A kis faluban mintha megállt volna az élet. Csendesek az utcák. Elöregszik a lakosság. Házaspárok, magányosok, özvegyek legtöbben túl vannak a hetvenen. Esemény csak a temetés, a vidámság napja pedig a búcsú. Ilyenkor megjön a városból a gyerek, beállítanak az unokák. Nagy a sütés-főzés, a várakozás, az öröm, de hetekig tart, amíg kipihenik a készülődés izgalmát, fáradságát. Aztán marad a tv, meg a pletykapad, de mit is lehetne már kibeszélni ilyen öreg korban?
– A Siketh Mari, a Gőce Sanyi özvegye! Tisztára megbolondult! Van vagy tizenöt éve, hogy eltemette az urát, és még mindig őrizgeti a holmiját.
– Nagyon szerették egymást. Emléknek őrzi.
– Emlék. Másnak is van emléke, de ő naponta az udvaron kefélgeti a kabátját, mossa, vasalja az ingét, gatyáját, mint annakidején.
– El is vásott az már a sok mosásban, mint Ágnes asszony lepedője!
– Hát ez az! Ezért mondom, hogy nem normális már a Mari. A múltkor új ingeket vett az urának. Nem egészen újat, az igaz. A bálás boltban, használtat, de csupa divatosat, még olyan terepszínűt is, amilyent most hordanak a fiatalok.
– Azt mondják, az ura utolsó kívánsága volt, hogy minden maradjon úgy, mint régen. Akkor, mintha vele lenne… Ő meg a túlvilágról is vigyáz rá.
Van aki bólogat ezekre a szavakra, de aki hitetlenkedik, az se mutatja ki, inkább hallgat.
A férfiak elpolitizálgatnak, de egy magányos vénasszony mit tehet? Legfeljebb csak a kertjében kapirgál, vagy a csirkéit hívogatja, etetgeti, hogy a következő nagy ünnepen is legyen mit tenni a kilátogató városi rokonság elé.
Aki nyugdíjat vagy segélyt kap, napokig számolgatja, mire kell, mi marad. Villany, gáz, gyógyszerek… már a vízért is fizetni kell. Aztán itt vannak a váratlan kiadások. Mint ma is:
– Néném! Megjöttünk a Vízügytől. Lejárt a vízóra hitelesítése. Ki kell cserélni az órát. Nem megyünk be néném. Ne főzzön kávét. Semmit nem kérünk, mert sietünk - már pakolják is le a szerszámokat, meg egy vízórát. Egyikük a papírokat szedi elő. Végigméri az öregasszonyt.
– Csak a munkadíjat, meg a hitelesítést kell kifizetni. Az új óra helyett elvisszük a régit. Így csak ötvenezer forint lesz, ha készpénzben kifizeti.. Máskülönben 80 lenne. Rendben van?
– Részletre nem lehetne?
– Jaj, mama, adnánk mi részletre, de a Vízügy nem adja. Ha most nem fizeti ki, le kell zárni a vizet, aztán csak a jövő hónapban jövünk újra erre. Meg a bekapcsolás is pénzbe kerül. Ki tudja fizetni, vagy menjünk a következő házhoz?
– Istenem, még jó, hogy tegnap hozták a nyugdíjat. Már megint nem marad belőle szinte semmi. Mit csinálnak ezek a szegény emberrel! Egy hónapig se e főzni, se mosni? És a csirkék? Elpusztulnak ebben a nyárban! Bezzeg a régi ásott kutat betemették… Még hogy egészségtelen volt! Nitrátos, meg valami kólit is írtak… Jó víz volt az! Hűtőbe se kellett tenni, ittuk, ahogy felhúztam a vödörrel!
– Könnyen húzta akkor húszévesen. Most se fia, se lánya itthon, aki segítsen. Jobb, ha a csapról jön a víz.
– Hát, csak csinálják azt a szerelést, amit kell, de gyógyszerre se marad pénzem.
Percek alatt megvolt a csere. Eltették a pénzt. Vitték a régi vízórát a következő nyugdíjashoz vízórát cserélni. Vagy 5 háznál leszedték már a sápot, mikor a Gőce ház elé értek. Az özvegy már kiterítette a mosott ruhát és odabenn takarított, mikor megállt a ház előtt az autó.
– Figyelj! Katonaingek lógnak a kötélen… Ennek megjött a fia, vagy az unokája. Hogy a rosseb! Ez lett volna az utolsó cím. Gyerünk innen, de gyorsan.
Mire valakinek eszébe jutott, érdeklődni, mi is ez a váratlan vízóra-csere, a rendőrök már bottal üthették a csalók nyomát.
– Micsoda zsiványság! Micsoda kár! Hanem a Mari! Egyedül ő nem fizetett.
El is terjedt a faluban:
– Lám, a Siketh Marit, megvédte Gőce Sanyi még a túlvilágról is!
