Amíg a golyó elér hozzád. Csak annyi. Nem több. És lassan, hosszan vájódik bele a mellkasodba, lehetőleg középen. Akkor rövid lesz a pillanat. Rövid, de mégis túl hosszú.
A golyó benn lapult a pisztoly tárában. Tuti kis pisztoly volt. Fekete, apró és gyors. A golyó szeretett ott lakni. Büszke volt rá, hogy ott lehet. Még senki sem mondta el neki, hogy mi lesz, ha el kell költöznie, így ez a kérdés nem is izgatta.
Reggelente felébredt, fordult egyet-egyet a tárban, aztán gondolkodott, majd ismét elaludt.
De nem sokáig élhetett ebben a ’békés’ helyzetben.
Egyik nap, mikor fordult a tár, a pisztoly kattant egyet. A kis golyó érezte, hogy valami nincs rendjén, valami rövid időn belül fog megváltozni.
Hirtelen, óriási lendülettel hagyta el a fegyver csövét. Nem is értette azonnal, hogy mi történik. Körbenézett, de nem sok mindent látott. Csak suhanó zöld, rohanó kék színeket.
A töltény – bárha büszke is volt arra, hogy ő golyó lehetett egy pisztolyban – titkon minden reggel elmélázott a szabadulásán.
Most fordult egyet-kettőt a saját tengelye körül, de ettől már szédült. A színek már nem rohantak, összemosódtak, szürke foltokká lettek.
Aztán egyszerre minden piros lett. Vörös. A töltény nem értette, mért állt meg olyan hirtelen.
Elfojtott kiáltás hallatszott. Kiáltás egy madár torkából.
Szegény madár. Eltalálták a szárnyát.
Nem látta a sebet, csak a fájdalmat érezte. Aztán minden összemosódott, és a foltok ijesztően nagyra nőttek. Végül a madár is becsapódott.
De ekkor már sötét volt.
A töltény még mindig ijedten, és kissé kábán nézett körül; Nem értette, hogy mi történt. Nem tudta, hogy mit rontott el; Hogy annak a szédítő futásnak ilyen gyorsan vége lett. Szeretett volna újra szabad lenni, hosszan élvezni azt a pillanatot, amíg repülhetett.
A madár is.
