barátnője az ágyon. Gondos lány, mert szépen megigazította a takaró kis halmát, és ráterítette az ágytakarót is, hogy ne a paplanra üljön rá. Maga alá húzta vékony lábait úgy, hogy apró lábfejei ki sem látszottak. Szőke haja rátapadt az arca oldalára, és a könnyek masszívan odafogták. Kék szemei most vörös kontúrral égtek, és olyan ritkán nyitotta ki, amilyen ritkán csak lehetett. Ezek voltak a leghathatósabb jelek, melyekből fel tudta mérni a lány állapotát. Nagy volt a baj. Ilyennek egyetlen egyszer látta eddig. Akkor a lány majdnem nagyon nagy butaságot csinált. Butaságot – furcsán csengett a fejében most ez a gondolat-szó. A pillanat tört része kellett csak hozzá, hogy ott rögtön leperegjen a szeme előtt egy emlék.
A világ kikapcsolódott gombnyomásra. Látta saját magát… mit látta, dehogy látta. Ez hazugság. Nem látta, érezte magát. Érezte, hogy megint ott állt azon a vészjósló napon. Benne volt megint, és mint eleven történés, hasítottak bele a húsába.
Azon a napom nem akart élni. Már nem kívánta, hogy benne is ott lüktessen az a furcsa érzés, ami az emberrel tudatja, hogy él. A halált kívánta. Már nem volt más, amit az élettől akart… már csak a halált várta.
Sokszor azt szerette volna, ha csak egyszerűen összeesik, és ott helyben meghal… Aznap minden zebrán való átkeléskor maga előtt látta, amint egy busz vagy egy kamion a gyalogosokat figyelmen kívül hagyva átgázol rajta és csak összetört, véres teteme marad ott a fekete-fehér sávokon. Ha kinézett az ablakon hívta a mélység.
Az a nap fagyos pokolként ölelte át az élettől elgyötört lelkét, mely pont olyan nagyon elgyötörte a testét is. A szíve helyén lüktető fájdalom már nem adott teret egyetlen emberi szívdobbanásnak sem, hacsak maga a fájdalom nem volt elég emberi.
Sötét volt… az éjszaka már tapinthatóan surrant be az ablakokon. Először csak a csendes feketeséget szivárogtatta be, aztán lassan zajai is tanyát ütöttek. Nem tudta mennyi lehetett az idő, de nem is érdekelte. Egyik perce csak annyit ért, mint egy másik… még egy kis időt a pokolban.
Már csak ritkán csörömpölt végig az utcán egy-egy busz, szétszakítva a csend lágy, vékony és tünékeny hálóját, hogy azután az éjszaka pókja újra köré fonhassa.
Ott ült a sötétben az ágyon… ugyanazon, melyen most a külvilágban rekedt barátnője is ült és törölgette vörös szemei alól keserű könnyeit. Akkor… azon az éjszakán ő is ezen az ágyon ült, csak akkor az ő sós könnyeit itta be a matrac.
Akkor már hosszú hetek óta nem evett és nem aludt rendesen. Már el is felejtette, hogy milyen az igazi éjszaka, mikor az álom apró ólómgömböcskeként húzta le szempilláját. Csak azt tudta, milyen a sötétben ülni és nézni, ahogy megmozdul és részecskéi vad, ördögi táncot lejtenek körülötte, és furcsa neszezések tépik a fülét. Ő pedig ült ennek a sötét tornak a közepén és már úgy sírt, hogy észre sem vette, amint egy-egy forró könnycsepp az ő lelke egy darabjával végig gurul az arcán, hogy aztán a matracba szivárogva eltűnjön, mint ahogyan egy perc tűnik el a múlt méla, nagy és bús tengerében… már csak az emlékekben létezve.
Amikor gondolkodni tudott, elcsodálkozott azon, hogyan is tud még mozogni, már ha azt a szerencsétlen vonaglást, amivel helyét az ágyon változtatta, mozgásnak lehet csúfolni. Bár akkoriban már ez is csodaszámba ment neki. A depresszió lassan kiütéssel nyert felette, ő pedig nem akart harcolni ellene, és az ütéseket sem bírta már.
Fáradt volt, mert nem tudott aludni, és nem tudott aludni, mert az agya nem engedte. Akárhányszor behunyta a szemét, magát látta zuhanni. Kint állt egy szikla peremén. A távolba meredt a tekintete, de nem látta, hogy mit néz, csak állt ott és egyszerűen ledőlt a mélységbe. Mintha csak egy élettelen test lenne, pontosan úgy fordult bele abba a végtelen mélybe… És jól esett neki. Nem tudta volna megmondani, hogy miért, de úgy érezte, megnyugszik végre a lelke, mikor elkezd végre zuhanni.
Ott volt előtte a papírja, a tolla, és az az apró műanyag dobozka… Az ölébe vette a papírt, alá tett egy kemény könyvet, hogy tudjon írni… Csak úgy a sötétben, még villanyt sem gyújtott, csupán annyi fényt engedélyezett magának, amennyi az utca sápatag sárga lámpafényéből beszivárgott a sötétbe. Lassan elkezdte a kék tintájú tollal a papírt karcolni… Figyelte, ahogy a hurkok és vonalak sokasodnak a fehérségen és megtöltik némi értelemmel.
Nem írt hosszú levelet. Nem volt sok mondandója egy olyan világ számára, amely meg akarta ölni. Nem érdemelte meg ez a gonosz hely a szavakat. Csak a legszükségesebb közlendőit vetette a papírra. Mikor végzett, gondosan bezárta az egészet egy borítékba, amit nem címzett meg. Nézte egy pár pillanatig még a kis csomagot… gondolkozott, talán mégis illene valamit ráírni… Ha ír, akkor viszont mit? Nem valakinek írta a levelet… mindenkinek szólt… és ő nem akart mindenkit ráírni… Írja, hogy a családnak? Nem. Az sem jó, mert úgy érezte, neki már nincsen családja, így ez sem lenne megfelelő. Végül csak annyit írt rá: „Tőlem… nektek…”
Mikor mindezzel megvolt, kezébe vette a kis műanyag dobozt. Tele volt. Direkt erre az alkalomra tartogatta… egyetlen tabletta sem hiányzott belőle, nehogy később pont ez legyen a leggyengébb láncszem. Még tartogatta, melengette a kezében… Ismerkedtek egymással. Nem sokat látták találkoztak előtte, mert gondosan el volt zárva a világ és így az ő szeme elől is.
Egy láthatatlan erőnek engedelmeskedve végig dőlt az ágyon kezében tartva „kincsét”. Figyelte, amint az optikai csalódásnak köszönhetően olyan, mintha a plafon egyre távolodna. Egyenletesen lélegzett, pislogott időnként, míg ujjait a tégely külsején járatta körbe újra meg újra.
Behunyta a szemét… aztán kinyitotta és figyelte, amint a plafon vad menekülésbe kezd… behunyta a szemét… kinyitotta… aztán behunyta újra… és nem nyitotta ki. Elaludt.
Hosszú hetek óta most először aludt el. A sötét éjszaka pedig magába szippantotta ott fekve az ágyon szinte ájult álmával együtt és úgy adta át a reggelnek.
Mikor felébredt, megdöbbenve tapasztalta, hogy aludt és a dobozt még mindig a kezében szorongatja. Besütött a nap a szobába… pont az arcára esett egy sugara. Feküdt és hagyta, hogy simogassa ez a természeti csoda. Olyan szép és megnyugtató volt.
Túlélte. A mai napig nem tudja, hogyan, de túlélte annak a nehéz napnak az éjszakáját. A napfény reggelének az éjszakáján megint el tudott aludni… újra! És most nem azt látta, hogy zuhan a szikláról. Nem tudja, hogy mit, de mást álmodott.
Csak egy pillanat volt, hogy lássa önön tettét évekkel ezelőtt… A barátnője észre sem vette, hogy egy pillanatra elidőzött valahol egy másik múltbéli helyen. Egy olyan helyen, melyet a múlt ugyanúgy elnyelt, mint egykor a könnycseppeket a matrac… s bár nem látni már őket, mégis ott rejti magában azokat.
Estig beszélgettek… Elfogyott az össze kamillatea, de nem bánta. A barátnőjének megadatott az, ami neki nem… Valaki, aki meghallgatta.
Az este most is észrevétlenül folyt be a szobába, magával hozva az éjszaka neszeit, zajait… a csörgő éjszakai busz zajával. A plafon pedig most is távolodásba kezdett. Ő pedig csak figyelte, a szemét kinyitva és becsukva… A matrac alja pedig tovább őrizte a könnycseppeket és titkokat… A fehér borítékokat… közöttük eggyel… egy rövid címzéssel… „Tőlem… nektek…”
