Közel van az óceán, de erre szinte csak a sirályok által elpotyogtatott guanó mennyisége utal a havonta hófehérre meszelt, magas kőkerítés körül.
A szél is csupán a hajnali esők után hoz sós illatot, egyébként mindig poros minden, még a levegő is.
Szürkés-sárga réteg ül a kövekkel kirakott járdán, ami a verandától az orchidea kertig vezet, de ugyanez a por lepi be a virágok szirmait, a fák levelét, a gyümölcsök héját a piacon, talán, még a mindenhol jelenlévő papagájok tollát és az emberek bőrét is.
Újabban egyre kevesebben látogatnak meg, úgy hiszem, csak udvariasságból, azonban az ő arcuk is poros-fakó. Bőrük kézfogáskor meleg és száraz, akár a föld aszály idején. De mindig attól félek, hogy elég egy pillantás és tovaszállnak, akár egy marék homok, amit szétfúj a szél.
Talán csak Antonio Pedro de Souza jelentett kivételt. Ő olyan volt, mint a rózsalugasom legbordóbb virága, ha a reggeli nap első sugara megérinti.
Ahogy telik az idő, egyre erősebben hiszem, hogy őt is csak álmodtam. Hiszen egytől-egyig emlékszem az elmúlt években megismert poremberek arcára. Antonio Pedro de Souza alakját azonban csak ködösen látom magam előtt. Az egyetlen dolog, amit biztosabban tudok annál is, mint hogy minden éjre nappal jön, az, hogy soha többé nem ülünk együtt a verandán ábrándos rajongással nézve egymást, és már soha nem fogja meg a kezem, csak hogy az ujjaimmal játsszon.
Megértettem, hogy a legfontosabb dolgok az életben természetes egyszerűséggel történnek, minden különösebb előjel nélkül.
Perzselő, poros januári délután volt akkor is. Semmi nem utalt arra, hogy ez lesz az utolsó találkozásunk. Hideg mentateát ittunk és egymás éjfekete szembogarát fürkésztük. Az asztalon ott illatozott a virágcsokor, amit hozott.
Sosem jött üres kézzel, és én távozása után sokáig mosolyogtam mindig a bokréta felett, mielőtt kiválasztottam volna a legszebb szálakat, hogy fejjel lefelé kiakasszam a szobám falára. Szerettem elalvás előtt mélyen beszívni az illatukat. Így olyan volt, mintha Antonio Pedro de Souza ott lett volna velem a forró éjszakákon is hűvös falak között. Ha erre gondoltam, lágy melegséggel kevert kellemes borzongás járt át. Ilyenkor belefúrtam a fejem a párnába, és úgy képzeltem, az ő mellkasa az, a vállaimra nehezedő paplan pedig a karja, amely magához húz.
Talán ő is erre gondolt akkor éjjel, de ezt már sohasem tudom meg.
Másnap hiába vártam, harmadnap sem jött. Az újságokból értesültem róla, hogy halászok találták meg a testét. A part fölé kinyúló szikláról zuhant alá, onnan, ahol a krizantémok szinte vadon nőnek egy régen elhagyatott kertben. Azt írták, valószínűleg a napkeltét akarta megnézni, és a sötétben nem vette észre, hogy túlságosan kimerészkedett az ingatag sziklára, amely a súlya alatt leszakadt. Kezében még akkor is a virágokat szorította, amikor már lélek sem volt benne. Csodával határos módon azonban látható sérülés nem esett rajta, egyszerűen csak a nyakát szegte.
Néhány megszárított, selyemszalaggal átkötött dobozban őrzött krizantémról és hortenziáról olykor azt hiszem, valaha Antonio Pedro de Souza gyermekei voltak, és az enyémek.
Hiszen annyira hasonlítanak hozzánk: ők is süketek és némák.
(2006-06-12/13)
