„Nagy szívembõl a keserûség torka
Haló tüdõbetegként fölhörög:
No, valaki itt szép rakásra hordta
A szenvedést-s ez élet? és örök?”
József Attila
I
Nem tudom melyik pillanatban öregedtem meg. Tegnap reggel még térdig ért a nadrágom, s kint játszottam az istálló mögött a Várady gyerekekkel. Egy szerencsétlen veréb fészket biggyesztett az eresz alá, azt birizgáltuk, és puttyogtattuk a meztelen kismadarakat, mintha azok csak a mi szórakoztatásunkra keltek volna ki a tojásból. Mai napig sajog a helye a fenekemen, már nem a madárnak, hanem a verésnek, amit kaptam érte. Azután jött egy néhány naplemente, egy pár azóta ködbe burkolódott karácsony, néhány kikelet, mintha egymás árnyékát követték volna. Egy reggel borotválkozás közben vettem észre, hogy né, szinte õsz a szakállam! Közelébb nyomtam a fejem a tükörhöz, s hát a fejem búbja meg a tükör farkasszemet néztek egymással. Mert lézengett ugyan még egy néhány fehér árvalányhajféle a fejem tetején, de olyan össze-vissza, hogy sosem találtak volna egymásra a hajkefe segítsége nélkül. Hogy a többi mikor hullott ki, vagy hova, fogalmam sincs.
Ôregember vagyok. Megvénült parasztember. Falun éltem én egész életemben, kivéve azt a húsz évet, melyet jobb életet kivánva magamnak, külföldön tékozoltam el. Mert bárhogy is fontolgatom a dolgokat, tékozolt évek voltak azok. Nem magyar embernek csinálták azt a külföldöt. Mert, kérdem én, milyen világ az, ahol az ember nem rendelhet egy üveg tokait meg a cigányprímást mellé? Vagy ahol egy recsegõ gramofon húz csárdást a viszketõs talpak alá a Zsiga helyett? Hát lehet arra táncolni? S ha véletlenül csak nem bir a talpával az ember, a földszinti lakó bekopogtat két perc múlva egy nagy darab malterral a nyakában. Köszönöm szépen, abból nem kérek. Igy hát szépen hazajöttem. Most itt élek öregapám régi kunyhójában. Meg van még a kemence is, úgy, mint gyerekekkoromban. Télen jól bedurrantok belé, azután tõlem dudálhat kint a szél. Én majd bent. Elõveszem a megkopott sakktáblámat, s gondolatban szimultánt játszok néhány rég eltávozott jóbaráttal….
-------------------------------------------------
Szegény családba pottyantott be a jó Isten annak idején. Most hogy akarattal tette-e, vagy véletlenségbõl, nehéz lenne eldönteni, azt csak õ tudja. Mert születhettem volna mondjuk bárónak is, vagy rosszabb esetben egy nagygazda örökösének, de hát szegény ember is kell a világon, s talán akkoriban éppen hiány volt a szegény emberekbõl. Apám más földjét dolgozta, sajátja nem volt még akkor, s nem is lett nagyapám haláláig. Anyám meg vágta a sarat, ahol érte. Télen varrogatott, nyáron meg napszámolt, lakodalmakban fõzött, és mindég fáradt volt. Én csak úgy emlékszem rá, hogy vagy a derekát ajnározgatta, vagy a dagadt lábait áztatgatta a lavórba. Minket nem igen dajkálgattak, nem telt arra sem idõbõl, sem erõbõl. Meg aztán egyikük sem volt az a nyalakodós fajta. A szeretetüket, ha volt rá idejük, egy nagy szelet olyan zsíroskenyérrel fejezték ki, amit nem kellett kérni. Általában kérni kellett, s utána várni, amíg valakinek üresedik a keze. Késõbb azután megtanultuk ellátni sajátmagunkat. Hárman voltunk testvérek, én a legidõsebb, az Erzsi húgom két évvel fiatalabb nálam, s egy öcsém, aki még kétévesen meghalt. Hét éves koromban már olyan krumplipaprikást rottyantottam, hogy még a nagyúr is megnyalta volna a rózsaillatú mancsát utána. Késõbb az Erzsi vette át e finom foglalkozást, mert abban az idõben még divatban volt hogy ez „férfi munka”, az meg „nõi munka”. S ahogy ezt kitapasztaltam, nem voltam hajlandó többé köténnyel csúfítani a nadrágom elejét. Igy hát a húgom csinálta a házi munkát, én meg az állatok körül amit kellett, meg az udvaron.
Most jó lenne azt hazudni, hogy tökéletes fia voltam én apámnak, anyámnak, de bármennyire szépiteném is a dolgot, engem is olyan fából faragtak, mint a többit. Csintalan voltam, de nagyon. Habár a szótfogadás erõsen belénk lett verve, a gyerekség még attól is erõsebb volt. Szegény apám nem gyõzte az üveges tótot hívogatni a szomszédok ablakainak, én meg nem gyõztem a parittyákat gyártani. De még abból is csak tanultam, mert a vége felé már olyan parittyát tudtam barkácsolni, hogy az egész falu kölke könyörgött értük. Még pénzt is kereshettem volna vele, de abba már apám is belenézett, s egyenesen megtiltotta, hogy hát ne gazdagodjon az üveges tót olyan rohamosan.
A másik nagy bûnöm a fáramászás volt. Abból még öregapám görbebotja sem tudott kigyógyítani. Sosem felejtem el, amikor legelõször másztam fel a fára. Volt nagyapámnak egy óriási, duplafehér orgonafája. Jó vastag, erõs ágai voltak, amelyek olyan formában szaladtak széjjel, hogy akár labirintnak is megfeleltek volna. Éppen május volt, s az a fa tele, de tele volt hófehér virággal. Még hatéves kölökfejjel is megéreztem a varázsát. S annyira csalogatott, hogy végül is felmásztam rá, persze a parittyával a zsebemben. Eldöntöttem, hogy ma baglyot fogok lõni magamnak. A tavaly télen láttam egyszer vadkacsa vadászatot, és ott láttam olyan sípot, ami éppen úgy hangzott, mint a kácsa, azzal csalogatták elõ a lõnivalót a nádasból. Hát én úgy gondoltam, ha az a módszer jó volt a kácsának, jó lesz az a bagolynak is. Én hát szépem elkezdtem huhogni: hú, hú, hú. De jó sokáig. Anyám éppen mosott az udvaron. Egy ideig eltûrte, de végül is vagy megunta a huhogást, vagy tényleg a nyakamat féltette, mert rámszólt, hogy onnan le, de hamarosan. Én csak huhogtam tovább. Anyám általában csendes asszony volt, de ha egyszer csúszni kezdett a szája lefelé a dombon, nem állitotta azt meg az úristen sem. Otthagyta a teknõ ruhát, s odajött a fa alá. Hát ott olyan lármát csapott, hogy végül még öregapám is megunta. Perceken belül ott volt, egy jó éles baltával a kezében. Én még akkor is huhogtam, amikor velem együtt kezdett hullani az illatos, hófehér orgona. Késõbb aztán azt mondta öregapám, hogy azért vágta ki a fát, hogy ne kelljen neki anyámat tovább hallgatni. Persze, ezt a verés után mondta, talán vigasznak. De azt a verést azért megbosszultam. Volt egy hatalmas, fekete kocánk, amire apám azt mondta, hogy a legjobb mag-koca a faluban. Hát az éppen fiadzani készült, s ha lehetséges, öregapám még jobban várta a malackákat, mint apám. Én tudtam, hogy másnap reggel a határba készül, kukoricát kapálni. Már elõbb kellett volna, de egész héten esett az esõ, s várta mig jól felszárad. Reggel, amikor gondoltam hogy, no, éppen csak hogy odaért, én is készen voltam. Jó messze volt az a darab földje, s nem is igen tetszett nekem olyan messzire kigyalogolni, de azért mégis kimentem. Már messzirõl kezdtem neki kiabálni:
--Tata, dobja el azt a kapát frissibe! Lefialt a koca! Kilencet!
Még be sem fejeztem a mondókámat, nagyapám már fogta be a lovakat a kocsi elé. Annyi merszem azért nem volt, hogy én is felüljek mellé. Mire beinditotta a lovakat, én már két düllõvel odább hordtam a büdöst.
Nem is mertem aznap hazamenni, majd csak úgy estefelé, remélve hogy nekik is van olyan jó humorérzékük, mint nekem. De nem volt. El is gatyázott apám becsülettel, nagyapám meg két nap mulva, amikor anyám meggyes rétest sütött. A kezembe nyomott egy jó nagy tányérral, hogy vigyem el öreganyámnak. A nadrágomon még sajgott a koca ára, így hát nem is ellenkeztem én egy szóval sem, csak azon imádkoztam, hogy öregapám ne legyen még otthon. Nem is lett volna, ha én egyenesen oda megyek. Ott lett a baj, hogy rajtam kivül más kölök is van a világon, nálunk meg aztán bõven. Éppen árkot ugráltak, ami nekem mindig is kedvenc szórakozásom volt, s olyan árkot még nem találtam, amit én ne tudnék átugrani. Hát én szépen letettem a rétest, s odaálltam közéjük. Túl is ugrottam minden kölköt, mert hol az egyik, hogy a másik pottyant az árokba. Némelyiknek csak a szeme fehérje világított a sárból. Egy idõ után meguntuk az ugrálást, s azt játszottuk, hogy ki tudja átpisilni az árkot. Annak meg én tényleg mestere voltam, mert én a fa tetejérõl lepisilem a cseresznyét, ha kell. Egyszer csak arra lettem figyelmes, hogy kezdett sötétedni. Te szent Isten, a rétes! jutott eszembe. Éppen idõben, mert még sikerült látni, amint két kóborkutya nyalogatja a száját utána. Úgy gondoltam, hogy azért csak elmegyek öreganyámhoz, és megmondom neki, kerek perec, ez történt. Majd csak megvédi a fenekemet egy újabb támadástól. Hát õ szegény meg is védte volna, de öregapám fürgébb volt, s még igen röfögött benne a koca eset. Igy hát kétszer kaptam egy bûnért. Még szerencse, hogy a nagy ordibálásban mindenki elfelejtette a meggyesrétest. Egy harmadik verést nem birt volna már el a sötétkék ülõkém.
Szegényesen, de megvoltunk, éppen nem éheztünk. Mindig akadt pár baromfi, télen disznóvágás, beosztva elég volt. Egy jó ideig meg is voltam elégedve a sorsommal. Olyan tizenhárom éves lehettem, amikor rájöttem, hogy itt valami nincs rendben. Minden osztálytársamnak volt „csöréje”, csak nekem nem. Kezdtem figyelni õket. Valahányszor egy fiú elhaladt egy csoport lány mellett, azok jó nagyokat vihogtak a kötényük alatt. Rajtam nem rityogott egy sem, szinte észre sem vettek, vagy ha igen, akkor csak azért, hogy alaposan végignézzenek rajtam. Egy reggel én is végignéztem magamon. Hát nem igen volt mit nézni. Cipõm csak hírbõl volt, a valamikor hosszú nadrágom cafatjai a térdkalácsommal incselkedtek, s az ingemnek ugyan megvolt még az eleje, de a hátúljának az egyik fele valamelyik kerítésen ijesztgette a madarakat. Hát volt rajtam mit kuncogni a lánykáknak? Pedig a fizimiskám elég tûrhetõ volt, a hajam is hullámzott volna mint a búzatenger, ha egy olló rendet csinált volna benne.
Másnap odamerészkedtem anyám elé.
--Édesanyám--,kezdtem a legmézesebb pofával amit csak magamra tudtam kenni, --így nem mehet tovább.
Anyám rámnézett, mintha legalább is azt mondtam volna neki, hogy tetves vagyok.
--Mi nem mehet tovább, te?—lepõdött meg, mert nálunk az volt a szokás, hogy a gyerek akkor beszél, ha kérdezik, s akkor is csak amit nagyon muszáj.
--Hát az,--kezdtem belebátorodni--,hogy én ilyen rongyosan járjak az iskolába. Ehol ni, ma-holnap legényember leszek, aztán még semmi sem látszik ki belõlem. Hacsak nem akar édesanyám gondozni egész életében, akkor adjon rám olyan csuhát, aminek láttára esetleg más nõszemélynek is tetszenék, nemcsak édasanyámnak.
Anyám nem szólt egy szót sem, még csak rám se nézett, kopasztotta tovább a tyúkot, de olyan erõvel, mintha a szegénységet kopasztotta volna le rólunk a tollal együtt. Én sem firtattam tovább a dolgot, csak úgy magamnak mondtam, hogy: „eredj, Matyi, míg nem ragad abból a tyúktollból a gallérodra is”, s elvittem az irhámat. Amit mondtam, megmondtam, ennyibõl is megérti, aki akarja.
Többet nem is beszéltünk róla, se én, sem anyám. Olyan két hét múltán, amikor iskolába készülõdtem egy reggel, beszólt édesanyám, hogy ne vedd fel azt a rongyot, s a kezembe nyomott egy vadonatúj nadrágot, kabátot, meg egy inget, s valami használt cipõt, ami nagy is volt, meg kopott is, de ragyogott az énnekem. Akkor akadt csak meg valami a torkomon, amikor a nadrágon meg a kabáton felismertem apám esküvõruhájának a mintáját. Hogy mikor alakította azt át nekem anyám, nem tudom, de úgy pászolt rám, mint kutya szájába a tojás. Abba a kabátba meg a nadrágba több szeretet lett belévarrva, mint ami ki tud ömleni három folyékony anyai szájból.
Sosem felejtem el azt a napot. Elmentem az iskolába, éppúgy, mint szásszor azelõtt, de valami történt bennem, ott bent, egész mélyen. Hirtelenjében én is embernek éreztem magam, s talán életemben elõször azt is, hogy én is ide tartozok. Most hogy a ruházat tette-e, vagy az „én is vagyok akkora rakás mint ti” önérzet, mely úgy ragyogott az arcomon mint a hajnalcsillag, nem tudom, de életemben elõször nekem is vihogtak a lányok. Még talán a fülem vége is begyulladt, mert olyan melegem lett hirtelenjében, hogy szinte letéptem volna magamról apám esküvõruháját, csakhogy egy kis levegõt kapjak. De olyan jól életemben nem esett semmi, azóta sem, mint az a cihogás. Akkor néztem meg a Julcsát magamnak elõször, úgy alaposan. Igaz, õ kuncogott legkevésbé, de talán éppen azért néztem meg annyira, hogy hát neki vajon miért nincs nevethetnékje rám. El is döntöttem már akkor, hogy megnevettetem, vagy ne legyen Mátyás a nevem. Azt meg úgy terveztem megtenni, hogy egyszerûen rá sem hederítettem. Udvarolgattam én mindenkinek, mint bármelyik valamire való kakas, de a Julcsának soha. Végül is õ szólított meg, hogy hát õ talán kancsal, hogy észre sem akarom venni. Én egy ideig kellettem magam, de végül is hagytam „gyõzni”, s utána már csak neki udvaroltam.
Nem volt vele könnyû dolgom. Nemcsak hogy még a kezét sem engedte megfogni, hanem az apja szapult faluszerte, hogy jó lenne a koldusnak a vagyon. Én ugyan nem sokat adtam rá, mert már akkor el voltam szánva, hogy innen megyek, ahogy lehet. Mindegy, hogy hova, ha a Julcsa velem jön, otthon leszek. Érdekes, az ember milyen gyönyörûen kitervez mindent elõre, órapontosságra. Aztán egy reggel valaki elfelejti felhúzni az órát, s a szerencsétlen tehetetlenül nézi, amint a finoman kidolgozott tervei egyenként fulladnak bele az idõbe…
----------------------------------------------------
Egy ideig csavarogtam. Elõször Bécsben, majd Olaszországban. Furcsa volt az a világ nekem, de nagyon. Elsõsorban is én soha nem tanultam idegen nyelvet, az akkoriban még nem volt szokás, legalább is parasztok között nem. Külföldön meg nem tanultak magyarul. Igy hát mutogattam mint a kuka, s mégsem értettek meg. Olaszországban jöttem össze egy magyar fiatalemberrel, Balázsnak hívták. Halász Balázs. Jó teleszájú név. Neki volt valami pereputtya Amerikában, oda készült, várta a hajóját. Akkoriban még könnyen lehetett menni, az ember megvette a hajójegyet, s ment. Mentem volna én is, de nem volt egy veszett garasom sem. Erre a Balázs unszolni kezdett, hogy vetessem fel magam munkásnak a hajóra, akkor elvisznek ingyen. Addig, addig nyösztetett, hogy végül is, csak azért, hogy elhalgasson, elmentem a kikötõbe, egyenesen a hajóirodába. Sikerben nem is reménykedtem, mert volt ott rajtam kivûl vagy száz fiatalember, akit éppen annyira szorított a gallér, mint engem. Talán éppen azért vettek fel, mert csak olyan tessék-lássék módon kértem munkát. Azt már azelõtt is észrevettem, hogy az éhes embert nem szeretik sehol, hát próbáltam pocakosnak látszani. Elég megalázó munkát kaptam. Akkoriban még nem voltak fürdõszobák a hajókon, sõt még klozet sem nagyon, így hát a nagyságáknak meg a nagyuraknak „fülkéket” raktak be, magyarul mondva, bilit. Hát azokat kellett nekem ürigetni. De úgy gondoltam, hogy éppen eleget ganéztam otthon az állatok alól, ez sem külömb. Nem a nyavalyát! Végig ökrõdtem az egész utat, teljes két hónapot! Nemcsak a bilik szagától, hanem a tengeri betegség is nyakoncsípett már másnap, és éppen elég bajom lett volna azt a betévõ falatot magamban tartani a szagok nélkül is, de annak a segítségével aztán a legjobb falatoknak sem volt egy csepp esélye bennem ragadni.
Azért remélem hogy a menyország nem úgy van beállítva, mint az a hajó volt. Mert az is rétegekben volt, éppúgy, mint a szárazföldön: a pénzes emberek felül, a szegények alul. Persze felül megvolt minden, amit pénz vehet: a legjobb falatok, báltermek, zene, sétatér, friss levegõ amennyit a tüdõ elbirt. Alul meg aki éppen megmaradt, az megmaradt, a többivel etették a halakat. Ott aztán nem volt még kenyér sem. Akinek elfogyott, amit magával hozott, az vagy kapott mástól, vagy lopott mástól, vagy éhen halt. A „fülke” valamelyik sarokban volt, s a legszégyenlõsebbje is letolta a bugyiját másnapra. A friss levegõ meg két kis luk volt a hajó oldalában, ahol állandóan becsapott a víz. Megismerkedtem ott egy négygyerekes magyar családdal, s amikor csak volt alkalmam, lementem megnézni õket. Olyankor mindig összeszedtem a maradékot a konyháról, meg az ebédlõasztalokról, s levittem nekik. Annyira hálásak voltak, hogy szinte belepirultam a köszöngetéseikbe. Hogy a légtelen környezettõl-e, vagy a szennyezett ivóviztõl, nem tudom, de beteg lett a legkissebb. Három éves volt a kislány, szép, szõke göndör fürtökkel, s olyan szinû szemmel, mint amilyen színben az ég ragyogott ott fent a pénzes emberek zsebére. A hajóorvos nem volt hajlandó megnézni, mert „az a jegy nem jogosítja az utast orvosi segélyre”. Két nap után, amikor megint lementem a lukba, már messzirõl láttam, hogy itt baj van. A gyerekek összebújva sírtak, az apjuk a fejét lógatta, s az édesanya a sarokban ült, a kis szõkét magához ölelve. Az apa elébem jött, és félrehúzott.
--Ne menj oda, Mátyás--, mondja nekem.—Meghalt. Meghalt még tegnap, azóta igy fogja--. S a fejével az asszony felé billentett.—Nem tudjuk elvenni tõle, mert erõvel azt állitja, hogy csak alszik a gyerek.
Én nem hallgattam rá, odamentem a megzavarodott asszonyhoz:
--Adja ide nekem azt a kislányt--, mondtam neki—majd én lefektetem. Nézze, hoztam neki enni is, ettõl biztosan jobban lesz.
Elõbb oda sem figyelt az asszony, de amikor megismételtem a mondókámat, rámnézett. Én szinte megijedtem tõle. Egyszer, még gyerekkoromban láttam egy halott embert, akinek a nyitott szemei ráfagytak a mennyezetre. S ez a szerencsétlen éppúgy nézett ki. Nem volt ott a megüvegesedett szempár mögött egy szikra élet sem. Meg sem mozdult, amikor a gyereket elvettem tõle, s odaadtam az apjának. Az elvette tõlem, s a feleségééhez hasonló szemmel nézett a hajó oldalán tátongó szellõztetõlukra…
---------------------------------------------
Ha nem evett volna az állandó ökrõdés, talán még élveztem volna is a szakmámat. Még így, utólag visszagondolva is nevetek néha egy-egy eseményen, habár akkor nem volt nekem nevetséges semmi sem. Volt ott minden, fõleg éjjeli macskanyávogás. Az embert már unalmában is ráveszi az ördög mindenre. Sosem felejtem el, utazott egy mama a lányával. Elég csinos liba volt, és rajta is kaptam egynéhánszor, amint késõ éjjel lopakodik be a mama mellé. Egy reggel, már úgy az út vége felé, szokás szerint bekopogtam, és bementem az éjjeli terméket kihozni. Hát egy olyan csetepaté kellõs közepébe léptem, hogy megnéztem a talpam utána, nehogy széthordjam a szagát. Nem igen akartam hallgatózni, meg ha akartam volna sem sokat értettem volna meg belõle, mert németül beszéltek, de annyit azért beszippantottam a nyelvbõl Bécsben, hogy ezt megértsem. A kicsike terhes volt, s az anyja vallatta: ki, hogy, mikor, mivel. Mintha nem tudná, hogy azt hogy kell! A kislány pityergett, könyörgött, tagadta.
--De mama, éppen csak ekkorkát dugott be!—s mutatja a két ujjával, hogy mekkorkát. Hát mondjuk egy fél arasznyit. Szerintem elmérte, mert a tény csak megmaradt, hogy terhes. Sajnos, ezen is csak akkor nevettem, amikor már három napot szárazföldön töltött a lábam, és végre a belsõrészem abbahagyta az örökös hullámzást.
