Bevezetés



Sárgacsőrű feketerigó ücsörgött a gangos bérház első emeleti korlátján, dala körbefonta, átölelte a langyos reggelt. Alant, a ház belső udvarán vörös macska borzolta a szőrét, farka az ég felé meredt, mint rőt nyíl, úgy mutatott a füttyögő madárka felé, sárga szemét le nem vette reménybeli zsákmányáról. A feketerigó nyugodtan énekelt tovább, tudta, hogy a macska nem érheti el. Nem először játszották ezt a játékot, a rigó csak fújta a magáét, a macska pedig mereven, támadó pozitúrában figyelte, hátha hibázik, megbillen és leesik, vagy buta jószágként leszáll a magaslatról, hogy ő hirtelen, egy gyors reflexmozdulattal kábára sújtsa a mancsával. De a madár nem mozdult. A macska mégsem unta meg a vadászatot, várt. A bordó és szürke kővel lerakott udvart cserepes virágok garmadája borította, a rendetlenség, a káosz érzetét keltve forma- és színkavalkádjával. A nagy, zöld levelű virág, cserépburkoló híján egy cinvödörben ücsörgött, míg a fácska, melyen néha megpihent a rigó, narancssárga műanyaglavórban éktelenkedett. Némelyik zöld, másik barna, megint másik lila kaspóba csomagolva élte az életét tavasztól késő őszig, mígnem mind lekerültek a poros, sötét pincébe, ahol nagyobb volt az esélyük a tél túlélésére, mint a felszínen. Hiába. Télen a napfény sem az igazi, csak csacska utánzat, optikai csalódása a melegre vágyó természetnek.

A macska behúzódott a virágdzsungel rejtet adó sűrűjébe, és onnan leste a madarat tovább.

Három lakásnak nyílt az udvar felé az ajtaja. A vaskapu felőli első lakásban laktak Hofmannék. Hofmanné látta el a házfelügyelői posztot a házban, előtte az anyja, Mamó takarította az épület minden folyosóját, intézte a lakók ügyes-bajos dolgait. Mamó már húsz éve nyugdíjba vonult, utána a lánya, Manyi vette át a gondnoki tisztet. A második lakásban Juditka, a valahai operett csillag élt, hetvenöt évesen sem érezve át korát, groteszk sminkkel az arcán, mosatlan, hófehér hajával úgy festett, mint egy ütött-kopott madárijesztő. Valami nem stimmelt a fejével. Mindenki tudta, hogy Juditnak nincs rendben az agya, ezért roppant türelmesen bántak vele a lakók. Manyi főzött rá, néha megérdeklődte, hogy kitakarítson-e, de Judit nem hagyta. Senkit nem engedett be a lakásába, csak az orvost, félt, hogy kirabolják.



- Ebben a mai világban, már senkiben sem bízhat az ember! Bárcsak küldené már Jenő a pénzt, meg a repülőjegyet, hogy utazhassak Új-Zélandra! – mondogatta vágyakozva, felidézve az ígéretet, amit a bátyja tett neki negyven éve.



Utált a házban élni, pedig amióta az eszét tudta, mindig itt lakott, mindig ismerte Mamót, és Manyit is, hisz még vigyázott is rá, amikor kicsi lány volt. Kiültek az udvarra, Mamó takarított, ő meg dajkálta a kis Manyikát. Azóta sok minden megváltozott. Leginkább a lakás mérete, amit ’48-ban meg kellett felezniük egy másik családdal. Így már csak két szobájuk maradt, egyikben az anyjáék, a másikban Juditka lakott. Nem panaszkodtak. Lett volna miért, de nem tették, nem lett volna kifizetődő abban az időben. Épp elég volt, hogy az anyja sosem dolgozott, az apja pedig jól menő férfiruházati boltot üzemeltetett. Ezt nem szerették akkoriban, úgyhogy a boltot el is vették, bár az apja eladóként továbbra is dolgozhatott benne, de a főnök más lett. Egy külső ember. Az apja nagyon el volt keseredve, hisz az üzlet mindig a család birtokában volt. Juditka tizenhét éves fiatal lányként nem értette pontosan, hogy miért kell odaadniuk a lakásuk egy részét idegeneknek, és azt sem, hogy az apja miért olyan szomorú mindig, ha a munkája kerül szóba. Sokat szidta azt a külső embert, aki a főnök lett, bizonyos Kerekit. Azt mondta, hogy nem ért a textilekhez, a divathoz pedig végképp semmit sem konyít, és mégis a nyakára ültették. Judit nem szerette hallgatni az apját, amikor szentségelt, amikor a konyhában az anyjára zúdította az egész napos keserűségét. Az anyja ilyenkor csendben hallgatta, szöszmötölt a tűzhelynél, sürgött-forgott, nem szólt egy szót sem. Nem akarta még jobban bőszíteni az urát, tudta, hogy bármit mond, csak olaj lenne a tűzre.

Judit az évek múlásával egyre mutatósabb ifjú hölgy lett, a hangja pedig elbűvölt minden embert, aki csak hallotta énekelni. Egy nap, amikor felvételt hirdettek az operettnél, ő elment, és azonnal szerződtették a kórusba, később pedig már primadonnaként állt a színpadon. Az apja és az anyja talán csak akkor érezte újra boldognak magát, amikor látták, hogyan ünnepeli a tömeg a lányukat a különböző daljátékokban. Judit nem vette észre, hogy elszaladt felette az idő, még mindig szépnek, kívánatosnak látta magát a tükörben, pedig ezer ránc szabta már az arcát, ragyogó szőke haja kifehéredett, a mosdatlanságtól összetapadt, mint a komondor szőre eső után, elpuhult teste nehezen mozgott. Mégis. A tükör azt hazudta neki, hogy semmi sem változott, és az agya a tükörnek hitt, nem Manyinak, aki sajnálatból számos esetben összekülönbözött vele. Kérte, hogy ne a zöld, dekoltált selyemestélyiben menjen vásárolni, mert nem oda való az a ruha, de Judit hajthatatlan volt, ő abban látta magát gyönyörűnek és hódítónak. Manyi kérte, hogy had mossa meg a haját, de Judit azt sem engedte, mondván, hogy le akarja vágni az ő csodaszép szőke haját, hogy magának parókát csináltasson belőle. Hisz tudja ő jól, hogy Manyi mindig irigykedett az adottságaira. Nem beszélve a hódolókról! Gyakran emlegette az udvarlóit. Főképpen egy Búzás Sanyi nevű fiatalembert, aki a csillagokat is lehozta volna érte, ha kéri tőle. Természetesen Judit tisztában volt azzal, hogy Manyit évekig emésztette a szerelem a jóvágású fiú után, ezért minden lehetőséget megragadott, hogy az orra alá dörgölje Sanyi iránta lángoló vonzalmát. Még az sem érdekelte, hogy a fiú éppen kilenc évvel volt fiatalabb nála, és kamaszként rajongott érte. Manyi csak tűrte. Már nagyon régen nem törődött a Judit piszkálódásával, tudta, hogy csak bántani akarja azzal, hogy épp ezt a fiút emlegeti. Odavolt érte. Nagyon. De a fiú apja ügyvéd volt, a háború előtt jól menő irodát vezetett, az anyja egy igazi dámaként viselkedett, biztos volt benne, hogy neki, a házmester lányának nincs esélye nála. Aztán ’56-ban eltűnt az egész család. Sokat gondolt rájuk, vajon mi lett velük, élnek-e, vagy elvitte őket is a forradalom szele. Úgy tudta, hogy a forradalom leverése után valaki följelentette őket, és menekülni kényszerültek, mert Búzás bácsi ott volt a Rádiónál, ráadásul tevékenyen részt vett a harcokban. Ezt is csak úgy hallotta, őt nem engedték sehová, be kellett zárkóznia a lakásba, amíg el nem csitultak az események. Mamó ment ételért, ő az orrát sem dughatta ki a házból. Mamó mindent megszerzett. Manyi nem tudta, hogy hogyan, de nem szenvedtek hiányt semmiben. Nekik eredetileg is kétszobás volt a lakásuk, de csak ketten laktak benne, amióta az apja meghalt tüdőrákban. Akkor annak már hat éve is volt, Manyi alig ismerte. Arra emlékezett, hogy gyakran ücsörgött a konyhaasztalnál, fáradtan simogatta a fejét, rövid, barna hajába néha beletúrt, csendben bámulta a sörét, aztán megitta. Kibontotta a következőt, rágyújtott mellette, aztán még egyet, és még egyet. Általában négy üveg sorakozott az asztalon, amikor elüvöltötte magát:



- Ilon! Ide gyere! Adj ennem, de máris! – Mamó elérakta az ételt, amit az lesöpört az asztalról, elkapta a karját, és addig ütötte, rugdosta, amíg mozgott. Akkor aztán rádörrent:



- Takarítsd fel ezt a mocskot, olyan ez a ház, mint a budi! – azzal otthagyta a földön heverő asszonyt, és bement a szobába. Rágyújtott egy újabb cigarettára, kezébe vett egy újabb üveg sört, és csak ivott, ivott, míg végül a fotelban, teljes részegségében elaludt.



Manyi ezt a másik szobából, csendben, az ajtórésen kukucskálva figyelte, reszketve reménykedett, hogy az anyja életben marad, és reménykedett, hogy őt nem fogja bántani az apja, mert hamarabb kidől a sok sörtől, semhogy új alanyt keressen agressziója kiéléséhez.



Mamó erős asszony volt. A verések után felkelt, rendbe rakta a konyhát, aztán másnap, mintha misem történt volna, folytatta az életét. Néha, amikor nagyobb verést kapott az átlagosnál, és kék foltok tarkították az arcát, pár napig lehajtott fejjel jött-ment, kendőt kötött. Mindenki Mamónak hívta már harminc éves korában is, mert sokkal öregebbnek látszott a koránál. A húszas évei közepétől erősen őszült, a szája sarkába a keserűránc hamar beette magát, homlokán a fájdalom redői ültek. Aprócska volt, mint egy kismadár, de erős, és kemény, akár az edzett acél. Szemeiben ott csillogott a furfang, tudták a házban, hogy nem jó vele kekeckedni, mert a fifikás eszével mindig kitalált valamit, amivel az őt támadóknak árthatott. Azt viselte a legnehezebben, ha lenézték. Pedig jó néhányan lenézték a lakók közül, hisz orvosok, ügyvédek, egyetemi tanárok is éltek ott, mit számított nekik Mamó, a takarító, a házmester a részeges urával, vörös hajú, szeplős kislányával. Aztán aki éreztette is vele felsőbbrendűségét, annak vagy eltűntek a levelei a postaládából, vagy piszkos maradt a folyosórésze, vagy körülnézett nála az ávó. Mindenki tudta, hogy Mamónak kiválóak a kapcsolatai, úgyhogy igyekezetek titkolni az emberek a gondolataikat, és inkább a jó viszonyt erősítették vele. Ennek az lett az eredménye, hogy a háború után Mamó lett a ház teljhatalmú ura, a félelem visszavonulásra, meghajlásra kényszerítette a lakókat.



1950-ben, egy komisz téli napon meghalt a férje, várható volt, hisz a tüdőrákot már egy éve kimutatták nála. Kórházban halt meg, ahogy Mamó mondta „szerencsére”, mert nem akarta volna ott a lakásban látni holtan, hogy aztán visszajárjon. Még így is lehet, hogy visszajár majd, mert haraggal váltak el. Mamó két hónapig minden nap elment a kórházba, vitt ételt, ült az ura mellett, még a kezét is megfogta, hogy ne féljen, de az csak szapulta, pedig már mozogni is alig tudott. Azt mondta, hogy bizonyosan kurválkodik a komcsi cimboráival, amíg ő a kórházban senyved. Meg hogy már alig várja, hogy feldobja a talpát, hogy odaköltöztethesse a lakásba valamelyik szeretőjét. Mamónak egyszer csak elege lett.



- Na idefigyelj, te mocsok! Sosem csaltalak meg, pedig megtehettem volna. Tőled csak verést kaptam, meg szipolyozást. Hát tényleg nem bánom, ha végre elvisz a csuklyás fekete ördög, mert rossz vagy és gonosz, és nem is érdemelsz mást. Remélem, hogy minél hamarabb meghalsz, és nem keseríted tovább az életemet! Így is épp eléggé tönkretetted! – azzal sarkon fordult, és otthagyta a méregtől szótlanul tátogó férjét.



Az ember másnap hajnalra meghalt. Mamó nem érzett lelkiismeret furdalást, valóban csak attól tartott, hogy visszajár majd a nyakára szellem képében, aztán riogatja őt is meg a gyereket is.

A temetés egyszerű volt, kevesen is voltak, és az a kevés sem sírt. A pap rövid beszédet mondott, azért a pár rongyos forintért nem is járt több, aztán gyorsan elföldelték, leszúrtak egy keresztet, rádobtak egy koszorút, meg néhány szál virágot a sírra, és be is fejezték a szertartást. Manyika fekete téli kabátkát, és hozzá illő fekete sapkát viselt, vörös haja a pillanat megcsúfolásaként lángolt vidáman a vállain, ahogy mozdult, repkedtek a hajszálak szeplős arcocskája körül. Ácsorgott a friss, havas-sáros fekete földdel betakart nyughely mellett, és azon gondolkodott, hogy vajon miért nem sír, miért nem érez egyáltalán semmi fájdalmat.



- Halál. – gondolta. – Meghalt az apám. – ízlelgette, de nem érzett megrendülést, inkább valami furcsa, felszabadult boldogság töltötte be gyerekszívét, ajka mosolyra görbült.



Nagy kék szemével felnézett az anyjára, aki hasonló mosollyal nézett vissza rá. Örültek. Örültek egy ember halálának, aki egész életükben kínozta őket. Manyika később hallotta, hogy az anyja még a temetésen, kifelé gyalogolva a sírok közül azt mondta Cseresnének, Judit anyjának:



- Ha nem halt volna meg magától, én esküszöm, hogy megöltem volna! Nem sok hiányzott Terikém, Isten látja lelkemet! – Elszántan nézett, mint aki tényleg megtette volna, ha a természet nem kegyes hozzá. – De most már nyugtunk lesz, végre nyugtunk lesz…



Mamó és Teri sokat pusmogtak. Jóban voltak, talán a szomszédság, a rászorultság miatt, meg nyilván érdekből is. Manyika is szeretett volna a szép szomszédlánnyal, Judittal barátkozni, de az nem tartotta őt megfelelő társaságnak.



- Mit akarsz te kis vakarcs? Hisz alig vagy még ki a földből! Keress magadhoz való játszópajtást! – nevetett rajta Juditka, aki akkor már tizenkilenc éves volt, az operett kórusában énekelt, és nagyon büszke volt erre a teljesítményére.



Néha, amikor éjszaka Manyi suttyomban fennmaradt látta, hogy fiatalemberek kísérték haza, sőt, egyszer még annak is tanúja volt, hogy valaki megcsókolta, és sokáig átölelve tartotta a sarokban. Manyika ezt nagyon izgalmasnak és romantikusnak találta, igyekezett is minden éjjel meglesni Juditot, de legtöbbször elnyomta a buzgóság. Pedig remek őrhelye volt. A szobája ablaka éppen a belső udvarra nézett, mindent megfigyelhetett pontosan anélkül, hogy őt bárki is észrevette volna. Persze egyúttal figyelte Proliékat is – Judit így nevezte a háta mögött a családot, akit a fele lakásukba költöztetett az állam – de ők nem sok vizet zavartak. Többnyire már este tízkor leoltották a lámpákat, nyugovóra tértek. Ez nem volt meglepő, mert a férj, Janicsek reggel hatra ment dolgozni a Láng Gépgyárba, míg az asszony, Joli kézilány volt a MÁV Kórház konyháján, úgyhogy meglehetősen elfáradhattak a nap végére. Két gyerekük volt, mint két tojás, úgy néztek ki, ikreknek születtek. Korán keltek, korán feküdtek, nem voltak érdekes emberek.



Manyinak egyetlen igazán érdekes ember volt a házban, Sanyi, a felső szomszédék fia. Szinte amióta az eszét tudta, azóta volt szerelmes belé, és ez a szerelem tizennégy éves korára igazán erőssé vált. Annyira, hogy nem tudta magában tartani, és egyszer, amikor Juditot kegyes pillanatában találta, elmesélte neki az érzelmeit. Judit csúnyán nevetett, kicsúfolta, és buta kis libának nevezte, aztán kuncogva otthagyta a belsőudvar közepén. Manyika szégyellte magát, mert tökéletesen megértette Judit gunyoros viselkedését.





- Hát mit akar ő? Ki ő egyáltalán, hogy Búzásék fiát szeresse? Még csak tovább sem tanult, sőt, az elemit is alig tudta elvégezni. Bezzeg Sanyi! Ő gimnáziumba jár, és tanult ember lesz, orvos, vagy mérnök, vagy akár ügyvéd, mint az apja… - gondolta Manyika, miközben észrevette, hogy a ház faláról lehullott egy tenyérnyi vakolat.



Mint egy csúnya, nagy seb, úgy virított a vörhenyes tégla a vakolat alatt, Manyi azt gondolta, hogy ilyen nagy seb van az ő szívén is, amit kizárólag Búzás Sanyi lenne képes begyógyítani.



Judit magába bolondította Búzás Sanyit, addig illegette magát, addig mosolygott, addig rebegtette feketére festett pilláit, míg a tizennégy éves fiú elhitte, hogy ez a gyönyörűség beleszeretett. Eleinte Judit kereste a társaságát, aztán úgy megfertőzte Sanyit, hogy le sem tudta vakarni magáról. Enyelgett vele az udvaron, a ház előtt, megfogta néha a kezét, ha nyomatékosítani akart valamit, vagy rátette a tenyerét a térdére. A pad, amely az udvar jobb oldali falához támaszkodott - tulajdonképpen a senki földjén, mert egyik lakáshoz sem tartozott - sokat mesélhetett volna. Karfája kovácsoltvas részét már zöldre antikolta az időjárás, pedig alig hatvan évet tudhatott a magáénak. A házat valamikor az ezernyolcszázas évek végén építették, akkor került oda a pad is, hogy a lakók megpihenhessenek egy hosszú nap után, vagy kiülhessenek megbeszélni a híreket. Gyakran sutyorgott itt Mamó is Terivel, aztán Judit esténként az udvarlóival, később meg Sanyival, aki ájult áhítattal bámulta, leste minden szavát.



- Na Sanyika! Mondja csak, milyen lesz a bizonyítványa? – kérdezte évődve, szőke, ondolált haját igazgatva.



- Én…ööö…ööö – kezdte a fiú, rettenetes zavarában még beszélni is elfelejtett, piroslott az arca, mint a pipacsos búzamező. – Jó. Jó lesz. – nyögte ki nagy nehezen, de már szégyellte is, hogy gyerekesen dadogott. – Fontosak a jó jegyek, mert ügyvédnek készülök, mint az apám! – vágta ki egy szuszra, büszkén feltartott fejjel.



- Nocsak! – mosolygott Judit kihívóan a szemébe. – Aztán kit perel majd be? Engem ugye nem citál a bíróság elé?



- Nos…nem. Ha nem követ el valami bűntettet, és nem fordul hozzám segítségért, akkor nem citálom…Persze akkor is csak védelemből citálnám…



- Jól van, jól van! Csak mókázok magával. Nem látja? – nevetett a lány, aztán felpattan, és lesimította térd alatt érő barna szoknyáját. Sanyi leste minden mozdulatát, bámulta karcsú derekát, hosszú lábát, lobogó haját.



Gyakran hívta Judit a fiút beszélgetni a padra, mert tudta, hogy a házmesterlakás ablakából Manyi szívszakadva nézi, ahogy Sanyi egyre lelkesebben udvarol neki. Élvezte a játékot, azt, hogy felülkerekedhetett a kis vörös lánykán, hogy még az álmaira sem adott neki esélyt. Egyszerű szórakozásból kínozta Manyit, nem volt rá semmiféle különleges oka, főképpen azért nem, mert Sanyi természetesen egy cseppet sem érdekelte. Őt csak felhasználta arra, hogy Manyinak szenvedést okozzon. Egyszerűen gonosz játékot játszott a kislány érzelmeivel, mert megtehette. Talán az egyetlen dolog, ami a kínzáson kívül izgatta az volt, hogy bebizonyítsa önmagának újra és újra, hogy bárkit képes megszerezni, bármelyik férfit magába tudja szédíteni, ha akarja. Úgy szórakoztatta magát, mint azok a gyerekek, akik kismacskát sanyargatnak, mert tetszik nekik, hogy az állatka kínjában fájdalmasan nyivákol.



Manyi valóban az ablakból követte az eseményeket, látta, ahogy Judit fondorlatosan csábítgatta a fiút, aztán látta azt is, amikor este az igazi udvarlójával dörgölőzött a sötét sarokban, ahová nem sütött be a lámpa fénye. De ő látta az árnyakat, és tudta, hogy csakis Judit lehet az, meg a jóképű, belgyógyász orvos hódolója, aki már a szüleit is meglátogatta.



- Bár az is igaz, hogy az utóbbi időben nem járt túl gyakran Juditékhoz. Legalábbis fényes nappal nem… – gondolkodott el Manyi.



Aztán az egyik este, amikor újra leskelődéssel múlatta az idejét - túl volt már a Sanyi miatt érzett aznapi szívfájdalmán – várta, hogy felbukkanjon Judit a férfival, közben érlelte magában az elhatározást, hogy elmondja az egész kettős játszmát Sanyinak. Megjelent a lány, visszafojtva is gyöngyöző kacagása behálózta az udvart, belemart Manyi lelkébe, a zsigereiben érezte a fájdalmat, amit a nő jókedve okozott neki. A férfi vele volt, a szokásos módon csókolóztak, ölelgették egymást, majd valami vita támadt közöttük, hevesen gesztikulálva veszekedtek, idegesen mutogatva, elnyomva a hangos szavakat. A veszekedést azonban fel lehetett ismerni. Judit egy gyors, hirtelen mozdulattal megfordult, és berohant a lakásukba, a háta futás közben meggörnyedt, talán sírt, bár erre Manyika nem esküdött volna meg. A férfi egy darabig még ácsorgott az árnyékban, aztán láng lobbant, rágyújtott egy cigarettára. Manyi döbbenten nyomta az arcát a hideg ablaküvegnek.

A tűz fénye megvilágította a férfi arcát, aki nem a jóképű belgyógyász orvos udvarló volt. Nem bizony.



Judittal aznap, 1956 augusztus 18-án megfordult a világ. A szeretője elküldte, elhagyta, eldobta. Ő semmi mást nem kért, csupán a jussát, azt, amit már többször említett, hogy végre váljon el a feleségétől, és vegye el őt, hisz szerelmesek, szeretik egymást. Erre a férfi újfent nemet mondott, sőt azt is kijelentette, hogy Judit nem más, mint a kitartottja, úgyhogy jobban tenné, ha befogná a száját, mielőtt még megvonja tőle az ajándékokat, a selyemharisnyát, és egyéb itthon nem kapható kellemes luxuscikket. Nem beszélve arról a kis apanázsról, amit havonta nyújtott neki.

Egy éve tartott a viszonyuk, és Judit halálosan beleszeretett a férfiba. Igazi úriember volt múlttal és jövővel, kapcsolatokkal, remek egzisztenciával – amit akkoriban kevesen mondhattak el magukról, főképpen úgy, ahogyan ő, a háború előtti időszakban is megtalálta a számítását, és az utána következő rendszer sem zargatta, nem felezték meg a lakását, nem költöztettek másokat a nyakára, pedig négy szobában éltek hárman a feleségével és a fiával. Igen. A fiával. Judit szeretője nem más volt, mint Dr. Búzás Miklós ügyvéd, Sanyi apja, és példaképe.

Judit összetört. Többé Sanyival sem kokettált, ború költözött szép arcára, rá sem lehetett ismerni. Így telt el egy hónap, majd úgy tűnt, hogy ismét magára talált, és újabb hódításaitól zengett a ház. Először elcsábította az apja főnökét, a bizonyos Kereki nevű embert, akit annak idején szaktudás nélkül, viszont politikai megbízhatóságának teljes díszében az apja nyakára ültettek, majd lassan megismerkedett Kereki elvtársaival is, akiket meglehetős sebességgel váltogatott „barátai” sorában. Ha kérdezték tőle, hogy mi végre ez a kapkodás, minek a nagy forgalom, ő csak nevetett, és azt mondta:



- Mindenem megvan, nem igaz? Élvezem, hogy a férfiak a lábaim előtt hevernek!



Mégsem tudta elfelejteni Búzás Miklóst, nem tudta túltenni magát rajta, bármennyire is azt mutatta a világnak, hogy mennyire boldog, mennyire jó dolga van. Éjszaka, amikor senki sem látta, odaült a szobája ablakába a függöny mögé, és csak leste az udvart, nézte az öreg padot, a rég eltakarított, lehullott vakolatot, melynek a helye, a vörhenyes tégla sebesülésként virított. Nézte a falon a sebhelyet, és peregtek a könnyei, csendben pergett a boldogtalanság sós permete. Várt. Várta, hogy a férfi egyszer megjelenik, megáll az árnyékban, ahová nem ér a lámpa fénye, fellobbantja gyufája lángját, és cigarettára gyújt. Ő pedig kimegy, hosszú hálóingére csak egy selyem köntöst kanyarít, megáll előtte. A férfi eldobja a cigarettát, ő pedig megérzi az oly édes-keserű dohányfüsttel átitatott zakója illatát, alélva omlik a karjába, ő megcsókolja, és halkan, mély rekedtes hangján elmondja, hogy csak őt szereti, senki mást, és a bocsánatáért esdekel.

Ez természetesen sohasem történt meg. Judit reggelre mindig összeszedte magát, vidáman, csinos ruhában, kirúzsozva ment az operettbe próbára, senki sem hitte volna, hogy milyen mély fájdalom húzódik a sima, hófehér homlok mögött, mennyi átsírt éjszaka nyomja ragyogó kék szemét. Szerencsés alkat volt, nem látszott rajta a szenvedés, tökéletesen képes volt elrejteni bánatát a jókedv álarca mögé.



Manyi, amikor ott, az ablakban rádöbbent, hogy Juditnak Dr. Búzás Miklós a szeretője, vele randevúzik majd’ minden éjjel a belső udvar sarkában, egy pillanatra kihagyott a szíve. Ezt nem mondhatja el Sanyinak! Hogyan is tehetné, hisz Sanyi imádta az apját, és rá, mint a rossz hír hozójára biztos, hogy iszonyatosan mérges lett volna. Tizenhat évesen Manyinak már volt annyi esze, hogy ne ártsa magát mások családi életébe. Őrlődött egy darabig, gondolkodott különböző megoldásokon, hogy hogyan oldhatná meg azt, hogy Sanyi értesüljön a csalásról, azonban ő teljesen kimaradjon a dologból. Aztán arra jutott, hogy amiről az ember nem tud, az nem fáj, Nem akart Sanyinak fájdalmat okozni, főleg, mert úgy tűnt, hogy vége lett a románcnak. Többé nem látta Juditot Búzás Miklóssal, és Sanyit sem engedte már magához a lány. Nem ücsörögtek beszélgetve a padon, nem évődtek a kapu alatt. Manyi látta, hogy Sanyi rosszkedvű, látta, hogy gyorsan, szinte körül sem nézve rohan a folyosón, hogy ne kelljen senkivel találkoznia, ne kelljen senkivel beszélnie. Telt az idő, közben Manyi helyes lány lett, dús vörös haja feltűnően lángolt, az arcán a szeplők szemtelen kis pöttyökké szelídültek, kicsiny, filigrán termete miatt egy kedves kis erdei tündérre emlékeztetett. Minden nap segített Mamónak a takarításban, hisz iskolába nem járt, nem is számított rá, hogy valaha is kiszabadul ebből a házból, és a házmesterlakásból.

Manyi már megünnepelte a tizenhatodik születésnapját is, amikor megtörtént vele a csoda. Egyik nap éppen azt a szintet takarította, ahol Búzásék is laktak, és szokása szerint jól belemerült a folyosó sikálásába. A haját egy zöld szalaggal kötötte hátra. A késői, legyengült nap besütött, éppen oda, ahol ő térdelt, melegítette kicsit az arcát, lehunyta a szemét, és dudorászva emelte a fejét a fény felé.



- Mondták már, hogy szép a hangod?



Manyi riadtan hunyorgott, a tenyerével árnyékot vetett a szemeinek, hogy lássa, ki szólt hozzá. Sanyi állt mellette, és mosolyogva nézett le rá. Nagyon csinos fiú volt. Magas, fekete hajú, kék szemű, jóképű gyerek, akár az apja, csak fiatalabb kiadásban.



- Még nem. – nyögte ki Manyi a rövid választ, aztán zavartan súrolta tovább a követ.



- Pedig tényleg szép, lehet, hogy meg kéne mutatnod valamilyen énekes szakértőnek. – mondta a fiú kedvesen.



- Kinek? Énekes szakértőnek? A micsoda? – kérdezte elképedve Manyi, még a zavaráról is megfeledkezve, újra felfüggesztve a padlómosást.



- Hát olyan ember, aki énekeseket tanít. Vagy valami ilyesmi... – magyarázta Sanyi, de már az ő hangja is bizonytalanabbul csengett. Nem értett ő a zenéhez, a hangokhoz, de annyira megfogta a Manyi dúdolása, hogy úgy érezte, mondania kell valamit.



- Ja! – mondta Manyi, mint aki érti. – Sejtem, hogy mire gondolsz, de hát hol találok én ilyet, meg tudod, nekem nincs pénzem…



- Lehet, hogy pénz nem is kell, elég a tehetség…Na szervusz, nekem mennem kell. – mondta sietősen a fiú, és elviharzott Manyi mellett.



Manyi nézett utána, köszönni is elfelejtett, azt is csak akkor vette észre, hogy még mindig térdel, amikor belenyilallt a fájdalom a lábába a kényelmetlen testhelyzet miatt. Átbillent a fenekére, és úgy ücsörgött tovább a folyosó kövén, arcát a gang kovácsoltvas rácsához szorította, nem érezve a hideget egy pillanatra sem.

Teljes boldogságban bambult addig, amíg lentről, az udvarból Mamó nem kiáltott rá:



- Mit növeszted a valagad bazsalyogva édes lányom? Tán készen vagy a munkáddal?



- Mindjárt Mamókám! Mindjárt! – rikkantotta elevenen az álmodozásból felriasztott lány, és nagy sebbel-lobbal nekilátott újra a súrolásnak.



1956 október közepe volt, Manyi nagyon csúnyán felfázott. Az anyja melegvizes palackokkal rakta tele az ágyát, de a lány üvölteni tudott volna a derekába sugárzó éles fájdalomtól. Lázas volt. Az orvos írt valamilyen gyógyszert, de ő maga is azt mondta, hogy egyetlen módja van a gyógyulásnak, a fekvés, és a melegben tartás. Tehát Manyi feküdt, Mamó csak addig engedte meg, hogy kikeljen a dunyha alól, amíg a szüksége megkívánta. Természetesen nem mehetett ki a hidegbe, az udvarból nyíló közös vécébe, kizárólag éjjeliedénybe végezhette a dolgát, amit ő, tizenhat éves nagylányként szinte megalázónak érzett. Aztán azonnal vissza kellett bújnia fehér, keményített ágyneműs ágyába, és ott kuksolni egész álló nap. Olvasni szeretett volna, romantikus lányregényeket, de nemigen voltak könyvek a lakásban, hisz Mamó alig tudott olvasni, Manyi pedig nem tudott könyvet venni, miután semmiféle pénzzel nem rendelkezett. Ha kért könyvet, Mamó csak nagy ritkán engedélyezte a vásárlást, kidobott pénznek tekintette az irodalmat, úgy gondolta, hogy az életben semmi haszna nem vehető. Ami otthon volt, azokat Manyika már régen kiolvasta, sőt, némelyiket többször is, szinte fújta kívülről a szerelmes részeket. De a betegsége alatt nem volt kedve a régi regényeket olvasni. Inkább ábrándozott, álmodozott. Például arról, hogy mit mondhatott volna még Búzás Sanyinak, amikor a hangjáról diskuráltak. Arra gondolt, hogy legközelebb, amikor találkoznak, kedvesen mosolyogva köszönti majd, remélhetőleg Sanyi is viszonozza ezt, és szóba elegyedik vele. Például így:



- Szervusz. – mondaná Sanyi mosolyogva.



- Szervusz. – válaszolná Manyi szintén mosolyogva.



- Ma igazán remek az idő, nemdebár? – kezdené a társalgást Sanyi úriember módjára.



- Valóban! – válaszolna Manyi úri kisasszony módjára.



- Nincs kedved sétálni egyet a parkban? – kérdezné Sanyi udvariasan.



- Óh. De igen, az remek volna! – válaszolná Manyika szintén udvariasan … de itt elakadtak a gondolatai, mert fogalma sem volt, hogy egy úri kisasszony elfogadhat-e ilyen meghívást, vagy sem. A regényekben változó volt az írók megítélése, ezért nem tudott másra, mint a szívére hallgatni.



- Óh igen. Az remek volna! – válaszolná udvariasan.



- Ebéd után, esetleg? – fixálná az időpontot Sanyi!



- Rendben, ebéd után nekem is megfelel. – fixálná Manyi is az időpontot.



- Akkor szervusz! – köszönne el mosolyogva tőle Sanyi.



- Hát szervusz! – köszönne el mosolyogva Manyi is.



Manyika mosolyogva feküdt az ágyában. A képzelete szárnyalt, a parkban Sanyi megfogná a kezét, és megcsókolná… Így szenderült lázas álomba szinte minden este.



Október 23-án még mindig az ágyat nyomta, azt vette észre, hogy Mamó idegesen futkos, minden csengetésre, kopogtatásra összerezzen, a szemei riadtan lesik a menekülés lehetőségét. De a félelme, ijedt reakciója vaklárma volt. Nem jött érte senki, nem akarták elvinni sehová. Pedig rettegett. Az ÁVH-s kapcsolatai, egy-két feljelentése miatt várható volt, hogy egyesek megtorolják Mamón, amit elkövetett ellenük. A forradalom első napján még nem volt túlzottan megrettenve, azt gondolta, hogy úgyis hamar leverik, csak néhány diák hepciáskodik az utcán, semmi nem lesz abból. Pár nap múlva azonban már nem így gondolkodott. A rádiót hallgatta folyton, nem is takarított, nem csinált semmit, néha elment élelemért – nyilván a jó ismerősei látták el, mert mindig hozott valamit, miközben a város éhezett – de nagyon gyorsan visszaért, aztán bezárta az ajtókat, ablakokat, és nem engedett be senkit, csak miután megbizonyosodott róla, hogy nem törnek az életére. Manyit sehová nem engedte, sőt, még mindig nem kelhetett fel az ágyból. Lövéseket hallott, gépfegyverek hangját, de nem tudta, hogy ki lő kire. Nem tudta, hogy miért harcolnak az emberek, és nem tudta, hogy sok ezren meghaltak. Meg volt rémülve, félt, mert látta, hogy az ő magabiztos anyja is fél. Aztán egyszer csak vége lett a lövöldözésnek, vége szakadt az utcai harcoknak. Legközelebb november közepén mehetett ki az udvarra, addigra tökéletesen meggyógyult. Attól a naptól fogva nem látta többé a Búzás családot. Eltűntek. Az ő élete ugyanabban a mederben folyt tovább, mint addig, a különbség mégis óriási volt, hisz Sanyit hiába várta, hogy felbukkanjon, nem jött többé haza a házba. És a szülei sem. Akárkit kérdezett, senki nem tudott róluk semmit, csak azt, hogy valaki feljelentette őket az ÁVH-nál, miszerint ellenforradalmi tevékenységet folytattak. De hogy elfogták-e őket, vagy élnek-e még, sikerült-e megmenekülniük, arról senkinek nem volt tudomása.



Manyi lassan elfeledkezett már Sanyiról, csak akkor gondolt rá, amikor Judit emlegette, milyen tüzesen is csapta neki a szelet neki a „kisfiú”.

Az élet ment tovább, Manyi húsz évesen hozzáment Hoffmann Istvánhoz, aki buszvezetőként dolgozott, és lelkesen udvarolt a csinos kis vörös lánynak. Hamarosan született egy fiuk, Istvánka, és boldogan éltek a rendszerváltásig. Akkor István elveszítette a munkáját - leépítés volt a közlekedési vállalatnál - elkezdett inni, és rendszeresen verni Manyit. Manyinak gyakran megfordult a fejében, hogy ismétli magát az élet, és biztosan igazuk van azoknak, akik azt mondják, hogy egy lány mindig az apja képére választ magának férjet. Azon is gondolkodott - mint az anyja annak idején - hogy megöli, de inkább elvált tőle, és kitette a szűrét a házmesterlakásból. Istvánka harminc évesen megnősült, elköltözött otthonról, úgyhogy a lakást attól fogva újra csak ketten lakták, Manyi, és Mamó. Mamó nyolcvanöt évesen még mindig járt-kelt, néha az udvaron söprögetett, a haja hófehér lett, valaha oly élénk szemei hályogosan, kopottan, fénytelenül néztek a világra. Manyi kicsi volt, vörös és megviselt. A válása és előtte a férje agresszivitása tönkretette az idegeit. Már régóta ő volt a házfelügyelő, megörökölte a munkát az anyjától, így is tervezte.



Judit sosem ment férjhez. Nem tudott megmaradni egyetlen férfi mellett sem attól a perctől kezdve, hogy Búzás Miklós kiadta az útját. Játszott a férfiakkal, szórakozott velük, de egyikhez sem akart hozzámenni. Egyedül maradt. A testvére a forradalom után azonnal disszidált Új-Zélandra, néha kapott tőle Judit leveleket, amiben mindig megígérte, hogy a következő alkalommal már repülőjegyet küld, hogy kiutazhasson hozzá, és ott is maradjon. A repülőjegy sosem jött meg, Juditnak pedig hetven éves korától már nem működött rendesen az agya. Elborult, de senki sem tudta, hogy milyen betegség, vagy bánat következtében. Csak Manyi sejtett valamit, ő volt az egyetlen, aki törődött vele, aki próbálta rendbe tenni a környezetét, aki főzött neki. Sajnálta. Szánta, de nem szerette. Nem is kedvelte. Judit még vénségére sem vált szeretetreméltóvá, hisz nem tudta, hogy öreg, meggyőződéssel hitte, hogy remekül fest, a teste fiatal, az arca ránctalan, a férfiak bomlanak utána. Az a fránya tükör. Az a fránya elme…

















1.



A férfi némi zavarral az arcán állt a vaskapu előtt, a névkiírásokat tanulmányozva. Hoffmann, Cseres, aztán egy utazási iroda…

Nem nyomta meg egyik gombot sem, körülnézett. Már kívülről is megállapította, hogy a ház omladozik, mindkét oldalán új, fényes kőből épített, csupa üveg banképület terpeszkedett, maguk közé szorítva, összenyomva az öreg, sötétszürke bérházat. Aztán az jutott az eszébe, hogy talán e két friss torony tartja meg a vénséget, hogy el ne dőljön, össze ne essen, mintha a két karját fognák támogatva… A férfi elmosolyodott saját gondolatain, úgy nézte ezt a romos épületet, mintha élő, lélegző lény volna, mintha egy rész lenne belőle, pedig ötven éve nem látta. Kerek ötven éve. A lépcsőház hajdani márványberakása megkopott, itt-ott darabok törtek le belőle, a lépcsőről eltűnt a szőnyeg, oldalán a mindig fényesre suvickolt sárgaréz rögzítővel, mely nem engedte összegyűrődni, most csak a csupasz beton bámult vissza arra, aki rálépett.



- Milyen ócska lett, milyen szegényes… pedig mintha nagy és… elegáns épület lett volna… - gondolta, és felemelte a fejét, felnézett, kereste a gipszstukkót, és a méltóságteljes rézcsillárt a mennyezeten.



A gipszstukkó megvolt, de a lámpának hűlt helyét találta. Helyette egy egyszerű gömb ült a stukkódísz közepén, szánalmasan ízléstelen látványt nyújtva. A férfi a liftet vette szemügyre: elvitték a régi, kovácsoltvas rácsot, mely ajtóként szolgált rajta, és egy szürkére festett vasajtót szereltek fel a helyére, az egészet felújították, modernizálták, mely lehetséges, hogy nagyobb biztonságot nyújtott, de elkeserítően mutatott.

Felment az első emeletre, ahol ötven éve lakott, és elsétált az ajtóig, amelyre most „Juhász” volt kiírva egy műanyag táblácskára, és már az ajtó sem az ő ajtójuk volt. Kazettás, tejüveges divatos nyílászáró választotta el a lakást a külvilágtól. Nem akart bemenni. Eszébe sem jutott bekopogni, megnézni, hogy kik lakják egykori lakásukat, csak oda akart állni egy pillanatra az ajtó elé, felidézni a múltat, érezni az ötven évvel ezelőtti illatokat, hallani újra a hangokat… de semmit nem érzett, nem is hallott.



- Ej, de régen is volt… - biccentett a fejével, és megfordult az udvar felé, hogy lenézzen a jól ismert padra. A pad. Nem volt ott. A férfi forgatta a fejét, még ki is hajolt a rácson, hátha máshová tették, de nem. Nem volt meg. Aztán hirtelen meglátta a nőt. Az is észrevette őt, és rábámult:



- Segíthetek? – hangja élesen, elutasítóan csengett, a férfi érezte, hogy nem szívesen látják itt az idegeneket.



- Yes, please, I’m looking for…Óh. Bocsánat. – mosolygott zavartan, és magyar nyelvre váltott, amikor észrevette a nő összeránduló szemöldökét. – A gondnokot keresem. – mondta, bár sejtette, hogy éppen vele beszél. Az asszony seprűt tartott a kezében, kicsi volt, megviselt, a haja vörösen virított, melybe ősz szálak vegyültek.



Meglehetősen ápolatlannak látszott, az öltözéke kifejezetten előnytelen volt: feszes, lila színű pamutnadrágja, mint második bőr feszült telt combjain és méretes fenekén. Lila és zöld csíkos pamutpulóvere remekül illett ugyan színben a fent említett macskanadrághoz, azonban a nő alkatához a legkevésbé sem passzolt. A haja szanaszét állt, mint aki nem fésülködött egy-két napja, és a lábán viselt papucs is inkább tűnt koszlottnak, mint kifakultnak, vagy kopottnak.



- Az én vagyok. Mi tetszik az úrnak? – kérdezte, és intett a férfinak, hogy baktasson le a lépcsőn a vaskapuig.



A férfi udvariasan elmosolyodott, és lesétált a lépcsőn. Addigra a nő félig kinyitotta a vaskaput, és ott várta. Nem tárta ki az ajtót, éppen csak annyira nyitotta ki, hogy beszélni tudjanak, de az idegen ne férkőzhessen be az udvarra.



- A nevem Alex Buzas. – mutatkozott be a férfi. – Itt laktam, az első emeleten tizenhat éves koromig.



- Buzas… Búzás? – csillant fel a nő szeme, melyet ragyogva emelt a magas, jóképű idegenre. Búzás?

- Igen. Búzás Sanyi vagyok… talán…csak nem…Manyika? – döbbent meg a férfi, de egy pillanat alatt öröm költözött a tekintetébe. – Maga az? Manyika?



Manyi azonnal sarkig tárta a nehéz ajtót:



- Jöjjön, jöjjön! Jaj Istenem! Hát ezt sem hittem volna, nahát…! Jöjjön, jöjjön! Mamó! Mamó bújjon elő! Nem fogja elhinni, hogy ki van itt! – kiabálta a nő teljes zavarodottságban, futkosott az udvarban, és tiszta erőből sipákolt.



A férfi nyugodtan állt mögötte, némileg ő is zavarban volt a nagy felhajtás miatt, de ez rajta nem látszott. Megigazította világosszürke selyem nyakkendőjét, és várt. Várta, hogy az asszony abbahagyja az őrült rikácsolást, és rohangálást.



- Jaj! Nem számítottam ám vendégre! Most mit tegyek? Hát még csak meg sem tudom kínálni semmivel! Talán… ha készítek egy kis teát, azt talán… Mamó! Hol a francban van már? Jöjjön már elő, hát vendégünk van! – bömbölt tovább Manyi, hol Alex, hol a lakásajtajuk felé fordulva. A férfi látta, hogy Manyi nincs teljesen beszámítható állapotban, ami meglehetősen meglepte.



- Ilyen futkosást rendezni miatta! Mintha az angol királynő toppant volna be, úgy viselkedik ez a Manyi. – gondolta, de valahogy nem is bánta az egészet. Örült, hogy ennyire jóindulatúan fogadták, és örült, hogy épp Manyi az, akivel összefutott. Remélte, hogy él még valaki a házban a régiek közül, amikor elindult otthonról. – Otthon és itthon. Melyik, melyik? Vajon az otthonom még nekem ez az ország, ez a város, ez a ház? Vajon akarom én ezt, most, hogy láttam?



Itt tartott a gondolataiban, amikor előcsoszogott a lakásból egy öregasszony. Nagyon öreg volt, nyolcvanöt éves lehetett, de száznak látszott, a haja teljesen hófehérre változott az elmúl ötven évben, a háta meggörbült, az arcát ráncok sűrű szövevénye hálózta. A botjára támaszkodott, öreg, agyondolgozott kezei erősen szorították a görbe végét, mintha attól kellene tartania, hogy valaki elveszi tőle, és ő támasz nélkül marad. Szeme lassan, a rosszul látók alaposságával méregette a jövevényt, nem mosolygott. Komor arccal bámulta a férfit:



- Emlékszem. Az elsőn laktak. Az anyja rendes asszony volt. – mondta Mamó rekedt, fáradt hangján.



- Igen. Ott laktunk Mamó! Örülök, hogy emlékszik. – mondta a férfi.



- Emlékszem. A fejem még jó, ha a lábam cserbenhagyott is. – azzal az öregasszony lehuppant a lakás ajtaja mellett álló padra.



- Nahát! A pad! Azt hittem, hogy már kidobták! – élénkült fel Alex.



Manyi ekkor fedezte fel a beszédében az enyhe akcentust. Sejtette az első mondatokból, hogy nem Magyarországon lakik a férfi, de csak most tudatosult benne a dolog.



- Maga nem itt él, ugye? És a szülei, élnek-e? Mi azt hittük, hogy mind meghaltak, vagy börtönben ülnek… már elnézést, de abban az időben, ugye…



- Meghaltak. – mondta, de amikor látta a rettenetet a Manyi arcán, gyorsan folytatta. – Öt éve temettem el apámat, alig egy évvel élte túl anyámat. Anyámnak májrákja volt, apám pedig agyvérzésben halt meg. De hát nagyon öregek voltak, úgyhogy… Amerikában éltünk… illetőleg én most is ott élek.



- Most jött haza csak? Most először? ’56 óta? – kérdezte a kissé megnyugodott Manyi.



- Most. Eljött az idő, hogy néhány dolognak utánanézzek…



- No! Üljön már le egy percre, el ne vigye az álmunkat! Megyek, megcsinálom azt a teát, aztán meséljen! – tüsténkedett a nő, de a férfi nemet intett.



- Sajnos most nem tehetem, csak beugrottam a házba, meg akartam nézni, hogy áll-e még. – rápillantott elegáns aranyórájára. – Fél óra múlva már egy tárgyaláson kell lennem, úgyhogy most nem alkalmas semmiképpen…



- Akkor jöjjön vissza utána! Főzök ebédet is, vagy vacsorát, ahogy jobban tetszik… - pattogott Manyi.



A férfi látta az igyekezetet, meghatotta ez az erőlködés, amiről nem tudta igazán eldönteni, hogy minek tulajdonítsa, de azért jól esett neki.



- Nos…holnap visszajövök. Egyébként is szívesen hallanám, hogy mi történt itt, amióta elmentünk, és igazság szerint a lakások is érdekelnek, persze, ha van eladó…



- Van, van! Kettő is! Egész pofásak… Akkor holnap ebédre várhatom? – kérdezte várakozón a nő.



- Rendben. Egy órára itt leszek. Nagyon köszönöm a meghívást, igazán kedves Manyika! Akkor viszlát holnap! – köszönt el a férfi és kisétált az udvarból.



Kint, az utcán forrón sütött a nyári nap, szinte olvadt az aszfalt. Megborzongott. A benti hűvös után hirtelen megcsapta a meleg levegő, szinte letaglózta a hőmérsékletkülönbség. Levette drága öltönye zakóját és akkurátusan a karjára terítette. Elballagott hatalmas bérelt autójáig, kinyitotta az ajtaját, és beindította a motort. Nem ült még be, bekapcsolta a klímaberendezést, had hűljön a jármű. Vigyáznia kellett magára. Az orvos azt mondta, hogy nincs több esélye. Több infarktust nem visel el a szervezete, a következő halálos lesz…

Pedig még rengeteg dolga van…



















2.



Alex a Kempinsky Hotelben szállt meg, a szobáját még Amerikából lefoglaltatta a titkárnőjével. Azok az ismerősei, akik már jártak itthon dicsérték, azt mondták, hogy világszínvonalú az ellátás, még az ő kényes ízlését is kielégíti. A recepción kiválóan beszéltek az alkalmazottak angolul, még a boy is társalgási szinten kommunikált legalább két nyelven. Az épület pazar volt, a szobája kiváló, gyönyörű kilátással a budai hegyekre. Elégedett volt. Olyannak találta a szállodát, amilyennek leírták.

Felment a szobájába, lezuhanyozott, belebújt a szálloda frottír köntösébe, és hanyattfeküdt a széles franciaágyon. Nagyon fáradt volt. Az utóbbi időben szinte mindig fáradt volt, de még nem akart elaludni. Megkordult a gyomra, jelezve, hogy egész nap semmit sem evett. Felöltözött, és lement a hotel éttermébe vacsorázni. Miután elköltötte könnyű vacsoráját, éppen indult volna vissza a szobájába, hogy kipihenje a nap fáradalmait, amikor meghallott egy gyönyörű női hangot. A dal, amit énekelt egy régi, huszas évekbeli amerikai sláger volt, gyakran játszották jazz klubokban New Yorkban is. Szerette ezt a számot, s a hang, az a mélytónusú, buján rekedtes hang úgy vonzotta, mint a mágnes. Áthaladt a hallon, ahol a társalgó részben puha, világos bézs színű fotelok, kanapék terpeszkedtek, kellemes beszélgető helyet biztosítva a vendégek számára. Elballagott a kávézó mellett, ahol már csak egy-két ember ücsörgött az italát kortyolgatva – inkább délután volt forgalma a helynek – és elérkezett ahhoz a teremhez, amely a hang forrása volt. A bár. A falakat vörös bársony drapéria fedte, a padlószőnyeg is hasonló anyagból készült, a bútorokat ízlésesen válogatták össze. Volt egyszemélyes asztal, kétszemélyes a pároknak, vagy bizalmasan társalgóknak, és társaságok is találtak helyet maguknak a nagyobb bokszokban. Alex megállat az ajtóban, és előre bámult. Szemben vele, a kicsiny színpadon egy nő állt, magas volt és karcsú, a haja platinaszőke. Földig érő vörös bársonyruhát viselt, a száját is erre a színre színezte. Lehunyt szemmel énekelt, hangja fülledt erotikát sugallt annak, aki hallgatta. Alex beljebb ment, leült az egyik egyszemélyes asztalhoz, a fejét a kezére támasztotta, és megbűvölten nézte a nőt.



- Mintha Juditot látnám… - gondolta, aztán elhessegette a képzelgését. – Már vagy hetvenöt éves is lehet. Ez a nő alig több harmincnál…

Körülpillantott. Egyedül volt a bárban, ő volt az egyetlen vendég. A pincér, mintha a semmiből került volna elő, egyszer csak ott állt mellette, és angolul érdeklődött arról, hogy mit hozhat inni.

Alex kért egy whiskey-t jéggel, aztán tovább bámulta a nőt. A szám végén a nő kinyitotta a szemét, szinte szürreális volt, ahogy a hatalmas szemek egyenesen a férfira meredtek. Nézték egymást, bár a nő csak egy foltot látott az egyik asztalnál, a fény elvakította. Újabb dalba kezdett, de ezt már az ismeretlen, egyetlen vendégnek énekelte, őt nézte. Alex kezdte magát kellemetlenül érezni, mintha a búgó, erotikus hang tulajdonosa szuggerálná, mintha akarna tőle valami. Felhajtotta az italát, pénzt dobott az asztalra, és sietősen kiment a bárból. Elgondolkodva ért a szobájába, nem ment ki a fejéből a nő, aki annyira hasonlít arra a képre, amelyet Juditról őrzött a szívében. Még sokáig forgolódott, mire sikerült elaludnia.



Másnap reggel arra ébredt, hogy az ablakon besüt a reggeli napfény, arany csíkjai megfestik a paplant, amit éjjel lerúgott magáról.

Nem volt kedve felkelni. Rosszul aludt, álmos volt még. A napfény ébresztette, nem a szervezete jelzett, hogy elég volt az alvásból. Feküdt az ágyon, és az előző napi eseményeket taglalta. Nagyon örült, hogy megtalálta Manyit, és annak is, hogy Mamó él, ugyanakkor megdöbbent, amikor kiderült, hogy az a slampos, ízléstelen, rikácsoló takarítónő ugyanaz a Manyi, aki ’56-ban a folyosót sikálva dúdolt angyali hangon, és akinek olyan fényesen ragyogtak vörös fürtjei. Akkor, azon a napon megtetszett neki a lány, na nem annyira, hogy bármit is gondoljon a kettejük kapcsolatáról, csak egy hirtelen, egyszerű pillanat volt, egy szép, angyalhangú, napfényes, mosolygós pillanat. Mégis. Ez a pillanat megragadt a fejében, pedig oly sok mindent elfelejtett az idők során. Talán azért maradt meg, mert ez volt az utolsó kellemes emléke a házról, az utolsó nyugodt hazaérkezése, az utolsó kedves pillanata itthon.



- Itthon. Már megint ez a szó. Nem szabadulok, úgy látszik. – gondolta.



Összeszedte magát, felöltözött szokásos eleganciájával, és a szállodából elballagott lassan, komótosan a Duna partig. Ott leült egy padra és a vizet csodálta, mely hatalmasan, és barnán hömpölygött. Ez már gyerekkorában is rejtély volt a számára. Vajon miért hívják kék Dunának a Dunát? Hisz sosem volt kék, mindig barna volt, tavasszal törmelékes, tele úszó fadarabokkal, amit a rohanó ár felkapott, nyáron egyszerűen barna, seszínű.



- Azért csodálatos. – gondolta. – Nem számít, hogy nem kék, egyik nagy folyó sem kék.



Nézte a hajókat, az egyiknél már gyülekeztek a turisták, úgy tűnt, hogy hajókirándulásnak lesznek a részesei. Alex gondolt egyet, és csatlakozott. Vett jegyet, és felszállt a kis sétahajóra, felment a nyitott fedélzetre, és ott leült az egyik fehér padra, melyek a korlátnál sorakoztak. A szellő kellemesen simogatta az arcát, a reggeli óra ellenére érezte a nap melegét. Úgy vélte, hogy ettől jobb helyet nem is találhatott volna arra, hogy rendezze a gondolatait. Amikor New Yorkban felszállt a repülőre, teljes biztonsággal tudta, hogy haza kell jönnie. Meg akarta találni a régi helyeket, ahol boldog volt, meg akarta találni a régi embereket, akikkel kapcsolata volt, és meg akarta tudni, hogy ki miatt kellett kiszökniük az országból. Nem a bosszú vezérelte, hanem a kíváncsiság. Tudni akarta, hogy miért jelentették fel őket az ÁVH-nál, és főképpen azt, hogy ki tette. Természetesen Mamóra tippelt, mindenki tudta a házban, hogy milyen kapcsolatban állt a hivatal néhány munkatársával. Úgy gondolta, hogy ha hazajön, és kiderül az igazság, akkor felelősségre vonja azt, aki évekre megkeserítette az életüket. De most, amikor látta a kismadár öregasszonyt a botjával, a szétesett Manyival, inkább szánta, hisz ha ő volt, akkor gazdaggá tette őket azzal, hogy menekülésre kényszerültek. Ő pedig itt maradt, nyomorult kis életét éli, ugyanazok között a körülmények között, mint ötven éve, azzal a különbséggel, hogy már semmit nem vár az élettől, csak a halált. Hogyan vonjon felelősségre egy ilyen öreget, aki talán hitte is akkor, hogy jót cselekszik, hisz az elvei, a meggyőződése vezette odáig, hogy azt tegye, amit tett. Ha ő tette. Persze az is lehet, hogy juttatásért cserébe besúgott embereket, de ezt már nem fogja megtudni.

Meg kellett találnia Juditot is, ha él.



- Talán a Cseres név a csengők mellett ő lesz, és nem a bátyja. – gondolta.



Át kell adnia neki egy levelet, amit az apja írt, a halála előtt. Alex nem értette, hogy miért írt az apja levelet Juditnak, de megígérte, hogy eljuttatja hozzá. Talán Judit megmagyarázza majd neki, hogy miért gondolt rá az apja ötven év távlatából is annyira, hogy levelet küldjön neki. Az is biztos volt, hogy levelet már jóval a rosszulléte előtt megírta, mert az agyvérzése hirtelen jött, és bénulással járt, akkor

már a kezét sem bírta felemelni, beszélni is alig tudott. Az apjától már azt sem tudhatta meg, hogy miért kell személyesen átadnia a levelet, bár valószínűleg azért, hogy valóban ő kapja meg, hisz ennyi év elteltével már ki tudja, hogy kit, hová sodort az élet.

Mielőtt eljött otthonról arra gondolt, hogy vesz egy lakást a házban, szépen felújíttatja, aztán gyakran ellátogat újra Magyarországon.



- Szép ez a város. Szebb, mint amire emlékeztem. – gondolta, miközben a hajó a Parlament előtt elhaladva a Margit sziget felé vette az irányt. - Tényleg gyönyörű! – állapította meg magában elégedetten.













































3.



Délben elindult, hogy eleget tegyen Manyi meghívásának. Pontosan érkezett, ez nála szabály volt, soha, sehonnan nem késett el, a világon a legnagyobb udvariatlanságnak tartotta megváratni valakit. Becsengetett, s az oldalsó üvegen keresztül látta, hogy egy alacsony, gömbölyded forma suhan az ajtóhoz, és már tárja is szélesre. Manyi boldog mosollyal az arcán állt az udvarban, Alex észrevette az arckifejezésén, hogy valamiféle dicséretet, elismerést vár, hisz kiöltözött a jeles vendég tiszteletére. Valóban. Alexnek feltűnt a változás Manyi külsejében, és ezt nyugtázta is magában, majd a várakozást látva így szólt:



- Manyika! Hogy maga milyen… csinos ma! – préselte ki magából a bókot, bár sem a nő bordó kiskosztümje, sem pedig pirosas színre festett kontya nem nyerte el a tetszését. Még a slampos, de legalább természetes Manyi is közelebb állt a szívéhez, mint a mai kisuvickolt, túlmázolt asszonyság.



- Ó! Alex! Vagy… szólítsam Sándornak…?



- Ahogy tetszik Manyika, hallgatok mindkettőre…



- Hát Sándor, ön olyan kedves. Fáradjon be, megterítettem itt az udvaron, úgysem jár erre senki, és itt legalább a zöldben ehetünk. Foglaljon helyet… - invitálta a nő Alexet, aki riadtan bámulta az ebéd színhelyét.



Manyi kivitte az ebédlőasztalt az udvarra, leterítette egyetlen hófehér damasztabroszával, és azon tálalt nem törődve azzal, hogy a többi lakó, akik a körfolyosón jutnak a lakásukig, egyszerűen belenéznek evés közben a szájukba. Ő már régen kisajátította az udvart, nem volt kétséges, hogy itt joga bármihez kizárólag neki volt. Az asztalon már gőzölgött a húsleves, az illata fenséges volt, Alexnek megmozdult a gyomra, ahogy megérezte. Az édesanyja főztje jutott az eszébe. Letelepedett az egyik székre.



- Jaj ne, ne oda üljön! – ugrott Manyi. – Az az én helyem, hogy közel legyek a konyhához! Az a maga helye, ott ni, szemben velem!



- Mamó nem eszik velünk? – nézett körül Alex az öregasszonyt keresve.



- Nincs ma valami jól. – mondta a nő, de érezni lehetett a hangján, hogy nem mond igazat. Alex ekkor vette csak észre, hogy Manyi nem régen látott szomszédként, nem gyerekkori játszópajtásként, hanem férfiként tekint rá, és nem a vendégnek, hanem a férfinak szól az öltözéke, a fodrászolt haja, a sminkje.



- Jaj Istenem! – nyögött fel magában Alex. – Már csak ez hiányzik nekem!



Manyi tüsténkedve szedett a tányérjába, közben beszélt, beszélt. Elmondta, hogy hányszor eszébe jutott neki Sándor, és persze az egész családja, hogy mi történhetett velük, aztán az is, hogy ki jelenthette fel őket.



- Épp ezt szeretném tudni én is. – mondta Alex. – Hogy ki, és miért? Nem tud valamit, Manyika?



Manyi elgondolkodott, még a kanál is megállt a kezében, aztán rázni kezdte a fejét.



- Nem tudom. Igazság szerint semmit sem tudok, mert egész végig beteg voltam. Mamó nem engedett kiszállni az ágyból. Hallottam a fegyverropogást, meg néha kiabálásokat, aztán, hogy itt-ott verték az ajtót, de semmi egyebet. Mamó azt mondta, hogy hamar vége lett az ellenforradalomnak… bocsánat, minket annak idején így tanítottak, aztán megragadt, már tudom, hogy nem ellenforradalom volt az…



- Megértem, hogy így rögzült. De mondja csak, semmit nem beszélt az édesanyja rólunk, miután eltűntünk? – nézett Alex mélyen a Manyi szemébe a húsleves fölött.



- Mire gondol? – Itt a nő rövid szünetet tartott, aztán hirtelen felkapta a fejét. – Csak nem hiszi, hogy Mamó jelentette fel magukat? – kérdezte élesen. Élesebben, mint szerette volna, hisz nem akart rossz benyomást kelteni.



- Nem… vagyis hát, ugye tudjuk mind, hogy Mamónak igencsak jók voltak a kapcsolatai…



- Nahát Sándor! Igazán nem hittem volna, hogy ilyesmi jut az eszébe. A maga apjának biztos, hogy voltak ellenségei, Mamó nem tartozott közéjük. Nahát…



- Bocsásson meg, nem akartam megbántani…



Ekkor kicsoszogott Mamó a lakásból, és egyenesen Alex szemébe nézett. Úgy tűnt, hogy Mamó minden szót hallott, ott állhatott az ajtó mögött. Összeszűkült szemmel szólt a férfihoz, göbe, izületes ujjával bökve felé:



- Szóval azt akarod tudni, hogy ki jelentett fel benneteket? Minek az neked? Mit akarsz attól, aki feljelentett? – kérdezte Mamó letegezve Alexet, aki ezért egy cseppet sem haragudott, valamiért természetesnek érezte az öregasszony szájából.



- Csak tudni akarom, hogy ki volt, és miért tette. – válaszolta nyugodtan.



- Nem én voltam. Megmondanám. Mit is tudnál te velem csinálni, ami nekem fájhat? De nem én voltam, mint mondtam, helyes nő volt az anyád. Az apád nem annyira, de az anyád az volt. – mondta Mamó, aztán nem várva válaszra visszacsoszogott a lakásba.



Alex a tányérjába meredt.



- Akkor ki volt? Kinek állhattak az útjában? És főleg ki tudott arról, hogy az apja nem olyan jó káder, mint mutatja magát? – tette fel magában a kérdéseket.



Rápillantott Manyira, aki őt nézte.



- Elnézést Manyika, de nem volt más tippem. Ugye nem haragszik?



- Nem. Tényleg gondolhatta, hogy Mamó… De ő csak azokat jelentette fel, akik megérdemelték. Ő ezt mondta. És azt is, hogy sosem bánta meg egyik tettét sem, mert tudja, hogy jól döntött. – Manyi megbocsátó hangon válaszolt.



- Elhiszem. Csak most már azt nem tudom, hogy hol keressem azt az embert, aki ártani akart nekünk. Na… majd csak kitalálok valamit. Viszont van itt más is. Mondja csak! Tud valamit Juditról? – és fejével a szomszéd ajtaja felé bökött.



Manyi megdermedt. Már megint Judit. Ez a kérdés a szívébe markolt. Hát ennyi év után is Judittal akar találkozni? Talán amikor tegnap délután itt járt, akkor is őt kereste?



- Itt lakik még a szomszédban, most nincs itthon, orvoshoz ment. – vágta rá túl gyorsan, ezzel leplezve bosszúságát és zavarát.



- Tehát él még. És… hogy van?



- Hát…kicsit furcsa, mint akinek nincsenek otthon, tudja… - és a kezével a fejére mutatott jelezve, hogy Judit nem teljesen normális.



- Valóban? De egyébként jól van? Nem beteg?



- Nem, nem beteg, csak mondom… - újra mutatta a jelet. – Nem „százas égő”, hogy így pestiesen mondjam. – mosolygott saját humorán Manyi.



Közben végeztek a levessel, Manyi befutott a konyhába, hogy a főételt szervírozhassa, addig Alex hátradőlt a székben. Szinte már a levessel jóllakott, de nem akarta megsérteni a vendéglátóját azzal, hogy nem kéri a főételt. Otthon megszokta, hogy könnyű ételeket eszik, amióta pedig a szíve rendetlenkedett, nem is engedhette meg magának, hogy zsíros, vagy koleszterin-dús fogásokat egyen. De azért nagyon hiányzott neki a jó magyaros házi koszt, most is, ahogy megérezte a rántott csirke illatát, szinte azonnal összefutott a nyál a szájában.



- Micsoda illat! – gondolta. – Hiába no, legjobb a rántott csirke, a lazac, meg a kaviár is elbújhat mögötte.



Elmosolyodott, arra gondolt, hogy hányan cserélnének vele, ő pedig hány egyszerű, akár szegény emberrel cserélne, akinek egészséges a szíve.



***



Felnézett az első emeletre, és maga előtt látta tizenhat éves önmagát, amint éjszaka, az anyjára várva sürgeti őket az apja, hogy igyekezzenek, mert itt az autó, ami elviszi őket a határig. Sietni kellett, mert bármelyik pillanatban rájuk törhettek az ávósok, akkor pedig nem úszták volna meg börtön nélkül, még az is lehet, hogy halálbüntetést kaptak volna. Az apja egészen biztosan. Nézte az anyját, aki őrülten rohangált a lakásban, összegyűjtve az apróbb értékeket, pénzt, ékszereket, mindezt egy utazótáskába dobálva rendszertelenül, aztán annak a tetejére a nercbundáját… Aztán csendben, nehogy a ház lakói felébredjenek bezárták a lakást, és lesiettek a lépcsőn, ki a kapun, bevágták magukat az ott várakozó nagy, fekete autóba. Látta, hogy az apja pénzt adott a sofőrnek, aki elindította a kocsit…



***



Itt tartott a gondolataiban, amikor meghallotta, hogy csörren a vasajtóban egy kulcs, valaki bejött az udvarra. Alex hátrafordult. Egy idős nő állt az ajtóban, hatalmasra tupírozott, mosatlan, kócos fehér haja az égnek meredt, ajkán jóval túlhúzva vörös rúzs kenődött, vizenyős kék szemei semmitmondóan lestek rá. Ráncos arca beesett, a ruházata gondozatlan, valaha jobb időket látott, most már molyrágta selyemkosztüm volt. Alex nem tudta levenni róla a szemét. Ekkor jött vissza Manyi a főétellel. Megállt az ajtóban, és ráförmedt a nőre:



- Mit állsz itt Judit? Köszönj Sanyinak! Tán emlékszel még rá! Na!









4.



Judit úgy állt az ajtóban, mintha sóbálvánnyá változott volna. Alex nem akart hinni a szemének. Döbbenten vette tudomásul, hogy az ő első szerelme, a gyönyörű testű, és gyönyörű hangú Judit csúnya, formátlan, bohócarcra festett, gondozatlan nőszemély lett, miközben ő egy csinos, kedves arcú idős hölgyet várt. És mennyire várta, hogy újra lássa, mennyire remélte, hogy felismerheti benne a régi Juditot, felidézheti a régi szép emlékeket. De nem. Egy tönkrement, őrült külsejű boszorkány állt előtte, és bambán bámulta üveges szemeivel. Alex segélykérően fordult Manyi felé, akin abban a pillanatban észrevette a rosszindulat és a káröröm nehezen elrejthető jeleit.



- Na mi van? Judit! Nem ismered meg a régi barátodat? – kérdezte Manyi gúnyosan, minden addig elszenvedett szúrást és megaláztatást visszaadva ezzel Juditnak. Jól esett neki Alex visszariadó tekintete, ijedt mozdulata, zavara.



- Nem ismerek semmiféle Sanyit. Azonnal hagyjatok békén! – kiáltotta reszelős hangon a nő, közben felcsapta a karját a levegőbe, így a kezében tartott ócska, kopott reklámszatyor tartalma a földre zuhant. – Nem ismerem ezt az embert! – kiabálta eszelősen, közben szedegette a széthullott holmiját. Egy darab rézcsövet, összegyűrt csomagolópapírt, leégett gyertyát, egy megnyomott papírdobozkát, szalagot…



- Nem mondj ilyet Juditka! Hisz igazán jó barátok voltatok, mindig vele dicsekszel, hogy mennyire odavolt érted, hogy a bolondod volt! Mindig a padon ültetek, nem emlékszel? Aztán meg később…



- Hagyd abba! Hagyd abba te gonosz! Nem akarom hallani! – vágott közbe Judit, felkapta a szatyrát, és összevont szemöldökkel rohant át az udvaron a biztonságot adó lakásába.



Manyi nevetett. Jól érezte magát. Olyan sok kegyetlen szó hagyta már el a Judit ajkát, hogy most úgy érezte, megérdemelte a megaláztatást. Egyszer az életben vissza tudott döfni, és ez olyan roppant elégedettséggel töltötte el, hogy teljesen megfeledkezett a vendégéről. Még mindig a rántott csirkés tállal a kezében állt az ajtóban, és csúfondáros mosollyal nézett az önbecsülésében megtépázott öregasszony után.

Alex zavartan és ijedten figyelte a jelenetet, nem akarta elhinni, hogy ennek a színjátéknak ő részese lehet, de az lett, miatta döfte azt az éles tőrt egyik asszony a másik szívébe, csak azt nem tudta, hogy miért. Már semmit sem értett. Eleinte még világosnak tűnt a számára, hogy Manyi női praktikákat vet be annak érdekében, hogy ő, mint férfi felfigyeljen a bájaira. Ez nem sikerült túl jól neki, ettől függetlenül érthető volt a törekvése. De hogy miért bántotta szegény Juditot? Azt nem tudta.



- Talán Manyi még mindig az ötven évvel ezelőtt történtekre féltékeny? Nonszensz. Lehetetlen. Senki nem hordoz egy életen át kamaszsebeket! És hát ő igazán nem bátorította a lányt, olyan egyértelmű volt, hogy Juditba szerelmes, halálosan szerelmes…



***



Ó mennyire szerette, minden gyermekből férfivá érő szenvedélyét erre a nőre zúdította, ő volt titkos, éjjeli képzelgéseinek a tárgya, gondolatainak királynője, maga a világmindenség. Aztán elküldte őt Judit. Azt mondta, hogy keressen magához való lányt, valami csitrit, akit érdekelhet ifjonti ömlengése, neki nem kell, neki férfira van szüksége, nem egy lángoló kamaszra. Meg akart halni. Még akkor sem akart a szüleivel menni, amikor menekülni kényszerültek. Ott akart maradni a lakásban, vagy visszarohanni az utcára, hogy lőjék csak agyon, neki már mindegy, hisz az élete fabatkát sem ér többé… Sosem fogja elfelejteni azt a napot, amikor a tiltás ellenére huszonnegyedikén kiment a házból, a harcok nagyban folytak, közel volt a Rádió is, ő meg csak ment, ment arra, ahonnan a leghangosabban hallotta a zajt, hátha végre lelövi valaki, hátha egy kóbor golyó eltalálja legalább… de épp szembejött az apja, boldogan nevető arccal, összekapaszkodva néhány férfival. Amikor meglátta a fiát megtorpant.



- Te mit keresel errefelé kisfiam? – kérdezte, s a hangsúlyából érezhető volt az indulat. – Nem azt mondtam neked, hogy otthon maradsz, és vigyázol anyádra?



- Én is harcolni akarok! Én miért nem mehetek? Miért nem vehetek rész a történelemben? Hisz azt mondta édesapám, hogy történelmet csinálunk! – dacoskodott ő, és villámló szemmel nézett vissza haragos apjára.



- Igen. Mi. Felnőttek. Te azzal segítesz, ha nem vagy útban, és vigyázol anyádra! – dörögte az apja. – Mars haza, különben nem állok jót magamért!



Megfogta a grabancát, és becipelte a házba a fiút, akinek szégyenében úgy potyogtak a könnyei, mint egy kisgyereknek…



***



- Látja? Mondtam, hogy bolond! – szólalt meg Manyi, és nyugodt mozdulattal lerakta az asztalra a rántott csirkét.



Alex döbbenetéből felocsúdva ránézett Manyira.



- Nos… - köszörülte meg a torkát zavarában – Ez …



- Ne is mondjon semmit! Inkább együnk, mielőtt kihűl ez a jó kis csirke! – bazsalyogta Manyi, és letelepedett az asztalhoz. – Mellét, vagy combját? – kérdezte csintalankodó hunyorítással, amitől Alex még kínosabban érezte magát, habár addig is meglehetősen kellemetlennek találta a szituációt.



- Combot kérek, ha lehet… - nyögte ki, aztán arra gondolt, hogy vén róka létére még mindig zavarba hozzák a magabiztosan erőszakos nők. – Ez a jelenet… nos … nem igazán értem, hogy mi zajlott itt most…



- Áh! Semmi. Judit azt képzeli, hogy még mindig az a szőke baba, aki volt, és akiért maga annyira lapátolt… Jaj, bocsánat, nem akartam személyeskedni… - pirult bele Manyi, amikor rájött, hogy csúnyán melléfogott. Alex arca egy pillanat alatt elborult, és eltűnt róla az udvariasság.



- Beszélnem kell vele mindenképpen. Nagyon fontos, hogy tudjak vele nyugodt körülmények között váltani pár szót. – mondta Alex határozottan.



- Ma már nem hiszem, hogy olyan állapotban lesz, tudja… a meglepetés…talán holnap… – csillant fel Manyi, mert sanszot látott rá, hogy másnap is találkozzon a férfival.



- Jó. Akkor holnap visszajövök.



- Meghívhatom újra ebédre? – buzgólkodott a nő.



- Köszönöm, de egy ügyfelemmel ebédelek, sajnos nem tudom elfogadni a meghívását. – a férfi hangja akarata ellenére kimért volt.



Nem akarta bántani Manyit, de nem tudott uralkodni ambivalens érzésein. Gonosznak találta a nő támadását a nyomorultul meglepett és sarokba szorított Judit ellen.

Csendben ettek, csak az evőeszközök csörögtek, amikor hozzáverődtek a tányérokhoz. A hangulat elromlott, már Manyi sem sziporkázott boldogan Alex körül.

Megitták a kávét, Alex még néhány percig maradt, a tisztesség kedvéért, aztán megköszönte a vendéglátást, és egy újabb tárgyalásra hivatkozva gyorsan elbúcsúzott. Manyi leforrázva állt az asztal mellett, nézte az ebéd romjait, és tudta, hogy ma sincs esélye a férfinál. Ötven éve sem volt, most sincs, és úgy érezte, hogy most is Judit ütötte ki a nyeregből, mert egyértelmű volt a számára, hogy a férfi kedvét az ő megjelenése szegte.













5.



Alex alig várta, hogy kiszabaduljon a fojtó légkörű udvarból. Mintha egy színdarabból menekült volna, ahol ő volt a néző, majd hirtelen, akarata ellenére főszereplővé avanzsálva kapkodta a fejét, a torkában gyűlt a rossz érzés, és minden vágya az lett, hogy véget érjen a darab, amiben nem kívánt részt venni. Meglazította a nyakkendőjét, amint az utcára ért, és odaballagott az autójához. Kinyitotta az ajtót, de amint megérezte a pokolian forró levegőt, ami feltartóztathatatlanul dőlt a kocsiból, inkább visszazárta, és elindult gyalog a Szabadság tér felé. A tér zöldje, a gyep, a fák, a padok látványa megnyugtatták zilált gondolatait. Észrevett egy kis kávézót a tér közepén, hatalmas, árnyat adó napernyőivel hívogatta. Átsétált a kockakővel kirakott ösvényen, és nagyon sóhajtva letelepedett az egyik asztalhoz, éppen úgy, hogy a Televízió gyönyörű, elegáns épületét szemlélhesse. Szimpatikus fiatal lány ugrott azonnal, hogy kiszolgálja, ő pedig egy jéghideg ásványvizet rendelt, de valóban jéghideget, olyat, hogy lezsibbadjon a szája és a torka, miközben nyeli a fagyos folyadékot. A világoskék égboltot nem törte meg egyetlen kósza bárányfelhő sem, a levegő remegett a távolban, gyötrő meleg volt, gyötrő…



***



Gyötrő hideg volt 1956. november 12-én. Akkor menekültek át a határon. Sanyi éber volt, mint egy vadállat, amire bármelyik pillanatban lecsaphat a vadász. Nem félt. A kocsi hajnali kettőkor tette ki őket egy erdő szélén, kidobálta a csomagjaikat a sofőr, majd annyit mondott a fák felé mutatva:



- Az ott, a fákon túl már Ausztria. Menjenek, de csendben, mert a határőrök mindenütt járőröznek. – azzal megfordult, és elhajtott, magára hagyva a kis, háromtagú családot.



Az apja csak hajtogatta, hogy ne féljenek, nemsokára biztonságban lesznek, nemsokára jó barátoknál lesznek…

Bevették magukat a fák közé, csendben, lopakodva, a sűrű fekete éjszakában osonva haladtak előre lassan, nagyon lassan, hogy még a földön heverő, lehullott ágacskák reccsenése se árulja el a hollétüket.

Az anyja nagyon fázott. Hiába volt rajta télikabát, ő annyira didergett, hogy Sanyi hallotta, ahogy összekoccantak a fogai a remegéstől.



- Vedd fel a bundát! Ott van a táskában. – súgta az apja az anyjának, miközben átkarolta a vállát, hogy segítse a gyaloglásban.



- Nem szabad, Miklós, tudod, hogy megbeszéltük! Mi lesz, ha egy határőr, vagy paraszt lel ránk, én meg a puccos nercben…



- Nem érdekel Izabella, vedd fel a bundát! Nem fázhatsz meg ebben az állpotban!– utasította halkan a férje.



Az asszony letette az utazótáskát, leguggolt mellé, és kinyitotta a kapcsokat. Ebben a pillanatban fénycsóva csapott el a fejük fölött. A két férfi azonnal lebukott, összekuporodva ültek a jéghideg avarban mindhárman. Egy terebélyes, de levéltelen, kopár bokor takarta őket, és a vaksötét. Valahol ott voltak elől. Valahol ott, de nem tudták meghatározni pontosan a helyet, ahonnan cikázva csapott fel időnként a vakító fénynyaláb, hangos nevetés hasított az éjszakába. Már egy órája kucorogtak, még sóhajtani is alig mertek, egymásba bújva vettek levegőt, amikor Sanyi felismerte azt, amit a szülei már tudtak: csapdába estek. Beszorultak a bokor alá, rettegve reszkettek. Hallotta, ahogy az anyja próbálta elfojtani a sírását, megsimította az arcát, érezte a könnycseppek jeges nedvességét. Féltek. Nagyon féltek.

Lassan világosodott az ég alja, ők még mindig a földön ültek összekapaszkodva. Hallották a hangokat, aztán egyszer csak távolabbról zengett a nevetés, még távolabbról… elmentek. Már szürke, hajnali fény vonta be a komor tájat, amikor meg mertek mozdulni. Az apja mutogatva jelezte, hogy induljanak. Lassan, óvatosan haladtak az erdőn keresztül, minden bokornál megállva, minden fa mögé elrejtőzve értek el egy sík mezőre, mely egy másik erdő előtt terült el.



- Az a másik erdő már Ausztria! – suttogta az apja. – Innen futnunk kell, ahogy csak a lábunk bírja!



Egymásra néztek, mindhármuk szemében remény és félelem keveredett, majd nekiindultak, és szélsebesen rohantak át a mezőn.



- Állj! Állj, vagy lövök! – harsant a kiáltás, de ők csak futottak, nem fordultak hátra. Még akkor sem, amikor gépfegyver ropogott, és a golyók a fülük mellett süvítettek el, nem tétováztak.



Lihegve érték el az erdőt, de még ott sem álltak meg, keresztül robogtak árkon-bokron, csak menekültek, mint a megriadt őzek, míg az anyja össze nem esett a kimerültségtől. Lefeküdtek mellé az apjával, átölelték két oldalról, és úgy fekve, a fagyos földön hemperegve tudatosult bennük, hogy megmenekültek. Vége. Átértek a határon. Szabadok.



- És most merre Miklós? – kérdezte az anyja. A tüdeje még mindig sípolt a megerőltetéstől.



- Egyenesen északnak. Ott lesz egy falu, biztosan kapunk szállást, aztán vonatra ülünk és irány Laciék. Bécsben már nyugodt életünk lesz!



- Milyen szerencse, hogy az öcsém a háború után rögtön disszidált! – mondta az anyja, és Sanyi érezte az élt a hangjában.



Az anyja minden alkalmat megragadott, hogy Laci öccsével példálózzon az apja előtt:

„Mert Lacinak volt esze, kimentette a családi vagyon ráeső részét Bécsbe, ott most remek élete van, és ha Miklós nem lett volna olyan elkötelezett az ügyének, és nem ragaszkodott volna annyira Magyarországhoz, meg még ki tudja, hogy mihez, vagy kihez, akkor már régen jól élnének, és nem itt tartanának, ahol most.”



Sanyi bosszúsan pillantott az anyjára, úgy érezte, hogy ebben a helyzetben igazán nem a múlttal kellene törődnie, hanem a jelennel, azonban egy szót sem szólt. Sosem szólt bele a szülei vitájába, pedig az kijutott bőven, több volt, mint elég. Az anyja gyakran szapulta az apját egy személy miatt, akinek kiléte Sanyi számára mindig rejtély maradt, bár nem is igazán nyomozott utána. Úgy gondolta, hogy a felnőttek dolgába jobb, ha nem üti bele az orrát, ráadásul úgy is nevelték, hogy neki a családi vitákba nem lehetett beleszólása. Voltak a családban szabályok, amiket be kellett tartani, és Sanyinak eszébe sem jutott megszegni ezeket. Akkor egyszer, amikor huszonnegyedikén elindult meghalni az utcára, akkor szegült ellen először az apja utasításának. Aztán úgy döntött, hogy nem éri meg a vitát, és az utána következő kioktatást. Hiába. Az életösztön a legnagyobb szerelemnél is erősebb. Amikor a mezőn futott, akkor is eszébe jutott, hogy csak meg kellene állnia egy pillanatra, és kész, azonnal lelőtték volna a határőrök. Vége lett volna a szenvedésének, de a lába vitte, hajtotta az élni akarás, pedig a szíve halni vágyott. Tizenhat éve minden fájdalma kevés volt ahhoz, hogy öngyilkos módon szembeforduljon a golyózáporral.



Hamarosan elérték a falut, Sanyi később is sokat gondolkodott, hogy mi volt a neve, de egyszerűen kiesett az emlékezetéből. Annyira fáradt volt, annyira éhes, hogy nem figyelte meg a helyet, amely az első állomásuk volt a szabad világban. Meglepődve állapította meg, hogy szörnyen fáj ugyan a szíve Judit után, mégis valamiféle felszabadult vidámsággal ébredt másnap reggel, valami megmagyarázhatatlan öröm töltötte el a lelkét, amikor kinyitotta a szemét, és az édesanyját látta a szoba öltözőtükrénél fésülködni.

Csak egy szabad szobát kaptak a helyi fogadóban, de nekik az is a Hilton volt a pótággyal, és a zuhanyzóval a folyosó végén…



***



Alex belekortyolt a jeges ásványvízbe, és a távolba révedt.



- Milyen régen volt, mégis mennyire elevenen él minden pillanata bennem. – gondolta, és intett a pincérlánynak.













6.



Nagyon kimerülten ért vissza a szállodába, természetesen semmiféle üzleti tárgyalása nem volt aznapra, inkább csak ezt az útját választotta a menekülésnek. Nem akarta Manyit megsérteni, de egy percig sem kívánt tovább a házban maradni. A feladata azonban még nem volt elvégezve. Judit még hátravolt. Az ebédig úgy érezte, hogy ez a város visszavárta őt, hogy az a ház, amelyben született hívogatja, és ha másért nem, hát legalább azért vett volna egy lakást ott, hogy évente eltöltsön Budapesten némi időt. De ezek után, Manyi nem titkolt férficsábító hadműveletét, és Judit elmezavaros jelenetét végignézve arra a következtetésre jutott, hogy ebben a házban semmi esetre sem akar lakni. Egy hetet sem töltene el szívesen ott, nemhogy hónapokat.



Még csak délután három óra volt, Alex felment a szobájába és ledőlt pihenni. Megpróbált elaludni, de néhány perc forgolódás után inkább átült a fotelba, ahonnan láthatta a dimbes-dombos budai oldalt. Töltött magának egy pohár whiskey-t, a minibárból jeget halászott elő és beledobta az aranybarna italba. Kortyolt, és érezte, hogy a szesz könnyedén lecsurog a torkán, enyhén égeti a nyelőcsövét, majd a gyomrában kellemes melegséget előidézve megállapodik. Szerette a whiskey-t, a legkellemesebb italnak tartotta, tetszett neki, ahogy a jeges ital a bensőjében melegséget okozva nyugtatja az idegeit.

Ölébe vette a laptopját, csatlakoztatta az Internethez, és megnézte a levelezését. Attól, akitől levelet várt, nem érkezett semmi. Szomorúan nézte a képernyőt, iszonyatos erővel vágyott rá, hogy megtudjon végre valamit a fiáról, de nem érkezett email az üggyel kapcsolatban. Nyomoztatott utána már másfél éve, egyszer úgy látszott, hogy előkerült, de elveszett a nyom, és újra csak a sötétben tapogatóztak. Noah másfél éve tűnt el, valahol Malajziában, egyszerűen nem ment haza a nyaralásból. Alex először körbekerestette a börtönöket, hisz olyan sokat lehetett hallani arról, hogy csőbe húzzák a fiatalokat, futárnak használják őket a dílerek, aztán a hatóságok drogcsempészésért börtönbe vetik őket. Az ő fia azonban nem volt egyik büntetés végrehajtó intézményben sem. Valami más történt. Arra nem gondolt, hogy talán már nem is él. Azt mondják, egy anya érzi, hogy a gyereke él vagy halott. Alex úgy vélte, hogy egy apa is érzi. Ő határozottan tudta, hogy a fia él, és meg fogja találni. Nem voltak jóban, amikor Noah elment arra a nyaralásra. Alex nehezményezte, hogy a huszonöt éves fia nem hajlandó semmilyen munkát vállalni, még az általa vezetett építőipari cégnél sem akart közreműködni, csak élt az apja pénzén, kiszolgáltatta magát, és remekül szórakozott a barátaival.

Pedig milyen szorgalmas fiú volt, milyen érdeklődő, Alex pont olyannak látta a fiát tizenhét-tizennyolc évesnek, mint saját magát, amikor még Ausztriában éltek…



***



Két évig éltek Bécsben. A nagybátyja egy időre befogadta őket, és Kärtner strassei ötszobás, második emeleti lakásában kaptak egy szobát hárman, de ezt hamar megelégelte az apja. Úgy döntött, hogy bár munkát nem talált, azért a jó néhány ékszer és a nercbunda átsegíti őket a nehezebb időszakon, így kibérelt egy háromszobás apartmant az Ungargassén. Az anyja könyörgött neki, hogy ne tegye, legalább addig ne akarjon elköltözni, amíg nincs munkája, de az apja nem hallgatott rá. Elege lett abból, hogy a felesége szemében ő csak a második lehet férfias helytállás, ügyesség, és talpraesettség tekintetében. Az első Laci volt, a testvér, aki kiválóan koordinálta a családja életét, mindent megadott a feleségének és a két kislányának. Nagy, elegáns környéken, jó házban lévő lakás, új autó, tengerparti nyaralás… Na igen. Egy darabig ők is jól éltek. Egy év munkanélküli tartózkodás, és a családi kassza szinte teljes kiürítése után az apja feladta szakmai önérzetességét, és elvállalt bármilyen munkát, amivel megbízták. A legkellemesebb munka, amit kapott, az a kifutó szerepe volt egy patinás ügyvédi irodában, de onnan is el kellett jönnie rövidesen, mert öregnek találták a feladatra. Azt mondták, hogy lassú, és nem elég lelkes. Sanyi nagyrészt egy virágkereskedés futáraként dolgozott a tanulás mellett, vitte a virágcsokrokat a szépasszonyoknak, és a kevésbé szépeknek. Így, a kettejük keresete éppen annyi volt, hogy nem haltak éhen, az apja mégsem engedte, hogy az anyja munkát vállaljon.



- Na azt már nem! Én el tudom tartani a családomat! Nem fogsz dolgozni, amíg én élek, az biztos! – volt minden esetben a válasz, ha az anyja felvetette a lehetőséget.



Hamar el kellett költözniük az Ungargasse jobbik végéről a rosszabbikba, ahol már csak egy másfélszobás lakáska bérlésére futotta. Sanyi sokszor látta az apját töprengeni. Őszülő fejét a tenyerébe támasztotta, és szomorúan görnyesztett háttal ücsörgött esténként az ablak melletti fotelban. Hol volt már az a magabiztos, büszke ember, hol volt a jóképű, határozott ügyvéd? Sanyi úgy vette észe, hogy az apja az eltelt két év alatt húsz évet öregedett. Aztán jött a lehetőség. Nem is akármilyen, ráadásul Sanyi által csillant fel a család reménye.

A virágüzlet, ahol futárként dolgozott, szinte naponta küldött vele virágot egy nagyon csinos elvált asszonynak, a barátja megbízásából. Az asszonynak tetszett Sanyi, a fiatalsága, az akcentusa, a bumfordi kamaszsága, és többször beszédbe elegyedett vele. Sanyi lassan megnyílt, és a mondhatni napi kapcsolatból egy furcsa barátság szövődött. Ulrike, a kedves asszonyka magányos volt, a barátja, a virágküldözgető ritkán látogatta, mert családja volt. Ezért szívesen vette, ha Sanyi megivott nála egy kávét, és elbeszélgettek. Aztán egy idő után már nemcsak beszélgettek.



Egy nap, amikor Sanyi a szokásos csokorral becsöngetett Ulrike Singer strasse 56. számú lakásának ajtaján - számítva a jó kis melange-ra - a nő zavarba ejtőn, neglizsében nyitott ajtót. Az áttetsző halványrózsaszín köntös keveset bízott a képzeletre, a csábos mosoly, ami hozzátartozott az öltözékhez, szintén nem hagyott kétséget afelől, hogy itt bizony nem a kávé kapja a főszerepet.



- Hallo Alexander! Wie geht’s dir heute? – kérdezte búgva, fekete, seprűs szempilláját megrebegtetve a nő, és Sanyi tudta, hogy nagyon, de nagyon jól érzi magát aznap, úgyhogy ennek megfelelően, bár enyhén dadogva az izgalomtól válaszolta, hogy kiválóan, remekül.



A neglizse hamar lekerült, Sanyi pedig átesett élete első szeretkezésén. A szerelmeskedés után Ulrike kávéval kínálta, majd megjegyezte pajzánul, hogy bizony, bizony, sokat kell még gyakorolniuk, ha Sanyiból profi lepedőakrobatát akar faragni.

És gyakoroltak szorgalmasan. Minden nap. Egészen addig, amíg Ulrike elő nem állt egy javaslattal:



- Idefigyelj! Most kaptam levelet a nénikémtől New Yorkból. Azt írja, hogy vett egy új házat, és szüksége lenne személyzetre, de nem akar feketéket, vagy latinokat alkalmazni, mert nem bízik bennük. Engem kért meg, hogy kerítsek egy rendes, jóravaló európai házaspárt, akik elvállalnák a házvezetést. Nézd! Gondolkodtam a dolgon, és arra jutottam, hogy ha az önzésemet félreteszem, akkor ez az állás épp a te szüleidnek való. Tudom, hogy nem éltek valami jól. Azt is tudom, hogy apád nem inas, anyád meg nem házvezetőnő, de ott jó dolgotok lenne, te tanulhatnál, jutnátok valahova… Na mit szólsz? – nézett kérdőn Sanyira.



Sanyi elsötétült szemmel nézett rá.



- El akarsz küldeni? Már nem kellek? Elválik a Nagyapó? – kérdezte Ulrike barátjának a gúnynevét használva, mely a férfi korát hivatott jelezni.



- Nem. Buta vagy! Itt nyomorogtok. Odakinn vár az élet, és szerencsét próbálhattok. Ha önző lennék, azt mondanám, hogy maradj, sőt, el sem mondtam volna a dolgot. – duzzogott a nő.



Sanyi átkarolta a vállát, és csókot lehelt az ajkára.



- Ne haragudj, tudom, hogy segíteni akarsz. Megkérdezem a szüleimet, hogy mit szólnának hozzá… De én nem biztos, hogy velük megyek. Inkább itt maradok, és …



Ulrike a fiú szájára tette az ujját.



- Csitt. Neked is menned kell! Én sokkal idősebb vagyok nálad, nincs jövőnk együtt. Ha most nem mész el, egész életedben bánni fogod, én pedig azt nem élném túl, hogy engem vádolj, még ha magadban, elfojtva teszed is azt. Ráadásul megszoktam egy életszínvonalat, amit te nem tudnál nekem biztosítani. Kellemetlenül akarod érezni magadat, amikor majd én tartalak el? – nézett Sanyira könnyes szemmel. – Ugye, ugye. – mondta, amikor meglátta a bizonytalanságot a fiú szemében. Erre várt. – No, akkor kérdezd meg a szüleidet, aztán holnap gyere vissza a válasszal!



Sanyi otthon elmesélte a lehetőséget, mely megváltoztathatja az életüket. Remélte, hogy a szüleinek nem fog tetszeni a dolog, de tévedett.



- Amerika! A lehetőségek hazája! Gyere ide kisfiam, had öleljelek meg! – kiáltotta az apja felajzva.



Végre az anyja is mosolygott, örömpír lepte az arcát. A kérdés tehát eldőlt. Sanyi akkor már tudta, hogy jól cselekedett, bár még útban hazafelé megfordult a fejében, hogy nem is említi a dolgot a szüleinek…



***



Alex a számítógép jelzésére eszmélt merengéséből: üzenete érkezett. Rápillantott a monitorra, de csalódott: csak az ügyvédje írt levelet, érdeklődött, van-e hír Noahról, hogy alakul-e az ingatlanvásárlás, és sikerült-e beteljesíteni édesapja végakaratát, azaz megtalálta-e Juditot.



- Bob, milyen figyelmes. – mosolyodott el magában Alex.



Bob Shelton nemcsak az ügyvédje, de nagyon jó barátja is volt, ráadásul az édesapja végrendeletét is ő kezelte, összességében a Búzás család minden ügyéről első kézből értesült.

Alex válaszolt, aztán kikapcsolta a laptopot. Emlékezése közben nem is vette észre, hogy mennyire átmelegedett a gép, szinte sütötte a combját. Senki nem értette, hogy miért nem az asztalra teszi a gépet, ő maga sem, egyszerűen így szokta meg, neki így volt kényelmes. Megszabadult a számítógéptől, a gyomra jelzett, úgyhogy elindult keresni egy vendéglőt, ahol kellemes környezetben megvacsorázhat.















7.



A vacsora után visszaérve a szállodába újra hallotta az igéző hangot, a bár felől. Húzta a hang, irányította a sötét helység felé, mintha hipnózis alatt cselekedne. Most nem ő volt az egyetlen vendég. A nő, karcsú testével és smaragdszín ruhájával magára tapasztotta a szemeket, a hangja túlfűtötten búgott a budoárszerű bár sötétjében. Csak állt a mikrofon előtt, néha megmozdította a csípőjét, olykor felemelte gömbölyű karját, de ennél többet nem mozgott. Alex whiskeyt rendelt, és amikor visszafordult a színpadhoz, meglepetten érzékelte, hogy az énekesnő őt nézi. Ugyanaz a szürreális hangulat, az az ijesztően izgalmas érzés kerítette a hatalmába, mint az első este. Újra magába szívta a nő szeme, de most nem taszította, hanem ott tartotta, nem engedte. A hang belemarkolt, és fogta, tudta, hogy amíg a nő akarja, ő addig marad. A végéig. Hajnalig. Akárcsak New Yorkban, 1958 őszén…



***



Ausztriából vonattal mentek Hamburgba, ott hajóra szálltak, és legközelebb New Yorkban ért szárazföldet a lábuk. 1958 nyarán, a legnagyobb hőségben érték el úti céljukat, hosszú, kellemetlen hajóút után. A grófnő, Elisa von Waldenstein levélben pénzt, és hajójegyet küldött nekik, miután Sanyi mindent egyeztetett az unokahúgával, Ulrikével. Nagyon nehezen hagyta ott az asszonyt Bécsben, hívta, hogy költözzön New Yorkba, de Ulrike hajthatatlan maradt. Azt mondta, hogy nem hajlandó megszokni a tengerentúlon, az ő élete Bécsben van, és ott is akar meghalni, úgy száz év múlva fogatlan, de csábítóan szellemes dámaként. Sanyi átgondolva a helyzetet megértette, hogy az ő kapcsolatuk sosem lesz igazi, felhőtlen szerelem, és bár nem érzéketlenül, de erősebb megrázkódtatás, és szívfájdalom nélkül tudta elhagyni élete első partnerét, aki a testi szerelem ajtaját megnyitotta előtte.

Abban a pillanatban, amikor Amerika földjét taposták, már tudta, hogy jól döntött.

A kikötőben a grófnő autója várta őket, a sofőr táblával álldogált a várakozók között, a táblán nagy, jól olvasható betűkkel németül állt: Familie Buzas.

Bepakolták a nagy vörös Buick-ba a csomagjaikat, aztán már suhantak is a tengerparti úton a Central Park felé, hogy elérjék a Fifth Aveneu-t, ahol a grófnő megvásárolta legújabb, a Parkra néző, négy hálószobás, személyzeti lakással ellátott apartmanját. Amint elindultak az autóval szemüket az ablakra tapasztva bámulták a technikai fejlettséget, a monumentalitást, és a csodákat látva, hisz csoda volt minden második látnivaló. Hatalmas felhőkarcolók, a Szabadságszobor, a széles sugárutak, a járművek ezerfélesége, és őrületes mennyisége, a szédítő forgatag… Mind-mind úgy hatottak Sanyira, mintha egy olyan vidámparkba került volna, amely sosem zár be. Az épületek formája, a méretek elbűvölték, míg szülei szörnyülködve lesték őket, mint hatalmas, brutális állatokat az állatkertben.



- Úristen! – nyögte az anyja. – Ezek a házak borzalmasan sivárak, semmi szépség nincs ebben a sok beton, meg üvegkolosszusban…



Sanyi azonban a fejlődést látta, a hihetetlen munkát, és mérnöki teljesítményt, mely ezeket a fantasztikus építményeket képes volt létrehozni.

Rövidesen megérkeztek a Fifth Aveneu-ra, ahol azok a New Yorkiak laktak, akiknek nem kellett azon gondolkodniuk, hogy miből telik másnap kenyérre.

A széles, macskaköves járda, mely a századeleji házak előtt húzódott remek sétáló helyet biztosított az arra járóknak, az út másik oldalán, a Central Park kerítésén zöld lombok kandikáltak át. Az anyja mosolyogva nézett körül, az elegáns környezet megnyugtatta.

A sofőr becsengetett a házba, mire egy csinos lány nyitott ajtót fehér fodros kötényben, és betessékelte a társaságot. Sanyi megbámulta, és gyönyörűnek találta. Érdekesnek, egzotikusnak, és nagyon szépnek. Fekete haja volt, és mandulavágású, tüzes, fekete szeme, a bőre bársonyosan kreol, az ajka telt, és rúzs nélkül is piros, mint az érett eperszem. A lány zavartan elfordult a kutató szempártól, és otthagyta őket a hallban. Sanyi akkor nézett körül új otthonában, és szó szerint tátott szájjal leste a lakás minden részletét. A padlózatot bézs színű márvánnyal borították, a falakat ugyanilyen árnyalatú selyemtapéta fedte. A tágas tér közepétől lépcső indult felfelé, melyet világos szőnyeg borított, a korlát pedig a legfinomabb kovácsoltvas csipkéből készült. A mennyezeten kristálycsillár függött, melyet a nap éppen megvilágított, így sziporkázva szórta szét a fényt az ezernyi apró, cseppformájú kövecske.

Sanyi visszafordult az ajtó felé, hogy megvizsgálja, vajon honnan jön a fény. A falon, az ajtó mellett embermagasságtól a mennyezetig futó keskeny, mozaiküveggel kirakott ablakok húzódtak, átengedve a napfényt, ugyanakkor a kíváncsi szemeknek megálljt parancsolva.



- Grüss Gott Herr Buzas, Grüss Gott Frau Buzas, und … Alexander? - hallotta Sanyi a háta mögül, és nyomban megpördült.



A lépcső aljánál egy mosolygó, előkelő, szép szőke kontyot viselő idős hölgy állt, és kérdőn nézett rá.



- Igen asszonyom, én vagyok Alexander. – motyogta Sanyi, és zavarában meghajolt a hölgy felé, aki ezt látva kedvesen felnevetett:



- Ezt az európai modort vártam, hála istennek, hogy a húgom ilyen jól választott. – kacsintott Sanyira, aki azonnal megértette a grófnő neki szánt mondatát.



- Tehát Ulrike elmesélte, hogy mi volt köztünk. – gondolta, és lángra gyúlt az arca, mert az ötlött fel benne, hogy talán a grófnő minden szaftos részletet ismer a kapcsolatukról.



- Én Waldenstein grófnő vagyok, a telet fogom itt tölteni, ebben a házban, a nyarakat nem bírom New Yorkban, és egyébkén sincs semmi érdekes program abban a fullasztó évszakban, azt inkább a tengerparton vészelem át. Grace-szel már találkoztak, ő a szobalány, Izabella, maga fogja irányítani a munkáját. – mondta határozottan, de egyszerű hangsúllyal a grófnő.



- Miklós, maga felel ezentúl mindenért, ami a házban történik, még a felesége munkájáért is, úgyhogy nem is nevezném önt inasnak, inkább titkárnak, vagy asszisztensnek. Tisztában vagyok a háború előtt Magyarországon betöltött társadalmi helyzetükkel, ezért nem is kívánom megalázó helyzetbe hozni Önöket, viszont pontos, precíz, és tisztességes munkát várok el, ennek megfelelő lesz a bérezés is. És Alexander… Maga tanulni fog. Először a nyelvet, aztán leérettségizik, majd egyetemre megy. Ez volt Ulrike kívánsága, és én semmit sem tudok megtagadni az egyetlen rokonomtól. – mosolygott sokat sejtetően az asszony.





- Hogyan tudjuk ezt önnek meghálálni asszonyom? Ön nagyon jó hozzánk, nem is ismer bennünket, mégis… - sírta el magát meghatottságában az anyja, és Sanyi is érezte, hogy a torkában hatalmas gombóc gyűlik, és könnybe lábad a szeme.



- Úgy, hogy tisztességgel elvégzik a feladatukat. Önöknek nincs okuk hálálkodni, jó munkáért jó elbánást kapnak, kéz kezet mos. Én megtehetem, hogy segítsek a rendes embereknek, azonban csalódni nem szeretek… De úgy látom, hogy nem is fogok… - végignézett a családon, akik zavartan, mélységes hálával néztek rá, aztán folytatta:



- Grace megmutatja a szállásukat, aztán ha kipakoltak – gondolom ez három órára meglesz – akkor várom önöket az ebédlőben, hogy megbeszéljük a részleteket. – azzal megfordult, és felment lépcsőn.



A lány intett a kezével, és elindult a lépcső melletti ajtó felé. Kinyitotta, és előre engedte a családot. Egy kétszobás kis lakosztályban találták magukat, egyszerű, de remek ízlésről árulkodó berendezéssel, hatalmas ablakokkal az apró, de kedves kert felé, mely a házhoz tartozott. Sanyi azonnal kiválasztotta a kisebbik, szerinte otthonosabb szobát, és nekilátott kipakolni gyér holmiját. Aztán leült az íróasztalhoz, amely az ablak alatt állt, és levélírásba fogott Ulrikének, hogy szavakba öntse azt a hatalmas szeretetet, amit érzett iránta és köszönetet mondjon mindazért, amit értük tett. Kibámult az ablakon, és arra gondolt, hogy most jó helyen van, ezt a házat talán újra otthonaként szeretheti. Akkor még nem is tudta, hogy mennyire.



A grófnő betartotta az ígéretét, inkább családtagokként bánt velük, mint alkalmazottakként, különösen Sanyit halmozta el, szinte fiaként szerette. Nem volt gyermeke, talán azért vállalta fel az ő taníttatását, és talán azért adott meg neki mindent, amit megadott volna a saját gyermekének. A férje már régen meghalt, egyetlen élő rokona Ulrike volt. Alig telt el egy hónap az odaköltözésük után, amikor az anyja már nem csak a grófnő házvezetőnője volt, hanem valamiféle társalkodónő, barátnő szerepet töltött be mellette, az apja pedig a titkára, jogi tanácsadója, megbízható üzleti bizalmasa lett. Sanyi szorgalmasan vette a nyelvleckéket, különösen sokat gyakorolt Grace-szel, akivel hamar megkedvelték egymást. Olyannyira, hogy Grace egyszer meghívta, nézzenek körül az éjszakai New Yorkban. Sanyinak nem kellett kétszer mondani, azonnal kapható volt a kiruccanásra. Először sétáltak, megcsodálták a Madison Aveneu ragyogó kirakatait, majd Grace hirtelen ötlettől vezérelve leintett egy sárga taxit, és bemondott egy címet. Green street 32. Az autóban Sanyihoz simult, és nevető szemekkel nézett rá. Megérkeztek egy kihalt, macskaköves utcára, régi gyárépületek magasodtak mindkét oldalon, ijesztő, hűvös hangulat uralkodott. Sanyi meglepve nézett a lányra, nem értette, hogy mit keresnek ezen a taszító helyen. Azonban Grace határozottan elindult egy ház felé, ő pedig követte. A lány kinyitott egy nagy, zöld vasajtót, és abban a pillanatban Sanyi mindent megértett. Füst, és nevetés, zene, meleg és valami hihetetlenül kellemes atmoszféra szűrődött ki az ajtón. Ahogy beléptek, egy bárban találták magukat, kicsi kerek asztalokkal, bárpulttal, táncparkettel és színpaddal, melyen egy nő állt, egy szál, a padlóhoz rögzített mikrofonnal és egy lassú dalt énekelt. Mögötte, a homályban egy zongora kísérte, de a zongorista nem látszott, mintha ő nem is lett volna fontos, csak a nő, ahogy állt, szőkén a fénykörben. Grace megfogta a kezét, és a parkettre húzta, átkarolta a nyakát, teljes testével hozzásimult, és Sanyi tudta, hogy az éjszaka nem ebben a bárban fog véget érni…



***



Hajnali egy lehetett, amikor Alex, a harmadik whiskey után még mindig a bárban ült, és a nőt hallgatta. Aztán csend lett. A nő befejezte az éneklést, a színpad elsötétült. Alex a zsebéből pénzt vett elő, és az asztalra helyezte, még egyszer a színpad felé nézett. A nő felé tartott. Odalépett hozzá, és erősen rúzsozott szája mosolyra húzódott.



- Hi! My name is Judit. – nyújtotta a kezét. Alex megdermedve bámulta a nőt, gépiesen megfogta a kezét, és megszólalt:



- Alex. – Jobban megnézte, és megállapította, hogy nem is olyan fiatal már, mint hitte. Lehetett negyven is, de azért még szép volt. Tetszett neki.



- Where are you from? – jött a következő angol mondat a nő szájából, rossz kiejtéssel, érezhetően kínlódva a szavakkal.



- New Yorkban élek, de beszélhetünk magyarul, magyar vagyok. – segített neki Alex. – Meghívhatom egy italra? Valóban Judit a neve?



- Igen. Judit vagyok, és köszönöm, elfogadom az italt – mondta a nő megkönnyebbülten. - De azt akár megihatnánk a szobájában is… nem gondolja? – nézett a szemébe buja félmosollyal.



Alex érezte, ahogy a választól felébred benne a férfi, újra ránézett a nőre, Juditra, egy pillanatra bevillant az élet sorsszerűsége, és nem tétovázott…













































8.



Alex hunyorogva ébredt, a reggeli nap fénye éles késként hasított a szemébe. Fájt a feje. Nem nagyon, de épp eléggé ahhoz, hogy ne legyen kedve felkelni.



- A whiskey. – gondolta, és azonnal beugrott neki az este folytatása. – Hol a lány?



Körülnézett, de nem látta sehol. Ekkor lépett ki a fürdőszobából Judit, és rámosolygott:



- Szép jó reggelt Alex, remélem, hogy jól aludtál!



- Jó reggelt! – mondta a férfi nyögve, és a könyökére tápászkodott.



- Elég megviseltnek tűnsz, másnapos vagy? – kérdezte együttérző hangon a nő, és leült az ágyra a férfi mellé. Megsimította a homlokát. Kedvesen a szemébe nézett, és megszólalt: – Most megyek. Eljössz este a bárba?



- Nem tudom. – válaszolta Alex az igazságnak megfelelően, hisz valóban nem látta előre a napja alakulását. Még az sem volt kizárt, hogy aznap visszarepül New Yorkba.



- Nos… - kezdte a nő erőltetett mosollyal az arcán. – Akkor hát ennyi volt. Azért én jól éreztem magam.



Alex jobban szemügyre vette Juditot. Jól látta éjjel, negyven év körül járhatott, a szemei köré nevetőráncokat szabdalt az optimista jókedv, de azok a szarkalábak jól álltak neki, szexivé varázsolták az arcát. Nagy kék szeme értelmet és megértést sugárzott, olyan nő szeme volt, aki már megélt néhány csalódást, de túltette magát rajtuk, nem tudták megtörni az életkedvét. Vonzó volt, kedves, mosolygós, és Alex remekül érezte magát vele az éjjel. Nagyszerű volt a szeretkezésük, már régen nem szeretkezett ilyen felszabadultan senkivel.

- Valakit meg lehet kedvelni egy éjszaka alatt? – kérdezte önmagától. – Miért ne? Egy év alatt is szövődhet barátság, egy perc alatt is, de egy éjszaka alatt is, akár még egy szerelem is, és véget is érhet ennyi idő alatt…



***



Sikerült leérettségiznie. Hatalmas teljesítménynek érezte, hisz angolul kellett maturálnia, amit alig másfél éve tanult. Grace várta az ajtóban, amikor a vizsgáról megérkezett. Az ölébe kapta a lányt és forgott vele nevetve, csak forgott, a nevetése visszhangzott a hallban. A zajra lejött a lépcsőn a grófnő is, az anyja előszaladt a konyhából, az apja a dolgozószobából, és boldog mosollyal figyelték Sanyi felhőtlen örömét.



- Látom, sikerült a vizsgád! – szólt az apja, és magához ölelte a fiát, büszkén lapogatta a hátát, az anyja kétfelől megcsókolta, az arcát kezébe fogva, könnyes szemmel nézett rá.



- Gratulálok Alex, örülök, hogy nem kellett csalódnom benned! – mondta a grófnő.



Sanyi meghajolt felé, odament hozzá, és megcsókolta ráncos, öreg kezét.



- Köszönöm. – csak ennyit mondott, de ebben benne volt minden hálája, amit iránta érzett.



- Na, most aztán kíváncsi leszek, hogy melyik egyetemre vesznek föl. – mondta, örömmel konstatálva, hogy a fiú eddig beváltotta reményeit.



- Remélem, hogy a New Yorkira, mert nem akarok elmenni itthonról.



Valóban felvették az New Yorki egyetemre, így 1960 szeptemberétől az építészmérnöki karon kezdte meg a tanulmányait. Jól tanult. Élete álma volt, hogy építész lehessen, hogy felhőkarcolókat, őrületesen izgalmas épületeket tervezhessen, építhessen, hogy a keze munkája ismert legyen, ha meghal, maradjon valami utána. Boldog volt az élete. Kicsiny szobája az otthona lett, nem vágyott el a házból, a szüleivel szépen bánt a grófnő, ő pedig kivételezett helyzetben volt.

Egy nap, a grófnő izgatottan szaladt elé, amikor ő éppen hazaért az egyetemről.



- Alex! Alex! Képzeld! Meglátogat bennünket Ulrike! – kiáltozta boldogan, és csak úgy ragyogott az arca.



Sanyinak kiesett a táska a kezéből örömében.



- Valóban? Rászánta magát végre! Emlékszik? Mindig azt mondta, hogy azért nem jön, mert fél azoktól a fránya labilis repülőktől, aztán most mégis?



Sanyi repesett. Eljön hát ! Valódi volt az öröme. Nekiállt tervezgetni, hogy hová fogja elkísérni, mit mutat meg neki a városban, ahol ő már nagyon is otthonosan mozgott, hála az iskolának, és nem utolsó sorban Grace-nek.

Grace még mindig a szeretője volt, de senki nem tudott róla. Titkolták. Eredetileg Grace akarta, hogy ne beszéljenek róla senkinek, aztán már Sanyi is úgy látta jónak, ha a kapcsolatukról nem számolnak be a családnak, különösképpen a grófnénak. Csendes kis légyottok, kellemes együttlétek, fejtisztító séták, és könnyed beszélgetések jellemezték a kapcsolatukat. Sanyi nem volt szerelmes Grace-be, nagyon kedvelte, de azt a lángoló, tüzes kínt és gyönyört egyszer sem érezte azóta, hogy elhagyta Magyarországot, és amióta nem látta Juditot. Hisz Judit egyetlen kedves szava a paradicsomot hozta el a számára, és egyetlen elutasítása a pokol tüzére taszította őt. Már úgy gondolta, hogy az első kamaszszerelem ilyen izzó csak, soha többé nem fogja érezni ezt a perzselő boldogságot és fájdalmat, mert egyetlen lány sem volt Judithoz fogható, egyetlen érzés sem hasonlított az iránta érzetthez.

Ulrike iránt is leginkább mély hálát, és soha el nem múló barátságot érzett, szeretetet, mint egy kedves rokon iránt, de szerelmet… azt nem.

Az egyetemen is meglehetősen komoly sikereket ért el a lányoknál, tetszett nekik az európai fiú „édes” akcentusa, és persze nem utolsó sorban csinos arca, és vakító kék szeme. Ő learatta ennek a gyümölcseit, nem hagyott ki egyetlen kínálkozó alkalmat sem.



Ulrike 1962. május 19-én érkezett New Yorkba, az Idlewild repülőtéren Sanyi várta egy hatalmas csokor virággal. Ulrike csinosan, és szőkén kilibbent a terminálból, és szinte azonnal észrevette Sanyit. A csomagjait toló fiút otthagyva rohant felé, és a karjába vetette magát, nem törődve azzal, hogy a virágok erősen megsínylették hirtelen viselkedését.



- Hello drágám! – kiáltotta, és Sanyinak ekkor tűnt fel, hogy kásás a hangja, és a mozdulatai is koordinálatlanok, majd megcsapta a szeszszag.



- Hello Ulrike! Jól vagy? – kérdezte nevetve, mert rájött, hogy a nő leitta magát a gépen, hogy ne féljen annyira a repüléstől.



- Remekül barátom! – rikkantotta jókedvűen a szőkeség, és egy gyors mozdulattal, mielőtt még hanyatt vágta volna magát belekarolt Sanyiba.



Az autóban Ulrike a Sanyi vállának dőlt és elaludt. Sanyinak nem volt szíve felébreszteni, amikor a házhoz értek, úgyhogy ölbe vette, és felvitte a lépcsőn. Becipelte az egyik vendégszobába, miközben ott sorjázott mögötte a ház népe, és suttogva próbálták megérdeklődni, hogy mi a baja az unokahúgnak. Sanyi természetesen nem árulta el az igazságot, csak annyit mondott, hogy nagyon kimerítette a repülőút Ulrikét, és az autóban elnyomta az álom.

Ulrike másnap reggelig aludt. Amint felébredt, azonnal Sanyit kereste, aki készenlétben várta, hogy megmutathassa neki a város összes csodáját.

Remek napokat töltöttek együtt. Sétáltak a Central Parkban, felmentek a Szabadságszoborra és az Empire State Building tetejére, járták a galériákat, az áruházakat, bevásároltak a Macy’s-ben, kávéztak a Ritz-Carlton-ban, Sanyi színházba vitte őt a grófnővel együtt, és Ulrike el volt ragadtatva a várostól. Alig töltött némi időt a nénikéjével, szinte mindig Sanyival kódorgott.



- Nahát! Micsoda isteni, tébolyító forgatag! – kiáltotta egyszer az utcán sétálva, amikor a Brodway felé kanyarodtak. – Jövőre is eljövök!



Sanyi boldog volt, hogy ennyire jól érezte magát Ulrike, és úgy búcsúztak el, hogy egy év múlva újra találkoznak, és új helyeket fedeznek fel együtt.

Sanyi kivitte a repülőtérre, megszorították egymás kezét, csókot váltottak, aztán még utána kiáltott:



- Aztán óvatosan a vodkával hölgyem!



Ulrike nevetve visszaintett, és eltűnt a tömegben.



Másnap kapták a hírt, hogy az a gép, amin Ulrike utazott, lezuhant az óceán fölött. Biztos, hogy a katasztrófának nem volt túlélője.

A grófnő összetört. Napokig nem mozdult ki a szobájából, nem evett és nem akart látni senkit. Hosszú ideig gyászolta egyetlen rokonát.

Sanyi hosszú ideig gyászolta barátját, kedvesét, jótevőjét…



***



- Én is jól éreztem magam. – mondta Alex, és megsimogatta Judit arcát. – Ha még Magyarországon leszek, akkor benézek este a bárba, hogy halljam a gyönyörű hangodat.



- Köszönöm. – mosolyodott el szomorkásan a nő. – Örülnék, ha még nem utaznál el. Biztosan nem hiszed el, de én nem szoktam…



- Hagyd ezt! – vágott közbe kedvesen Alex. – Nem hittem, hogy ez mindennapos nálad.



- Úgy vonzottál mind a két napon, amikor megláttalak annál az asztalnál, mint a mágnes… nem is tudom, hisz alig láttalak a homályban. – mondta a nő szemlesütve.



Alex nem válaszolt. A nő újra ránézett angyali kék szemével, és felállt:



- Akkor most már tényleg megyek… és várlak…



Amint az ajtó bezáródott Judit után Alex visszadőlt a párnájára, és behunyta a szemét.

































































9.



Lehunyt szemmel feküdt, az ébrenlét és az álom határán, még valamelyest irányítható gondolatokkal, de már a nyugalom felé haladva. Agya nem érzékelte a reggeli fényt, a szállodát, nem emlékezett Juditra, a széphangú énekesnőre, és elfelejtette az előző napi kínos szituációt is, csak a gondolat volt, az a finom, tavaszillatú gondolat…



***



1970 március vége volt. A tél már az utolsókat rúgta, a tavasz kegyetlenül tört előre, New York végre nagyot szippantott az illatos légből. Sanyi nem szállt autóba az irodájánál, inkább a metrót választotta, el akarta kerülni a dugókat.

Leszaladt a kicsempézett aluljáróba, és nagy lendülettel vetette magát a tömegbe. Ragyogó volt a kedve. Megkapta a város legújabb felhőkarcolójának a tervezését, ő volt az, aki felépíthette a világ egyik legmagasabb épületét.

Szét sem nézett, nem figyelt a falakat borító graffitikre, nem törődött a sarokban ücsörgő, mocskos ruhát viselő néger koldussal, csak ment mosolyogva, nagyokat lépve, felemelt fejjel, hogy elmondhassa otthon, mekkora lehetőséget kapott a társaktól.



Még azt is megemlítették, hogy ha sikerül a tervet elfogadtatni, és a város elégedett lesz az ötlettel, illetve a költségvetéssel, akkor elérhető távolságra kerül tőle az, hogy ő maga is társ legyen az irodában. El sem merte hinni! Már öt éve dolgozott éjt nappallá téve a Burns&Brooknál, az egyetem elvégzése után azonnal ennél a cégnél ajánlottak neki munkát, és ő megbecsülte magát. A jó hírű építésziroda nemcsak ugródeszkának, hanem akár állandó, a nyugállományig tartó remek állásnak is kiváló volt, így Sanyi nem is lehetett volna elégedettebb.

Rohant haza, hogy elújságolja a nagy hírt a szüleinek, és a grófnőnek, aki akkor már kilencven éves is elmúlt ugyan, de szellemileg tökéletesen ép volt, csak a teste rendetlenkedett, az nem akart szót fogadni neki. Tolószékkel közlekedett, alig-alig tudott már lábra állni, de a szeme fiatalosan, élénken csillogott, különösen, amikor Sanyiról, és az eredményeiről esett szó. Nagyon büszke volt rá. Úgy érezte, hogy nem hiába fektetett bizalmat bele, minden cseppjét meghálálta a fiú. Elsősorban nem azzal, hogy jól tanult, becsületesen, kreatívan végezte a munkáját, hanem a törődéssel, a beszélgetésekkel, és a felé áradó nyílt szeretettel. A beszélgetések. Az volt a legfontosabb neki. Sanyi tudta ezt. Amikor beszélt a gyerekkoráról, beszélt az iskoláról, a lányokról – akiket sosem mutatott be – aztán a munkájáról, amit viszont részletesen, nagy beleéléssel sorolt mindig, a grófnő boldogan, tágra nyílt szemmel hallgatta. Újra élte ifjúságát Sanyi történetein keresztül, megfiatalodott naponta egy órára. Nem is engedte, hogy Sanyi elköltözzön, amikor ő felvetette, hogy már a saját lábára illene állnia, bérelne egy lakást, hisz kinőtt a gyerekkorból. Elisa úgy döntött, hogy külön lakosztályt választat le a házból Sanyinak, így megadva neki az önállóságot, de mégis maga mellett tartva őt.



A metró tele volt, nyakkendős férfiak, kosztümös nők között lavírozott, felugrott az érkező szerelvényre, és megállt az egyik hosszú ülés mellett, melyen szorosan egymáshoz préselődve ültek az utasok. Éppen megkapaszkodott, amikor a metró előrelendült, felvette őrült sebességét, majd a két állomás között, egy hirtelen fékezéssel megállt. Sötétbe borult a kocsi, s néhány ember rémülten sikoltozni kezdett. Sanyi a táskáját erősebben magához szorította, de egyébként nyugodtan álldogált, várta, hogy elinduljon a metró, úgy sejtette, hogy valami egyszerű üzemzavar lehet az állás oka. Ekkor meghallotta a halk nyöszörgést az ülés felől, ami úgy hangzott, mint egy kis állat ijedt nyüszítése. Önkéntelenül leguggolt, hogy megnyugtassa, akárki is az, és arrafelé nyújtotta a kezét, ahol a hollétét sejtette. Az ujjai selymes hosszú hajba túrtak, egy pillanatra megakadt a mozdulata, aztán simogatni kezdte a hajat. Azt gondolta, hogy egy kislány, aki a szülei nélkül utazott a metrón, úgyhogy nyugtató hangon mondogatta neki:



- Nyugodj meg, nem lesz semmi baj, mindjárt elindulunk!



Pár perc telhetett csak el, és a metrón újra világítani kezdtek a fények. Sanyi ránézett pártfogoltjára, és csak bámulta, nem tudta levenni róla a szemét.

Egy aranyszínű hajzuhatag előtt guggolt, ami nem egy gyermekhez, hanem egy fiatal lányhoz tartozott. A lány térdig érő szűk szoknyát viselt, ami felcsúszott a combjáig, ijedtében szinte a melléig húzta karcsú lábait. Felemelte a fejét, és belenézett Sanyi szemébe. Sanyi még soha életében nem látott ilyen gyönyörű smaragdszempárt, melynek a sarkában, mint a briliánsok, úgy ült meg két könnycsepp. Kedvesen szeplős arca volt és elbűvölően rózsaszínű ajka, mely azonnal mosolyra fakadt, amikor Sanyira nézett.



- Mint a gyerekek – gondolta Sanyi. – Az egyik pillanatban retteg, sír, a másikban meg már mosolyog…



- Köszönöm! – rebegte a lány. – Igazán kedves hozzám…



- Nincs mit. A hittem, hogy egy gyermek… - motyogta Sanyi, mert szinte elfelejtett beszélni, olyan hatással volt rá a lány. – Segíthetek valamit?



A lány bájosan elpirult.



- Talán ha leszállna velem a következő megállónál… tudja egy ilyen roham után mindig halálosan fáradt vagyok…Persze…biztosan túl sokat kérek…



- Nem…Dehogy. Nagyon szívesen elkísérem…



- Meredith. Meredithnek hívnak.



- Alex Buzas. Nagyon örülök, bár talán más körülmények között kellemesebb lett volna…



- Ne haragudjon, hogy így magára erőltetem magamat, de igazán nem lakom messze, egy háztömb mindössze a megállótól…



- Örömmel kísérem el, már mondtam, ne szabadkozzon! – mondta Sanyi, és már fel is segítette a lányt.



A metró megállt, kiszálltak. Meredith belekarolt Sanyiba, rendbe hozta az arcvonásait, semmi nem látszott rajta az iménti ijedtségből, egy csinos, széparcú, jól öltözött fiatal nő nézett rá.



- Klausztrofóbia. Járok vele pszichiáterhez, de nem nagyon segít. Sajnos nem bírom a bezártságot, például lifttel sem megyek az emeletre, kizárólag gyalog.



- És ha a nyolcvanadikra kell mennie? – incselkedett Sanyi.



- Nem megyek fel. Olyan magasra nem. – mondta a lány nyomatékosan.



- Csak nincs még tériszonya is? – nevetett fel Sanyi, mire a lány nagyon komolyan ránézett. Sanyi megdermedt. Azt hitte, hogy csúnyán melléfogott, és ez meg is látszott az arcán. Meredith erre hangosan felkacagott. A nevetése úgy gurult, mint a szétszórt igazgyöngyök. Sanyi megbűvölten nézte.



- Hogy maga milyen bájos… - mondta akaratlanul, aztán zavarba jött, mint egy kamasz, és elfordította a fejét.



- Köszönöm. Egyébként más bajom nincs, csak vicceltem a tériszonnyal.



Rámosolygott Sanyira.



- Megérkeztünk. Itt lakom. – mondta a lány és kivonta a karját Sanyi karjából.



- Felhívhatom? Esetleg elmehetnénk valamikor kávézni, talán egy ebéd, vagy vacsora… - pillantott komolyan Meredithre. Remélte, hogy a lány igent mond, annyira remélte…



- Szívesen! – jött a várva várt válasz. Meredith beletúrt a táskájába, papírt, tollat halászott elő, ráírta a telefonszámot, még egyszer rámosolygott, amikor átnyújtotta, aztán megfordult és felszaladt a századeleji vöröstéglás ház lépcsőjén.



Sanyi boldog volt. Életében másodszor érezte ezt a semmihez nem hasonlítható örömöt, várakozást, reményt. Ezt a lányt igazán meg akarta ismerni, meg akarta ölelni, megsimogatni az arcát, és belenézni minden nap a sugárzó smaragdzöld szemekbe…



***



Alex kinyitotta a szemét. Nehézkesen felült az ágyban, ránézett az órájára, amit az éjjeliszekrényre tett. Tíz óra volt. Bement a fürdőszobába, beállt a zuhany alá, és jéghideg vizet engedett magára. Felfrissülve, elegánsan indult reggelizni, a fejfájását elfújta megismerkedésük emléke, mely még annyi év után is mosolyra fakasztotta a lelkét...





















































10.



- Uram! – szólt a szállodaportás Alexnek, amikor a reggeli után éppen kilépni készült a szálloda forgóajtaján.



- Igen? – fordult vissza.



- Üzenete van uram! – mondta a portás tiszteletteljes hangsúllyal, majd átnyújtott Alexnek egy lezárt borítékot, melyen csak az ő neve szerepelt, a feladót nem tüntette fel a küldője.



Kinyitotta a borítékot, és kiemelte a papírdarabot, melyen látszott, hogy a szálloda kávézójának a blokkfüzetéből tépték ki. A női kézírás szépen kanyargott a papíron, a kék tinta …



***

- Kérem, uram! Itt írja alá! – kiabálta a nővér, miközben rohant mellette. Sanyi nem hallotta, nem látta, a szeme csak a hordágyon fekvő halottsápadt Mereditht látta, véres hálóingét, csukott szemét…



- Uram! Írja alá, különben nem műthetjük meg a feleségét! – üvöltötte most már a nővér az arcába és az orra elé dugott egy papírt, meg egy tollat.



- Minek írjam alá? Mit akar tőlem? Mi ez? – kérdezte Sanyi szinte sokkosan, fogalma sem volt róla, hogy mit akar tőle a nő, mit erőszakoskodik, mikor Meredith mindjárt meghal…



- Írja alá! – kiabálta a nővér. – Ez az engedélye a műtéthez! Értse már meg, hogy egy fölösleges percünk sincs!



Sanyi elvette a papírt a nővértől, és aláfirkantotta a nevét a vonalra. A tinta kék volt, egy pillanatra megragadt a szemében, aztán a nő már el is kapta tőle, Mereditht hatalmas lendülettel betolták egy ajtón, amit bezártak előtte, nem engedték tovább.

Megállt a folyosón, a hajába túrt, leült az egyik kényelmetlen székre, és a kezébe temette az arcát. Sírt.



Nagyon ritkán sírt, utoljára Elisa grófnő temetésén könnyezett. Négy éve halt meg, csendesen, álmában ment el, egyszerűen megállt a szíve, semmit nem érzett. Minden vagyonát rájuk hagyta, rá, és a szüleire. Gazdagok lettek. Nagyon gazdagok. Annyira, hogy soha többé egyiküknek sem kellett volna dolgoznia, sőt, még az unokáiknak sem. Elisa egy nagyobb összeget jótékony célra adományozott a róla elnevezett alapítványnak, és a többi vagyonát, házait, részvényeit, bankbetétjeit mind a Búzás családra hagyta. Miután Ulrike meghalt, őket tekintette a családjának, Sanyit pedig fiaként szerette.

A végrendeletet Meredith bátyja, Bob Shelton olvasta fel, Elisa őt bízta meg öreg ügyvédje nyugalomba vonulása után az ügyei intézésével. Amikor kiderült, hogy milyen hatalmas vagyon felett rendelkezett a grófnő, és ezt ezentúl Sanyi családjának kellett megtennie, azonnal megkérték Bobot, hogy kezelje a jövőben ő a hagyatékot, hisz egyikőjük sem értett a befektetésekhez. Nem akartak rosszul gazdálkodni a rengeteg pénzzel, és Bob különben is családtag volt, tökéletesen megbíztak benne, ráadásul kapóra jött a szakértelme is. Bob összefogott egy pénzügyi szakemberrel, régi barátjával, és a lehető legkedvezőbb módon fektették be a család örökségét, mégpedig úgy, hogy a betétek minden évben minimum annyit fialjanak, hogy a családnak ne kelljen a tőkéhez nyúlnia, a hozam és a kamatok úgy is luxus körülményeket biztosítsanak a számukra.



A Fifth Aveneun álló nagy házból nem költöztek el, Meredith és Sanyi sem, együtt éltek négyen, nem zavarták egymást. Meredith remekül kijött a szüleivel. Folyton faggatta az apját, hogy meséljen az 1956-os eseményekről, de az apja nem akart róla beszélni, mindig elodázta a dolgot. Azt mondta, hogy majd máskor, ha lesz elég idejük, mert ez nemcsak egy rövid kis história ám! Meredith ilyenkor mosolygott, és azt mondta, hogy egyszer úgyis kihúzza belőle a történetet, ha addig él is! Az anyjának pedig nagy segítsége lett, mert a hosszú évek alatt is képtelen volt rendesen megtanulni angolul, így nem szívesen mozdult ki otthonról. Meredith eljárt vele vásárolgatni, segített neki, amikor nem tudta magát kifejezni, és tört angolsággal súgta a fülébe, hogy mit szeretne.

Minden olyan tökéletes volt, mint a mesében, Sanyi el sem tudott nagyobb boldogságot képzelni. Már csak a gyermekáldásra vártak. Meredith huszonöt éves volt, amikor összeházasodtak, és úgy döntöttek, hogy harminc éves kora előtt mindenképpen megszüli az első babát, aztán két évvel később a másodikat. De addig csak egymásnak akartak élni, utazni, kirándulni, bolond dolgokat megtenni, amit felelősséggel már nem tehettek volna, ha van egy gyermekük. Kipróbálták a sziklamászást, lovagolni és síelni jártak, Sanyi leugrott négyezer méter magasból ejtőernyővel, aztán közösen kipróbálták a búvárkodást a nagy Korallzátonynál. Élték a gazdagok gondtalan életét. Sanyi társ lett a Burns&Brook-nál, nem vágyott rá, hogy saját irodát nyisson, hisz a név attól a perctől Burns, Brook&Buzas lett, és a három „B” betű remekül hangzott együtt. Nem gondolkodott rajta, hogy a váratlan meggazdagodása segítette-e ilyen gyorsan a társak közé, vagy a tehetségét díjazták. Nem is érdekelte. Szerette a munkáját, és nem akart soha, semmi mással foglalkozni, mint épületek tervezésével, és építésével.



Aztán egyszer eljött a perc, amikor Meredithel komolyan megbeszélték a gyerekvállalást, és nem is gördült semmi akadály az útjukba. Meredith egyik nap sugárzó arccal várta Sanyit:



- Szia Apuci! – köszöntötte boldogan, és a nyakába ugrott.



Sanyival madarat lehetett volna fogatni, a szülei is repestek az örömtől. Úgy vigyáztak az állapotos asszonykára, mint a hímes tojásra. Meredith csak nevetett rajtuk, de azért ő is betartotta a szabályokat.

Minden rendben ment, már majdnem négy hónapos terhes volt, amikor egy éjszaka iszonyatos, szaggató fájdalmat érzett az alhasában, olyat, amilyet még soha életében nem tapasztalt, még a legrémesebb rémálmában sem. Leizzadva ébredt, azonnal a hasára szorította a kezét, majd lerúgta magáról a takarót, felkapcsolta az éjjeliszekrényen álló kislámpát, és látva, hogy a lepedő merő vér körülötte, sikoltva rázta Sanyit.

Sanyi őrült tekintettel meredt a vértócsára, aztán a feleségére, aki abban a pillanatban vesztette el az eszméletét. Magára rángatott egy nadrágot, felkapta az ölébe és rohant vele a kocsihoz. Tébolyult sebességgel hajtott a kórház felé, nem gondolkodott, egyetlen cél lebegett a szeme előtt: megmenteni a szerelmét. Még a baba sem jutott az eszébe. Csikorgó gumikkal fékezett a kórház előtt, újra ölbe kapta asszonyát, és futott vele az ajtó felé.

Bent rögtön átvették tőle, lefektették egy kerekes hordágyra, néhány kérdést tettek fel neki, amire nem emlékezett, hogy válaszolt-e, aztán elé dugta az a nővér a papírt…







- Istenem! – nyögte magyarul a folyosón várakozva. – Mit vétettem, hogy így büntetsz? Add, hogy ne legyen baja, add, hogy életben maradjon!



Imádkozott. Gyerekkora óta nem fohászkodott Istenhez, most mégis hozzá fordult. Összekulcsolta a kezét, és magában motyogva sorolta az imákat, melyek az eszébe jutottak, csak mormolta, mormolta, míg az orvos ki nem jött azon az ajtón, amin Mereditht betolták.



- Mr. Buzas? – kérdezte a magas, zöld műtősruhát viselő, nyugodt, de fáradt arcú férfi.



- Igen, én vagyok. – ugrott fel Sanyi a székről. - Hogy van a feleségem?



- Túlélte. De sajnos a baba… nos elvetélt a felesége. A baba elment. – mondta Sanyi szemébe nézve.



Sanyi nem tudta, hogy mit érezzen. Egyrészt örült, mert Meredith életben volt, imája meghallgattatott, ugyanakkor elveszítették a babát, akit annyira vártak, és a boldogságuk megkoronázásaként jött volna a világra.



- Még lehet gyermekük. – szólt az orvos. – Akár egy tucat is.



- Igen? – kérdezte Sanyi. – Nem kellett…?



- Nem. Nem nyúltunk a méhéhez. Minden rendben lesz. Nyugodjon meg. Egy óra múlva bemehet hozzá. – mondta az orvos, és otthagyta a folyosón.



Sanyi visszaroskadt a székre, újra beletemette az arcát a kezébe, és sírt. Megint sírt. Akkor már tudta, hogy örömet kell éreznie. Megmaradt neki a szerelme, az élete értelme, a legfontosabb ember a világon…



***



„Drága Alex! Este várlak! Ugye eljössz?”

Aláírás nem volt. Nem is hiányzott, Alex tudta, hogy kizárólag Judit írhatta a levelet. Összegyűrte a papírt, nem bírt a nőre gondolni, szinte fizikai fájdalmat okozott neki Meredith hiánya, majdnem lelkiismeret furdalást érzett, amiért egy másik nővel szeretkezett. Semmi oka nem volt rá, mégis minden alkalommal beleszúrt a szívébe a gondolat, hogy megcsalja Mereditht. Minden alkalommal… Pedig volt néhány alkalom.

A levelet a zsebébe süllyesztette, és kilépett a szállodából a napfénybe…







































11.



Taxiba ült, a bérautót leadta a szállodánál. Bemondta a címet, és hátradőlt az ülésen. Remélte, hogy Juditot otthon találja, mert nem szeretett volna még egyszer elmenni abba a házba. Eltervezte. Becsenget a nőhöz, átadja neki a levelet, aztán otthagyja. Semmi nem érdekelte. Nem akart vele beszélni. Nem akart bemenni a lakásába. Nem látott mást, csak egy őrült, ápolatlan öregasszonyt, aki nem az ő első szerelme, aki nem az ő kedves emléke. Nem így akart rá emlékezni, nem ezt a szörnyű, szánalmas látványt akarta a fejébe vésni, nem ezt akarta maga előtt látni, amikor majd nagyon öregen, az ágyában fekve, várva a megváltó halált végiggondolja az életét.

A taxi megérkezett a házhoz, Alex fizetett, és kiszállt az autóból. Ugyanolyan hőség fogadta, mint minden nap, amióta Magyarországon volt, szinte olvadt az aszfalt aznap is. Nyitva volt a kapu, bement rajta, és megállt az udvart lezáró vasajtónál. Remélte, hogy Manyi, vagy Mamó nincs az udvaron, és röviden el tudja intézni azt, amiért jött. Valami visszatartotta. Nem volt kedve megnyomni a csengőt, pedig már emelte a kezét, de lehanyatlott mellé. Rájött, hogy nem tud úgy elmenni, hogy ne tudja meg, mi áll a levélben, és mi fűzte olyan szorosan az apját Judithoz, hogy képes volt őt megkérni rá, hogy jöjjön el hozzá. Egyszerűbb lett volna, ha Judit halott. Akkor felbontotta volna a levelet, nem foglalkozott volna a tisztességgel, a levéltitokkal, és efféle morális problémákkal, elolvasta volna az írást, és megtudott volna mindent.

Újra felemelte a kezét, és hirtelen, hogy meg ne gondolhassa magát, megnyomta a csengőt. Várt. Ideges volt, izzadt. Nem tudta, hogy mi vár rá, nem tudta, hogy hogyan fogadja a nő. Az apjára gondolt, arra, hogy menyire nem szeretett beszélni a múltról, aztán egyszer mégis…



***



Meredith, a vetélése után otthon lábadozott. Az egész család körülötte ugrált, próbáltak a kedvében járni, nem engedték felkelni.

Meredith lelke azonban kómában volt, nem tért magához a veszteségtől, semmivel nem lehetett életet verni belé. Aztán egyik nap, jóval a baba elvesztése után, amikor Sanyi hazaért az irodából, az apja hangját hallotta, amikor közeledett a hálószobájuk ajtaja felé.



- Nahát így kezdődött kislányom, ’53-ban hatalmas megtorlások voltak, negyvenezer ember volt rendőri őrizetben, vagy internálva, több, mint tízezer embert kitelepítettek, kitiltottak Budapestről. Még szerencse, hogy bennünket nem, bár nem sok hiányzott. Én akkor nem voltam büszke magamra, a felszínen behódoltam a rezsimnek, úgy tettem, mintha mellettük állnék. Szóval ilyen volt a helyzet Magyarországon, vádoltak boldog boldogtalant, hogy rendszerellenes, börtönbe vetették őket, aztán némelyeket kiengedtek, másokat meg kivégeztek. Nem lehetett tudni, hogy ha eltűnt valaki, akkor kiszökött az országból, vagy elvitték az ávósok, aztán vagy visszakerült, vagy nem. Ha nem, akkor elkönyveltük, hogy meghalt. Aztán ’56-ban, október 6-án kétszázezer ember gyűlt össze egy igazságtalan ügy elítéltjeinek újratemetésén, ahol karhatalom ellenes jelszavak röpködtek szájtól szájra. Ott voltam, hideg volt, hidegebb, mint októberben kellett volna, de ott álltam a tömegben. Később, ha jól emlékszem október 16-án a diákok egy szövetséget hoztak létre – tudod, mindig az egyetemisták lázadnak fel először az elnyomás ellen - elhatározták, hogy 23-án tüntetést tartanak a Bem szobornál, és ott akarták felolvasni azt a tizenhat pontot, mely a követeléseiket tartalmazta. Sokan voltunk. Mindenki tudott a tüntetésről, először arról volt szó, hogy betiltják, aztán mégis engedélyezték, de már akkor is meglett volna, ha tiltakoznak ellene, mert az emberek összegyűltek, és a hangulat… mondhatni forradalmi volt. Elindultunk a Kossuth térre, tudod kedvesem, ott van a magyar Országház, a Parlament, ha láttál már gyönyörű épületet…na majd egyszer elmegyünk együtt Magyarországra…szóval odaértünk, aztán a tüntetők egy része a Rádióhoz ment, hogy rávegye a vezetőségét, olvassa be a tizenhat pontot, de azok megtagadták a kérést. A másik csapat elment a nagy Sztálin szoborhoz, és ledöntötte, majd elcígölték a Nemzeti Színház elé, ahol feldarabolták. Tudod te, hogy micsoda bátorság kellett ahhoz abban az időben? – Sanyi benézett a hálószobába, és azt látta, hogy az apja egy széket húzott az ágy mellé, ott ücsörgött, éppen pillanatnyi szünetet tartva a beszédben, levette a szemüvegét, azt törölgette. Meredith félkönyökre emelkedve hallgatta, mint a kisgyerek, akinek mesét mond egy felnőtt.



- Tessék folytatni Apuka! Hogy volt tovább? Mi történt? – sürgette Meredith.



Sanyi nem köszönt be, nem akarta megszakítani a történetet, örült, hogy Meredith ekkora érdeklődést mutatott valami iránt. Azt hitte, hogy sosem fogja már érdekelni semmi, olyan fásult volt a baba elvesztése miatt.



- Este a Rádióhoz kirendelte a karhatalom az ÁVH-t és katonákat. – folytatta az apja, és Sanyi ott maradt a folyosón csendben, hogy hallja amit mond, hisz neki sem mesélte el sohasem, hogy mi történt azokban a napokban. – Na arra nem számítottak, hogy a katonák egy része mellénk áll, azt hitték, hogy ilyesmi nem eshet meg. – döcögött nevetve az apja. – De akkor az ÁVH-sok elkezdtek ránk lőni, aztán mi sem voltunk restek. Nem tudod, hogy mi az az ÁVH. Nohát, ők voltak az államvédelmisek, abszolút a kommunista hatalom csatlósai, hithű, elkötelezett emberek, tántoríthatatlan karhatalmisták, bármire képesek voltak a kommunista rezsimért. Besúgókat szerveztek be, lecsaptak mindenkire, akit rendszerellenesnek nyilvánítottak, elhurcoltak ártatlan embereket, akiket feljelentettek a besúgóik. Ilyenek voltak. Mindenki félt tőlük. De mi visszalőttünk rájuk, adtunk nekik! Hogy honnan volt puskánk? Nem tudom. Nekem a kezembe nyomtak egyet, amikor elkezdődtek a harcok. Azt sem tudtam, hogy pontosan hogy is kell használni. Sima puska volt, nem gépfegyver, az nekem nem jutott, egyeseknek az is volt. Biztos, hogy katonai raktárakat törtek fel, készültek a lövöldözésre. Én meg sodródtam az eseményekkel, már 6-án is éreztem, hogy itt az idő, de 23-án tudtam, hogy hol a helyem. Ösztönösen. Hamar összetalálkoztam a tüntetésen néhány régi kollégista társammal, akikkel valaha együtt koptattuk a jogi egyetem padjait, egy szót sem kellett szólnunk, olyan idő volt az, hogy csak úgy összeölelkeztek az emberek, „Isten hozott cimbora”, és újra lázadó egyetemistának éreztük magunkat, világmegváltó gondolatokkal, komoly tervekkel.



- Egyáltalán hogy keveredett ebbe bele Apuka? Hogy került oda ahhoz a szoborhoz?



- Tudott róla mindenki. Tudták az emberek a tüntetést, szórólapokat osztogattak az egyetemisták… fene tudja. Minden pesti ember tudott róla, terjedt szájról szájra, mint a népmese. Na, aztán hogy megkezdődtek a harcok, mi levertük az ÁVH-sokat, és elfoglaltuk a Rádiót. Az hatalmas dolog volt. Ujjongott a tömeg, de éjfél után megjelentek a szovjet páncélosok, és ők kezdtek lőni ránk. Közben - ezt el ne felejtsem mondani – újra kineveztek miniszterelnökké egy olyan embert, akinek a nevét meg kell jegyezni. Úgy hívták, hogy Nagy Imre. Sokat tett értünk. A szovjetek lőttek ránk, mi meg a Rádióból tüzeltünk vissza, reggel még a miénk volt, be is mondtuk Nagy Imre kinevezését, aztán kilenckor azt is, hogy a szovjet csapatok bevonultak Budapestre. Ej! Borzalmas volt. Rengeteg vér, és halott, barátok és ellenségek, de tartottuk magunkat. Én kiszöktem, mert haza kellett mennem, nem hagyhattam magára Sanyit és Izabellát. Szerencsére közel laktunk, így nem kellett sokat gyalogolnom. Útközben faltól falig rohantam, kezemben a puskámmal, sapkámat a szemembe húztam, hogy ne ismerjen rám senki, megmondom őszintén, hogy féltem. Nagyon féltem. Berohantam a házunkba, és ott, a lépcsőházban összetalálkoztam a házmesterrel, aki jó kapcsolatot ápolt az ÁVH néhány tagjával. Más se kellett, mint hogy lássa, puskával a kezemben rohanok haza! Tudtam, hogy ha a felkelés nem győz, akkor nekünk végünk, Mamó – mert így hívták a házmestert – feljelent bennünket. Hazamentem, és rendben találtam a családot, Sanyinak elmondtam, hogy történelmet csinálunk, fontos dolgok történnek, de az ő feladata az, hogy vigyázzon az anyjára. Hisz tizenhat éves is alig volt, nem engedhettem az utcára! Én azonban visszatértem, mert tudtam, hogy még van tennivaló bőven. Megígértem Izabellának, hogy minden nap hazaugrom, viszek ennivalót, ha tudok, és megmutatom magamat, hogy még élek. Huszonnegyedikén történt egy eset, amit nem fogok elfelejteni. Amikor hazafelé tartottam, hogy megnézzem a családomat, épp a kapu előtt botlottam a fiamba. Menni akart harcolni, részt akart a történelemből… - Sanyi a folyosón egy pillanatig nem vett levegőt. – Tudod, olyan furcsa volt, biztos vagyok benne, hogy valami nem stimmelt nála, sosem láttam még ilyen feldúltnak… nem értettem, talán csak a forradalom szele, de én úgy éreztem, hogy több, sokkal több, valami más oka is volt kimenni az utcára… nem tudom, ez azóta motoszkál bennem, de sosem kérdeztem meg tőle…talán egyszer… Nem vagy még fáradt, csillagom? – hajolt közelebb Meredith-hez. Sanyi elképedve lógatta a fejét. Nem hitte volna, hogy az apja észrevette a halálvágyát.



- Dehogyis Apuka! És mi volt Sanyival?



- Visszazavartam, éreztem rajta azt a furcsa… na mindegy, szóval visszaküldtem az anyja mellé, ő pedig szófogadó gyerek volt, tudta, hogy jót akarok neki. Én persze mentem tovább. Szerencsés voltam. Huszonötödikén a parlament előtt tüntettünk, teljesen fegyvertelenül, és golyózáporral köszöntöttek bennünket. Zuhantak az élettelen testek körülöttem, engem mégsem talált el egyetlen golyó sem. Szerencsés voltam, na. Folytak a harcok. Már az egész országban, nemcsak a fővárosban. Aztán huszonnyolcadikán Nagy Imre, régi-új miniszterelnökünk tűzszünetet rendelt el, és tájékoztatta a népet, hogy a szovjet erők kivonulnak az országból. Micsoda boldogság volt az! Végre eltakarodnak! Aztán azt is mondta, hogy feloszlatják az ÁVH-t, március 15-ét pedig ünnepnapnak nyilvánították. Tudom, hogy neked ez a dátum nem mond sokat, majd egyszer mesélek erről is, de a magyar ember szívének rengeteget jelent. Na, mindenesetre úgy tűnt, hogy 28-án győzött a forradalom, helyre kerültek a dolgok. Október 30-án újabb beszédet mondott Nagy Imre, amiben elmondta, hogy megszűnik az egypártrendszer, haladéktalanul megkezdik a tárgyalásokat a szovjet erők kivonásáról. Mindenhol hatalmas változások voltak. A kormány megváltozott, a karhatalom az új kormányt szolgálta, a Rádió vezetőségét leváltották, többpártrendszer lett, és demokrácia. Nyolc napra. – itt nagyon elszomorodott a hangja, egészen elhalkult. – Pedig milyen szépen alakultak a dolgok! Aztán november 4-én bevonultak a szovjet csapatok nagy erőkkel az egész ország területére és elfojtották a forradalmunkat. Még itt-ott ellenálltak a felkelők, de a túlerő olyan hatalmas volt, hogy lehetetlen lett volna győzni. Mi pedig menekültünk. November 9-én fülest kaptam az egyik bírósági ismerősömtől, hogy valaki feljelentett ellenforradalmi tevékenységért. Azonnal megszerveztem a szökésünket, és Ausztriába mentünk. Azt a történetet már ismered Sanyitól…



- Micsoda kegyetlen világ… - mondta elgondolkodva Meredith.



- Minden háború kegyetlen, de amikor honfitársak ölik egymást, annál nincs borzalmasabb… Sokan úgy haltak meg, hogy nem is voltak a harcok közelében. Szó se róla, anarchia volt. Néhányan a haragosukat lőtték agyon, úgyse jött rá senki, hogy nem a forradalom hevében történt a dolog. Féltek az emberek. Magyar a magyartól. Ki kit gyűlöl, kit öl meg, és miért? Nem lehettél semmiben biztos. Jól mondod, kegyetlen volt… Nagyon kegyetlen…- megpaskolta Meredith kezét, és felállt. – De most már pihenj egy kicsit gyermekem, igazán rád fér, én is megyek, megiszok egy konyakot, jót fog tenni…



Sanyi állt a folyosón, nem mozdult, amikor kijött az apja a hálószobából, csak egymásra néztek, nem szóltak egy szót sem. Az apja lement a lépcsőn a nappaliba, Sanyi pedig bement Meredithhez, leült az ágy szélére, és megfogta a kezét…



***



Alex hallotta a csoszogást, ahogy valaki a vasajtóhoz igyekszik. Kinyílt az ajtó, és ott állt Judit. Az arcán semmiféle meglepetés nem látszott, Alexén azonban annál nagyobb ámulat tükröződött. Judit nem volt kifestve, nem volt betupírozva hófehér haja, úgy nézett ki, mint egy megtört, kedves arcú idős hölgy, akit keményen meggyötört az élet. Az előző napi groteszk bohóc eltűnt, mintha sosem lett volna.



- Sándorka! Már vártam. Kerüljön beljebb! – mondta halkan, és beinvitálta Alexet az udvarba. Az udvar üres volt, csak a Manyi által felaggatott száradó ágynemű lengett a szárítókötélen megtörve a mozdulatlanságot.



Judit elindult, be a lakásba, és Alex követte. Belépett, s mintha az ötvenes évekbe repült volna vissza, a berendezés, és az atmoszféra annyira nem változott azóta. Judit hellyel kínálta a nappali nagy, kerek asztalánál, mely horgolt csipketerítővel volt letakarva. Az asztalon szanaszét azok a dolgok hevertek, melyek előző nap a szatyrából estek ki. Szalag, gyertyacsonk, rézcső, összegyűrt csomagolópapír…



- Asztali díszt csinálok belőle karácsonyra. – mondta Judit, Alex pedig nem kérdezett rá, hogy miért készít karácsonyi díszt a nyár derekán, a legnagyobb kánikulában.



- Biztosan nagyon szép lesz. Juditka! Beszélnem kell Önnel!



- Mondja csak Sándor, hallgatom. – szólt Judit nyugodtan, közben a kezébe vette a rézcsövet és a szalagot, majd nekilátott a munkának…





















































12.



Alex nézte egy darabig az asszony sárgás kezét, amint az a különböző apróságokkal matatott. A szalagot körültekerte a rézcsövön, megerősítette, majd félretette. Elővette a gyertyát, és a viaszt nekilátott darabolni egy életlen késsel.



- Nos…- kezdte Alex. – A szüleim meghaltak, az apám öt éve ment el…



- Nagyon sajnálom. Részvétem. – mondta Judit, de semmilyen érzelem nem tükröződött az arcán. – Hogyan haltak meg?



- Anyám májrákban, apám pedig agyvérzésben hunyt el. – válaszolta Alex, és furcsállta ezt az érzelemmentességet.



- És maga Sándorka? Megnősült? Vannak gyerekei? Esetleg már unokái? – mosolygott rá az öregasszony, aki valaha a legnagyobb szerelmet jelentette a számára.



- Van egy fiam, Noah…



***



Öt évvel Meredith vetélése után megszületett a gyermekük, Noah. A terhessége alatt az asszony nem kelt fel az ágyból, az utolsó két hónapot pedig kórházban töltötte, hogy a lehető legnagyobb biztonságban legyen ő is és a baba is. Féltek, hogy esetleg újra elveszítik a magzatot, rettegtek, hogy megismétlődnek a múltbeli iszonyatos események. Nagyon akarták a gyereket, de sokáig még próbálkozni sem mertek, Meredith beszélni sem akart a dologról évekig.



Nehezen jött helyre, Sanyi eleinte mindent megtett, hogy visszakapja a régi szerelmét, azt a vidám, kedves, mosolygós nőt, akit feleségül vett. Az első érdeklődő szavakat az apja csalta elő belőle, de Sanyinak nem ment a felvidítása. Megtört a jég a szülei felé, és ezért Sanyi örökké hálás volt az apjának, de még így is nagyon sokáig tartott, amíg közöttük rendbe jöttek a dolgok. A depresszió, mely Meredith agyát összezavarta és padlóig nyomta, nagyon lassan, de biztosan kezdte felőrölni az asszonyt, és az egész családot. Kezdetben türelemmel, szeretettel próbálták visszahozni Mereditht, Sanyi rengeteget beszélt hozzá, próbálta rávenni, hogy látogasson el egy neves pszichiáterhez, aki híres volt remek eredményeiről, melyet a pszichoszomatikus betegségek gyógyítása terén ért el.

Nehezen sikerült egyeztetni időpontot a doktorral, rendkívül elfoglalt volt, és Meredith sem könnyítette meg a találkozás megszervezését. Végül a felesége hajlandó volt szóba állni vele, és az orvosnak is volt akkorra egy szabad órája. Attól a naptól fogva javulni kezdett az állapota.



Sanyi viszont addigra belefáradt a folytonos készenlétbe, rosszkedvbe, visszautasításba. Elege lett abból, hogy ő nem létezik, hogy a felesége levegőnek nézi, nem törődik semmivel, nem lehet vele beszélgetni, kirándulni, elege lett a házban uralkodó temetői hangulatból. Viszonylag fiatal férfi lévén igényei voltak, amit saját hibáján kívül otthon nem kapott meg, és ez nem kizárólag a szexualitásra vonatkozott. Elveszítette a társát, a barátját, szerelmét és szeretőjét egyben. Arra nem gondolt, hogy megvásárolja magának ezeket az érzelmeket, vagy a szexet, attól elegánsabb megoldást keresett.



Régóta tudta, hogy az egyik társa csinos titkárnője, Ana, érdeklődik iránta, de eszébe sem jutott Meredith mellett másra nézni. Egy évvel a baba elvesztése után azonban, amikor testileg és lelkileg kiéhezett, sebezhető állapotában Ana rámosolygott, kigombolt egy gombot a blúzán, és beleragyogott a szemébe, képtelen volt megálljt parancsolni a vágyának. Formás volt, telt, és buja, hívogató, és mocskosul szexi. Meghívta egy italra az irodához közeli bárba. Az estét a nő lakásán folytatták, ahonnan hajnali két óra után ment el, vagy inkább vánszorgott, mert leterítette a lelkiismeret-furdalás, a kielégült férfi undora saját magától, a nőtől, aki nem a felesége volt, és az egész szituációtól, amibe keveredett. És mindez mintha nem lett volna elég neki, megtette egy héttel később, és még egyszer, és még egyszer… Képtelen volt ellenállni a testiségnek, Ana pedig már tudta, hogy mivel csábíthatja el újra és újra. Minden alkalommal megfogadta, hogy ez volt az utolsó, de sosem tartotta be. Mielőtt elment Anához azt érezte, hogy ennyi jár neki, aztán amikor végzett, legszívesebben szembeköpte volna magát.



Nem tudta, hogy Meredith mit vett észre az egészből, látta-e rajta a változást, a kedvtelenséget, vagy egyáltalán feltűnt-e neki, hogy már nem is próbál szeretkezni vele. Nem tudta, de a pszichiáterrel való találkozásai után a felesége kezdett visszaváltozni a régi asszonnyá. Hosszú idő telt el, mialatt nem törődtek a kapcsolatukkal. Kezdték egymást felfedezni újra, Meredith volt a kezdeményező, ő akarta megmenteni a házasságukat. Sanyi már lemondott róla. Másfél évig tartott, mire összerendezték a köteléket, mely mindig megvolt közöttük, csak szunnyadt, felélesztették a szerelmüket, megint beszélgettek, nevettek, eljártak otthonról, és Sanyi megszakított minden kapcsolatot Anával. Nem volt könnyű. A nő hisztériázott, kihasználva érezte magát, és megfenyegette Sanyit azzal, hogy kitálal a feleségének. Sanyi először nem tudta, hogyan szerelhetné le Anát, de később rájött, hogy a pénz piszkos nagyúr, minden megvásárolható rajta. Ana is. Úgyhogy megvette a nő hallgatását, nagy összeget áldozott rá. Később, amikor már csak rossz emlék volt a félrelépése eszébe jutott, amit akkor gondolt, amikor a megcsalás megfordult a fejében. Nem ment prostituálthoz, mert nem alacsonyodott le odáig, hogy fizessen ezért a szolgáltatásért. Pedig fizetett. Jóval többet, mint amit egy hivatásos követelt volna tőle, messze sokkal többe került neki az afférja Anával. Keserűen mosolygott magában, amikor ez a tény világossá vált előtte. Mindenért fizetni kell, vagy így, vagy úgy, de a világ megvásárolható. Szerencsésnek érezte magát, hogy végül is - a jelek ellenére - nem veszítette el Mereditht, és lehetőségük nyílt arra, hogy újratervezzék az életüket.



Amikor pár év múlva megszületett Noah, olyan boldog volt, mint még soha életében

Úgy hitte, hogy tökéletes körülötte minden. A fia szépen cseperedett, és bár nem töltött vele túl sok időt, mégis azt gondolta, hogy a fia tisztában van azzal, hogy mennyire szereti őt. Ugyanezt hitte a feleségéről is. Nem vette észre, hogy a munkája, mely a hobbija is volt egyben kitöltötte az életét, és nem fért bele más rendesen, csak olykor-olykor gyömöszölte be a napi programjába a családját is. Nem a pénzért dolgozott, az volt bőven, egyszerűen kellett neki a tervezés, és építés csodája, szüksége volt az adrenalinra, amit egy felhőkarcoló égbe emelkedése okozott neki, és szent meggyőződése volt, hogy a családja is elégedett az életmódjukkal. Pedig egyetlen szülői értekezleten sem vett részt. Nem ment el Noah kosármeccsére, és az évnyitó, évzáró is a Meredith feladata volt. Ha megemlítette, hogy ideje lenne csinálni valami közös programot, Sanyinak mindig más dolga volt. Nagyon meglepődött, amikor Meredith 1985-ben elé állt, és közölte, hogy el akar válni tőle. Csak nézett rá bambán, és nem fogta fel, hogy mi történt. Nem értette, hogy miért nem vette észre a változást, és miért hitte, hogy ők egy boldog, összetartó család, akik tűzön vízen át kitartanak egymás mellett. Nem gondolt arra, hogy a feleségének kevés a gyermeknevelés, neki a férjére is szüksége lett volna, és hogy a pénz, és az ajándékok nem pótolják az együtt töltött időt.



Meredithnek volt valakije. Sanyi sokáig nem tudta, hogy ki az, de a felesége nem is titkolta, hogy más mellett keresett vigasztalást. 1986-ban elváltak, ekkor volt Noah hat éves. Az anyjával maradt, Sanyi nem is küzdött, hogy nála legyen elhelyezve, tudta, hogy jobb lesz neki Meredithszel. Megfogadta, hogy ő nem lesz vasárnapi apuka, törődni fog a fiával. Aztán vasárnapi apuka lett belőle. A barátnők egymást váltották az életében, Noah mindegyiket utálta, Sanyi pedig küzdött a lelkiismeret furdalással. Meredith feleségül ment az udvarlójához, aki ügyvéd volt, Bob üzlettársa. Ezért Sanyi nagyon megharagudott Bobra, évekig nem állt vele szóba, majd megbékélt, nem tehetett mást. Nem haragudhatott Bobra, csak mert ő képtelen volt felismerni a jeleket, mert elbizakodottságában nem vette észre, hogy kicsúszik a családja az ölelő karjából, ami nem ölelt elég szorosan, ami nem ölelt mindig, amikor szükség lett volna rá…



***



Judit ráemelte véreres tengerkék szemét.



- Miért jött Sándorka? Biztosan nem azért, hogy engem nézegessen.



- Valóban nem. Egy levelet hoztam Önnek az édesapámtól. – nyúlt a zsebébe Alex.



- Az édesapjától? Nem azt mondta, hogy öt éve halott?



- De igen. Most tudtam rászánni magamat, hogy elhozzam, hogy megkeressem…





- Nem akkor kellett volna, amikor Miklós meghalt? – kérdezte Judit nagyon komolyan.



Alex egy pillanatra rámeredt, mert ahogy Judit a Miklós nevet ejtette, teljesen más volt, mint az addigi beszédstílusa, valami áhítat, valami átszellemültség rezgett a hangjában.

- Nos… talán. Ezt nem kötötte ki, csak azt, hogy egyszer hozzam el Önnek. – monda kissé zavartan, és a nő kezébe nyomta a borítékot.



- Maga tudja, hogy mi áll benne? – kérdezte Judit, miközben a kezében forgatta a paksamétát.



- Természetesen nem. – válaszolta Alex. – Nem is értem a dolgot…



- Én igen. Bár nem hittem, hogy valaha, még ha a sírból is hallok az apja felől… - meredt a semmibe Judit. – Csak emiatt jött Magyarországra?



- Nem. Meg akarom tudni, hogy ki jelentett fel bennünket ’56-ban, ki miatt kellett menekülnünk…



- Ezen könnyen segíthetünk… - nézett rá Judit, és könnyben ázó szemmel feltépte a borítékot…























13.



Judit kihúzta a levelet a borítékból, és szétnyitotta. Alex látta a teleírt lapot, mely egyértelműen az apja kalligrafikus kézírásával készült. Judit szemüveget illesztett az orrára, ettől az egész arca megváltozott, a barnás színű műanyagkeret szánalmasan nagy volt, és látszott, hogy receptre készült, nem egy belvárosi divatos szemüvegszalon terméke. Csend volt. Csak a levél zizegése hallatszott, ahogy az asszony ráncos keze meg-megremegett, miközben olvasta a sorokat. Nem pillantott fel, csak olvasott. Aztán elővette a ruhája zsebéből gondosan összehajtogatott zsebkendőjét, és megtörölte könnyes szemét. A zsebkendőt már nem tette el, a kezében gyűrögette, ahogy haladt a sorokkal, egyre gyakrabban nyomkodta a szeméhez. Alex várt. Várta, hogy befejezze az olvasást, és mondjon valamit. Hogy megmagyarázza, miért kellett neki idejönnie…



***



Sanyi nem békélt meg azzal, hogy Meredith új életet kezdett. Megpróbálta, de nem ment neki. Évek teltek el, mire rádöbbent, hogy hol rontotta el, és hogyan lehetne megjavítani az életüket. Addigra azonban majdnem késő volt. A fia nem érezte úgy, hogy be kellene számolnia a lépéseiről, Meredith pedig nem érezte úgy, hogy be kellene avatnia őt bármibe is. Az idő szaladt, de ő nem talált olyan nőt, akivel össze akarta volna kötni az életét. Az ezredfordulón, egy hideg októberi estén meghalt az anyja, fél éves szenvedés után, a májrák felemésztette a szervezetét, megváltás volt számára a halál. Sanyi állt a sírjánál, támogatta reszketeg apját, néha ránézett volt nejére, aztán a fiára, és ott döbbent rá, hogy nem akar és nem is tud nélkülük élni. Remélte, hogy nem hunyt ki minden remény, remélte, hogy azokat a jeleket, melyeket néha Meredith részéről érzékelt, nem értette félre, remélte, hogy a fiuk megbocsátja az elpazarolt időt, hisz alig volt már, olyan kevés idő maradt…

Noah húsz éves volt, amikor a nagyanyja meghalt, huszonegy, amikor a nagyapja, és Sanyi megpróbálta úgy alakítani az életüket, hogy ne csak az anyagiakról szóljon, ne csak azért keresse fel őt a fia, mert a pénzére van szüksége, hanem minden apró-cseprő bajával, bánatával, örömével fordulhasson hozzá. Ehhez újra meg kellett ismerniük egymást. A fiú furcsállta, hogy miért akar hirtelen valaki vasárnapi pénzes papából igazi apává avanzsálni, mögöttes szándékot sejtett, így nem is igen reagált apja kezdeményezéseire. Ő használta a pénzt. Elsősorban arra, hogy jól érezze magát, esze ágában sem volt dolgozni. Az anyja gyenge volt, nem tudta megfékezni, az apját pedig nem respektálta, hisz sosem volt ott, amikor szükség lett volna rá. Amikor pedig ott akart lenni, már nem volt senki, akit érdekelt volna a jelenléte.



Sanyit nagyon zavarta, hogy a fia meg sem próbált elhelyezkedni, hogy már hét éve járta az egyetemet, és eszében sem volt dolgozni, még nála, a cégénél sem. Időközben ő lett a vezérigazgatója a cégnek, Burns nyugdíjba vonult, Brook pedig meghalt, Sanyinak teljhatalma lett. Magához akarta venni Noaht, hogy ott gyakornokoskodjon nála, ne legyenek a kezdéssel gondjai, de a fia nem élt a lehetőséggel. Inkább a barátaival szórakozott. Sanyi akkor már hatvannégy éves volt. Meglehetősen jól tartotta magát a napi sportnak köszönhetően, azonban a végzete mégis elérte. Összeesett a parkolóban, amikor a kocsijához igyekezett. Éppen Noah miatt rohant a rendőrségre, mert becsukták garázdaságért a haverjaival együtt, és Meredith kétségbeesve telefonált, hogy hozza ki gyorsan, különben beleőrül, hogy a fia börtönben van.

Nem jutott el az óvadékkal a rendőrségre, mert a szívinfarktus gyorsabb volt, és leterítette. A parkoló őr riasztotta a mentőket, akik azonnal kórházba szállították. Egy hétig volt az intenzív osztályon, azalatt Noah egyszer látogatta meg, és letette a nagyesküt, hogy többé nem lesz baj vele. Valóban visszafogta magát a fiú, azt mondta, hogy amint hazatér a malajziai nyaralásából, amit már egy éve tervezgetett a barátaival, azonnal nekifog az egyetem befejezésének, és utána dolgozni fog, elhelyezkedik az apjánál. Nem tért haza. Meredith teljesen tehetetlenül, az idegösszeomlás szélén állt a fiuk eltűnése előtt, szinte katatón állapotba került, amikor kiderült, hogy a magánnyomozó sem találja, amikor azt a lehetőséget is felvázolta előttük, hogy talán nem is él már…



Meredith visszasüllyedt a hosszú, hosszú évekkel azelőtti depressziós állapotába, és Sanyi tudta, hogy ebből kizárólag Noah előkerülése lenne képes kimozdítani.



Sanyi a kórházban, amikor felfogta, hogy az élete véges eldöntötte, hogy amint onnan kikerül, elintézi azokat a dolgokat, amelyeket még életében meg akart valósítani.

Beteljesíti apja végakaratát, elutazik Magyarországra, megkeresi Juditot, esetleg vesz ott egy lakást, aztán néha a fiával együtt jön el, hogy lássa Noah, honnan is származik…



De Noaht azóta sem találták meg, Malajzia sűrűje elnyelte…



***



Judit befejezte az olvasást, és odanyújtotta neki a levelet. Alex átvette, és kérdőn nézett az asszonyra.



- Olvassa el, ebből mindent megért Sándorka! – mondta, felállt a székről, lassú, vontatott lépésekkel kiment a szobából. Alex hallotta, ahogy sír. Egyedül maradt. Ránézett a levélre, a gyomra összezsugorodott idegességében.



„Kedves Judit!



Kedvesem! Hogyan is fogjak hozzá ehhez a levélhez, hisz gyűlöltél, amikor elváltunk, és én gyűlöltem magamat minden mondatomért, minden szavamért, amit akkor a fejedhez vágtam. Bárcsak ne tettem volna, bárcsak erősebb lettem volna!

Nem a szívemre hallgattam, választanom kellett és én a szerelem helyett a nyugalom mellett döntöttem. Most már tudom, hogy rosszul. Eltelt több, mint négy évtized, amióta utoljára láttalak, eltelt több, mint négy évtized, mióta utoljára érintettelek, és én még mindig utánad vágyom, még mindig Téged szeretlek. Nem bocsáthatsz meg nekem. Elhagytalak. Tudom, hogy szerettél, tudom, hogy szenvedtél miattam. Azt is tudom, hogy nem azt érdemelted a kitartó, mély szerelmedért, amit tőlem kaptál, mégis megpróbálom megmagyarázni, hogy miért ért véget olyan hirtelen és visszavonhatatlanul a kapcsolatunk. Emlékszel az utolsó éjszakára… - hát persze, hogy emlékszel, olyan durva szavakat mondtam, hogy képtelenség elfelejteni – az előtti napon Izabella megtudta, hogy szeretjük egymást. Buta dolog volt, megtalálta az egyik szállodai számlát a zsebemben még pár héttel azelőtt, hogy megbizonyosodott volna a gyanújáról. Attól fogva figyelt, és rájött, hogy viszonyunk van. Nem akart válni, nem akart felelősségre vonni, inkább előállt azzal a hírrel, hogy terhes. Tudta, hogy képtelen leszek elhagyni őt, a fiamat, és a leendő gyermekemet. Mielőtt megismertelek, nagyon szerettünk volna még egy gyermeket, de az ég nem adta meg nekünk. Tudta, hogy a tisztesség ugyan kétélű dolog, de a társadalmi konvenciókat fogom követni, nem a szívem szavát. Ismert. Jól ismert, hiszen másnap szakítottam Veled, és inkább választottam a tisztességes boldogtalanságot, mint a tisztességtelen boldogságot. De vajon mi a tisztesség? Izabella hazudott, nem volt állapotos, de ez már csak Ausztriában derült ki. Tudom, hogy nem mentél férjhez, miután vagyonhoz jutottunk utánad nézettem. Az én „tisztességem” Téged érzelmileg mennyire viselt meg? Hisz én csak a világ felé voltam erkölcsös, a lelkem mélyén tudtam, hogy hazudok, hazudok, és még évekig hazudni fogok…

Most, hogy érzem, nem sok van hátra bátran bevallom, hogy mindig szerettelek, akkor is, amikor megtudtam, hogy Te jelentettél fel bennünket az ÁVH-nál. Tudtam az első pillanattól, a bírósági barátom nem csak azt mondta el, hogy valaki feljelentést tett, hanem megmondta a nevet is. Bosszút álltál Judit! Ez a mi sorsunk. Ha nem tetted volna, akkor lehet, hogy együtt öregszünk meg, nem választ el bennünket egymástól egy óceán.

Ezt el akartam mondani, mielőtt meghalok, hogy tudd, sosem múltak el az érzelmeim irántad, és bánom, amit tettem, bánom, hogy Téged belekényszerítettelek abba, hogy ellenem tegyél.



Sajnálom. Sajnálom Drágám, hogy nem együtt öregedtünk meg. Örökké szeretni foglak!



Miklós”



Sanyi kezéből kiesett a levél. Az egész élete hazugság volt. A Judit érdeklődése iránta, a szülei szerelme, az ő kamaszemlékei, melyek egész életében elkísérték, kísértették… minden. Felállt, és kitámolygott a lakásból. Csak levegőre vágyott, arra, hogy átmoshassa az agyát friss levegővel…

Kilépett a tűző napsütésbe, és leintett egy taxit.



- Hát akkor mi az, ami nem hazugság az én életemen? – kérdezte önmagától.



A szállodába érve a recepcióhoz lépett:



- Kérem, foglaltasson nekem jegyet Kuala Lumpurba. Ha lehet, még mára…







Vége

Cím: Váratlan vendég
Kategória: Regény
Alkategória:
Szerző: Kelényi Angelika
Beküldve: June 13th 2006
Elolvasva: 1242 Alkalommal
Pont:
Beállítások:  
  

[ Vissza a publikációk listájához | vissza a Regény főoldalára | Megjegyzés küldése ]