Napsugár perzsel fűmezőn
hold harmatot permetezőn,
távoli fák közt egy dombon,
hol álmomat tollba mondom.
Hűs van a körtefa alatt,
nyugodt hát minden pillanat.
Anyám kérte, szedjek körtét,
jó nézni a madár röptét!
Az árnyékban heverészve
alig-alig veszem észre,
míg magamban henyélgetek,
körtefának mesélgetek:
Falunkban lakik egy legény,
nem tehetős, inkább szegény,
jó kiállású, dalia
biz' a kovácsnak a fia.
Észjárása nem túl serény,
de jólelkű ő és szerény.
Teste izmos, hasán sincs háj,
úgy ismerszik őt, hogy Mihály.
Özvegy apja űzi, hajtja,
munkához rest a mihaszna.
Halkan dúdol egy altatót,
alig nyomja a fújtatót.
Vöröslik az üllön a vas,
nehezen gyűlik a garas.
A fiú néz menekülön,
apja remeg a kovácsüllőn.
A kalapács súly kezének,
a kipp-kopp fülének ének,
verejték sercegve éget,
átadná e mesterséget.
Kalapács csendül ló patán,
s patkós lesz a hóka tán'.
Ha kocsikerék elferdül,
kovács szerszám vígan pendül.
De minden-minden hiába,
Mihályunk az erdőt járja.
Dalolva megy a mezőn át,
csak e helyt' érzi jól magát.
Apjának mindig ezt mondja:
"Tüzelővel nem lesz gondja!"
Ha a talicskát leteszi,
kemencéjük megeteti.
Bizony így éltek ők ketten;
apja és fia, szép csendben.
Ha nem volt munka, éheztek,
vidám nótákat étkeztek.
Peregtek a sivár napok,
hetek jöttek, s hónapok.
Mígnem, egy tavaszi reggel,
mikor a nap is alig kelt fel;
Megkondult az ajtó fája,
valaki rést ütött rája.
Mihály ajtót félig nyitott,
az álomtól még pislogott.
A küszöbön idegen állt,
büszkén hordva kecske szakállt.
Aranymíves paszományán,
pénz szaglott, s haszon, ármány.
Ahogy hangja zendült elő,
felharsant a pezsdült erő:
"Adjon az Isten jó reggelt,
keresem a kovácsmestert!
Vállal-e munkát azonnal?
Fizetem búsás haszonnal!
Erényöv kéne lányomnak,
melyet ölére rányomnak."
"Mi lenne kendnek a méret,
mert hogy ennél ez lényeg?"
Bújt elő ekkor az öreg,
tar fején roggyant a föveg.
"Mintát venni nálam lehet,
lányom onnét ki nem jöhet.
Bejönni csak kendnek szabad,
ez a legény itthon marad!"
Vakarja fejét a mester,
bajban van biz' most az egyszer.
Nem szokott ő házhoz járni,
holmi nőket kulcsra zárni.
Azonban a sok pénz számít,
megegyeznek, mikor szállít,
próbára meg másnap mehet,
így pontos méretet vehet.
Az öreg másnap előállt,
mért-mért, méricskélt, fabrikált.
A szigorú apa szeme,
minden hajlatba követte.
Mihály eközben otthon búsult.
Kíváncsiságtól ellustult.
Mikor az öreg hazaért,
áhítozott a lángokért.
"Mihaszna, minden hiába?!
Miért esel ily hibába?
Mikor lábamat kiteszem,
már félek, elmegy az eszem!"
"Apám, ne bántson szavakkal,
inkább meséljen; jó okkal
félti lányát az uraság?
Szeme kacsintó bujaság?
Szépsége, mint tavaszi mező?
Fénye, mint tengeri sellő?
Mondja! Tovább ne csigázzon,
türelmem mostan kivágom!"
Néz az apja, majd válaszol:
"Na ja! De hozzád nem passzol!
Ő gazdag lány, te meg szegény
paraszt kovácsinas legény!"
E szó után munkához lát,
Mihály meg csak nézi szájtát.
Az erényöv gyorsan készül,
lánynak ez jut osztályrészül.
Mihály gondol egy jó nagyot,
vesz tiszta ruhát, kalapot.
Hajnalban még apja alszik,
útra indul, lépte hajlik.
Égeti erényöv súlya,
terhe szinte földig húzza.
Gondolata a lánykánál,
bekopog díszes házánál.
Mikor az ajtó kitárul,
szépséges leány rábámul.
Karcsú nádszál, mint egy angyal,
ezt nem bírja tiszta aggyal!
Az erényöv földre lehull,
a gyermek-apa meccs: egy-null.
A kevély szűlő vidéken,
két ifjú egy terítéken.
Szerelem úgy lobban lángra,
ahogy madár röppen ágra!
Erényövre tapos Mihály,
szerelme - Jolán - csupa báj!
Hangja muzsika a fülnek!
Kéz a kézben menekülnek.
Búvóhelyük erdő mélye,
jövő életük reménye.
Fák között otthonra lelnek,
fészket raknak szerelemnek.
Bujdosnak, mint sok vadállat,
de közéjük más nem állhat.
Tajtékzik a gazdag ember,
szólni neki senki nem mer.
Lánya, féltve őrzött kincse,
Csak nézi szobáját; nincs-e?
Míves erényöv porba hullt!
Zsenge virágszáll már csak múlt!
Útra kel, vágtázva lóval,
kovácsot fenyíti szóval:
"Te gazember! Vén felbújtó!
Cselhez segítséget nyújtó!
Munkát adtam, nem lányt, galád,
álnokságod több, mint csalárd!
Az öreg csendben hallgatja,
aztán már nem halogatja
tovább; sok volt már a jóból,
mondja, ki nem fogy a szóból:
"Hiába fenyeget markod,
előttem levegőt csapkod!
Attól izzik tán' az arcod,
hogy rózsád börtönben tartod?
Ha bimbó virágát bontja,
a szépség varázsát ontja!
Kend meg a levegőt rontja,
hogy törjön meg minden csontja!
Lányod ölét vassal véded,
jómagad ettől úgy véled,
hogy áldott atyai szigor,
lányvágyat így porba tipor!"
Ajtóra akkorát rácsapott,
azt sem mondta, hogy jó napot!
Szemében szomorú harag,
könnycseppben arcán leszalad.
Gazdag ember elment haza,
dolgavégezetlen haszna.
Hiába kereste Jolánt,
megroskadt hiánya gyanánt.
Hónapok szaladtak tova.
Sebesen vágtatott lova.
Erdőben űzte a vadat,
puskája elé ki fia szaladt?
Hűs körtefa lombja alatt,
feszülté vált a pillanat.
Ismerős az alak arca,
ez lesz tán' a végső harca?
Mihály van a célkeresztben,
tettére majd homály lebben.
Ujja feszül a ravaszon,
"üljön fátyol e tavaszon."
Ekkor hírtelen egy árnyék,
mint angyal, szemére szállék,
feltűnt Jolánka a mesgyén,
kisdedet ringatva csecsén!
Puska kiesik kezéből,
golyó kirepül helyéből.
Závár csattan, s mély dörej,
gonosz ólom merre lövell?
Ijedt kiáltás a visszhang,
itt biz' nem zárul a firhang.
Jolánka alélva omol,
Mihály szeme vádlón kohol.
Rohan, csecsemő kezében,
Jolánka fekszik vérében.
A fájdalom tűz szikrát vet,
távozni készül az élet.
Térdre borul, Istent hívja,
imádkozik, amíg bírja,
lelkébe bűnét vérrel írja,
fogadkozik tettét sírva.
Gyermeket Mihály felveszi,
nagyapja kezébe teszi.
Majd lehajol Jolánkához,
elviszi apja lovához.
Mihályunk most cseppet sem rest,
ölében fekszik a szép test.
Vágtában doktorhoz viszi,
ki szavát nem nagyon hiszi.
Csendőrök jönnek, lefogják,
tömlöcbe verve bezárják.
Rögtön ítélő a bíró,
akasztásra vár a bitó.
A gazdag ember megtörten
szörnyű kínokkal gyötörten
öleli kis unokáját,
keresi orvosnál lányát.
"Túléli tán', erős a lány,
jó úri vére nem silány."
Mondja a kuruzsló doktor.
"Épp időben jöttek, jókor."
Jolán ekkor szemét nyitja,
övé marad örök titka,
mert a jó Istent megkérte,
a halált rá még ne mérje.
Mosoly gördül apja száján,
gyönyörködik unokáján.
Átölelik egymást hárman,
baj van biz'; nincsenek párban.
Rögvest bíró elé rohan,
Késő már a mentő roham?
Tisztázza a kényes ügyet,
nem keres semmi ürügyet.
Gazdag ember és a bíró,
régi barátsággal bíró,
így tisztázódik az eset,
mely nem volt más, csak baleset.
Mihályon utolsó kenet,
nyakán duzzadnak az erek.
A kötél épp' rátekereg,
mikor jő a felmentő sereg.
Gazdag mögött jön az apja,
kalapácsát vasra csapja.
Ahogy múlt erényöv lánca,
úgy szünt meg a béklyó tánca.
Porba hullt hát így a bilincs,
Mihály mögött zárult kilincs,
együtt van unoka, papa,
válasszon az ásó-kapa.
Jolánka repesve szárnnyal,
sebe is gyógyul a nyárral.
Fut már a gyermek ölükbe,
nem kell bújniuk tölgyükbe.
Mihályunk is boldog nagyon,
családja a nagy-nagy vagyon.
Örömének egyik oka;
papákkal él az unoka.
Nem számít, hogy szegény, gazdag,
békéjükben együtt laknak.
Mihály és Jolánka álma,
mesésen valóra vált ma.
Véget is ért e történet.
Megyek szedni a körtémet.
Különben megszid jó anyám,
kinek áldott neve Jolán!
