A népballada Kriza János “Vadrózsák” gyûjteményébõl
az udvarhelyszéki változat.
“Anyám, anyám, édös anyám!
Gyulainé édös anyám!
Én evöszöm Kádár Katát,
Jobbágyunknak szép léányát. - “
Elsejére várták haza. Amikor karácsony szent szombatján megállt egy autó a ház elõtt, Kata kétszer is megdörzsölte a szemét. Megismert egy Trabcsit, nem is azzal volt baj, de aki kiszállt belõle nem lehetett Márton. Nagyot nyelt. Az ablakhoz nyomta az orrát. Nem akart Márton elé állni így. Gondolta, ha igazán õ, akkor neki usgyé az ablakon keresztül. Kiderült, hogy csak a legény öccse hajtotta meg a vadonatúj hajtási engedélyét s egy cédulát hozott Mártontól. Õt sem engedte be Kata, csak úgy az ajtó résén vette el tõle a papírt. A kérdésre, hogy lesz-e válasz, csak intett a fiúnak, hogy várjon, s egy pillanat alatt átpásztázta a sebtében lerótt sorokat.
- Nem lesz semi válasz, köszönöm – s rámosolyodott Kálmánra.
A mosolytól szinte elolvadt Gyulai Kálmán. A világmindenség legszebb, de Udvarhelyen biztos, hogy a leggyönyörûbb leány csak rásütötte mosolyának a sugarát. Olyan melege lett, hogy majdnem beleízzadt. Pedig csikorgó fagyban didergett a völgyberekedt kisváros, olyanban, amilyenre még a szûkszavú Vajda Pali is azt mondta, hogy “Szibériában ez biztos szénaszárító hõség.” Ami igaz, igaz. Évek óta elõször nem volt fekete Karácsony, s hogy az embereknek mégis legyen amirõl beszélniük, az idõjárás olyan hideget vágott hozzájuk, hogy abból koldultak. Farkasordító idõ volt, s bizonyításképp azok a dögök a Szent Imre tetejéig lopakodtak. Egy-egy amikor elüvöltötte magát a Kádárék kicsi háza mögött, a közelségétõl a házbéliek összerezzentek. Néha, amikor lenn a városból nem fújt zajt a szél, mintha a lihegésüket is hallani lehetett volna. De a Kádár család nem ijedt meg holmi tekergõ vadtól. Történt már, hogy a merészebbje a szemeteskukáig ólálkodott, s igencsak egy jó hazai bíztatástól, a faragott nyelû fúrkósbotból ment el a bátorsága. Kata vette a vesszõkosarat, s lesietett a pincébe aprófát hasogatni a csempekályhába. Izgatottan vette elõ a papírt, hogy újraolvassa. Tizenkilenc évesen Márton már másfél éve udvarolt neki titokban. Titokban, mert az apja megrakta volna atyamáriásan, hogy ha megtudta volna, hogy neki egy párttitkár fia a szeretõje. Lehet meg is ölte volna. Még a legjobb esetben is csak nekiment volna Mártonnak a fokossal. Lesújtott vele, s a jó száraz bükkfa, amitõl a csempekályha dorombol, készségesen pattant ketté. “Méghogy szökjek ki vele, ha?! Karácsonykor!” Gyönyörû fején csóvált egyet, s szívével a torkában máris azon törte az eszét, hogy milyen ürüggyel menjen el otthoról. Pont szenteste. “Ennek a Mártonnak is vannak néha ötletei!” De amire felért a kosár fával, már ki is volt a terv gondolva. Az apja a boldogfalvi malomban volt oda töröbúzát örletni. Sokan lehettek nagyon, mert tegnap reggel óta odavolt. Jó is így mert legalább biztos, hogy nem megy utána. Inkább elhiszi hol jár a lánya, mintsem utánajárjon.
- Anya, megyek éjféli misére – kiáltotta be a szobába
- Hova írjam fel, leányom – lelkendezett az anyja – mégis mi történt? Vagy megjött az eszed, vagy az enyém ment el – s mókásan úgy tett mintha ceruza után kutatott volna a kicsi fiókban.
- Tavaly is voltam – monta Kata védekezön – s tavalyelõtt is . . .
- Igeeeeen, s ha félrecsúszott volna a blúzod, a kötél is kilátszott volna alóla amivel meg kellett gyõzzünk – bólogatott Kati néni, de nem akarta megigézni a pillanatot – Mit fogsz felvenni? Van-é tiszta blúzod? - kérdezte békítõleg.
- Ott van a lila blúzom a szekrényben felakasztva, szép tiszta – mondta a leány, s úgy tett, mintha még mindig dúzzogna egy kicsit.
Közben átrakta a fát a kosárból a ládába, s vissza lement a pincébe hogy hozzon a konyhába is. Az ajtónál Kádár Józsefbe ütközött, amint épp a bakancsát pucolta.Csak rá kellett hagyni, hogy találjon sarat ilyen hidegben. A kicsi szekeret már betette a kamrába, s a zsák liszttel a hátán kínlódott a makrancos bakanccsal. Amikor meglátta a leányát csak egyet vigyorgott, s közben csak úgy fújta a pálinkaszagot. Végre megúnta cipõpucolást s ahogy belépett az ajtón a stelázsi elé le is huppantotta a zsák puliszkalisztet. Hogy ne lõdörögjön, gyorsan le is ült a székre a konyhaasztal mellé.
- Kellemes karácsomyi ünnepeket – szólt be a szobába a feleségének – látom itt már járt az angyal.
- Mirõl beszélsz vén bolond? - zsörtölõdött az asszony – meginn' hol ittál?
- Hát a számon.
- S milyen pénzbõl, ha szabad érdeklõdnöm?
- Román pénzbõl – szavalta. Már kivülrõl tudta ezt a nótát.
- S az honnan került? - kíváncsiskodott az asszony.
- Ádám az Isten – csillogott a szeme.
- S há' még ádott-é?
- Az igen eleget, csak nem nekem.
A leányuk lépett a szobába. Egy pillanatig mindketten elgyönyörködtek a karcsú, súdár szépségében. Valahonnét Géza a legényke is elékerült, cipõje, ruhája csuromvíz, s az arca kitüzesedve a játéktól. Karácsony szenteste lett.
A város túlsó felében, Szombatfalán, a szentimrei Kádárékéhoz képest hatalmas Gyulai portán sem volt semmivel sem melegebb. Ott is ugyanabba a télbe ütköztek az ajtón kifordulók. Gyulai Elemér, az udvarhelyi párttitkár, akinek a néptanács épületében volt az irodája, elrendezte, hogy a fia Márton, otthon végezze a katonaságot a tûzoltóknál, mint futár. Igy minden ünnepet civilruhában tölthetett, s ha nem volt az ezredes Csíkból, akkor hetekig otthon is aludt.
- Úgyis Katát veszem el, akárhogy is köti itt maga az ebet a karóhoz – mérgelõdött az anyjának.
- Ahelyett te is, hogy házasságon járna az eszed, inkább egyetemre gondolnál – vágott vissza az anyja.
- Ha hiszi, ha nem, oda is járnak házasok – s csak úgy sütött a szavaiból a szarkazmus.
- Hadd el, mert megmondlak apádnak – fenyegette meg a fiát.
- S azt gondolja, hogy apám ilyesmikkel foglalkozik?
- Nem fizetem ki az esküvõt – állt a sarkára Gyulainé.
- Jó'vanna, nyugodjék! Nem látja, hogy csak cukkolom? - csinált Márton egy teljes hátraarcot a stratégiájában, nem akart túl nagy cécót csinálni szenteste. Így is mindenki úgy tudta, hogy elsejéig a kaszárnyában alszik, s nem akart gyanút kelteni.
“Nem öngedöm édös fijam
Gyulai Márton!
Hanem vödd el nagy uraknak
Szép léányát. - ”
- Azt igértem Bartha Ildikónak, hogy karácsonykor felhívod telefonon, s újévkor beköszönsz – használta ki az anyja a pillanatnyi békét.
- Pedig maga is tudhatná, hogy a kaszárnyából nem tudok mindig telefonálni – pukkadt Márton.
- Ha nem tudod, akkor ne hívd! - vonta meg a vállát – akkor majd beszólok, hogy bepótolod majd újévkor.
- Maga csak ne ossza az én idõmet! - vágta ki a fiú, s máris kilépett a szobából, hogy ne kelljen folytatnia ezt a perpatvart.
Bartha Ildikó a Matricagyár párttitkárjának volt a leánya. Nem volt csúf sem, de szemvakító szépségnek sem lehetett nevezni. Szõke, törékeny, szinte átlátszó bõrû teremtés volt, csicsergõ magas hanggal s a hozzá illõ üres fejjel. Az üres fej nem butaságot jelentett, hanem azt a puhaságot, amivel ennek a társadalomnak az uralkodó rétege – az úgymond vezetõk – lettek ellátva, hogy valamivel elnémítsák a lekiismeretüket, ami ebben az egyenlõség világában mindegyre azt hozta fel, hogy mekkora különbség van a vezetõk és vezetettek között. A vezetõk voltak az újgazdagok, s a vezetettek a szegények. S ezek az úgymond vezetõk olyan foggal-körömmel ragaszkodtak a beosztásukhoz, mint bármely más társadalom gazdagjai a pénzükhöz. Márton átment a kicsi tornácon a szobájába, s bezárta maga mögött az ajtót. Levetette az egyenruháját, s egy szál házikabátban hátrasétált a fürdõszobába a nagy tornácon. Mehetett volna benn is, az épületen keresztül, de nem akart az anyjába ütközni megint, inkább megfagy, gondolta. És sétált, mert nem szaladt volna akkor sem, ha hajtották volna. Szerette a fennsõbbségét fitogtatni. Kikacagta Kálmánt, mert az öccse nem bírta a hideget annyira mint õ, nem volt olyan erõs mint õ, s nem volt olyan kitartó mint õ. Kálmán nyugodt teremtés volt. Ha úgy esett Mártonnak jól, hogy mindig gyõzzön, akkor hadd teljen öröme benne. Legyen az övé a nagyobbik rakás, legyintett gondolatban. Ezek a tulajdonságok, gyermekkoruk óta kisérték kettejük kapcsolatát, s mégis, ha a bajnak csak az árnyékát is látták közeledni, nem volt összetartóbb testvérpár a Gyulai fiúknál. Annyi azonban biztos, hogy Kálmánon sokkal több ruha lett volna hátramenni a fürdõszobába, ilyen hidegben.
A Bartha család épp vacsorázni készült, s ez a vacsora elõkészületei voltak talán az egyedüliek, amiket Bartha Mátyás legszívesebben elkerült volna, s pont amiatt nem tudta. Párttitkár lévén a városka legnagyobb gyárjának, a Matricagyárnak, a marxista ideológia szerint kellett volna éljen, s nevelje a családját. Felesége azonban a remetei református papnak volt a leánya s ezért, ha nem épp hitbuzgó, de istentisztelõ családot várt el tõle mindenki. Így történt, hogy Bartha Mátyussal nem lehetett ellenkezni. Megtanult úgy beszélni az emberekkel, hogy ne adjon okot ellenkezésre, s ha, mert volt olyan is, valaki eleve azzal a szándékkal kereste meg, hogy veszekedésbe vonja, mint egy kitûnõ diplomata, úgy fegyverezte le, hogy észre sem vette a lefegyverzett. Az is igaz, hogy ilyetén adottsága nélkül alig tudott volna megélni is, nemhogy ilyen úrimódi családot nevelni. Soha egy csipet sót sem kért az apósától. Mégis volt elég só is, s étel is a vacsora asztalon amiért az esti ima szerves része lehetett ama nevezetes elõkészületeknek. A hálaadás kellõs közepén csörgött a telefon.
- Mondd meg neki, hogy máskor lehetõleg kerülje vacsoraidõben hívni – szólt a válaszolni ugró Ildikó után az apja. Az magától értetõdõ volt, hogy csak Gyulai Márton lehetett ennyire neveletlen, hogy mások idejét ilyen tiszteletlenül megszakítsa. De Márton rossz hírt közölhetett vele, mert szinte sírva ült vissza az asztalhoz néhány perccel késõbb. A vonal másik felén Márton mélyen fellélegzett megkönnyebbülve, ahogy letette a kagylót. Pedig még nem volt túl rajta. Sejthette is, mert egy ideig vörös szemmel bámult maga elé a sötétségbe, mielõtt furcsán megrázkódott, mint aki akkor ébredt, s tovapattant.
“Nem kell néköm nagy uraknak
Szép léánya,
Csak kell néköm Kádár Kata,
Jobbágyunknak szép léánya. -
Émehetsz hát édös fijam
Gyulai Márton!
Kitagadlak, nem vagy fijam,
Sem ecczör sem mácczor. -”
A lépcsõ alján ott állt. Sápadt arcából szigorú szeme, mint éhes felkiáltójel, viharos szándékának hirnökeit lövellte. Csak ránézett a nagyobbik fiára s már tudta, hogy az ellene határozott. Azt is tudta, hogy frissen borotválkozva nem a kaszárnyába igyekszik vissza. Azt is mindketten tudták, hogy ezuttal jószerivel egyikük sem fog meghátrálni.
- Ugyanbíza, csaknem meggondoltad, s elmész Bartha Ildiékni? - kérdezte a reményének az utolsó szillánkjával.
- Nem! - mordult rá a fia komoran, s ebben az egy kicsi szóban akkora makacs elhatározás villant, amekkorát nem láttak még benne.
- Akkor ott maradj! Ha karácsonykor a Kádárék fajtájának a kalácsát töröd, ide többet bé nem teszed a lábad! - cövekelte meg magát. Józan ésszel sokszor elképzelte már, hogy nem fogja a fiát választás elé állítani, s most amikor igazán számított, a vérség urrá lett rajta. - A te bajod, menj ha akarsz, de ennek kettõnk között mával béfellegzett.
- Miért, - ágaskodott a fiúban is a dac – talán azt állítja, hogy apámat is magához kényszerítették?
- Azt nem kellett, mert annak megvolt a jóesze. Azért van ott ma ahol van, mert engem vett el s nem a szegényléányt . . .
- Hanem boldog lenne?
A gúny csak úgy vicsorgott a hangjából. Hanem vékony zománc a gúny. Alatta féltéssel keveredett esdeklés ébredezett. De süket fülekre talált. Süket volt a hely . . .
“Inasom, inasom, kedvösebb inasom
Húzd elé hintómot, fogd bé lovaimot! -
Lovakot béfogták, útnak indútanak,
Egy keszkenyõt adott neki Kádár Kata:
Mikor e szénibe vörösre vátozik,
Akkor életöm is, tudd meg, mégvátozik. -”
Kádárék boldogan adták fel a hálószobájuk oltalmát. Arról is tudtak, hogy Katának Márton udvarolt, s tudtak róla már egy éve. Kata nem hitt a fülének, amikor az anyja csak úgy vacsora közben, még a mise elõtt elkezdte:
- Szerintem jobb, ha ide jösztök mise után, a jóisten tudja, sokkal biztonságosabb mint bárhol máshol.
Kata körülnézett. Beletelt néhány örökkévalóságnak tûnõ másodpercbe amíg rájött, hogy a szavak hozzá voltak intézve. Kérdõn nézett az anyjára, de döbbenetében csak értelmetlen hang hagyta el az ajkait:
- haaaaa? - s felocsúdott – mit beszélsz anya?
- Ne tetesd magad többet, nem bánom, az igazság az, hogy sokkal rosszabbul is járhattál volna , mint Gyulai Márton – mondta halkan az anyja – s ha így is úgy is csak bújkálnátok, akkor inkább rátok bízom.
- Mondd meg neki, hogy a pertut meg akarom vele inni – szólalt meg végre Kádár is, aki eddig csak bólogatott a felesége minden szavára, s huncut fény csillant a szemében.
- Eridj menj el, vén szamár – dobta meg az ölében fekvõ szalvétával a felesége – neked sem jár máson az agyad, mint inni. Inkább azon gondolkodnál te is, hogy honnan vegyünk disznóhúst a töltelékes kápsztához . . .
- Ó, anyu, azon ne izgulj! Márton foglalt helyet a Fényesben, s biztos vagyok, hogy miután megtudja, hogy mi a véleményetek, szívesen tetet két széket az asztalhoz.
- Nem akarunk zavarni lányom, most is inkább nem mondtam volna semmit, de nem akarjuk apáddal, hogy valami érjen amíg elõlünk bújkáltok.
- Biztos, hogy Márton külön is megköszöni, de én annyira meg vagyok hatódva, édesanyám, hogy azt sem tudom mit mondjak.
- Csak ne áradozz Kata, az, hogy itt alusztok nem azt jelenti, hogy áldásunkat adjuk mindehhez, inkább azt, hogy nem akarjuk, hogy valami baj érjen.
Kata látszólag megfontolta a hallottakat, s annak nyugtájaképp, hogy érti, csak halkan, alig hallhatóan azt mondta:
- Köszönöm – s a hangjából kicsöngõ õszinteség szíven fogta az anyját.
Ünnepkor lett hát, hogy Kádárékhoz eljött a nagylányos háztáj egyik legfontosabb napja, a nõi érettség elismerése elõször. Minden lányos ház elõbb-utóbb keresztül megy ezen, s minél döccenõmentesebb, annál több az esély arra, hogy az ezt követõ kapcsolat a családon belül nem szenved kényszerû változásokat.
Éjjel, jóval a mise és vacsora után, közelebb a hajnalhoz, mint az estéhez, Gyulai Márton miután megpiszkálta a parazsat a csempekályhában, két hasáb fát s egy lapátka kõszenet tett a tûzre. Az alsó ajtót megpattintotta s mosolyogva vette tudomásul, hogy a húzattól a lángok dorombolva kaptak a friss tüzelõanyagba. Felállt, megfordult, s olyan otthonosan, mint aki világéletében csempekályával melegített, nekidölt háttal a fórró csempéknek. A hátát nekidörzsölte, s még mindig mosolyogva elnézte, hogy a lány befejezte az átöltözést s beugrott a paplan alá. Leoltotta a nagy lámpát, s õ is a lány mellé bebújt. Szép lassan, szinte megérintve minden másodpercet, s csókjaikba foglalva õket mintha apró csendes imákba, egymáséi lettek. Másnap, karácsony napján, mielõtt elindultak volna Mártonékhoz, Kata félrehúzta Mártont s adott neki egy kulcsot. Mondta, hogy õ is megtart egy másolatot, s kibérelt egy postafiókot, mindkettõjük nevében. Ha valami miatt nem érnék el egymást, úgy hírt tudnak adni majd magukról. Márton igazán jónak találta az ötletet. Ilyen gyönyörû karácsonya még nem volt. Madarat lehetett volna fogatni vele. Otthon azonban nem lett ilyen szép vége a dolgoknak. Gyulainé úgy üzente ki a fiának, hogy nem ismerik ebben a házban, s nem tudják mirõl beszél. S ha el nem hordja magát, rendõrt hívnak rá.
“Mönyön Gyulai Márton högyekön võgyekön
Ecczör vátozást lát a czifra keszkenyõn.
Inasom inasom, kedvösebb inasom!
A fõd az istené, a ló az eböké.
Fordújunk, mett vörös szén már a keszkenyõ,
Kádár Katának is immár vége lött.”
Márton bérelt egy szobát a Tábor negyedben, s lassan Kálmánnal oda hordatta a cuccait. Az apjával beszélt telefonon, s azt mondta neki az öreg, hogy csak õt ne húzzák a közepébe. Pénzt is õ adott Mártonnak. De jól is jött a kiesés, mert az ezredes újév éjszakájától húsvét utánig nem mozdult a kaszárnyából. Ó, Márton így is sok idõt töltött kint a kaszárnyából a többi bakához képest, csak nem tudott kint aludni, mint elõtte. Húsvétra kapta az elsõ egyhetes szabadságát, s egy hetet töltött Katával. A hét után egyikük sem emlékezett hol jártak, de bármelyiküket kérdezte bárki, a válasz az volt, hogy a mennyországban. Legtöbb idõt a Tábor negyedi szobában voltak, s csak ritkán mentek valahova. Húsvét nagyhétfõjén Kálmánnal s Elemérrel a szálloda vendéglõjében vacsoráztak, s Elemér gavallérosan állta a vacsorát. Amikor Kata kiment a mosdóba, gratulált a Mártonnak s még azt is elejtette, hogy kissé irigykedik is a fiára. A tûzoltó kaszárnya az Orbán Balázs utcai Küküllõ-híd mellett volt, s Kata a Tó utcai hídig kísérte Mártont. Mielõtt elbúcsúztak volna azt suttogta a fülébe, hogy apa lesz szeptemberben. A katona a boldogságtól félõrülten ment a hálóterembe, s nem emlékezett, hogy telt le a következõ két hónap. Csak a nyári hétvégék teltek úgy, mintha a nyár drágakövekkel pettyezte volna tele az életüket. Az ezredes egyre többet Csíkba járt, s nekik jól esett, hogy boldog tervezgetéssel tölthették az idejüket együtt. Kiszámították, hogy Mártont körülbelül négy héttel a baba születése után szerelik le, s karácsonykor törvényessé akarták a gyermeket tenni. Még Kálmánnak sem mondták el ezt a tervüket, pedig Kálmán volt a leg odaadóbb jótevõjük. Ezért volt nagyon furcsa, amikor Gyulainé megjelent a Kata utolsó harmados orvosi rendelésén, s mézesmázos szavakkal a lányt kávéra hívta. Õ csak a hasára mutatott s azt mondta, hogy most nem tud kávézni, de a pohár tejet nem tudta mivel visszautasítani. Még csodálkozott, amikor a nõgyógyászt keresznevén szólította, Weiss doktor úr helyett csak lezsoltikázta, de amikor soron kívül beengedték annak ellenére, hogy kilencen vártak már amikor õ odaért, már csak azon tudott gondolkozni, hogy mivel fogja tudni lerázni a nõt késõbb. Egy szó mint száz, erõsen tartózkodott tõle. Félelme nem volt teljesen alaptalan, Gyulainé híre messze megelõzte jelenlétét, s fõleg azok, akik társadalmilag nem voltak vele egy szinten, – s ugy-e mindenki nem lehet párttitkár – félelemmel vegyült gyûlölettel fogadták. Amikor arra kérte Katát, hogy ez a látogatása maradjon kettõjük között, legalábbis ami a fiát illeti, akkor egyenesen megijesztette a leányt. Mglepetésében csak egyet nyelt bólintás közben. Fel sem tûnt neki, hogy Gyulainéról van szó, amikor elfogadta a tábla csokoládét tõle. Szórakozottan csak beléejtette a kézitáskájába, s teljesen meg is feledkezett róla, amint a távolodó, leendõ anyósa után nézett. Amikor az eltûnt a kanyarban, féltõn megsímogatta a hasát, s az járt az eszében, hogy ha eddig résen volt, akkor ezentúl még jobban kell majd vigyázzon. Amikor egy hét múlva, pontosan héthónapos terhesen a reggeli sétáján megtalálta a csokoládét s megette, még egy picit furcsállta az ízét, de nem emlékezett, hogy kitõl kapta volt. Iszonyú fájdalmakkal vitte be a mentõ a szülészetre. Az járt Weiss doktor eszében, hogy milyen ritka a koraszülés, és amilyen erõsen próbált nem gondolni arra, hogy mennyire úgy nézett ez ki mint a mesterségesen, gyógyszerekkel elõidézett szülõfájdalmak, annál több bizonyítékba ütközött, hogy valóban azzal az esettel állt szemben. Annak a gyógyszernek a hatását vélte látni, amivel azokat a nöket szokták elindítani vajúdni, akik már annyira túlhordták terhüket, hogy mindkettõjük életveszélyben volt. S tényleg, amióta a császármettszés biztonságos módszere nem fenyegetett senkit semmiféle veszéllyel, azóta a gyógyszeres szülésindítás egyre ritkább lett. Weiss doktor szerint pedig, a koraszülés soha nem történik megmagyarázható ok nélkül. Ennek viszont nem volt látható oka, s ez a tény ha nem is magyarázatot, legalább gyanút keltett. Végül pedig amikor a tünetek, minden kétséget eloszlatóan a gyógyszer ritka, de katasztrofális mellékhatására mutattak, már késõ volt. Amikor Kata vérnyomása rögtön szülés után kezdett csökkenni, s addig lett alacsonyabb amíg végül megállt a vért pumpálni, az a választás elõtt álltak a szülészeten, hogy kinek az életét mentsék: az anyáét vagy a gyermekét. A végsõ döntésben nem kis szerepe volt Kata esdeklõ, könyörgésssel teli, haldokló érvelésének.
- Doktor úr, a gyermeket mentse, az istenre kérem!
Gyulainé egy félóra múlva a SzentImrébe volt Kádárékni, s arról próbálta meggyõzni a leány szüleit, hogy ne bántsák Mártont, inkább õ kifizet minden költséget. Ekkora szomorúságtól itélõképességük megbénulva, hamar elképzelték, hogy jó dolgot cselekszenek ha “megkímélik” a legényt a hírtõl . . .
“A falu véginél vót a disznyópásztor:
Hallod-é jó pásztor! Mi ujság nálatok? –
Nállunk jó ujság van, de neköd rossz vagyon,
Mett Kádár Katának immár vége vagyon,
A te édös anyád õtöt nelvitette,
Feneketlen tóba belé is vetette. –
Jó pásztor, mútasd meg, hol vagyon az a tó,
Aranyim mind tijéd, a lovam s a hintó.
Márton mint az õrült, a lépcsõket hármassával véve rohant a plébánia felé. Érezte, tudta, hogy csakis nagy baj lehet. Nem hívta volna Kálmán a kaszárnyában, hanem. Érdekes módon az emberi lélek még a legrosszabb sejtelmeit sem tudja igazi ruhájába bujtatni. Minden bajra gondolt, csak arra nem ami tudta, hogy történt. Érezte minden sejtjével. Kálmán a csütürtök esti biblia órán volt a Patkó, és környéki vénasszonyoknak felolvasni. Ignác tisztelendõ úr kérte meg, ez már a harmadik éve egymás után. Az esperes minden évben aléáírt neki hetven lejt egy hétre, s abból Kálmánnak adott húszat. Mindenkinek jó üzlet volt köröskörül. Kálmán már végzett, s a blébánia csikorgó, nehéz, tölgyfa ajtójánál szinte fájva ütköztek egymásba.
- Kivel van baj,. Kálmán? – követelt választ Márton – anyjával? . . . apjával? . . . – s belefehéredett az öcse kifejezésének a látványától. Fájdalmas nyögéssel vegyült, artikulálatlan hanggal szinte kirobbant belõle – Nem lehet Kata!
Kálmán csak megszorította a báttyát, s hosszan csendben a szemébe nézett. Jobb szemében felgyült egy könnycsepp, s kibuggyanva fényes csíkot húzott az arcára. Amire a földre esett, Márton térde megbicsaklott, s egy gyors öleléssel kellett fenntartania. Öt perc mulva a templom háta mögött a temetõben ültek, az iker gesztenyéknél, ott ahol oly sokszor gyermekkorukon keresztül, sírkövesdit játszottak. Egyszerre jutott eszükbe a játék. Úgy szokták volt, hogy egyikük mondott egy nevet s a másik meg kellett találja, melyik sírkövön volt a név. Márton úgy rázta meg a fejét mintha álmot rázott volna ki belõle. Mintha a sors hátán futott volna végig a hideg. Az öccse felé fordult, amíg szinte teljesen egymással szemben voltak. Két kezét a vállaira tette, megszorította, hogy ha nem lett volna a helyzet ilyen mélységesen komoly, Kálmán bele is szisszent volna, és megint szembenézve vele, kérdõn, tagoltan megkérdezte:
- Ká-dár Kata.
Nem lehetett félreérteni. Kálmán megfordult s lassan ünnepélyesen a Kádár Kata friss sírjához vezette Mártont. Ott adott neki egy borítékot tele fényképpel. S magára hagyta . . .
“El is mönének õk a tónak széjire:
Kádár Kata lelköm, szój egyet, itt vagy-e?
A tóba megszólalt Kádár Kata neki,
Hézzája béugrék hamar Gyulai Márton.”
Márton fájt gondolkozni. Minden gondolata fizikai fájdalmat okozott: éles kis balták, egyenként egy közös céllal. A sírhant mellé térdelt, s úgy kezdett keresgélni a sárban, mintha ott akarta volna megtalálni újra az életének értelmét. De nem találhatott semmit, mert néha megállva s maga elé bámulva el-elgondolkozott, s ezek a szünetek egyre hosszabbak lettek, s végül csak leülve a sarkaira, a semmibe nézve úgy nézett ki mint egy halom sáros, gyûrött rongy. Úgy is érezte magát.
- Kincsem! - szólalt meg. A szavak mélyrõl jöttek, s abból ítélve, ahogy kinézett, lehet nem is õ mondta ki õket. De az õ gondolatai voltak. – Gondolhattam volna, hogy ennek nem lesz jó vége. Amikor valakinek akkora boldogság adatik, mint te nekem, akkor elõbb-utóbb drágán fizet érte. S minél nagyobb az öröm, annál drágább az ára. Vihart fizet aki szelet szít. – Itt egy pillanatra megtorpant, s amikor folytatta a hangja egész más volt. – Nem igaz, hogy te vagy itt. Nem lehetsz te. Te vagy, aki nem ijedsz meg egy falka farkastól sem. Láttalak a sarkadon pördülni. Olyan tele vagy élettel, hogy tõled koldul a gazdagság is. – Megint váltott a hangja – Gyere haza velem! Miért kínozol? Látod? Azt hittem te is akartál annyira, mint én téged! – kezében a borítékra bámult. Lassan, szinte mintha lelassított filmen mozdulna, kivette belõle a képeket. Egyenként megnézte õket, s kiengedte a kezébõl amit már látott. Mintha mesterségesen idõzítette volna, minden kép ahogy a sárba hullott, egy könnycsepp gördült végig az arcán. A temetési képek voltak. Amikor az utolsó képet borítékostól elengedte, gondolkodás nélül belenyúlt az oldalán a kistáskába, kivette a szolgálati fegyverét s fõbelõtte magát.
“Édös annya vízi búvárokot kûdött,
Mégkapták mághalva, ésszeöléközve;
Egyiköt temették ótár eleibe,
Másikot temették ótár mögi.”
Gyulainé eszébõl kikelve, össze-összeroskadva ment a gyászhuszárok után. Alig ment, s mégsem kapaszkodott volna a férje karjába. Nem mert. Néha egy pillantást vetett oldalra s szinte megijedt attól, amit látott. Az ura gépiesen rakosgatta a lábait, s vörös, száraz szemei telet lyukasztottak a késõnyári, felhõs Udvarhelybe. A szerpentinen felfelé, a gimi mellett megállt a sor egy pillanatra: Kálmán elájult. Egyedül neki tûnt igazinak a bátyja halála. Mindenki más nem tudta igazán hiányolni még: a másfél év katonaság arra szoktatott mindenkit, hogy ne érezzék hiányát. Majd mindenki megsíratja. A maga idejiben . . .
A fehér márvány Kádár kripta éhesen bámult a temetõbe. Hajnalban vacsoraidõ.
“ A kettõbõl kinõtt két kápóna-virág,
Az ótár tetejin ésszekapcsolóttak,
Az annyok oda mönt, le is szakasztotta, . . .”
Weiss doktor sokáig tartotta a kagylót, mielõtt letette volna. Nem hitt a fülének. Hogy milyen emberek vannak! Kádárék, akikrõl nehéz volt elképzelni, hogy még jobban szétesnének, szinte belehaltak a léányuk elveszítésébe. S most még az unokát is az apai család akarja nevelni.
Nekik lett igazuk. Abban a házban lakott a párttitkár.
Kicsi Kádár Ignác, mert még az anyja elnevezte mielõtt meghalt volna, nagy barna szemû, kerekfejû, székely kicsi csóró volt. Rövid kefefrizurára nyírt fején oly szépen el volt rendezve a csöpp, vérvörös száj, pisze orrocska, apró fülek s hatalmas szemek, hogy aki ránézett, mind felfalta volna.
- Kádáj Nácika – mondta amikor kérdezték, hogy hívják, s amikor azt kérdezték, hogy van-e még neve akkor büszkén vágta ki, hogy – Igen. Kicsi.
“ . . . A kápóna-virág hézza így szólala:
Átkozott légy, átkozott légy
Édös anyám Gyulainé!
Életömbe rossz vótál,
Most is méggyilkoltál.”
