Kapcsolatunk a telekvásárlást megelőzően kezdődött.
Megvétel előtt találkoztunk, amikor megtekintettük az ingatlant.
Nála volt a lakatkulcs. Várt minket, mert az előző tulajdonos értesítette őt az érkezésünkről.
Félig-meddig baráti körből jutott tudomásunkra, hogy eladó a telek a kis házzal.
Mivel nem volt gyakorlatunk, - a lakásunk után ez volt az első ingatlan, amit vettünk - nagyon körültekintően akartunk eljárni.
Jól jött, hogy ismerősök ajánlották bizalommal.
Szikár, inkább alacsony ember volt. Munkásruhában, sapkával a fején, füstölgő cigarettával, nagyon készségesen nyitotta ki a kaput és adta át az üresen álló telek kulcsait, mivel az előző gazda, egy idős asszony koránál és gyenge lábainál „fogva” nem járt ki.
Az öreg – akkor pár évvel hatvanan túl – kaszálta le a füvet néhanapján, meg szemmel tartotta az üres portát.
Akkor nem sokat tárgyaltunk vele.
Barátaink ismerhették, mert mondták is biztatóan, - de csak úgy mellesleg, nem túl nagy hangsúllyal -, hogy ha az öreg már nem lesz, telkünk legalább húsz százalékkal felértékelődik.
Csak később értettem meg, mire gondoltak.
Az elkövetkezendőkben megvalósult hangoskodásai, balhéi közben ez mindig eszembe jutott.
Feleségemmel a megvétel után azonnal, még ősszel nekiláttunk a gazból kicsomagolni a kertet.
Egyetlen felfedező - beleértve Kolumbusz Kristófot, Kőrösi Csoma Sándort és Cook kapitányt – sem álmélkodott, csodálkozott, örömködött nálunk jobban, amikor négykézláb kúszva gyomláltunk, sarlóztunk és találtunk egy tőke szőlőt, egy kis barackfát, vagy egresbokrot. Bizony mindent belepett a folyondár, a vadszeder. Nemegyszer orrunk előtt az avarból méltatlankodva vonult el egy-egy pocokcsalád. Az utolsó kis egér ránk is öltötte nyelvét, amiért nyugalmát megzavartuk.
Gazsi bácsi - az alsó telekszomszédunk - elégedetten nézte a kerítésen át munkálkodásunkat.
Mondta is többször:
- Látom, jó szomszédok lesznek. Szorgalmasak. Nem jön többé onnan át a gaz. – Nagyon örülök maguknak-, ismételgette.
Heteken keresztül csak a telekrendezéssel voltunk elfoglalva, de azért hallottuk a szomszédból az öreg hangoskodását, jövés-menését.
Keményen ivott.
Sok már nem kellett neki, jól fel volt töltődve, hiába mondogatta:
- Gazsi bácsi öt-hat litert is megiszik naponta. Van a hordóban elég! – már néhány pohárral megártott neki.
Az akkor kiskorú kilátogató fiaimnak így dicsekedett:
- Lazsgazsi (Lass Gáspár) iszik, mint a gödény! – és nagyokat nevetett.
(Egyébként jó humora volt, meg kell hagyni.) a fiúk úgy is hívtak, hogy „Gödü bácsi”.
Arra lettünk figyelmesek, hogy a korábban a kerítésbe kapaszkodó, óbégató, elvágódik, fejét a betonjárdába koppantva hanyatt fekszik.
Átnézve, a mozdulatlan ember feje alatt vértócsa nem volt, arcán a teljes nyugalom.
Mi pedig pánikba estünk, mi történhetett az öreggel?
Kérdeztük a fenti szomszédokat, mi ilyenkor a teendő?
-Át kéne menni, felsegíteni. Ősz van, megfázik, esetleg más baja is lehet.
- Nem, nem! – mondták azok – nem szabad, mert ha bemegyünk, ránk fogja, hogy elvittunk valamit. Majd felkel egy félóra múlva, és bemegy a házba.
Úgy is volt. A világórát hozzá lehetett igazítani! Harminc percre rá felkelt, mintha misem történt volna, rezidenciájába vonult és estig ki sem jött.
Azután kezdte elölről…
Évek során ezt rendszeresen megismételte.
Természetesen erre mi sem reagáltunk többé.
Ugyancsak tartott még a kert normálállapotba hozása, amikor a feleségem szólt.
- Figyeld már! Az öreg mintha hozzánk beszélne.
A megszokott, kissé artikulálatlan hangjára jobban figyelve kezdtem felfogni, hogy a kerítésről habratyol:
- Ez megér vagy harmincezret is…
- Hatvanezer forint a kerítés…
… legalább kétszázezer…
Egymillió felett járt, amikor felfogtam, hogy mit is akar. Mármint azt, hogy fizessünk a kerítésért neki, mert azt ő építette.
Megtudtam, hogy valóban az ő műve a kerítés.
Felesége családjáé volt az egész domboldal. Azután sok lett, nem tudták művelni és az apósa felparcellázta. Hogy jobban értékesíthessék, körbekerítették mindegyiket. Vele készíttették el az oszlopokat is. Az ő telkük a felesége hozománya lett.
Én már azóta a harmadik tulajdonos voltam.
Mindenesetre szomszédom bogarat rakott a fülembe. Rendesen megdolgoztatott azzal, hogy kikerestem a jogszabályokat, melyik oldalon kinek a dolga a kerítés építése (tulajdona), karbantartása.
Még a földhivatalba is bementem megnézni, van-e szolgalmi jog, vagy a kerítésre vonatkozó bejegyzés a tulajdoni lapon. (Hátha elnézte az ügyvéd a szerződéskötés előtt)
Nem volt.
A telekkel, a kerítéssel minden rendben. Teljes tulajdonjogot gyakorolhattam felette (kötelezettséggel együtt).
Amikor legközelebb Gazsi bá’ a kerítés licitálásába kezdett, finoman felvilágosítottam - normálállapotú egyénnek nézve – a törvény által közösen ránk vonatkozó tényállásról.
Belátom, nagyon keveset fogott fel az egészből, mert már a mindennapos részegsége állapotában volt, de azt megértette, hogy a kerítést a tulajdonomnak tekintem, amelyhez neki semmi köze, és vegye részemről úri gesztusnak, amikor engedem, hogy ingatagon belé kapaszkodjon.
Miután ott hagytam, körülbelül negyedóráig magába roskadva hallgatott, majd folytatta immár vég nélküli monológját.
Ha a kerítésről kezdett beszélni, nem válaszoltunk neki, elkerültük, tisztelve a régi igazságot, hogy részeg emberrel felesleges vitatkozni.
Józan állapotban nem „kerítkezett”. (Igaz, józan sosem volt, talán ha álmában)
Néhány hét múlva kijött hozzá a felesége.(Aranyos, kedves, stramm öregasszony)
Mondta, hogy az öreg panaszkodott otthon, amiért nem szólunk hozzá, nem beszélgetünk vele. Miért?
Mikor feleségem elmondta neki a kerítés-ügyet, nagyon elszégyellte magát és kérte elnézésünket mondván:
- Ne haragudjanak már! Látják, milyen pocsék egy ember… De majd beszélünk vele, a fiammal.
Ezt követően viszonyunk felhőtlen volt. Semminemű összetűzésünk nem támadt. Mi türelmesek voltunk, ő, pedig szórakoztatott bennünket a hülyeségeivel, amelyek abban a pillanatban talán bosszantóak voltak, de később nagyokat nevettünk rajtuk.
Télen, nyáron sapkát hordott.
Nagy kollekcióval rendelkezhetett, mert mindig meglepett kobakján újabb és újabb divatos darabokkal. Volt köztük barna puhakalap, bézból-sapka, vászon sipka, svájci-sapka különféle fazonban és színben. Nem válogatott a formákban. Hordott horgolt vagy kötött kerek női sapkákat is, amelyek biztosan az idős hölgyek egyesületi kollekciójából kerülhettek ki.
Fél szekrénye szerintem ezekkel volt tele.
Sapkája ingeinek többszöröse lehetett, mert inget, ha kettőt hordott évente.
Mikor megdicsértem, milyen szép sapkákat visel, felvilágosított:
- Tudja Péterke (Mindig így hívott), meg van lékolva a fejem (agyműtétje volt), ezért muszáj mindig sapkát hordanom.
Így már érthető – gondoltam magamban – az is, ami eddig érthetetlennek tűnt.
Mindenesetre dicséretes, hogy ilyen előzményekkel mennyire keményen és hosszantartóan tud az alkohol élvezetében lubickolni.
Nagyon haragudott a cigányokra.
Kölcsönös lehetett, mert időnként fején púppal vagy véres horzsolással jött fel az aljból, ahol az etnikum lakott.
Ilyenkor folyamatosan szitkozódott, acsarkodott.
Feleségem utálja a csúnya beszédet, de az öreg káromkodásaival leginkább a sivársága miatt nem volt kibékülve.
- A kurva anyja! A kurva anyja! – azután: A kurva anyjának a kurva anyja! – ezeket ismételgette, meg fenyegetőzött, hogy hozza a kaszát és lekaszálja a fejüket.
(Sohasem derült ki, kinek és miért)
Feleségem szerint ilyen idős korára már jobban is cifrázhatná! Ő az iskolában az alsósoktól sokkal különbeket és változatosabbakat hall.
Gazsi bácsi mégis maradt ezeknél, más nem tellett tőle, de ezeket sűrűn és nagy hangon dörögte.
Vasárnap délelőttre mindig megjött a lelkiismerete.
Korán reggel felkelt, dolgozott a kertben, hogy behozza a heti elmaradást, tudva, felesége a fiával délután kijön megszemlélni a portát.
Hogy a lelke is tisztuljon, a rádiót bömböltetve az egyházi műsorokat hallgatta.
Ahányszor a pap megszólalt:
- Krisztusban, szeretett testvéreim!
- Itt vagyok! Itt vagyok! – válaszolt lelkesen, amitől az egész völgy visszhangzott. Szerintem a Jó Istenke is meghallotta, és alázatos lelkesedését látva heti bűneit gyónás nélkül megbocsátotta.
Egyébként tényleg jó szíve volt.
Önzetlenül adott mindent, önként vagy kérésre, nem számított.
Varázsszámai voltak, amelyeket (csak azokat) rendszeresen használt, amikor felajánlotta szolgálatait.
- Adjak öt vagy hat tulipánt? – kérdezte feleségemet
Vagy:
- Adjak öt vagy hat fürt korai szőlőt? -
- Itt van öt vagy hat szedernek való oszlop, átdobom!
- Vigyen öt vagy hat kanna vizet a palántára, mert nagy a szárazság!
Számolni nem igazán tudott, vagy nem volt rá türelme, mert öt tulipánig sohasem jutott, karót is csak hármat adott, a szőlőfürtök száma nem volt soha több négynél, de a lényeg, az önzetlensége.
Nem csak velünk volt jószívű.
Haverjával szemben különösen nagylelkű volt, amikor az együttes ihatnék úrrá lett rajtuk. Irigység nélkül vedelték a borát, amíg tartott, ha elfogyott, hozták a kannást.
Dombos Karcsival – így nevezték a negyedik szomszédban lévő barátját – nem egyszer ájulásig itták le magukat, majd a kapukat tárva-nyitva hagyva, hol Gazsi bácsi, hol pedig Karcsi telke előtt a fűben terültek el az éjszaka kellős közepén. Kutyáik elszabadulva - nem értve a helyzetet - körülöttük ugatva le- s fel rohangáltak igyekezvén a tetszhalottakat felkölteni.
Sikertelenül.
Annyit elértek, hogy nem hagytak minket aludni, de a környéken hétvégi fáradalmaikat kipihenni igyekvőket sem.
Tudtuk, mikor eszméltek fel, mert akkor hagyták abba az ebek a kétségbeesett csaholást.
Másnap - rendszerint csak délben – restellkedve kért elnézést mondván:
- Belfegorral (így hívta széparcú fogatlan haverját) megittunk öt vagy hat flakon bort. Hangosabbak voltunk?
Sohasem nehezteltünk miatta. (Nem mondtuk neki) Az is igaz, nem is biztattuk.
Némi lelkiismeret-furdalásom nekem is van, mert míg magam is készítettem meggybort, azt vele teszteltettem le. (Felesége nem tudott róla)
Egy hétdecis üveggel átadtam neki az újból, ő azonnal benyakalta. Ha fél óra múlva visszavonult, akkor a bor jól sikerült.
Általában jól sikerült.
Karcsi haverja hirtelen halt meg. Az öreget, aki már hetven felett járt akkor, igen megviselte.
Kevesebbet káromkodott, kevesebbszer hangoskodott, de annál többet ivott, a hatása is sokkal hamarabb jelentkezett.
Gyakran mondogatta szomorúan:
- Nemsokára megyek én is Karcsi után!
Ment is.
Nem telt el fél év sem, eltemették.
Eladták a gyerekei a telket, új tulajdonosok gondozzák, de azóta is úgy beszélünk:
- Gazsi bácsi telke…
- Gazsi bácsi mandulafája…
Hangoskodása, balhéi nem hiányoznak.
Van, aki helyettesítse a környéken.
Barátaink jóslata bevált.
A telkünk tényleg, legalább húsz százalékkal felértékelődött.
