Vészjósló napok köszöntöttek 1610-ben Csejte jobbágyaira. Fel-fel tekintettek riadt szemekkel a büszkén magasodó várra, suttogva beszélték a híreket, rettegve gondoltak a jövőre, különösen a leányok. Történt ugyanis, hogy abban az időben halt meg Nádasdy Ferenc, és hagyta özvegyen Báthory Erzsébetet, hites feleségét, akiről az a hír járta, hogy szenvedélyesen gyilkolta a szolgálólányait, kik – hite szerint – a vérükkel tették a legjobb szolgálatot neki.
Most, hogy magára maradt, úgy döntött, hogy visszaköltözik Csejte várába, melyet annak idején nászajándékba a törökök által csak „fekete bégként” emlegetett, félelmetes hírű, vitéz katona férjura adott neki.
Reszketve sugdolózott hát a falu apraja s nagyja, amint hírül vették, hogy jön a kegyelmes úrnő, aztán halnak majd sorban a lányok, mégpedig a szüzek, mert akármilyen leány már nem is felelt meg neki. A regélők szerint Báthory Erzsébet minden áldott nap kizárólag szűz leányok vérében fürdött, mert úgy találta, amikor az egyik szolgálója kiserkent vére a kezére cseppent, hogy a bőre különösen szépségesen megfiatalodott a szűzi vértől. Attól fogva tünedeztek el a szolgálói, néhányan még a halálkiáltásaikat is hallani vélték, mások meg azt rebesgették, hogy nem csak megölte, de előtte jól meg is kínozta a szerencsétleneket, mintha a borzalmas szenvedéstől a vérük hatékonyabban ifjította volna a testét. A népek nemigen tudták eldönteni, hogy vérfarkas, vagy vámpír-e a Báthory úrnő, de tudták, hogy valami sátán fattya, mert ilyet ember nem tesz a másikkal. Azt is hallották, hogy női szeretője lett az ura halála után, de ez már csak aprócska adalék volt az amúgy is félelmetes-gyűlöletes asszonyság történetéhez.
Mondhatni tehát, hogy nem várták túl nagy lelkesedéssel Csejte falu lakói a visszatérő asszonyt. A lányok már látták lelki szemeik előtt, ahogy levágják őket, aztán lábtól felakasztva kifolyatják a vérüket, akár a csirkének, aminek elvágják a torkát. Annyira sokat törték a fejüket rövidesen bekövetkező halálukon, hogy azon morfondíroztak: tán meg kéne előzni a kegyelmes asszonyt, hogy legalább a szenvedést megspórolják, mert attól a kíntól, amiről a hírek szóltak, még az is kegyesebb, ha vízbe ölik magukat, és vállalják e bűn miatt a kárhozatot is.
Az egyik jobbágyleánynak, bizonyos Kádár Julisnak eszébe sem volt meghalni, sem a kegyelmes asszony szeszélye, sem pedig önmaga vízbe fojtása által. Ő bizony úgy döntött, hogy kerül, amibe kerül, most élni akar, még ha a halála után a gyehenna tüzén kell is égnie egy ideig. Jó darab, pirospozsgás, egészséges lány volt, nagy, szeplős arccal, két szőke varkoccsal. A legényeknek legjobban az a széles szája tetszett, amivel úgy tudott bazsalyogni rájuk, mint a töklámpás.
- Meg kell szabadulnom a tisztességemtől, és akkor életben maradok. – döntötte el Julis, és máris nekilátott a nem túl bonyolult terve kigondolásához.
Elhatározta, amint megkapja a hírt, hogy mennie kell szolgálni a várba, elmegy a kovácshoz, a pékhez, a falu végén a kocsmároshoz, aztán meg sorra veszi a többi legényt, biztos, ami biztos alapon, és megkéri őket is, hogy segítsenek neki megválni az ártatlanságától, hátha az előttük tevékenykedők nem lesznek elég sikeresek ez ügyben. Mert hallott ő már arról, hogy egy asszony még a házassága második évében is szűz volt, mivel az embere nem volt elég ügyes.
Nem számolt be senkinek arról, hogy mit is gondolt ki, de úgysem tudta volna emberfia eltántorítani a dologtól, mert tudta, hogy ez az egyetlen módja annak, hogy életben maradjon.
Egy sötét téli napon 1610. december 22-én, alig két nappal Karácsony szent estéje előtt megjött a várból az ispán, hogy kiválogassa azt a tíz szűzleányt, akik egy hét múlva beállnak az úrnő személyes szolgálatába.
- Éppen karácsony előtt, micsoda kegyetlenség. – morogták a falusiak. – Nem várhatta volna már meg a szent ünnep végét?
Julis nem foglalkozott a szent időponttal, nem fecsérelte az időt, hanem a terve szerint azonnal lépett.
Elment hát a kovácshoz először, és így szólt:
- Te Jani! Ha azt mondanám, hogy neked adnám a legszentebb kincsemet, elfogadnád-e?
- El én! - pezsdült fel Jani vére, a szeme csillogott, mint a kárbunkulus a kovácstűz fényében.
Nem kérdezett semmit, hanem nekilátott Julisnak, aztán megtette becsülettel, amire kérték.
- Az ember ne okoskodjon, ha ingyen kap valamit. – gondolta eszesen.
Julis elégedetten összeszedte magát, aztán már ment is a pékhez. Neki is feltette a kérdést, melyre nem meglepő módon érkezett azonnal a beleegyező válasz. A pék szeme a kemence tüzében csillogott, akár a kárbunkulus.
Így ment ez egy hétig, a falu férfi lakossága mind megnézhette Julis alfelét közelről, míg Julis már nem kételkedett benne, hogy ártatlansága bizony odalett.
1610. december 29-én eljött a napja, hogy beálljon szolgálni, a többi kilenc lánnyal. Sírt-rítt a falu, a lányoknak vöröslött a szemük a könnyektől, lehajtott fejjel meneteltek a vár felé az ösvényen, mint a barmok, akik a vágóhídra készülnek. Még jócskán úton voltak, amikor lovasok vágtattak el mellettük, fel a várba.
A szegény leányok egy fél óra múlva arra érkeztek, hogy nagy a haddelhadd, rohangálnak a cselédek, tisztára, mintha megbolondultak volna.
- Mi történt itt? - kérdezte Julis az egyik kis szolgálótól, akinek szerencsésen elkapta a pruszlikja buggyos ujját.
- Ajjaj! Nagy baj! – sivalkodott a gyereklány – Az úrnőt betoloncolták a tömlöcbe. Itt a Thurzó kegyelmes úr, oszt bebörtönzi a Báthory kegyelmes asszonyt. Azt mondják, hogy vérszívásért! Meg gyilkolásért! Ajjaj! Nagy baj!
- Hát vérszívó, nem? Most csak azt kapja, amit megérdemel! Nem igaz? – érdeklődtek a lányok, közben felszáradt a könny a szemükből, eltűnt a rettegés az arcukról, egyre ádázabbul szidták a vár úrnőjét.
- Dehogy is! Dehogy is! – kiabálta a kiscseléd. – Nem szív az vért, nem bánt az senkit. Nem igaz abból semmi sem. Csak a rosszakarói, meg akik a földjét akarják, azok terjesztették róla azt, hogy vámpír. Nagyon kedves kegyelmes asszonyság… Azt mondta az ispán is, meg a szakácsnő is, hogy nem tett ilyet…
De senki sem hallgatott már rá. Mindenki fújta a magáét.
Azt kiabálták a lányok:
- Bitóra vele!
- El kell vágni a torkát, aztán kifolyatni a vérét!
Csak Julis állt tétován, lángra gyúlt arccal, zavart tekintettel:
- Mihez kezdek én most már? Kinek kellek én most már ebben a faluban?
- A fene vinné el, hogy ezeket is épp télen töri ide a nyavalya, amikor ilyen farkasordító hideg van! Mehetek a szégyenemmel a nagyvilágnak fagyban, hóban. Mert hát mi más választásom lehet? – miközben ezzel gyötörte az agyát, észrevette, hogy az újonnan érkezett lovasok egyik csatlósa igencsak felé kacsingat. Na, Julisnak sem kellett több, elővette töklámpás mosolyát, hátradobta vastag varkocsát, és farát illegetve billegett a jó ember felé, akinek több se kellett, máris ott termett, és tette a szépet a kacér leányzónak.
- Na ez csak elvisz magával – gondolta Julis – bár lehetne délcegebb, meg lehetne fiatalabb is, de még mindig jobb, mint visszamenni a faluba szégyenszemre.
Ezzel a gondolattal a fejében bevetette összes praktikáját, hogy meghódítsa a vénlegény szívét.
