Egy éve leszoktam a dohányzásról. Vagyis inkább azt mondanám, hogy absztinens lettem, már egészen komoly ok kellene hozzá, hogy újra rágyújtsak. De rá tudnék. Én ugyanis szerettem cigizni. Szerettem a szertartást, szerettem a kékes füstbe meredni, kigondolni a napomat, iszogatni a tejeskávét mindehhez, és csak ücsörögni, ücsörögni, én, a gondolataim, és a gondolatébresztő cigarettám. Természetesen egy pillanatig sem bántam meg, hogy eldobtam függésem tárgyát. Mert a legvisszataszítóbb tulajdonsága a ciginek, hogy függővé tesz. Volt rá példa, hogy este, egy vidéki buli alkalmával elfogyott a társaságban mindenkinek a szívnivalója, és tíz perc múlva, mint az őrültek rohangáltunk a kis faluban, nyitva tartó üzletet kutatva, vagy egy életmentő benzinkút fellelése érdekében, de minden zárva volt. Ott álltunk cigi nélkül, és küzdöttünk a nikotinéhséggel, míg azok, akik nem dohányoztak, nem értették, hogy miért nem bírunk ki akár csak egy éjszakát is bagó nélkül. Bizony, bizony. Olyan ez a függés, mint az alkoholista ragaszkodása a napi betevőjéhez, vagy a drogosé a lövetéhez, mert anélkül ócska a világ, elszürkül a nap, és minden veszettül idegesítővé válik. Én már nem függök. Először, amikor megpróbáltam leszokni, nem vettem igénybe semmilyen segítséget, három nap füstmentesség után kapartam a falat, és hisztériáztam, bömbölve kiabáltam, hogy rá akarok gyújtani. Aztán elmentem vizsgázni az egyetemre, és az andragógia szigorlat előtt nem bírtam tovább, gyorsan rápipáltam a többiekkel. Az olyan otthonos, megnyugtató érzés volt! Együtt, mi sorstársak, összetartozók, a dohányzásra kijelölt kétszer két méteres ablaknélküli üvegkalitkában szívtuk a füstöt, fújtuk a füstöt, köhögtünk, és krákogtunk. Amíg cigiztem, vallottam, hogy engem a füst konzervál, azért nem hízom, és azért nem vagyok soha beteg. Ez igaz is, mert soha nem volt még egy kóbor megfázásom sem, az influenzát, vagy a komolyabb betegségeket szintén csak hírből ismertem. Visszatérve az első próbálkozásra: hazamentem a vizsgám után, és bevallottam a páromnak, hogy én bizony rágyújtottam, és dacosan vállaltam, hogy még jó is volt, különben az Isten sem segített volna át ezen a szigorlaton, de így, hogy a cigi megnyugtatott, már egészen könnyen ment a dolog. A szerelmem úgy nézett rám, mint egy pondróra, egy akaratgyenge puhatestűre, és nem szólt semmit. Én akkor megfogadtam, hogy legközelebb leszokom, úgy ám, és igazi hős leszek. Eljött a legközelebb is. Akkor már okos voltam, mert tudtam, hogy segítség nélkül ez nekem nem fog menni. Beszereztem hát különböző ízű, és illatú dohány és nikotinmentes cigit, kiültem vele az albérletünk beablakozott erkélyére, magamra zártam az ajtót, és nekiálltam dohány nélkül dohányozni. Őrületes füst borított el, mint Pompeit az Etna után, és valami olyan trágyaszagú, penetra bűz, amit nehéz szavakba öntenem. Menekültem a kalitkámból, szellőztettem, de addigra az egész lakást magáévá tette a SZAG. Summa summárum, másodszorra sem sikerült megválnom a cigarettázás ördögétől, és újra hatalmába kerített a nikotin démona. Nem volt könnyű ezek után az életem. Az anyám, aki több, mint tíz éve leszokott, naponta hívogatott, hogy állok a bagózással, mikor leszek végre hajlandó felfogni, hogy mennyire káros ez nekem. A párom, aki szintén cigarettaellenes meglehetős gyakorisággal emlegette, hogy nemcsak magamat rongálom, de az ő egészségét is tönkrevágom, ráadásul tök cigi szaga van mindennek körülöttem. A hajamnak is. A ruháimnak is. Én nem érzem?????
Hát én nem éreztem, de elhittem a szeretteimnek, hogy mindaz igaz, amit mondogatnak. Persze annyira nem tudtak hatni rám, hogy megutáljam a dohányzást, de annyira igen, hogy elegem legyen az egészből, és a kedvükért még egyszer megpróbáljam. Elmentem a mágneses biorezonanciás leszoktató kezelésre, ahol egy fehér köpenyes csaj fogadott, a fejemre csatolt egy fémlapocskákkal felszerelt pántot, a kezem alá tett egy másik, nagyobb fémlapot, és azt mondta, hogy így kell ülnöm húsz percig. Megérdeklődtem, hogy vajon elektrosokkot kapok-e, de kiröhögött. Azt mondta, hogy nem és ne féljek, mert nem fog fájni. Tényleg nem fájt, és utána nagyon eltökélten úgy éreztem, hogy ezennel leszoktam, és kész, és vége. A csajszi még adott néhány életvezetési tanácsot, például, hogy kerüljem a tejet, mert az káros, megköti a nikotint. Nem tudom, hogy ebből mi az igaz, de annyi szent, hogy ezzel a mondattal nem lopta be magát a szívembe. Én ugyanis naponta egy liter tejet megittam akkortájt, mindenhez tejet ittam, még a székelykáposztához is. A lényeg az, hogy mai napig sem tudom, hogy mi történt a húsz perc alatt, amíg indián törzsfőnökként üldögéltem a kényelmetlen kórházi széken, de miután onnan kijöttem, már nem kívántam a nikotint. Aztán az is lehet, hogy bedumáltam magamnak. Három hónap telt el, és hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem szenvedtem néha a cigaretta hiányától – nem a nikotin, hanem a szertartás, a tevékenység hiányzott – de egészen jól bírtam, mígnem összevesztünk a párommal egy banális badarságon. Nem beszéltünk egy darabig, és én feljogosítva éreztem magamat azonnal, hogy újra cigit vegyek a számba.
- Ha neki lehet durcázni, akkor nekem meg lehet bagózni! – gondoltam értelmesen, megideologizálva a tettemet azonnal.
Nos, hamar kibékültünk. Amikor megtudta, hogy visszaszoktam, az egykori pondrófílingem a triplájára nőtt, bár csak annyit mondott: „Gratulálok”.
Újra megígértem, időt kértem, de megígértem, és fogadkoztam, hogy meg tudom csinálni, csak most egy kicsit még cigizek, de aztán…
Aztán pánikbeteg lettem. Nem tudtam, hogy az vagyok, azt hittem, hogy gyakori lett nálam az infarktus, mert naponta kétszer kaptam. A pulzusom száznegyven körül volt, egyszer még az ügyeletet is kihívtuk ijedtünkben, mert úgy nézett ki, hogy meg fogok halni. Természetesen mire megérkezett az ügyelet, addigra kutya bajom sem volt, a doki megvizsgálgatott, aztán azt mondta, hogy szerinte pánikrohamom volt, de nézessem meg magam egy kardiológussal. Na, ettől még jobban beparáztam, mert ha valakit szívorvoshoz küldenek, az biztosan komoly beteg.
Bejelentkeztem egy kardiológushoz, megvizsgált, felírt valami pulzuscsökkentő bogyót, és azt mondta, hogy ha élni akarok még egy darabig, akkor rögvest szokjak le a dohányzásról. Kész. Másnap bejelentkeztem a biomágneses varázslóhoz, aki három hónapra megszabadított anno a cigizéstől. Azóta nem dohányzom. Már nem is akarok. Nem azt mondom, hogy nem tudnék, hanem azt, hogy nem AKAROK. Érdekes. Ahhoz, hogy lemondjak róla az kellett, hogy azzal fenyegessen egy komoly ember, hogy hamarosan eljön értem a kaszás, ha így folytatom. Azóta tudom, hogy direkt ijesztett meg, később, egy vizsgálat alkalmával megnyugtatott, hogy ne aggódjak, nem vagyok a halálomon, viszont a cigi tényleg nem tesz jót a magamfajta parásnak. Hálás vagyok. Hálás az anyámnak, aki naponta hívogatott telefonon, a páromnak, aki naponta elmondta, mennyire örülne, ha végre megemberelném magamat, és a dokinak, aki elérte nálam, hogy ijedtemben megváljak a szenvedélyemtől. Most, hogy már nem vagyok a kocabagósok Mekkája… Te jó ég! Mennyi pénzt takarítok meg! Nem beszélve arról, hogy képes vagyok öt lépcsőfokot mászni anélkül, hogy kiköpném a tüdőmet, és illatos virágszálként libegek még este, az egész napos gyötrő meló után is. Már az az öt kiló plusz sem zavar, amit nem bírok leadni, amióta abbahagytam a bűzölgést. Nem zavar. Tényleg nem zavar… Sőt… határozottan jól áll … A fenébe! Le kéne fogyni!
