Serdülő koromban a legnagyobb mérgem az volt amikor arról papoltak nekem a felnőttek, hogy a mai fiataloknak így, meg a mai fiataloknak úgy. Persze szoros második helyen az állt amikor nekifogtak arról papolni, hogy ez meg az, az ő idejükben bezzeg . . .
Manapság azonban nem mondanék egyáltalán semmit húsz évvel ezelőttről, ha lehetne akkor legszivesebben . . . de hagyjuk azt a felét . . .
Inkább arról beszélnék, hogy mennyi mindent szivesen kicserélnék velük, sőt van egy egész rakás felsorolnivalóm amit csak levedlenék, mint néhány hüllő a bőrét.
Hadd kezdjem ezzel a második kategóriával. Legelőször is a betegségeimet vágnám a sarokba, mert úgy-e kell a francnak. A szivbetegségem, a cukorbetegségem, a pajzsmirigy-rendellenességem, gyomorfekélyem, kráteres ödémám, reumám és kóros ideggyulladásom az L4-5 és L5-S1 csigolyáim között bilaterálisan (mindkét oldalon), mind mehetnének. Továbbá, ha mindezt szerencsésen sikerülne levetkőznöm, akkor a napi 28 pirulámat s két injekciómat csak nyugodtan tartsa meg a patika. Nem bánnám ha a patikust, aki közben jó barátom lett, s valamennyire úgy érzem rajtam keresheti a pénze nagyobb részét, soha sem látnám a munkahelyén kívül.
A következő dolog a szerencse ami nélkül igazán boldogabb lennék. Mert ha nem létezne balszerencse nekem semmilyen sem jutna néha. De amint Gárdonyi mondja az Egri csillagokban: „A magyar olyan mint a kovakő: mentül jobban ütik annál jobban szikrázik.” Így lett az, hogy ha véletlenül, valamiben szerencsés lennék annyira felkészületlenül érne, hogy nem tudnám mit kezdjek magammal. Valahogy úgy, hogy ha velem minden rendben van akkor biztos valami baj van.
Meg a gürcölés. Igazán soha semmi könnyen nem jött nekem. Még amit el is akarok mondani, csak úgy dadogom. Ha nem lenne leírás akkor soha hallgatóm tán nem is lenne. Ki is volna kíváncsi egy olyan nyeszlett ürgére, aki amíg kimondja, hogy nem szeret vízbe ugrani, már ötször meg is szárítják. Ja, igaz is! Kaptam én már a sorstól annyi balegyenest, hogy jött, hogy könyörögjek egy jobb horogért.
Így folytatva hamarosan még abból a kevésből is kifogyok, ami cserélnivalóm van. Jobb ha nem is ajánlom mert amilyen szerencse engem kísér hamarosan az sem lesz . . . Így hát csak isten hozott mindenkit. Ha már úgyis a húsomból lakomáznak, akkor hadd mondjak legalább jóétvágyat. Higgyétek el nekem megéri: Ennél rosszabb már úgysem lehet. Híjja a jóságát, megint elszóltam magam. Eddig akárhányszor ezt mondtam az életemben, szellemi létem csúfondáros kulcstartója csak ennyit mond:
- Igazán? – s olyat mutat, hogy egy évig megint nem panaszkodhatok . . .
Beszélünk tehát, holnapután, s egy évre való rosszat lenyelek addig. Mert nem férek én sem a bőrömbe. . .
