Hol volt, hol nem volt a kies nógrádi dombok tövében egy falucska.
Jó természetű tótok laktak ezen a tájon békésen együtt a magyarokkal.
Ebben az alig hatszáz lelkes faluban élt az egykori bábaasszony lánya, Maris néni régóta özvegyen, egymagában.
Maris mamicskát, ahogy a tótok mondták, ismerték és szerették a környéken. Tisztelték is errefelé nemcsak hivatalból, mivel a bába lánya, hanem emberként is.
A mamicskának mindenkihez volt egy jó szava sokszor talán túlzásba is vitte a gondoskodást, kedveskedést.
Egy őszbehajló, levélfonnyasztó szeptemberi napon, a postásgyerek a Jocó arra kerekezett a dagonyás úton felcsíptetett gatyaszárral a falu végére, széthordozgatva a nyugdíjat az itt lakóknak.
A türelmetlenebbje már a postánál várta, izgatott sietséggel, mint mikor ostyát osztanak áldozáskor a templomban, úgy vonultak levélhordónk elé, kegyes áhítattal telve.
Jocó bekurjantott jó hangosan az udvarba, mert Maris néni kicsit süket volt már szegény, lévén nyolcvankét éves.
- Mamicska, jöjjön ki, megjött a pénz!
A néni éppen gőzgombócot készített a masinán, gyorsan kötényébe törölte kezét és amennyire tudott iparkodott a kapuhoz.
- Jaj de vártalak, lelkem, Jocókám! – örvendezett kinyitva a kiskaput – Gyere be fiam, van egy kis jófajta körtepálinkám, csak iszol egy kupicányit! – kérlelte kedveskedve a fiút.
- Nem mehetek sajnos, sietnem kell! Délre ki kell hordanom mindenkinek – felelt amaz vonakodva.
- Na, akkor mindjárt hozom – mondta mamicska, s aláírva az átvételt a pénzzel együtt visszatipegett a konyhára.
Balsorsa azonban ott nyújtózkodott a pányván Mici kecske képében.
Ott kepeckedett a muskátlibokrok felé, mígnem a vaskarika lecsúszott a földbe vert karóról. A kecske először villámgyorsan bekebelezte a szeme elé került virágot, majd vészjóslón a konyha irányába billegett duzzadt tőgyét lengetve balra-jobbra.
Maris néni ez alatt buzgón töltögetett Jocónak, aki már a harmadik kupicát gurította le, nyelvével jókat csettintve, dicsérve a finom körteízt.
Mici kecske, méltóságteljesen beringott a konyhába, és hosszú nyelvével felnyalábolva, rezzenéstelen szemekkel, széles pofamozdulatokkal elrágcsálta Maris néni teljes nyugdíját ötvenötezer ötszáz forintot. Csak a kevéske fémpénzt hagyta az asztalon, mintegy borravaló gyanánt.
Miután elvégezte dolgát, komótosan kiballagott és nekiesett az őszirózsáknak.
Maris néni elbúcsúzva a postástól észrevette a virágok között garázdálkodó jószágot, és amennyire lábai bírták széles kézmozdulatokkal, pálinkásüveggel kezében mérgesen igyekezett a kertrendező felé.
- Ne, te ne, az anyád úristenit! – káromolta el magát.
- Nem takarodsz innen te akasztanivaló! – kiáltotta oda a kecskének, aki nem tudta mire vélni a nagy felháborodást. Mindenesetre fejét félrerántva eloldalgott a hátsó kert irányába.
Az öregasszony nagy nehezen utolérve visszarakta a karikát a cövekre, és csak úgy maga elé zsörtölődve visszament gőzgombócaihoz.
Ahogy lerakta az üveget, rossz sejtése támadt.
- Hát ide raktam, vagy a fiókba? – gondolkodott hangosan, ahogy az öregek szoktak. Kihúzta az asztalfiókot, de a pénzt ott sem találta.
Néhány forint az asztal előtt hevert szétszóródva a kövön.
Megpillantotta a kecskekörmökről leváló sárdarabkákat, ahogy árulkodóan vezettek az ajtó felé.
Átvillant rajta a felismerés.
- Jesszusom, a kecske! –
Odasietett a karón körbe-körbeszaladgáló állathoz, aki érezte gazdáján, hogy valami nincs rendjén.
Mamicska felkapta a ház oldalának támasztott seprűt, és ami már erőtlennek látszó kezébe belefért, csépelni kezdte a riadt jószágot.
- Add vissza a pénzemet nyomorult! – kiáltozta sipítóan, keserves fejhangon, és ütötte, csapkodta, ahol érte az egészből semmit sem értő, menekülni igyekvő négylábút.
Miután kellőképpen kimelegedett, levegőért kapkodva leült a fejőszékre, tenyerébe temette arcát, s belefogott a tehetetlen sírásba.
Mikor elege lett az önsajnálatból, fogta a kötőféket, és elindult Micivel a faluba.
Úgy gondolta, majd csak talál egy jó embert Isten báránykái közül, aki segít rajta.
Egy igazi báránykára akadt, szembejöttében, Misora, a bolondra.
Harmincegynehány éve itt járt egy városi ember.
Eladó házat keresett, s eközben egy kedves, eladó lánykára lelt.
Amíg egy átutazó gyalog végigér a dombok között rejtőzködő, hosszúra nyúlt falucska első házától az utolsóig, az alatt az ártatlan bimbó virágba szökött, megporzódott a bibe, és a kis vacokban lassan nőni, növekedni kezdett a gyümölcs.
A városi ember soha nem került elő többé…
Miso anyja magára maradt kis szerelemgyümölcsével, akinek érdekes vágott szeme, széles, kerek feje, pisze orra sejtette már, hogy sok gondja lesz felnevelésével.
A félresikerült gyermek azonban szépen felnőtt, és dolgos, szorgalmas ember vált belőle, még ha kissé félnótásra sikeredett is.
Ugratták a tőbbiek sokat, de kedvelték, s ha már pár napja nem látták keresték, kíváncsian érdeklődtek utána:
- Te nem láttad a Misot, tán nem beteg?
- A múltkor nagyon sokat köhögött szegény…
Mindenhol feltűnt, ha valakinek éppen rá volt szüksége.
Csodálatos, földöntúli érzéke volt ahhoz, hogy oda kerüljön, amikor bajba jut, segítségre szorul valaki.
Ő volt ott akkor is, mikor kiöntött a patak és a Csődörös Tóni bácsi részegen, minden fűszálba, hínárba belekapaszkodva, úszni tudás hiányában el elmerült a sodró árban.
Nem törődve saját magával, a mederszélről villámgyorsan egy hosszú, vastag faágat kerítve kihúzta a kívül-belül elázott férfit.
Amikor Minárcsikéknál kigyulladt nyáron a padlás, ő trombitálta össze a faluban az embereket, hogy mire a tűzoltók kiérkeztek már nem kellett felszerelni a tömlőket.
Egy gyengéje volt, egyéb hiányosságai közt, hogyha valaki azt mondta neki:
- Ez nehéz munka, Miso, ezt csak te tudod megcsinálni!
Erre a mondatra ugyanis felcsillant a szeme és innentől kezdve mindent megtett, amit csak kértek tőle.
Hát most itt volt a lehetőség, hogy bizonyítsa képességeit, mert Maris néni kisírt szemmel, húzva-vonva kecskéjét, feléje tartott.
- Mi a ba…baj mamicska?- szólította meg az öregasszonyt, kissé hebegősen,
mint mindig, hogyha felizgatta magát.
- Jaj, Misokám, nagy a baj, a Mici megzabálta a nyugdíjamat.
Valamit kéne csinálni vele, kivenni belőle, vagy mi – mutatott fájdalmas arccal
a nyugodtan kérődző kecskére.
Miso megnézte elölről, hátulról figyelmesen.
Felemelte a farkát is, miközben Mici elengedett egy tekintélyes adagot bogyóiból.
Erre a félnótás is hátraugrott.
- Hajjaj! – vakargatta meg gondterhelten a fejét.
- Nehéz munka ez Misokám - mondja Maris néni utolsó lehetőségét is kijátszva a segítségre.
- Nehéz mu…munka, nehéz mu…munka – ismételgette a számára oly ösztönző szavakat Miso.
- Várjon ma….mamicska! – kiáltott fel hirtelen majd eszeveszett futásba kezdett.
Az utca végén megpillantotta a juhászt, aki a dolinka felé igyekezett.
Feles Gyuszi, így hívták a derék pásztort, aki egykor a tsz-nél szolgált, de többet keresett, mint az elnök, ezért leépítették az ágazatot.
A rendszerváltás után egy pesti újgazdag vállalkozó elhatározta, hogy ő márpedig minőségi gyapjút fog termelni. Felvásárolt a megyében néhány juhászatot, de a remélt siker elmaradt. A gyapjú eladhatatlanná vált az új gazdasági viszonyok között. A tulajdonos kénytelen volt mindent felszámolni.
Feles Gyuszi meg a háromszáz birkából álló nyáj itt megmaradt magnak, utolsóként.
A pásztor a nyáj felé iparkodott.
Hallotta a domb mögül két kutyája Lusta és Tücsök csaholását, arra vette az irányt.
Felesnek azért nevezték, mert minden reggel bejőve a tanyáról, a kocsmában kezdte a napot, mindjárt egy felessel.
De nem ám egy fél decivel. Dehogy.
Amint Gazsi a kocsmáros meglátta, már készítette a fél literes söröskorsót emberünknek, színültig töltve szilvapálinkával.
Gyuszink ezt az adagot rövid gondolkodás után minden áldott reggel legurította.
Utána száját komótosan megtörögetve, fogta birkafogó kampósbotját ballagott vissza, a már dolgozó kutyáihoz és a nyugodtan legelő birkákhoz.
A kiáltásra visszafordult és megvárta a levegő után kapkodó, szaladó Misot.
- Na, mi van barátom, honnan kergetnek, melyik szépasszony ágyából kell menekülnöd ilyen fene gyorsan? – kérdezte jókedvűen.
Miso szégyenlősen elmosolyodott a számára hízelgő feltételezésen, majd komoly képet vágva elmondta, hogyan történt Maris néni esete a kecskével.
- Hú, nincs mit tenni, ha levágja a kecskét, a pénz már akkor sem lesz meg.
A lódoktor sem tud segíteni, ha magam se tudok – morfondírozott erősen
Feles Gyuszi.
Hogy így gondolkodott odaért a mamicska is keserves arccal, maga után vonszolva a mit sem sejtő bűnöst.
A juhász a homlokára csapott, mert eszébe jutott valami.
- Van megoldás Maris néne. Szépen hazamegy evvel a négy lábon járó pénzzabálóval és vár. – csapott a kecske farára Gyuszi.
Az öregasszony nem értve a dolgot kérdőn nézett rá.
- Nyugodt lehet, minden rendbe hozok.– mondta a birkapásztor határozottan.
Az öregasszony sóhajtozva haza, a juhász meg jól kilépve a kocsma felé vette az irányt, nyomában az ábrándos tekintetű Misoval.
A kocsma a társasági élet központja volt a faluban. Eredetileg Fogadó a Ződ vadászhoz volt a neve hivatalosan, a cégtáblája szerint.
Hiába mondta a tanító úr, hogy azt úgy kell írni, hogy zöld, ők, mármint a kocsma látogatói, nem engedtek. Így a helyes, ha ződ, akkor maradjon ződ. Ezzel a magyar helyesírás itteni vitája lezárult, pontot téve az ügy végére.
- Na, mi az le sem ért az egyik, már sír utána a másik – mondta harsányan nevetve a kocsmáros, a pultot törölgetve a betoppanó Gyuszinak.
Az emberek is felnéztek az italukból.
Visszajött a juhász - ilyen nem szokott előfordulni.
Érezték, hogy itt valami hibázik, és felé fordították fejüket.
Gyuszi hangosan, hogy mindenki hallja néhányat köhintve elmondta milyen tragédia történt mamicskával.
A kocsmában lévők eleinte jókat mulattak a tréfás eseten, de aztán elkomorultak, mikor felfogták a lényegét.
Maris néni teljesen pénz nélkül maradt.
- Segítsünk rajta emberek – mondta kalapját levéve szerényen a pásztor – tegnap egy fiatal kosért kaptam egy kis pénzt, én azt felajánlom – mondta és beledobálta zsebéből a papírpénzeket a kalapba.
A kocsmáros is megszólalt:
- Bár csak egy szegény, csóró kocsmáros vagyok – húzta el egy kicsit a száját, mikor Gyuszi noszogatva ránézett – de az anyámat is Boriska néne, a bába hozta a világra. Ha az ő gyermeke bajba jut, én bizony segítek rajta.
Kivett a kasszából egy tőle elvárható összeget és bele is tette a kalapba.
A kocsmában lévők tehetségükhöz mérten dobálták a pénzt a körbejáró Gyuszi tökfödőjébe, annyit, amennyit mamicska megsegítésére gondoltak.
Voltak persze olyanok is, akik kihúzkodták zsebüket, és úgy mutatták, hogy nekik már nincs, elfogyott.
Néhányan szégyenkezve, hogy nem tudnak adni, italukat lehörpintve eloldalogtak.
A zsugori Benyik kőműves, aki arról volt hírhedt, hogy nem fizeti meg becsületesen a munkásait, beledobott valamennyit, hogy ne maradjon el a többitől, de látszott rajta, mindezt úgy tette mintha a fogát húzták volna.
Az ablaknál a sarokban két cigányember üldögélt a szomszéd faluból.
Ismerték őket a helyiek. Itt kaptak egy kis munkát. Egy városból ideköltözöttnek kellett gazos kertjét rendbe tenni. Tisztességes napszámért dolgoztak, épp azt változtatták át fröccsre a kocsmában.
Az egyik, a Kandúr nevű, erre udvarolt egy idevalósi kislánynak. El is hálna vele, meg is szöktetné, ha tehetné, de Annuskának két bátyja és apja úgy vigyáz rá, hogy csak ritkán kerülhet a közelébe.
A másik Cigi, másnevén Gyilkos nemrég szabadult a börtönből, mert verekedés közben megszúrt egy embert valahol, aki a kórházban meghalt.
Tizenkét évből nyolcat töltött le, jó magaviselet miatt előbb szabadult.
Ciginek azért hívták, mert a legenda szerint, aki nem ad neki cigarettát, azt jól megveri. Ebből annyi igaz, hogy valóban megvert egy illetőt, de nem a bagó miatt, hanem mert az egy régi haragosa volt.
Az erről alkotott szóbeszéd azonban élt tovább.
Gyuszi az egyik asztalnál megszámolta az összegyűlt pénzt.
- Több, mint a fele már megvan! – kiáltott fel a végén hangosan.
A kocsma előtt iskolások zajosan bandukoltak hazafelé.
- Hé, te kéksapka, gyere csak ide! – szólt oda Kapuszta Feri barátja fiának, Balázsnak.
A fiú nagyot köszönt mikor belépett a helyiségbe.
- Figyelj ide hátramenés! – mondta - miközben megfordította Balázs bézbolsapkáját.
- Na ez csak azért, hogy ne süssön a szemedbe a nap. Tedd le a táskádat, és irány a tisztelendő úr! Ne kérdezz semmit, csak annyit mondj, Maris mamicskának gyűjtünk, mert a kecskéje megette a nyugdíját.
A gyerek felnevetett.
- Ne röhögj, hanem igyekezz! Utána járd körbe a falut, te már tudod, hol adnak szívesen, hisz minden évben betlehemezel! Apádnak majd szólok, hogy később érsz haza.
- Na lódulj! – indította útnak az elkerekedett szemű gyereket – levéve fejéről sapkáját, belegyűrve néhány papírpénzt.
- Ez azért kell, hogy lássák, hogy már gyarapszik.
Balázs nekivágott, fel a templomhoz.
A tisztelendő úr épp temetésre készülődött a parókián.
- Dicsértessék az Úrjézus! – köszönt a fiú.
- Mindörökké – felelt a pap – Mi hozott ide fiam?- kérdezte
- Gyűjtésben vagyok atya! - Mutatja közben sapkáját, melyből kikandikál egy kevés papírpénz.
- Ez keresztényi cselekedet. Mire gyűjtesz barátom? –
- Hát a bába mamicskának, mert megette a kecske az egész nyugdíját. – mondta el szomorúan
A tisztelendő elmosolyodott.
- Hát, ha így van, és nem füllentesz, én is hozzájárulok. – szólt jóságosan és ő is belegyűrte a sajátját, a sapkába.
- Menj el a sekrestyéshez, és a kántorhoz. ők is biztos adnak valamit. – szólt búcsúzóul, és megsimogatta a gyermek arcát.
Balázs úgy is tett.
Utána még néhány házba bekukkantott.
Volt, ahonnan elhajtották, volt, ahol adtak neki, ahogy pénztárcájuk engedte.
Sietve indult vissza a kocsmába, mert már igencsak korgott a hasa az éhségtől.
- Na végre megjöttél! – köszöntötte a pásztor – és számolni kezdték az összeöntött pénzt az egyik asztalon.
- Egy kis híja van - állapította meg a számolás után Gyuszi. – Ezerötszázzal rövidebb.
Körülnézett.
Mindenki szemérmesen belelógatta a fejét a sörébe, vagy amit éppen ivott.
Látszott rajtuk, hogy kifogytak, nem adnak többet.
Miso kiguberálta zsebkendőjébe rejtett, féltve óvott forintjait, amit Hugyeczéktól kapott, hogy felvitte az öt kukoricás parasztzsákot a padra, és bedobta a többi közé. Balázs is kivette táskájából kevéske zsebpénzét és ő is odatette a magáét.
Kandúr felállt és a zsebéből szótlanul előhúzott ötszázast az asztalra rakta, majd visszaült a helyére.
Cigi, a Gyilkos szótlanul eregette a füstöt.
Eszébe jutott anyja, aki tavaly halt meg csontrákban, mikor ő még a sitten volt.
Sokszor mesélt neki erről az öregasszonyról, hogy mikor már nem volt miből etetnie őket a gyerekeket, mindig adott neki kenyeret, tojást ezt, azt. Ha gombát árult, akkor gyakran vett tőle, még ha nem is volt rá szüksége.
Maradt egy ezres a zsebében a napszámból.
Magához intette a gyereket.
Balázs kényszeredetten odament az asztalához.
Reszketve állt meg előtte.
- Mi lesz, ha cigit kér? – rettegett előre, félelemtől tágra nyílt szemmel.
- Mutasd a tenyered – mondta amaz erőszakosan.
Balázs keze remegett, mikor felé nyújtotta.
Cigi a zsebébe nyúlt, az ezrest kisimította, majd a gyerek tenyerébe tette.
Balázs visszafutott Gyuszi asztalához.
- Megvan! – kiáltotta felszabadult örömmel.
Cigi, akit Gyilkosnak is hívtak, kiitta a fröccsét, intett Kandúrnak és csöndben elmentek, mintha ott sem lettek volna.
Az ajtó előtt Tücsök kutya ugatott befelé farkcsóválva gazdájának.
- Hej a mindenit, ha Tücsök itt van, akkor történt valami a nyájjal – ugrott fel a pásztor és kifelé tartva odaszólt a fiúnak:
- Na, öcsécském, gyerünk, vidd el a pénz a mamicskának – s indult sietve az előrerohanó Tücsök után.
Balázs nyakába szedte lábait, és egy szempillantás alatt már Maris néni verandáján számolta az öregasszony kötényébe az összegyűjtött pénzt.
Amilyen gyorsan jött, olyan gyorsan indult is visszafelé.
A domboldalon kampósbotjával integető juhásznak még jelezte, hogy minden rendben.
- Jaj, ez a széllel bélelt gyerek, meg sem tudtam köszönni neki! - zsörtölődött csak úgy magában a mamicska, s nagyokat sóhajtva betipegett a konyhába.
A kecske, aki egy napra jóvá tudta tenni az embereket, minderről tudomást se véve legelészett, kikötve a rövid pányván, sóvárogva a vöröslő muskátlibokrok után.
