1709. szeptember 28-án, Vak Bottyán temetésének a napján Imre, a szolgája magába roskadva gubbasztott a kunyhóban az asztalnál. Viharvert külseje alapján koránál jóval öregebbnek látszott, bárki akár nyolcvan évesnek is nézhette volna. Az arcát keresztül-kasul barázdáltak a ráncok, vágások, csak széles pofacsontjain feszült meg a vékony, napcserzett bőr. Szemét a fájdalom könnyei lepték, ha az előtte álló feladatra gondolt.
- Ej, dicső Bottyán Apó! Hol vagy te mostan? – sóhajtott, s töltött magának egy icce pálinkát, hogy ne riadjon el a szíve attól, amit tenni készül.
Este tíz körül járhatott az idő, amikor halkan kopogtak az ajtón. Imre odaugrott sebesen, és kitárta, majd meghajolt az érkező felé, és fojtott hangon beljebb invitálta:
- Fáradjon be kegyelmed. Megkínálhatom-e valamivel?
- Semmivel, hűséges barátom, semmivel. Korán érkeztem, várnunk kell még. – ült le a férfi asztalához fáradt-idegesen. – Felkészültél?
Imre borúsan rápillantott a vendégére. Forgách Ilona, Bottyán János özvegye kérdőn emelte rá a szemét. Még ebben az áldatlan állapotban is szép volt az asszony, fekete gyászruhája, és vörösre sírt szemei sem rontottak a szépségén. Bájos arcát fekete haja most ziláltan keretezte, néhány tincs kiszabadult a főkötője alól, a nagy sietségben nyilván nem vette észre. Imrének majd’ megszakadt a szíve, ahogy ezt a drága nőt nézte, aki bármit, még az életét is feláldozta volna az uráért.
- Igen, asszonyom, felkészültem, habár nem hittem, hogy valaha is ilyen isten ellen való vétket követek el. De tudom, hogy nincs más választásunk, tudom… - lehajtotta a fejét, arcát a tenyerébe temette, de hamar összeszedte magát, nem hagyhatta, hogy a fájdalom, és a kilátástalanság eluralkodjon rajta az asszony előtt.
- Félsz-e a haláltól, Imre? - kérdezte váratlanul az özvegy. – Mert én már nem félek.
- Nem kegyelmes asszony. Azóta, hogy Rákóczi seregéhez álltunk az Bottyán urammal, nem félek senkitől és semmitől, csak a jó isten haragjától. No meg a pestistől, mert az aztán fájdalmas, rusnya egy kór, bizony… - de ahogy kimondta, már meg is bánta, hiszen Bottyán generális is ebben az ocsmány járványban lelte a halálát.
Elhallgatott zavartan, csak magában őrlődött tovább.
- Hogy az isten nem könyörült a generálison! Miért küldte rája a pestist? Ha mindenáron magához akarta emelni, miért nem veszejtette el a csatában? Ej! Cudar világ! – gondolta.
- Ezt akartam tudni hű barátom, hogy félsz-e a feketehaláltól, mert ma éjjel találkozunk vele, az bizonyos. Nem kell segítened, ha nem akarsz. – jelentette ki Forgách Ilona, és büszkén kihúzta magát. – Magam is elintézem, ha egész éjszakát kell is a kriptában töltenem.
- Nem úgy van az kegyelmes asszony! De bizony hogy segítek, hisz mihez is kezdene egymaga, meg hát majd elzavarom én azt a feketehalált a jó fenébe, ha meglátom. Egyet se féljen kegyelmed! Számíthat rám, nem hátrálok én az ördögtől se! - bizonygatta Imre nem csak a nőnek, de saját magának is.
- Köszönöm Imre, benned volt minden bizodalmam. Emlékszel-e amikor az uram mesélte, hogy kidobta a török müezzint Érsekújváron a minaretből? Hogy tudott kacagni! – élénkült fel egy kicsit fel az emlékektől az asszony. – Hát arra emlékszel-e, amikor Nyergesújfalun kiszabadítottuk a fogságból? Engem meg börtönbe vetettek a császáriak, hogy segédkeztem a fogolyszöktetésben. Hát hogy ne segédkeztem volna, amikor a hites uram volt a fogoly.
- Emlékszem hát. Azért nem volt annak a szöktetésnek olyan nagyon jó vége azzal, hogy a kegyelmes asszonyom hetekig a tömlöcben várta a szabadulást. – morogta Imre.
- De az uram szabad volt. És nekem csak ez számított. Most meg halott. – fásult el Ilona hangja. – Na szedjük össze magunkat Imre, aztán fogjunk munkához. Eljött az idő. – sóhajtotta, és felállt az asztaltól.
Imre a vállára vette a zsákját, amibe már előzőleg összekészítette a szerszámait, aztán elindult az asszony után. Feldobta a csomagot a szekérre, majd gyengéden meglódította az ostorát. Nem kellett sokat menniük, hamar elérték a Szent Ferenc rendiek templomát, ahol a barátok már várták őket. Az egyik közülük különösen jó barátságban volt Bottyánnal, ő kísérte a kétfős csapatot.
- Bocsáss meg atyám, hogy a segítségedet kérjük ebben az ügyben. – mondta az özvegy a nekik segédkező Bálint barátnak.
- Az te férjed, nagyon jó volt hozzánk, leányom. Sokat köszönhetünk neki. Valóban nem szabadna ezt tennünk, vétkezünk! De igaz ügyért tesszük, az isten jó, feloldoz bennünket! Értetek is imádkozunk minden áldott nap, hogy ha az Úr elé kerültök, tiszta lélekkel felelhessetek neki.
- Köszönöm Atyám! Hálás vagyok a rendnek, és neked különösképpen. – válaszolta meghatottan az asszony.
Ekkor már az alagsorban jártak, közel a kriptákhoz. A nedves, hideg levegő úgy fogta körül a testüket, mint a halál jeges ölelése. Imre megborzongott. Érezte az elmúlás rothadó szagát, és érezte saját rémült kipárolgását is.
– Inkább nézek szembe a törökkel, vagy ezer császári katonával, mint a halottakkal akár csak egyszer is. - motyogta magában, aztán, hogy figyelmét elterelje, hallgatta a barát és az asszony beszélgetését.
– Úgy hallom leányom, hogy a császáriak igencsak gyűlölték a te uradat. - mondta a pap.
– Igaz. Azért is fontos, hogy azonnal elintézzük ezt az ügyet. Félek, hogy a császáriak, ha megtudják, hogy hol nyugszik, szörnyű bosszút állnak, és megbecstelenítik szegény férjuram tetemét. - válaszolta Ilona.
Imre figyelte, ahogy egyenes háttal lépked a köpcös barát mellett, néha meg-megáll, mint aki elfáradt, de ő inkább úgy sejtette, hogy csak késleltetni próbálja az elkerülhetetlent.
Megérkezve a kriptába nem volt nehéz megtalálni Vak Bottyán koporsóját, még mindig beborította a rengeteg virág, s koszorú. Imre kivett egy pokrócot a zsákból és a földre terítette. Az asszony egy percig nézte a virágözönt, aztán munkához látott. A két férfi követte a példáját. Lehordták a koszorúkat a koporsóról.
– Imre! El kellett mozdítani a koporsó fedelét. - szólt zihálva Ilona.
Imre a magával hozott alkalmatosságokkal kiütötte a szegeket, s lassan eltolta a tetőt, közben az arcát kissé elfordította a látványtól. Az özvegyet nézte. Az rezzenéstelen arccal állt a koporsó mellett és bámulta a pestis által elcsúfított arcú urát, akit oly mélységesen szeretett.
Aztán hirtelen Imrére emelte a szemét, és intett neki. Imre tudta, hogy elkövetkezett a legnehezebb feladat: Kiemelte a holttestet a koporsóból, és a pokrócra fektette. Visszatolta a koporsó fedelét, beütötte a szegeket, aztán együttes erővel a virágokat is visszahelyezték úgy, ahogy eredetileg voltak. Becsavarta a tetemet a pokrócba, finoman, mélységes tisztelettel a mozdulataiban a vállára vette, és némán elindult kifelé a kriptából. Az asszony és a barát követte. Éjfél is volt már, mire végeztek.
Kiérve feltették a szekérre, és a hold sápadt fénye mellett elvitték Gyöngyösnek abba a rejtett zugába, ahol már előre kiásott nyughely várta, ahol nem háborgathatta senki, mert a feleségén és Imrén kívül senkinek nem volt tudomása a hős Vak Bottyán sírjáról.
Aztán egy idő után már csak hű neje látogatta a jeltelen helyet, mert Imre többé nem jöhetett. Nem sokkal ura temetése után, kedves szolgája is meghalt. Elvitte a feketehalál.
(A novella egy legenda alapján született, a párbeszédek, és történések, leírások a képzeletem szüleményei, történelmi tények nyomokban fellelhetők benne. K. A.)
